BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS »

2010. július 23., péntek

30. A csend

Utólag visszagondolva idióta voltam. Az ösztöneim néha erősebbek a józan eszemnél, bár legtöbbször sikerül rajtuk úrrá lennem. Most sem ártana, főleg ha az a kis reszelős hang folyton azt duruzsolja a fülembe, hogy tépjem darabokra Lina vámpírját. Lina vámpírja? És... a vámpír Linája?
Felugrottam a székemtől és az iroda ajtaja felé indultam. Rob felnézett az újságból amit olvasott. Szinte éreztem a szemeit a hátamban.
Rob: Nem akar látni téged. - mondta halkan.
Nye: Szerinted ez engem érdekel? - kérdeztem dühösen.
Rob: Nem, Nye... tudom hogy téged nem különösebben érdekelnek mások érzései. Csak mész a saját fejed után és mögötted pedig dől össze minden. Akiket pedig magad mögött hagytál, azoknak csak a romok maradnak... - halkult el a hangja.
Nye: Ezzel mire célzol? - léptem hozzá közelebb.
Rob: Csak arra, hogy ha tényleg szereted Angie-t, akkor hagynod kell hogy élje az életét. Fogalmad sincs milyen volt miután te eltűntél. - rázta meg a fejét. - Ahogyan járkált az irodában, az üresség a tekintetében. - sorolta. - És amikor Adam feltűnt, mintha Angie újjászületett volna. Egyik napról a másikra.
Nye: Éppen ez a baj. Ez nem ő! Ez a lány csak egy bábu akit az az átkozott a saját képére formált. Ez nem ő! - bizonygattam kétségbeesetten.
Rob: És ha Angie ilyen... ha a régi énje volt a hamis?
Nem bírtam felelni. Lehetséges, hogy akit szeretek, sohasem létezett? Nem bírtam elviselni ezt a gondolatot. De szabadulni sem lehetett tőle. Mintha az árnyékomat akarnám átlépni.
Bevillantak a reggel emlékei. Annyira vártam ezt a reggelt. Vissza akartam kapni a régi életemből legalább egy apró kis részletet.Szerettem volna bebizonyítani magamnak hogy vannak dolgok, amik nem változnak. De Adam ezt sem hagyta meg nekem. Amikor megláttam Angie-t leszállni a motorról szerettem volna odarohanni hozzá, de Adam pillantása megállásra késztetett. Úgy tettem mintha nem vennék róluk tudomást és csak úgy mellékesen ácsorognék a kocsim mellett. Hallottam minden szavukat és benne rejlő gyengédséget is, amit egymás iránt éreztek. És akkor... az undor és viszolygás vad hullámokban tört rám, amikor végig kellett néznem hogy megcsókolja Adam-et. És ahogy csókolja. Mintha csak egy ember lenne. Legszívesebben ott helyben végeztem volna vele, hogy méreggel átitatott fogait örökre távol tudhassam az egyetlen lénytől aki jelentett még számomra valamit.
De hogy tehetném? Mikor ennek a lénynek éppen ő jelenti a mindent...

David jelentőségteljes mosollyal ült le mellém a kanapéra. Az agyam egy merő káosz volt és legszívesebben elrejtőztem volna valahová, ahol egyedül lehetek. Hogy megküzdhessek egy még erősebb vággyal. Azzal hogy most azonnal elraboljam Angelina-t ebből a bűnös városból és attól a sötét alaktól. A várakozás szinte elvette a józan eszemet, és meg mertem volna esküdni rá, hogy az idő a tulajdon szemem láttára omlik össze. Nem lehet, hogy még csak délután 2 óra van. Egy örökkévalóság telt el azóta, hogy el kellett engednem őt a parkolóban. Odakint az őszi nap vakítóan tűzött, mélyarany fénybe vonva a fák haldokló leveleit.
David: Rosszabb vagy mint egy eszelős. - szólalt meg, mire hangjától összerezzentem. Teljesen elfelejtettem hogy itt ül mellettem.
Idegesen felnevettem, mire David felvonta a szemöldökét.
David: Mi bánt?
Adam: Át akarom változtatni Angie-t. - feleltem. - De nem vagyok biztos hogy felkészült e rá. Vagy hogy akarja e egyáltalán.
David: Angie téged akar és pontosan tudja hogy ennek ára van.
Adam: A francba David! - felugrottam. - Nem tudom őt megvédeni attól a mutánstól! Nye egy megszállott, sohasem fogunk megszabadulni tőle, amíg Angie ember. Amíg van miért harcolnia! De ha átváltoztatom az végleges és visszafordíthatatlan. Ha megbánja egyszer...
David: Higgadj le, és a vázát tényleg nem kéne összetörnöd... te vetted és tudom hogy tetszik. - utalt a néhány perc múlva esedékes cselekedetemre. - Nem vagyok benne egészen biztos, de úgy érzem... hogy is fogalmazzak... - töprengett. - Te attól félsz, hogy Angie meggondolja magát és az árnyjárót választja?
