BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS »

2011. január 18., kedd

Egy kis mellékes

http://moonangelstories.blogspot.com/2011/01/blogger-etiket-adam-az-uj-edward.html

Kukkantsatok be a főblogomra! Ismét kényes témát feszegetek, de remélem megosztjátok velem a véleményetek ezzel kapcsolatban! :)

A legutóbbi részhez mindössze 2 (!!!) kommentár érkezett! :( Nagyon szomorú, így 5 résszel a vége előtt nem ezt várnám, főleg hogy a blogon folyamatosan 2-3 ember van a nap körülbelül 20 órájában. (éjjel 3-7 között általában nincs fent senki)
Nem szeretnék komihatárt bevezetni megint, de úgy érzem, ennél sokkal több kommentárt érdemlek. Szeretném tudni, hogy mit gondoltok! Nem magamnak írok, hanem Nektek! Tényleg bárki írhat, név nélkül is akár!
Szerintem nem olyan megerőltető dolog pár sorban véleményt mondani! :)

8-10 kommentárnál előbb nem igazán lesz friss! Ha ti sem erőltetitek meg magatokat, én miért fordítanék rá energiát? (megjegyzem a vizsgáim közepén)

Szóval hajrá! :)

Moon Angel

2011. január 16., vasárnap

45. Vérszomj



Az arcára döbbent ült ki. Hallottam ahogy felgyorsul a szívverése, rendezetlenné válik, mint egy menekülő madár szárnycsapásai. Adtam neki néhány pillanatot, hogy feldolgozza.
Bizarr módon rosszul éreztem magam, amiért tönkretettem a ruháját és a haját. Még akkor ha, tudtam hogy úgysem lesz esküvő. Olyan érzésem volt, mintha megszentségtelenítettem volna egy bálványt. Soha, de soha nem volt hozzám ilyen közel menyasszonyi ruhás nő. Az érzések, amik felébredtek bennem, újak és ijesztőek voltak.
Spencer: Nye? Minden rendben? - kérdezte a folyosóról.
Nye: Adj egy percet. - suttogtam. - Jól vagy? - kérdeztem Linát.
Letöröltem az arcáról a sminkje maradványait. A sírás nyomán fekete könnycseppekké vált a festék.
Ijesztő volt és gyönyörű. Majd meghaltam hogy megcsókolhassam.
Angie: Az apám? - kérdezte suttogva. Bólintottam.
Nye: Mennünk kell. Pakolj össze valami kényelmesebb ruhát. - kértem.
Nem mozdult. Kézen fogtam és a szobája felé kezdtem húzni. Megállt, kitépte a kezét a markomból és arcára dac ült ki. Csak a szememet forgattam.
Angie: Nem megyek sehová. Ha nem tudnád esküvő lesz, mégpedig az enyém.
Nye: Így akarsz az oltár elé állni? - kérdeztem nevetve és a keze után nyúltam.
Hátrálni kezdett.
Angie: Mégis mit képzelsz? Napokra eltűnsz, mindenki halottnak hisz és aztán felbukkansz a semmiből hogy tönkretedd az esküvőmet! - üvöltötte.
Nye: Eszembe ágában sem lenne tönkretenni az esküvődet, ha nem fenyegetne halálos veszély!
Angie: Hazudsz!
Nye: Lina! Erre most nincs idő! Az apád odalent vár minket és indulnunk kell!
Angie: Nem hiszek Neked!
Nye: Ok! Erre nincs időnk!
Ugrottam egyet és elkaptam.
Angie: Vedd le rólam a kezed! - sziszegte. Csak nevettem és az ajtó felé húztam. Vadul ficánkolt és rugdosott, de csak nevettem rajta.
Beleharapott a kezembe. Azt hittem pofán vágom.
Nye: Te elmebeteg! - üvöltöttem. A vér végigfolyt az ujjaim között.
Ijesztő volt ahogy a szemei egyre sötétebbek lettek. Visszaemlékeztem mit mondott Tyler a vérről. Nekem rontott, de még időben elkaptam és a nyakánál fogva az ajtónak nyomtam. A szemei kitisztultak. Spencer dörömbölni kezdett.
Nye: Nem szeretnélek leütni, de ha szükség van rá megteszem.
Angie rám vicsorgott.
Fellendítettem a vállamra. Olyan hangot hallatott, mintha egy csapda zárulna össze körülötte.
Spencer: Jézusom! Mi folyik odabent? - dörömbölt.
Nye: Állj hátrébb! - kiáltottam, majd kirúgtam az ajtót a helyéről.
Angie vadul fickándozott a vállamon. Spencer rémülten nézte, ahogyan beszállok vele a liftbe.