Pusztító düh rohanta meg a testemet és abban a pillanatban tényleg szerettem volna valamit porrá zúzni. Nye koponyája híján csak a váza jutott nekem, ám David fejcsóválása láttán megtorpantam. Nem fogok az ő szintjére süllyedni. Nem leszek egy primitív ösztönlény, aki tör-zúz hogy az indulatait levezesse.
Adam: Én nem attól félek, hogy őt választja. - feleltem reszkető hangon. - Hanem hogy Nye meggyőzi arról, hogy én nem vagyok számára a legjobb. Meggyőzi hogy maradjon ember.
David: Még csak az sem biztos hogy ember... - vonta meg a vállát. - Azok után amit meséltél...
Tudtam hogy Angie különös reakciójára céloz, amit a vér váltott ki belőle. De én továbbra sem bírtam elképzelni, hogy bármi köze lenne a vámpírokhoz. Az illata persze valahogy más volt, legalábbis számomra.
Adam: Kérdezhetek valamit?
David: Csak tessék. - dőlt hátra.
Adam: Angie... szóval ő neked ugyanolyan mint a többi ember? Mármint az illata.
David: Nem is tudom. - töprengett. - Nagyon jó illata van, jobb mint a legtöbb emberé, de valahogy nem tudnék rá ÚGY gondolni, mint a többi emberre. A vére illata valahogy... - kereste a szavakat. - Olyan mintha egy virágot szagolnék, de bármennyire is kellemes az illata, mégsem gondolnék rá hogy megegyem. Érted?
Adam: Igen, azt hiszem. - bólintottam elgondolkozva.
Ha visszagondolok arra a végzetes estére, amikor a karomban kötött ki, tisztán emlékszem, ahogy a méreg összegyűlik a számban, és az ösztöneim eluralkodnak rajtam, mint mindig amikor vadászom. De ez más volt. Nem az illata váltotta ki, hanem a megszokás. Az amire számítottam. Azt hittem meg fogom ölni, mikor még nem is akartam megölni.
És azután, az illata beivódott a sejtjeimbe és egészen más ösztönöket ébresztett fel bennem. Akartam őt, de nem a vérét hanem őt magát. A lányt. Az egész csodálatos, makacs, bátor, gyönyörű teremtményt.
David: Azt hittem ez az én esetemben is működhet. - sóhajtott.
Visszazökkentem a valóságba.
Adam: Sarah-ra célzol?
David: Nem megy. - csóválta a fejét, lassú ingó mozdulattal, mintha fejfájás gyötörné. - Akárhányszor közelítek hozzá, vagy megérintem, az agyamban elkezdenek cikázni a képek, ahogyan ott fekszik hidegen, meredő tekintettel, a vére pedig ott pulzál a szemeimben. És a látomás sohasem változik.
Adam: Szereted? - kérdeztem.
David: Azt hiszem... én csak azt szeretem, ahogy te és Angie együtt vagytok. Nem magába a nőbe vagyok szerelmes, sokkal inkább a gondolatba, hogy szeretem és ő viszont szeret. Még akkor is ha sejti, hogy nem vagyok ember.
Adam: Ez nem mehet így a végtelenségig. - emlékeztettem.
David: Részemről mehetne. De Sarah-nak nincs annyi ideje.
Ezzel egyet kellett értenem. És Angie-nek vajon mennyi ideje van még hátra? Vagy mennyi időnk van még az örökkévalóság kezdetéig? Frusztráltan mászkálni kezdtem a lakásban, minden másodperc ezer évnek tűnt.
Az utolsó fél órát a motoromon töltöttem, és némi sebességhatár túllépéssel próbáltam megnyugtatni magam. Úgy tűnt a terápia sikeres, mert végre képes voltam egyéb terveket is szövögetni Nye meggyilkolásán kívül. A nap is úgy gondolta hogy ez helyén való és jutalomként elbújt a felhők mögé, onnét nézte félálomban, hogy betartom e ki nem mondott egyezségünket.
Megfordultam a motorral és a lehető legrövidebb úton az irodához száguldottam. A parkoló már kis híján üres volt, de a fekete terepjáró még ott várakozott. Akárhányszor kinyílt az ajtó, mindig reménykedve vártam a kilépőt, de Angie-nek még nyoma sem volt. Már éppen eldöntöttem, hogy felmegyek érte, amikor meghallottam magassarkújának ismerős kopogását. Az ajtó kinyílt és Angie feltűnt. Az arcán mosoly futott át, amikor meglátott engem, a motort lábammal támasztva, sisak nélkül. Megszaporázta a lépteit, és idegesen hátrapillantott. Kitámasztottam a motort és leszálltam róla, közben megláttam, hogy miért a nagy sietség. Nye lépett ki az ajtón.
Ugyanolyan feldúltnak tűnt, mint reggel. Körülnézett, majd hirtelen eltűnt és amikor újra megpillantottam, már egy lépésnyire volt csak Angie mögött. Még kiáltani sem maradt időm. Megragadta a karját és visszarántotta.
Nye: Itt maradsz! - dörrent rá.
Angie: Mit művelsz? - kérdezte idegesen.
Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy ki lát és ki nem. Gyorsabb voltam a gondolatnál.
Adam: Vedd le róla a kezed! - mondtam halkan és határozottan, Angie másik karját megfogva.