Spencer: Én... megyek és csinálok valamit a portással, hogy ne lássa ezt. - suttogta, mielőtt becsukódott az ajtó közöttünk.
Angie: Adam... ki fog nyírni! - visította.
Nye: Azért erre ne fogadj!
Angie: Eressz el te átkozott! - üvöltötte és a hátamat püfölte.
Néhány órán belül kék-zöld folt leszek, de ezt még visszakapja. Sokkal erősebb volt, mint emlékeztem. És sokkal kevésbé ember.
Spencer az ájult portás mellett térdelt, amikor kiléptünk a liftből.
Nye: Mond hogy nem fog emlékezni semmire.
Spencer: Nem látott. Azt fogja hinni, hogy elájult. Vagy képzelődött. - felelte.
Próbálta felvenni a tempómat, miközben a parkolón vágtunk keresztül. A combom iszonyúan fájt, minden lépésnél végighasított benne a fájdalom, de nem értem rá ezzel foglalkozni.
Nye: Íme a lányod!
Letettem Angie a földre, aki azonnal nekem akart ugrani. A háta mögé szorítottam mindkét kezét és az apja felé löktem. Sebastian elkapta.
David: Pont ahogyan mondtam. - suttogta a kocsiban.
Sebastian: Képes vagy lehiggadni? - kérdezte nyugodtan a lánya szemébe nézve.
Angie némán bólintott.
Angie: Te... - kezdte de elakadt.
Sebastian: Veszélyben vagy. Biztonságos helyre jó kell vinnünk téged és az öcsédet. - magyarázta. - Spencer! - hangja parancsolóan csengett. - Gondoskodj róla, hogy a fiam elhagyja a várost még sötétedés előtt. Rob és Jerome megbízhatóak, dolgozz velük együtt.
Spencer meghökkent a parancsoló hangnemtől és kérdőn nézett rám. Bólintottam.
Nye: Ne aggódj!
Angie szemei rémülten ugráltak közöttünk.
Sebastian: David, te maradj itt. Spencer-nek szüksége lehet rád, bizonyos... dolgokban. - mondta.
Tudtam hogy Adam-re gondol. David kiszállt a kocsiból, harcra készen mint egy jó katona.
Angie: Hová akarsz vinni? - kérdezte rémülten.
Sebastian: Majd elmondom a kocsiban. - felelte. Angie szája megremegett.
Angie: Fel kell hívnom Adam-et.
Feszült csend állt be. Sebastian nemet intett a fejével.
Angie: Adam vár rám! - kiáltotta.
David: Ne aggódj, én mindent elmondok neki. - hazudta.
Eltűnődtem hogy képes lesz e megölni Adam-et.
Sebastian: Tyler, gyere ide. - szólt halkan.
Tyler kiszállt a kocsiból és lassan, megfontoltan közeledett felénk, mintha nem akarna ráijeszteni Angie-re. Nem tetszett, ahogyan nézte, ahogyan a pupillái kitágultak a látványától. Közelebb léptem Angie-hez.
Tyler: Helo!
A hangja megremegett. Felmordultam.
Angie: Ez kicsoda?
Sebastian: Tyler felel majd a biztonságodért, miután elváltunk. Csak az út egy részén kísérlek el titeket. Kegan könnyebben rátok találna ha veletek lennék.
Nye: Indulnunk kell. Kegan-t nem sokáig lehet félrevezetni.
Sebastian megfogta Angie karját a könyöke alatt és óvatosan, de határozottan a kocsihoz vezette. Tyler előttük kocogott és kinyitotta a hátsó ajtót. Angie megállt egy pillanatra és kétségbeesett pillantást vetett a házra, majd beszállt. Sebastian mellé ült, Tyler pedig megállt a vezetőülés oldalán.
Nye: Meg kell tenned Spence! - fordultam az öcsémhez.
Ő csak a fejét ingatta.
David: Én nem leszek rá képes egyedül. Adam gyorsabb és erősebb mint én.
Spencer: Nem vagyok gyilkos. - suttogta.
Felsóhajtottam és megöleltem. Úgy kapaszkodott belém, mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálba.
Nye: Vigyázz magadra! Tudom, ha eljön az ideje, helyesen fogsz cselekedni! - sugároztam neki a gondolatot.
Még szorosabban megölelt, aztán elengedett. Kezet nyújtottam David-nek, aki szó nélkül elfogadta. Mostantól kezdve egy csapat voltunk.
Tyler beült a volán mögé, én pedig mellé ültem. A visszapillantó tükörből láttam, ahogyan Angie az apja kezét fogja. Furcsa, bizsergető érzés kezdett rágni belülről és el kellett ismételnem magamnak, hogy Sebastian az apja.



Angie anyja hisztérikus hangon kiabált Sarah-val a sátor mögött. Odabent az emberek izgatottan sugdolóztak, mindenkit elkapott a kitörni készülő botrány heve. Lonnie-ra pillantottam, aki a füléhez szorította a mobilját és fel-alá járkált. Angie-t próbálta meg hívni, de hasztalan. Hallottam hogy a telefon kicseng, majd átvált a hangpostára.
Jerome: Biztosan csak... elakadt a dugóban. - suttogta.
Rápillantottam. Néhány lépésre Rob-tól állt, szürke öltönye ezüstnem tűnt a sátor világításától. Rob az egyik oszlopnak támaszkodott, Leah-t nézte, aki a kis Benjamin-nak gügyögött.
Adam: Próbáld David-et! - szóltam oda Lonnie-nak.
Ő bólintott és ismét a füléhez emelte a telefont. Újra elkezdtem járkálni. Egy rossz színházi darab főhősének éreztem magam, akire sok száz szempár szegeződik, miközben tudják hogy a darab végén pórul fog várni. De izgatottan várják a csattanót.
Nem akartam elhinni. Mindent elrendeztem. A kis gép már várt ránk, hogy el tudjunk menekülni. Felhívtam egy francia barátomat, akinek volt egy vidéki kastélya Provence-ban. Amikor Párizsban éltem, gyakran vadásztunk együtt és tudtam hogy benne megbízhatok.
Mi történhetett? Hogy hagyhatták egyedül akár egyetlen percre is? Hol van Max? Hol van Spencer?
Jerome: Próbálj megnyugodni! - megérintette a vállamat.
Megpördültem és hátrahőkölt.
Rob: Adam! - a hangja metsző volt.
Rám nézett, majd az emberekre irányította a pillantásom. a szaguk csak még feszültebbé tett. Nemrég vadásztam, de az idegesség vérszomjassá tett.
Adam: Én ezt nem bírom tovább! - suttogtam és átvágtam a széksorok közötti folyosón, ahol Angie-nek kellett volna átvonulni több mint fél órával ezelőtt. Rob és Jerome a nyomomban voltak. Mirella hozzám lépett, de egy pillantásra sem méltattam.
Átvágtam a parkolón. Jerome ekkor már mellettem volt, Rob a nyomunkban. A feszültsége szinte árnyékként vetült rám.
Adam: Add ide azt a rohadt kulcsot! - szóltam Jerome-nak a kocsijukhoz érve. Rob-ra pillantott. - Nem hallod? - üvöltöttem.
Jerome: Vége van Adam! - felelte.
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy minek van vége. Rob elkapott hátulról és a kocsi motorháztetőjének nyomott. Éreztem, ahogyan behorpad alattam.
Rob: Tudunk Kegan-ről - sziszegte.
Adam: Nem tudtok ti... semmit. - nyögtem.
Rob: Most velünk jössz! - felrántott, Jerome megragadta a másik karom. - Jerome, szólj Leah-nak hogy vigye el a gyereket a megbeszélt helyre.
Adam: Kérlek Rob, had magyarázzam el! - kértem.
Jerome: Ezzel elkéstél!
Adam: Angie! Meg kell találnom! - kiáltottam és próbáltam kiszabadulni. Rob rántott rajtam egyet, majd belökött a kocsiba.
Rob: Ezzel is elkéstél! - beszállt mellém. - Ha megmoccansz darabokra tépünk! Pont úgy mint Nye Max-et!
Szóval élt. Tudtam hogy él. Éreztem. Hagytam hogy elvigyenek magukkal.