Nye-jal ellentétben vigyáztam, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Gyilkos düh öntött el a látványtól, ahogyan vasmarokkal fogta Angie törékeny hófehér karját.
Nye: Mert különben mi lesz? - kérdezte öntelten.
Angie: Nye, kérlek. Ne csináld ezt megint! - könyörgött neki.
Adam: Én legközelebb már nem foglak ilyen szépen kérni, szóval jobb ha elengeded. - fenyegettem.
Nye: Kiállsz ellenem? Te? Egyedül?
A szemeim Nye válla fölött időztek, nem is olyan távolba meredve. Egy ismerős szempár nézett onnét rám bátorítást sugározva.
Adam: Nem egyedül. - feleltem.
Nye a levegőbe szimatolt, mire Jerome és Rob már mellette voltak.
Rob: Játssz szépen, Nye! - mondta halkan.
Nye: Ez nem játék, szóval ne kérd, hogy fair legyek. - vetette oda. - Jerome! Tűnj innét!
Rob: Szemét! - üvöltötte.
Jerome megremegett és a tekintetében puszta kín izzott.
Nye: Jerome!
Adam: Menj... - súgtam hangtalanul.
Jerome lehajtott fejjel eltűnt az autók között. Körülnéztem és sehol a láthatáron egy ember, egy szemtanú. Nye rám villantotta a szemét.
Rob: Te aljas... - sziszegte.
Angie: Rob, ne! - kiáltotta.
Rob rárontott Nye-ra, aki fél kézzel elkapta és a nyakánál fogva tartotta. A másik keze még mindig Angie-t szorította. Tudtam hogy cselekednem kell, ezért ugrásra készültem, ám abban a pillanatban valami elkapott hátulról és mozdulni sem bírtam. Szinte biztos voltam benne, hogy Nye új cimborája az.
Rob döbbenten meredt rá.
Angie: Hagyjátok már abba! - zokogta. - Legyen már vége!
A sírása mintha tőrként hasított volna az eleven húsomba. Fizikai fájdalmat okozott. Angie ekkor köhögni kezdett, mintha fuldokolt volna. És hallottam ahogy a szíve majd kiugrik a helyéről.
Adam: Angie... - súgtam rekedten. - Engedd el! - könyörögtem.
Nye ellökte magától Rob-ot, és Angie után kapott, aki éppen abban a pillanatban esett össze. Megpróbáltam kirántani magam a másik árnyjáró szorításából, de nem engedett. Éreztem, ahogy a karom megreped, de nem érdekelt a fájdalom. Ekkor már Rob is ott térdelt Angie mellett, akit Nye a földre fektetett.
Rob: Nem lélegzik... nincs pulzusa.
Adam: Engedj el!
Max: Azt várhatod.
Nye: Meghalt? - kérdezte elszörnyedve.
Fogalmam sincs honnét gyűjtöttem erőt, de sikerült kitépnem magam a szorításból. Abban a pillanatban utánam kapott, de ekkor feltűnt Jerome és rá vetette magát. Nekem ez éppen elég volt ahhoz, hogy elérjem Angie-t. Félre löktem Nye-t, aki hagyta magát és a karomba vettem.
Adam: Angie! - szólítottam.
A szíve nem vert. Olyan csendes volt, mint az enyém. A háttérben Jerome és a másik árnyjáró is elborzadva álltak.
Nye: Rob... harapd meg! - utasította remegő hangon. - Nem halhat meg.
Rob: Túl késő... - súgta élettelen hangon.
Adam: Angie... gyere vissza hozzám! - kértem kétségbeesetten. - Ne hagyj el...
Nye: Nem halhat meg... - ismételte.
A többiek suttogása teljesen elmosódott. Csend volt. Aztán valami robbanást hallottam. Azt hittem képzelődöm. Nem, nem robbanás volt. Angie szíve vert egyet.
Jerome: Ez mi volt? - kérdezte.
Rob: Pszt!
Adam: Angelina... - óvatosan végigsimítottam az arcán.
Angie megremegett és a kezei, amik eddig görcsösen ökölbe voltak szorulva, most elernyedtek. Fuldokolva nagy levegőt vett és a szemei kinyíltak. Elszörnyedve hátráltam. A szemei teljesen feketék voltak. Nem csak az írisze, az egész szeme fekete volt.

2010. július 14., szerda

29. Érzések

Jóformán azt sem tudtam hogy merre járok, csak mentem előre, láthatatlanul, érzéketlenül. Nem akartam érezni, mert csak fájdalom járta volna át a testem. Nem akartam ezt a fájdalmat. Tehetetlen düh fogott el. Mi van ha Adam tényleg szereti Linát? Képes leszek félreállni? Vagy újabb kifogásokat keresek majd, hogy elválasszam őket? Mi értelme lenne? Hiszen akkor sem lehet az enyém.
Megálltam és hagytam hogy a fájdalom végre eluralkodjon rajtam. Úgy éreztem darabokra tép és megsemmisít. Mindazt megteszi velem, amit én akartam Adam-mel tenni.
Mielőtt még a fantáziám messzebbre merészkedett volna, hirtelen önkéntelenül is megfordultam. A lábaim akaratom ellenére vittek előre és éreztem a közelségét. Ismerős érzés volt. Pontosan ezt éreztem azon az éjszakán, amikor mindent elvesztettem.