Death Valley, kihalt akár a lelkem. Mindenki szótlan. Kimondatlan szavak lógnak a levegőben, mint egy kard amit csak egy hajszált tart. Tudom hogy valami baj van és mégsem merek kérdezni. A választól félek.
Las Vegas, a fények vakítóak, kátrányszagú eső permetez, az esőcseppek színe az ablakon akár a vér. Megállunk egy motelnél, a portás nem kérdez semmit. Egy kopott szoba, a régi tévében torz alakoknak tűnünk, mint ahogyan azok is vagyunk. Az idegen fiú elment valahová, Nye a fürdőben van, a zuhany hangja elnyomja az eső neszezését.
Sebastian: Enned kéne valamit. - mondta csendesen. Az ablak előtt állt, alakja azt a kevés fényt is elnyomta, amit az utcai lámpák adtak.
Angie: Telefonálnom kell. Anyám biztosan a plafonon van.
Sebastian: Ne aggódj miatta. - felelte olyan könnyedén, hogy szerettem volna képen törölni.
Angie: Hát persze! Te sem tetted!
Megmozdult, de nem fordult felém.
Sebastian: Nem illett az én világomba. - felelte. - Nem értett volna meg engem.
Angie: Én sem értelek. - feleltem szomorúan. - Emlékszem... mikor kicsi voltam, minden éjjel velem voltál.
Sóhajtott.
Sebastian: Utána is. Lélekben mindig veled voltam.
Angie: Miért hagytál magamra?
Sebastian: Túl kockázatos volt. Félő volt hogy rád találnak. És... ahogy idősebb lettél, a dolgok bonyolultabbak lettek.
Emlékeztem, amikor anyám pszichiáterhez vitt, a képzelgéseim miatt. Később valóban elhittem, hogy az egész csupán egy álom volt, vagy a gyermeki agyam szüleménye.
Angie: Itt hagytál, ebben a világban, ahová sohasem illettem. Fogalmad sincs mennyire... borzalmas volt. - nehezen találtam meg a megfelelő szót. - Nem voltak barátaim, sohasem tudtam beilleszkedni. Mindig azt hittem velem van a baj!
Sebastian: Ők csak emberek!
Angie: És én?
Sebastian: Te nem vagy CSAK ember! Több vagy. Erősebb, gyorsabb. Az agyad másképp működik mint az övék. Másképp látod a világot.
Angie: Erre már én is rájöttem. Máskülönben megőrültem volna vámpírokkal és vérfarkasokkal körülvéve.
Láttam a sötét ablak tükrében ahogyan elmosolyodik. Lassan megfordult.
Sebastian: Az emberek világában csupán egy furcsa lány voltál, akit senki sem értett. De az én fajtám számára, te vagy a legfontosabb dolog. Mindenki téged akar! Bármi áron.
Megrémítettek a szavai. Miért vagyok ennyire fontos nekik? Mielőtt megkérdezhettem volna, kinyílt a fürdő ajtaja, Nye lépett ki egy hatalmas gőzfelhő kíséretében. Csak boxeralsót viselt, a törülközőt a vállára csapta.
A teste tele volt sebekkel és hegekkel. Úgy festett, mint egy Frankeinstein horror figura. Nem tudtam levenni a szemem róla.
Sebastian: Jobb? - kérdezte.
Nye: Már kezdek gyógyulni. - felelte. - Mondtam hogy rendelj neki valami kaját. Azt akarod hogy elájuljon?
Angie: Nem vagyok éhes! - vágtam rá. - Tényleg.
Nye leült mellém az ágyra. Sebastian visszafordult az ablak felé, de láttam hogy fél szemmel minket figyel.
Nye: Az út nagy része még csak most jön.
Angie: Igaz. Ha már itt tartunk. Hová is megyünk? - kérdeztem dühösen.
Nye: Denverbe. Onnét pedig repülővel Winnipeg-be.
Felugrottam.
Angie: Kanadába? Nincsenek is nálam a papírjaim! - kiáltottam.
Sebastian: Emiatt ne aggódj. Már elrendeztem mindent. - felelte. Visszaültem a kanapéra.
Nye megfogta a kezem és a szájához emelte. A szívem kihagyott egy ütemet és Sebastian ideges mozdulattal a hajába túrt. Ekkor lépett be Tyler. Összerezzentünk, de Nye nem eresztette el a kezem.
Néhány Walmart-os táska volt nála, az egyiket Nye-nak dobta. Megéreztem az új ruhák illatát. Egy másik zacskót nekem nyújtott.
Tyler: Ruhák. Így mégsem utazhatsz. - mondta.
Elvettem, majd bementem a fürdőbe, ami még mindig csupa gőz volt. Kinyitottam az ablakot, mire Nye azonnal megjelent.
Angie: Nyugi nem mászok ki!
Nye: Emiatt nem is aggódom. Csak biztos akarok lenni benne, hogy semmi nem is mászik be. - felelte. Megborzongtam.
Belépett a fürdőbe, az ajtót résnyire nyitva hagyta. Sötétkék melegítőnadrágot viselt és fehér trikót.
Angie: Segíts levenni ezt! - kértem és hátat fordítottam neki. A tükörből láttam Tyler arcát, ahogyan minket néz. - Csukd be az ajtót.
Nye: Legendás esküvő. A nászéjszakán valami más vetkőzteti a menyasszonyt.
Angie: Adam tudja hogy hol vagyunk? - kérdeztem.
Nye: Szerencsére nem.
Angie: Már biztosan halálra aggódta magát. - sóhajtottam.
Nye: Ezt nem kétlem.
Volt valami a hangjában, amitől megborzongtam. A cipzár beakadt és Nye egyszerűen végigszakította a ruhát. Összerezzentem. A tükörből nagyon elégedettnek tűnt az arca. Leengedtem a ruhát a csípőmről is kiléptem belőle. A bőröm sápadtnak tűnt az egyszerű testszínű fehérneműtől. Nye összegyűrte a ruhát és egy szemeteszsákba tette. Mintha az egész jövőmmel tette volna ezt. És talán meg is tette.
Tétováztam pár percig, majd elkezdtem kiszedni a hajamból a csatokat. Laza hullámok omlottak a vállamra és a díszítésül szolgáló gyöngyök szerteszét potyogtak a kőre. Nye némán mögém lépett, segített, szétbontani a fodrász mesterművét. Az ajtónak támaszkodott, amikor végeztünk. Megmostam az arcom, a smink maradványai fekete patakokban folytak le a mosdókagylóban.
Kiöblítettem a számat, majd a tenyeremből ittam a vízből. Nem is vettem észre eddig, hogy mennyire szomjas vagyok.
Nye: Nem kéne innod a csapból. Beteg lehetsz tőle. - mondta halkan.
Megtöröltem az arcom és a kezem, majd elkezdtem lehúzni a halványkék combfixemet. Nye az ujjait ropogtatta.
Angie: Amire gondolsz, azért egyes államokban akár börtön is jár. - jegyeztem meg.
Nye: Honnét tudod hogy mi jár a fejemben? - kérdezte.
Angie: Nem nehéz kitalálni. - Ledobtam a combfixet a szemeteszsák mellé.
Kivettem egy fehér pólót és belebújtam. A srác profi módón eltalálta a méretemet. A táskában egy farmer volt és egy olcsó tornacipő.
Nye: Tyler hozott kaját is.
Angie: Inkább szomjas vagyok. - feleltem.
Nye: Vadászni akarsz? - tréfált.
Rávillantottam a fogamat. Nye közelebb jött.
Angie: Most jön az hogy felajánlod a véredet? - kérdeztem kicsit idegesen.
Nye halkan nevetett, majd átkarolt és a párás csempének nyomott. Az ajkai lecsaptak az enyémre, most már én voltam az áldozat és ő a vadász. Vadul csókolt, nem törődve vele, hogy fájdalmat okoz e. Ez tetszett. Régebben, alig mert hozzám érni.
Megharapta a számat és az ujjai bekúsztak a pólóm alá, fel a hátamra. Éreztem, hogy a körmeim a húsába mélyednek, de nem érdekelt. És őt sem érdekelte.
Az a fajta csók volt, ami elpusztít és aztán új életre kelt. Felrobbant és aztán magába szippantja a darabjaidat. Közelebb húztam magamhoz és végigkarmoltam a hátát. Felmordult és mondott valamit, de nem értettem. Az agyam tompa volt és lassú, az ösztönök kiszorították a gondolatokat. A vér illata émelyítő volt, a gyomrom lüktetni kezdett és az izmaim megfeszültek. Összezártam a karjaimat körülötte és a fogaim belemélyedtek a nyakába. Felnyögött és az ujjai a hajamba túrtak. A vére lassan beszivárgott az ajkaim közé és a nyelvemre. Folyékony tudatmódosító szer, ami egy csapásra függővé tesz. Az üvöltése távolinak tűnt.



A törülköző, amit a nyakamhoz szorítottam ijesztően fehér volt, a vérem vörössége mellett. Sebastian a szoba másik felében állt, a karjai Angie köré fonódtak. Tyler közöttünk sétált, mint egy válaszfal, a szemei ide-oda ugráltak. Angie nem mozdult, a szemei fekete végtelenségnek tűntek, értelem nélkül, gondolatok nélkül. A vérem elkenődött a száján, végigfojt az állán és beszennyezte a pólóját. Az ujjai is véresek voltak.
Sebastian: Minden rendben lesz. - suttogta neki. - Lélegezz mélyeket. Érzed az eső illatát? Koncentrálj az esőre.
Angie a fejét rázta, furcsa állati morgás hagyta el az ajkait, ismét próbált kitörni.
Tyler: Ok, kimondom. Vért kell innia. A teste vért akar. Bastian, hallod? - a hangja kétségbeesett volt.
Sebastian: Nem vagyok süket. De tudod az mivel jár. Nem utazhatunk vele, miközben őrjöng az átalakulástól.
Nye: Mi történik ha nem kap vért? - kérdeztem halkan.
Sebastian: Amit kiszívott belőled, azt hamar lebontja a szervezete. - felelte. - Csak vigyáznunk kell, hogy ez ne fordulhasson elő többet. Ha eszik valami emberi táplálékot és elég folyadékot kap, ki fogja bírni az utat.
Tyler: A motel szinte teljesen üres. Senkinek sem tűnne fel, ha a portásnak nyoma veszne. - javasolta.
Sebastian: Nem engedem hogy emberi vért igyon. Nem lesz olyan mint ők. - mondta szomorúan. Az ajkai megérintették Angie haját.
Ismét belém mart a féltékenység.
Nye: Mennyi idő amíg... normális lesz? - kérdeztem. Levettem a törülközőt a nyakamról. Elállt a vérzés.
Sebastian: Könnyebb lenne neki, ha eltüntetnéd a véres holmikat. - mondta. - Én... - a fürdő felé vonszolta Angie-t. - Berakom a zuhany alá egy kicsit.
Mondani akartam valamit. Tiltakozni. Tyler kivette a kezemből a törülközőt és a szemeteszsákba dugta, ami Angie cuccait rejtette.
Tyler: Elégetem ezeket. - mondta csendben és magamra hagyott.
A fürdőből a zuhany hangja hallatszott, majd kicsit később Angie sikítozni kezdett. Legszívesebben betörtem volna az ajtót. A hangja mélyebben megsebzett, mint a fogai. Pár perc múlva Sebastian kijött, víztől csöpögve. Angie a fürdő padlóján feküdt egy koszos-fehér köntösben. A szemei, az igazi szemei az arcomon függtek és némán zokogott.