Futni kezdtem, követtem az ösztöneimet. Nem kis meglepetésemre hamarosan Lina lakásának közelébe értem. Rossz előérzetem volt, ezért továbbra is láthatatlan maradtam. Megálltam egy percre és ekkor megpillantottam egy sötét alakot, ahogyan egyetlen ugrással Lina teraszán terem. Úgy rohantam mintha az életemért futnék, és szinte berobbantam a lakásba.
A morgás a hálószoba felől jött és fél pillanat alatt bent voltam és felmértem a helyzetet. A másik árnyjáró a falhoz szorította Adam-et, Angie pedig kővé dermedve, tehetetlenül nézte. Engem nem látott még.
Elrugaszkodtam és megragadtam az alakot, majd a másik fal felé löktem.
Nye: Valaki olyannal kezdj aki a saját súlycsoportod! - vetettem oda neki.
Az idegen rám mordult és a szemei felvillantak. Én is rávillantottam az enyémet, mire láthatóan megdöbbent. Hátrébb lépett és végigmért.
Max: Miből gondolod hogy egy súlycsoport vagyunk? - kérdezte gúnyosan.
Nye: Ki akarod próbálni? - kérdeztem kihívóan.
Angie: De nem itt az én hálószobámban! - vágott közbe.
Max: Hálás lehetnél, amiért megmentettelek. - fordult Lina felé.
Angie: Tessék?
Adam: Azt hiszem Nye haverja azt gondolta hogy bántani akarlak. - szólalt meg a hátam mögött.
Max: Miért, egyébként mi a tényállás? A pasija vagy, vagy mi? - kérdezte gúnyosan és a szemei villogtak. Láthatóan még nem bírt uralkodni magán.
Nye: Hát ebbe most belecsaptál. - morogtam.
Max: Te ismered őket? - hüledezett. - Mi? Hogy az emberlány és a vérszívó?
Angie: Még jó hogy semmi közöd hozzá. - jegyezte meg. - Nye... nem tüntetnéd el innét, kérlek? - fordult felém.
Nye: Biztos vagyok benne, hogy önként távozni fog.
Az idegen még egyszer végigmérte Adam-et, majd eltűnt. Hallottam, hogy kiugrik a teraszon, és földet ér, majd behúzódik az árnyékba. Engem várt.
Nye: Jól vagy? - kérdeztem Linát.
Angie: Jobban érezném magam ha nem ugrálna be a lakásomba kétnaponta egy árnyjáró, hogy aztán a falhoz vágja Adam-et. - mondta színtelen hangon.
Önkéntelenül is elmosolyodtam.
Adam: Hát... sohasem hittem volna hogy egyszer ezt kell mondjam Neked... de köszönöm! - szűrte a fogán keresztül. Láttam hogy mekkora erőfeszítés ez neki.
Nye: Ne aggódj... ha tudom hogy Lina nincs veszélyben nem avatkozom közbe! - mondtam fanyar mosollyal. - Holnap látlak az irodában? - fordultam Linához.
Angie: Öhm... hát igen... - Adam-re sandított. - Azt hiszem.
Nye: Akkor jó éjt. És zárd be azt a rohadt teraszajtót végre! - tettem hozzá és kisétáltam a szobából, mielőtt én magam ölöm meg Adam-et.
Ahogy földet értem a másik rögtön rám rontott. Megragadtam és lerántottam a hátamról, majd a földhöz nyomtam.
Max: Az ördög vinne el... - morogta.
Nye: Az sem annyira bátor hidd el... - feleltem és leszálltam róla.
Max: Szóval Nye... Hogy is van ez a csinos Angelina Casiraghy-val? - kérdezte.
Nye: Honnét... - elhallgattam. Hát persze. Megnézte a lakók névsorát. - Mi a neved?
Max: Max-nak hívnak. - mutatkozott be és kezet nyújtott.
Elfogadtam a gesztust, de abban a pillanatban megragadott. Láthatatlanná váltam és kirántottam magam a kezei közül. Mire egyet pislogott volna már mögötte voltam és megragadtam a nyakát.
Nye: Befejeznéd végre? - kérdeztem dühösen.
Max: Hogy... hogy a francba csináltad? - nyöszörögte.
Elengedtem és ellöktem magamtól.
Nye: Mióta vagy így? - intettem felé.
Max: Egy hónapja. Egy vámpír megtámadott és... én csak... mintha ösztönös lett volna. - magyarázta. - Éppen hogy végeztem vele, amikor feltűnt egy másik. Azt mondta el kell égessem a testet. És árnyjárónak nevezett. Azt is mondta hogy keresselek meg téged... - tette hozzá.
Nye: Kaiho? - kérdeztem. Ő bólintott.
Max: Azóta vadászom a vámpírokra. Kifigyelem őket, amikor ölni készülnek... és aztán... - az öklével a tenyerébe csapott. - De nem hittem volna hogy ilyen létezhet... - nézett rám megbotránkozva. - A lány tudja?