2011. január 7., péntek

44. Vakító Fehérség 2/2

Visszasírtam az időket amikor csak Adam ellen kellett küzdenem. Amire akkor azt hittem, hogy fájdalom, az mostanra tompa lüktetésnek tűnt csupán. A féltékenység kósza gondolatnak, az irigység pedig szelídnek, mint a síkságon folydogáló folyó.
Ez volt az igazi fájdalom. A húsomig hatoló, gyilkos kín, ami minden sejtemet megmérgezte. Ez volt a valódi irigység és féltékenység.
Két napunk volt az esküvőig, amivel Angelina gyanútlanul összeköti az életét egy árulóval, egy kétszínű csalóval. Odaadja magát egy olyan férfinak aki aztán szemrebbenés nélkül továbblöki őt, egy még nálánál is gonoszabb lénynek. Kegan is őt akarja. Nem, nem őt. Azt amit jelképez. Őt nem érdekli Lina mosolya, vagy a hihetetlenül zöld szemei. Ő sohasem látta, amikor összeráncolja a homlokát gondolkodás közben. Nem látta reggel, amikor álmosan tapogatózik a konyhában. Nem ismeri a kedvenc könyveit, nem hallotta a szíve dobogását. Nem tudja hogy ki ő!
Mégsem ez volt a legnehezebb. Nem nehéz harcolni az ellenséged ellen a lányért akit szeretsz. Hiszen az egyetlen cél, ami vezérel, hogy biztonságban legyen és visszakaphasd. A legrosszabb az volt, hogy olyannal az oldaladon kell megvívnod a harcot, aki szinten őt akarja.
Tyler története szomorú volt. Csupán kísérleti célból teremtették. Ember-anyját nem ismerte, az apja meghalt, amikor még kisbaba volt. Sebastian nevelte fel. Felnőtt koráig teljesen normális ember volt, pont mint Lina. Aztán elkezdődött az átalakulás ijesztő és fájdalmas folyamata.
Nye: De nem vagy teljesen olyan mint ők? - kérdeztem az elhagyatott raktár padlóján kuporogva.
Suttogva beszéltünk. Az őrök nagy része a környéken járőrözött, mindenki Sebastian támadására várt.
Tyler: Nem. - felelte. - Félvérként valószínűleg sohasem fogok teljesen átalakulni. Erősebb és gyorsabb vagyok, mint egy átlagos ember, de a tiszta vérűek vagy a mérgező vámpírok még így is könnyedén el tudnának bánni velem. Rólad nem is beszélve. - rám hunyorgott a sötétben. - Erősebb vagyok ha vért iszom, de ez.... nehéz. A testem emberi táplálékhoz van szokva.
Nye: Te vért iszol? - kérdeztem elszörnyedve.
Tyler: Hidd el nekem sem könnyű, de be kellett tartanom Kegan szabályait hogy velük maradhassak. - védekezett. - Nem vadászom emberekre, mint ők. Csak állatokra.
Nye: Hm, sokkal étvágygerjesztőbben hangzik.
A suttogásom betöltötte az üres termet.
Tyler: Angelina...
Nem tetszett ahogyan kimondja a nevét.
Nye: Mi van vele?
Tyler: Mennyire ember? - kérdezte végül.
Nye: Nem vadászik kisnyulakra ha erre gondolsz. - vágtam rá. Tyler idegesen beletúrt a hajába. - Mindig volt benne valami különleges. - mondtam végül. - Utólag visszatekintve egy csomó minden utalt rá, hogy valami nem stimmel vele. De sohasem gondoltam volna erre. Csak amikor egyre bizarrabb dolgok történtek.
Tyler: A rosszullétek?
Bólintottam.
Nye: Borzalmas volt. Az egyik pillanatról a másikra meghalt és újra indult a szíve. Maláriát kapott, de a teste meggyógyította önmagát. És ott van még az a dolog a vérével.
Tyler: A vérével? - kérdezte döbbenten. - Mi van vele?
Nye: Nem tudom. A vámpírok szerint a vére visszataszító. Mármint a szaga.
Tyler: Ez furcsa. Azt hittük ez csak a tiszta vérűekre jellemző.
Nye: Úgy érted ez normális?
Tyler: Igen. Egyes vámpírok a harapásukkal mérgeznek, míg az én fajtám a vérével. De a félvéreknél ez újdonság. Én nem vagyok mérgező. - kinyújtotta a karját.
Több harapásnyom is látszott a bőrén,
Nye: Nem vagy mérgező és a normális vámpírok sem mérgezőek rád. - mondtam magamban. Tyler nem felelt semmit. Hallgattunk. - Sok félvér van?
Tyler: Nem. - rázta a fejét. - A legtöbbjüket megölték vagy nem maradtak életben. Az átalakulás néhányukkal végzett. Csak páran maradtunk. És Angelina az egyetlen nő.
Nye: Bastian miért nem vitte magával?
Tyler: Mert félt hogy Kegan elrabolja, vagy megöli. Bastian szeretett volna pontot tenni a két klán közötti háború végére, mire Angelina eléri azt a kort hogy átalakul. Ott akart lenni mellette, hogy segítsen neki. Nekem sem volt könnyű feldolgozni, hogy nem öregszem többé. Pedig én velük éltem, mióta az eszemet tudom.
Nye: Angelina... halhatatlan? - kérdeztem döbbenten.
Tyler: Igen. - felelte. - De nem elpusztíthatatlan. - tette hozzá. - Te...?
Nye: Nem. - feleltem. - Fogalmam sincs mennyi ideig élek. Háromszáz, vagy ötszáz év... Nem tudom.
Tyler: Kegan megöli Angelina-t ha megkapja amit akart. - mondta csendesen.
Nye: Egy ujjal sem érhet hozzá amíg én lélegzem. Sem ő, sem mások. - tettem hozzá a rend kedvéért.
Tyler nem felelt. Hosszú ideig hallgattunk. Órák teltek el. Odakint egyre többen gyűltek össze, ideges beszédük beszivárgott hozzánk is. Lefeküdtem és úgy tettem mintha ki lennék ütve. Tyler a semmibe bámult.
Nye: Sebastian nincs itt. - mondtam csendesen. - Tennünk kell valamit.
Tyler: Van terved?
Nye: Igen. Van mobilod? - kérdeztem.
Percekig bámultam a kijelzőt. Az öcsém halottnak hisz. Mit írhatnék neki? "Életben vagyok. Ne bízz Max-ben és Adam-ben. Tartsd távol Max-et Linától de nem szólj senkinek rólam. Majd jelentkezem. Nye"
Elküdtem.
Tyler: Hogyan tovább?
Nye: Elszököm, te pedig utánam jössz, hogy visszahozz. Akik veled jönnek, azokkal végzünk, aztán irány Los Angeles. Megölöm Max-et, te pedig a mobiljáról írsz egy üzenetet Kegan-nek, hogy mikor és hol veheti át Linát. Biztonságba helyezzük őt, aztán elkapjuk Kegan-t és a bandáját.
Tyler: Működhet. - felelte kisvártatva. - És mi lesz Adammel?
Nye: Végzek vele. - feleltem gondolkodás nélkül.