Nye: Hidd el én is pont ezt éreztem, amikor rájöttem hogy Lina és az a... - elhallgattam mielőtt valami nagyon csúnyát mondtam volna.
Max: Lina? - vonta fel a szemöldökét. - Te nagyon jól ismered ugye?
Nye: Ehhez semmi közöd.
Max: Figyelj csak... ő és a vérszívó komolyak... úgy értem tényleg együtt vannak? Mert ha nem akkor bemutathatnál neki... apám... csak most jövök rá milyen jó csaj. Azok a zöld szemek... - váratlanul érte, amikor megragadtam és a földhöz nyomtam.
Nye: Még csak ne is gondolj rá....
Max: Haha... tudtam én hogy erről fúj a szél! - nevetett. - Te bele vagy esve! Láttam hogy néztél rá!
Nye: Mondták már neked, hogy idegesítő vagy?
Max: Hallottam már párszor! - vonta meg a vállát. - És? Most hova megyünk? Elkapunk egy két vámpírt?
Nye: Megyünk? - kérdeztem döbbenten.
Max: Na, ne csináld már tesó! Jó csapat leszünk! - bizonygatta.
Nye: Azt kétlem! - súgtam és láthatatlanná váltam.
Max: Hé... Ne már! - kiáltotta elégedetlen hangon. - Hát rendben, még látjuk egymást!
Nem feleltem, ahhoz először is láthatóvá kellett volna válnom. És csak reménykedtem benne hogy az idióta eltűnik a városból, mielőtt még belefut Rob-ba vagy ami még rosszabb... újra idejön Angie-hez.
Hazamentem és valahogy nem lepett meg, hogy a holmim a lakás előtt állt kipakolva dobozokban. Rajta egy cetli és a dzsipp kulcsa. A papíron azonnal felismertem Rob kusza kézírását.
"Bocs haver, de jobb lesz így mindenkinek."
Hát ez remek. Felkaptam két dobozt és levittem őket a garázsba, majd bepakoltam a kocsi csomagtartójába. Amikor visszafordultam Jerome állt előttem a másik két dobozzal.
Nye: Költöztető szolgálat? - kérdeztem epés hangon.
Jerome: A dolgok megváltoztak Nye. Már másik csónakban evezünk. - mondta szomorúan és odaadta a két dobozt.
Nye: Csak ti eveztek, én az enyémet hagyom süllyedni. - sóhajtottam.
Jerome: Talán vissza kellene menned Forks-ba.
Nye: Vagy akárhova de el innét, igaz?
Jerome vállat vont.
Nye: Ne aggódj, egy újjal sem érek az imádott vámpírotokhoz. Amíg ki nem derül az igazság.
Jerome: Milyen igazság?
Nye: Adam nem az, akinek ti hiszitek.
Jerome: Te nem ismered. Csak féltékeny vagy rá, mert Angie szereti. Jobban mint téged szeretett. - vetette oda.
Jó lett volna képen törölni, de türtőztettem magam. Beszálltam a kocsiba és elhajtottam. Úgy döntöttem keresek egy motelt és kiveszek egy szobát ma éjszakára.

Másnap reggel összetörten ébredtem. A tegnapi ivászat, Nye, a másik árnyjáró felbukkanása, az alváshiány megtették a hatásukat. A szemeim alatt sötét karikák húzódtak és a bőröm talán még az átlagosnál is sápadtabb volt. Adam készített nekem reggelit és kávét, ameddig zuhanyoztam, majd a hajamat próbáltam elviselhető állapotba hozni. Végül felkötöttem egy magas copfba, majd a fülembe egy hosszú, csillogó köves fülbevalót csatoltam. A szokásosnál kissé erősebben festettem ki magam, így próbálván leplezni a másnaposságomat.
Magamra húztam a batikolt fekete-szürke csőfarmeromat, egy fehér toppal és fekete bőrkabáttal passzítottam. Végül belebújtam a fekete lakk platform cipőmbe. Adam még hajnalban hazament átöltözni. Ő fekete farmert, szürke inget és bőrkabátot viselt, szinte ugyanolyat mint az enyém.
A konyhába lépve a pulton ülve találtam a karjában a macskával, aki elégedetten dorombolt, mint mindig, ha degeszre ette magát.
Adam: Úgy tűnik kezd megkedvelni. - mosolygott rám.
Angie: Téged nem lehet nem kedvelni. - jegyeztem meg. - Előbb-utóbb mindenki beadja a derekát.
Adam: Azt gondolod? Egyelőre nem látom magamat ahogyan Nye-jal pasis estét csapunk.
Elfojtattam egy mosolyt. Adam lerakta a macskát és odajött hozzám. Megragadta a cipőmet és magához húzott. Elakadt a lélegzetem.
Angie: Még ki sem józanodtam és te máris el akarsz kábítani? - kérdeztem elhaló hangon, miközben ő a nyakamat csókolgatta.
Adam: Ühümmmm...
Az ajkai megtalálták az enyémet és számomra végleg megszűnt a világ. Csak ő és én léteztünk. Beletúrtam a hajába, mire ő felnyögött és felemelt, hogy a pultra ültessen.
Angie: El fogok késni... - suttogtam.
Adam: Majd elviszlek motorral... - duruzsolta a fülembe.
Angie: Szörnyű hírünk van már az irodában... amiért mindig késve érkezem reggelente... széles vigyorral... - folytattam.
Adam: Ha tudnád David mennyit ugrat engem ezek miatt... - kuncogott és lehúzta a dzsekim cipzárját.
Angie: Adam... tényleg el fogok késni... az irodában várnak rám... - dadogtam.
Adam: Na és? Én évtizedeket vártam rád. - mondta mosolyogva.
A fejemet a vállára hajtottam.
Adam: Na jó! - sóhajtott és leemelt a pultról. - Hozd a táskádat, mielőtt még végleg elvesztem az önuralmam... vagy ami maradt belőle.
Kissé kótyagosan beszaladtam a táskámért és magamban imádkoztam, hogy Nye ne a parkolóban várjon rám, ahogy szokott.
Hiú remény volt. Már messziről megláttam a hatalmas fekete terepjárót és mellette Nye-t, aki a vezetőülés felőli ajtónak támaszkodott. Az arcán döbbenet látszott, amikor felismert. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha ide akarna jönni hozzánk, aztán lazított a testtartásán és elnézett valahova.
Adam: Biztos hogy ne maradjak veled? - kérdezte a sisak alól.
Angie: Ha csak nem akarsz mindenkinek magyarázkodni a szikrázó bőröd miatt akkor ne...
Adam: Eljövök érted. - ígérte.
Angie: Várni foglak. - súgtam és megsimogattam a mellkasát, ott ahol valaha a szíve dobogott.
Adam körülnézett, majd miután megbizonyosodott róla, hogy senki sincs a láthatáron, levette a sisakját és magához húzott. Úgy csókolt meg, mintha ez lenne az utolsó csókunk. Aztán elengedett és Nye felé pillantott. Én is odanéztem. Nye úgy állt az autója mellett, mintha támadni készülne. A szemei szikráztak, remegett és zihált. Nem bírtam elszakadni a látványtól, de aztán Adam ismét magához vont.
Összerezzentem, amikor valami roppanást hallottam. Mikor hátranéztem Nye már a bejárat felé tartott a kocsija ajtaján pedig egy hatalmas horpadás éktelenkedett. Mintha belerúgott volna.
Adam: Csak hogy jó napja legyen... - súgta a fülembe, majd felhúzta a sisakot. - Vigyázz magadra! - tette hozzá és végigcirógatta az arcomat.
Hátrébb léptem és megvártam amíg elhajt a motorral. Addig néztem utána, amíg csak látható volt. Nagy levegőt vettem és elindultam a bejárat felé.
Az erős fényről belépve hunyorogva indultam a lift felé. Szerencsére éppen üresben állt így beléptem, de abban a pillanatban valaki beugrott mellém. Oda sem kellett néznem, azonnal tudtam hogy ki az.
Nye: Nem tudom mi teszel rajta, még csak nem is jóképű... - jegyezte meg.
Angie: Férfiszemmel nézve talán nem az...
Nye: Mondd csak... nem undorodsz a bőrétől, a hidegségétől? - kérdezte ingerülten, majd legnagyobb megdöbbenésemre a lift falához szorított.
Angie: Mit művelsz?
Nye: Nem taszít az élettelensége? - kérdezte és még közelebb húzódott hozzám.
Próbáltam ellökni, de lefogta mindkét kezemet.
Angie: Hagyd abba! - mondtam tagoltan és határozottan.
A lift ebben a pillanatban kinyílt, betekintést engedve Lonnie-nak és Sarah-nak. Nye elhúzódott tőlem és elengedte a kezemet is.
Lonnie: Mint a régi szép időkben! - sóhajtott. - Hello főnök!
Angie: Lonnie hoznál nekem egy pohár vizet? - hadartam és bemenekültem az irodámba.
A kelleténél erősebben vágtam be az ajtót, majd nekitámaszkodtam. Éreztem hogy teljesen leizzadtam és amikor ránéztem a kezeimre úgy remegtek, mintha legalábbis a fagyhalál közelében lennék.
Próbáltam lehiggadni, de tudtam hogy most már semmi sem lesz olyan mint azelőtt. És ez sokáig nem folytatódhat így...

2010. július 12., hétfő

28. Zűrzavar

Álom és ébrenlét határán vergődtem. Az egyetlen dolog amit a külvilágból képes voltam érzékelni, az a hihetetlen forróság volt. Mély levegőt vettem és az agyam azonnal riadót fújt az ismerős illattól, amit megéreztem.
A szemeim kipattantak, de még mindig kételkedtem benne, hogy ez a valóság e vagy csak egy újabb álom. Nye mellettem feküdt, egyik karjával átölelve tartott, a másikon pedig az én fejem pihent. Aranyzöld szemeiből semmit sem tudtam kiolvasni.
Hirtelen ültem fel, amitől úgy éreztem mintha fejbe vágtak volna. Hirtelen az egész szoba forogni kezdett velem.
Angie: Ajaj... - nyögtem és visszahanyatlottam az ágyra.
Nye: Feküdj nyugodtan... hozok egy pohár vizet. - súgta és mire bármit felelhettem volna, már el is tűnt.