Az esküvőm előtti este Sarah, Leah, Lonnie és az unokatestvérem Natalie elvittek bulizni. Semmi kedvem nem volt hozzá, mint ahogyan a másnapi cirkuszhoz sem. Anyám végül meghívott egy csomó embert, akiket alig ismertem. A ruhám túlzás volt, az esküvő helyszínéről már nem is beszélve.
A karácsonyi készülődés, a Jingle Bells és az ajándékok már nem jelentettek semmit. Üresnek éreztem magam. Kimondatlan szavak, kétségek és félelmek tették rémálommá azokat a napokat, amelyek életem legszebb napjai kellettek volna hogy legyenek. Próbáltam eljátszani, a boldog, izgatott menyasszonyt, de a színjátékom még saját magamnak is rettentően hamisnak tűnt. Valószínűleg ez volt a világtörténelem legunalmasabb leánybúcsúja.
Hazaérve nem lepődtem meg, amikor ott találtam Max-et és Rob-ot. A tévét bámulták, de úgy tűnt mindketten valahol egészen máshol járnak.
Angie: Anyám elvitte magával Benjamint? - kérdeztem.
Rob: Igen. És mondott egy csomó mindent, hogy mikor jön a fodrász, meg a sminkes, de nekem ez kicsit sok volt. De azért leírtam mindent. - magyarázta.
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem ment.
Max: Jól vagy? - kérdezte aggódva.
A gondoskodása szinte fojtogató volt Nye halála óta. A többiek jöttek-mentek, őrizték a házat, figyelték a környéket, de Max nem mozdult mellőlem.
Rob: Jobb lenne ha lefeküdnél. - ajánlotta. - Sápadt vagy.
Angie: Csak a fáradtság miatt. - hazudtam.
Csengettek. Max ajtót nyitott és hamarosan megjelent Spencerrel az oldalán. Nem láttam azóta, hogy... Max szerint nem beszélt senkivel.
Rob: Hé! Minden ok? - kérdezte kicsit idegesen.
Nye nélkül a két csapat már nem rivalizált.
Spencer: Ephraim és Dax elmentek. - mondta színtelen hangon.
Újabb veszteség.
Max: Hova? - kérdezte idegesen.
Spencer: Nem tudom. Fogalmam sincs. - elkeseredetten a hajába túrt. - Én csak... nem bírtam ott maradni egyedül.
Angie: Semmi baj Spence. - megöleltem. - Itt maradhatsz.
Spencer: Igen, az jó lenne. - felelte. - Max, miért nem mész haza egy kicsit? Én majd vigyázok Angie-re. - ajánlotta.
Max: Jobb szeretnék itt maradni.
Spencer: Ó, ne már! Napok óta haza sem mentél. Most komolyan! Rob itt lesz velem, mi baj történhetne?
Max tétovázott.
Angie: Menj csak Max. Elleszünk. Majd holnap látjuk egymást az esküvőn.
Max: Na jó! De ha bármi van hívjatok! - egyezett bele.
Már lefekvéshez készülődtem, amikor meghallottam Rob és Spencer suttogását a nappaliból.
Rob: Ez lehet csapda is. - suttogta.
Spencer: Nem! Azt kell tennünk amit mond!
Rob: A fenébe, Spence! Miért ne bízzunk meg benne? Pont benne? - a hangja elkeseredettnek tűnt.
Kiléptem a folyosóról és elhallgattak. Rob arca ijedtnek tűnt. Nem mertem megkérdezni, hogy mi a baj. Így is csak egy hajszálon függtem. Éreztem hogy bármelyik pillanatban sikítva elrohanok valahová ahol senki sem talál rám.