Fél pillanattal később megjelent, egy pohárral a kezében. Lassan odasétált mellém, leült és odanyújtotta a poharat. Oldalra fordultam, hogy tudjak inni. Ő némán figyelt, az arca rezzenéstelen volt.
Angie: Kössz... - motyogtam zavartan. - Tényleg megtörtént az amiről azt hiszem hogy megtörtént? - kérdeztem.
Nye: Ha arra gondolsz hogy seggrészegen találtam rád miközben rúdtáncot lejtettél a macskádnak... akkor igen. - válaszolta csúfondáros hangon.
Szégyenemben a párnámba temettem az arcomat.
Nye: Mégis mi ütött beléd? Összevesztetek Adam-mel? - faggatott.
Angie: Nem, dehogy. Én csak... egyedül voltam és annyi minden történt ezalatt a pár nap alatt. Minden a feje tetejére állt. - feleltem az igazsághoz híven. - Mindent összezavartál.
Nye: Hidd el, nekem sem könnyű megemészteni ezt. - sóhajtott. - És elfogadni hogy új életet kezdtél és megváltoztál. Mintha egy idegen lennél... - folytatta szomorú hangon. - És még mindig abban reménykedem hogy ez csak egy tévedés. Hogy az én Linám vagy még mindig...
Angie: Talán minden másképp alakul ha nem hagysz el...
Nye: Tudnod kell hogy amikor elhagytalak az nem csupán egy újabb elbizonytalanodás volt a részemről. - nézett rám szomorúan. - Csak neked akartam megkönnyíteni a dolgokat, mert ha maradok... - elhallgatott, kereste a megfelelő szavakat. - Tovább kellett hogy lépj, de nem hittem hogy így alakulnak a dolgok. És mégis... Adam mellett nagyobb biztonságban vagy. - láttam rajta hogy mennyire nehéz ezt beismernie. - Én sohasem tudnék veled lenni... úgy ahogy ő. - folytatta. - Ez lehetetlen.
Angie: Azt hittem azért tűntél el, ami Ephraim-mal történt. - néztem rá kétkedve.
Nye: Annak is része volt benne. De sohasem hagytalak volna el, ha tudom hogy boldog lehetsz velem, ha mindent megadhatok neked...
Angie: Miért? - kérdeztem halkan.
Nye: Pusztán azért ami vagyok. - felelte és elnézett valahová messze.
Angie: Most egy kicsit könnyebb, hogy elmondtad ezt. - szólaltam meg percekkel később. - De meg kell értened valamit. Adam nekem az igazi. Mindig is ő volt. Már akkor láttam őt álmomban, amikor még veled voltam. És azt hiszem ha akkor megismertem volna, a dolgok most ugyanígy állnának.
Nye: Úgy érted elhagytál volna miatta? - kérdezte dühösen.
Angie: Mit számít ez ha te és én sohasem lehetünk együtt?
Nye: Nagyon is számít... mert az egy dolog, hogy te már nem szeretsz, és az egy másik hogy képtelen vagyok veled lenni... de ezek még nem zárják ki hogy én szeresselek.
Döbbenten néztem rá.
Nye: Ha Adam ember lenne akkor is gyűlölném. - vallotta be. - Eleinte nem akartam beismerni magamnak, hogy a féltékenység vezérel abban hogy elválasszalak tőle.
Angie: Oh... - nyögtem ki.
Nye: De nem számít milyen messzire menekülök innét vagy meddig vagyok távol... te akkor is velem vagy. És nem futhatok el az érzéseim elől.
Rám nézett, és láttam a szemében a fájdalmat. Valaha boldoggá tett volna ha szenvedni látom, de most végtelen keserűség telepedett a szívembe. Hogy harcolhatnék valaki ellen gyűlölettel, ha az a valaki szerelemből harcol értem?
Angie: Jobb lett volna ha nem jössz vissza... mindkettőnknek. - súgtam.
Nye: Tudom. - felelte. - És könnyebb lenne ha lelépnék örökre. De nem bírom megtenni... addig nem, amíg biztosan tudom hogy Adam mellett biztonságban leszel. Hogy tényleg szeret téged!
Angie: Én ebben biztos vagyok.
Nye: Mert elvakít a szerelem. Nem látod őt tisztán. Ő manipulálja a körülötte lévőket. Dax szerint van valami képessége amivel képes mindenkit a rabjává tenni. Láttad mi történt Rob-bal és Jeorme-mal.
Angie: Ők csak... kedvelik. - ellenkeztem.
Nye: Egyik napról a másikra? - kérdezte kétkedő hangon.
Nem bírtam felelni. Tény hogy Adam hihetetlenül intenzív érzéseket képes kiváltani még belőlem is. De nem bírtam elhinni hogy ezt szánt szándékkal tenné.
Angie: Most jobb lenne ha mennél... - mondtam inkább. - Adam hamarosan visszatér.
Nye: Hát jó. - egyezett bele. - De továbbra sem fogok leszállni rólatok, amíg ki nem derül az igazság.
Angie: Adam szeret engem. Jobb lenne ha ezt elfogadnád. - bizonygattam.
Nye nem válaszolt, csak egy hosszú pillantást vetett rám, majd halkan kisétált a szobámból. Nagyot sóhajtottam és végigdőltem az ágyon. Túl sok volt ez nekem. Hogyan gyűlöljem őt, ha tudom hogy csak jót akar?
Hosszú ideig képtelen voltam elszakadni a gondolattól. Órákon át őrlődtem, próbáltam szítani a dühöt magamban, hogy könnyebb legyen távol tartanom Nye-t.
Összerezzentem, amikor árnyék vetült fölém.
Adam: Mit keresett itt? - kérdezte metsző hangon.
Angie: Csak megnézte hogy minden rendben van e... - feleltem és a kezemet nyújtottam felé.
Adam: Az egész lakásban érzem a szagát.
Angie: Itt volt egy darabig... beszélgettünk. - magyaráztam.
Adam: Azt hittem nincs miről beszélned vele. - mondta dühösen.
Angie: Ezt egyelőre még én döntöm el. - válaszoltam és felültem az ágyon. Adam mozdulatlanul állt előttem és tudomást sem vett kinyújtott kezemről.
Adam: Próbált meggyőzni hogy hagyj el?
Angie: Nem. - vágtam rá. - Azt hiszem elfogadta már az egészet. Csak kell neki egy kis idő amíg megbízik benned.
Adam: Nem kérek a bizalmából! - kiáltotta dühösen. - Ki a fenét érdekel hogy ő mit gondol?
Angie: Nem tetszik a viselkedésed! - jelentettem ki hűvösen.
Adam: Sajnálom drágám. Nekem az nem tetszik, hogy a hátam mögött találkozgattok. - gyanúsított meg.
Angie: Bolond vagy! - feleltem és a konyhába indultam, de megragadta a karomat.
Adam: Nem fejeztem be! - sziszegte.
Még sohasem féltem tőle. Még sohasem gondoltam rá vámpírként. De ahogyan itt állt szikrázó szemekkel, hirtelen átjárta minden porcikámat a felismerés. Adam valóban félelmetes tud lenni.
Angie: Ne csináld ezt... - súgtam és éreztem hogy forró könnyek lepik el a szememet. - Te nem vagy ilyen.
Belebújtam a karjába és az arcomat a mellkasába fúrtam. Ő átölelt, de még mielőtt átjárt volna az ismerős kellemes borzongás, ellökött magától és rám vicsorgott.
Adam: Bűzlesz tőle! - üvöltötte. - Mégis mit csináltatok?
Angie: Azt hiszed... hogy ő... és én? - dadogtam.
Adam nekem rontott és az ágyra lökött. A szemei feketék voltak a dühtől.
Adam: Te az enyém vagy! - súgta és fogai a torkomba mélyedtek.
Zihálva ültem fel az ágyon. Csak álom volt... Körülnéztem és az éjjeliszekrényen lévő óra hajnali fél 4-et mutatott. Visszadőltem az ágyra és hátrasimítottam a hajamat. Csak ekkor vettem észre hogy teljesen leizzadtam.
Letusoltam és felvettem a hálóingemet. Reszkettem. Vajon Adam hogy fog reagálni, ha rájön hogy Nye itt volt? Gyorsan kinyitottam minden ablakot és kereszthuzatot csináltam, reménykedve hogy sikerül eltüntetnem Nye illatát.
Kimentem a teraszra, hogy kissé lehiggadjak a hűvös őszi levegőn. A homlokomat a korlátnak nyomtam és próbáltam lassan lélegezni.
Ekkor valami hideg ért a kezemhez és riadtan léptem hátra. Adam állt előttem, gyönyörű arcán mosollyal. Hozzám lépett és szó nélkül a karjába zárt.
Angie: Annyira hiányoztál. - súgtam.
Ő a karjába kapott és bevitt, miközben fél kézzel tartott, becsukta a teraszajtót. Ismét rám mosolygott és egy pillanat múlva már a hálóban voltunk az ágyon.
Adam: Nem tudtál aludni? - kérdezte aggódó hangon.
Hozzásimultam és beletúrtam dús hajába.
Angie: Téged vártalak.
Adam: Én is... már évtizedek óta. - felelte suttogva és gyöngéden megcsókolt.
Beleborzongtam a vágyakozásba. Hihetetlen volt, hogy még mindig ilyen erővel tört rám a szenvedély ha megérintett. Felnyögtem, amikor jeges ajkai a nyakamhoz értek és elkezdtem lehúzni a pólóját. Ő felegyenesedett és ledobta magáról a felsőt.
Ekkor megláttam. A hálószoba ajtajában állt. A szemei ismerősen zöldarany színűek voltak és minket nézett. Mielőtt szólhattam volna, vagy sikíthattam volna ott termett és megragadta Adam-et a nyakánál fogva, majd a falhoz nyomta.
Ugyanabban a pillanatban valami nekik ütközött és az ismeretlen a másik falnak csapódott. Nye állt a szoba közepén, Adam előtt neki háttal, készen hogy rátámadjon a betolakodóra.
Nye: Valaki olyannak kezdj aki a saját súlycsoportod! - villantotta rá a szemét.
Az idegen mély morgó hangot hallatott és a szemei felvillantak.