A terv bevált. Elszöktem, a nyomomban Tyler-rel és néhány harcossal Kegan bandájából. Elcsaltuk őket néhány kilométerre a táboruktól, majd végeztünk velük. A testüket egy tóba dobtuk és eltüntettük a harc nyomait. Tyler sápadtnak tűnt, attól féltem bármelyik pillanatban rosszul lesz.
Nem volt elég gyors ahhoz, hogy az esküvő előtti nap odaérjünk és csak reménykedtünk benne hogy Spence komolyan vette az üzenetet. Hajnalban megálltunk egy benzinkútnál ennivalót szerezni. Ekkor írtam újra az öcsémnek: "Végeznünk kell Max-szel, valahogy csald el őt a hegyekbe. Reggel újra írok. N"
Kicsit később Spencer visszahívott, a hangja halk volt, mintha egy dobozból telefonált volna.
Spencer: Mi folyik itt Nye? Miért kell megölnünk Max-et? - kérdezte zavartan.
Nye: Ez túl bonyolult Spence, nem mondhatom el most. Csak csald őt a hegyekbe, találj ki valamit. El kell vinnünk Angie-t még az esküvő előtt.
Spencer: És Adam?
Nye: Kérlek, ne kérdezz többet. - kértem. Tyler kifulladva feküdt a fűben, a szemei távolba meredtek. - Ugye nem mondtad el senkinek?
Nem felelt azonnal.
Spencer: Rob-nak. Teljesen kiborult.
Szerettem volna megrázni.
Nye: Spencer! Figyelj rám! Nagyon durva harc fog kitörni. Biztonságba kell helyeznünk Angie-t és a kisbabát.
Spencer: Tudsz róla? Ó ez remek. Benjie-t elvitte Angie anyja. Nála lesz az esküvő alatt.
Nye: Mond meg Robnak hogy vigyázzon rájuk.
Nehezen tudtam csak megnyugtatni. Tyler felkapaszkodott a földről. Kimerültnek látszott, nem hittem volna, hogy képes lesz harcolni.
Tyler: Biztos vagy benne hogy az a Rob megbízható? Azt mondtad Adam bandájában van.
Nye: Bízom benne. - feleltem. - Induljunk. Az esküvő naplemente után lesz. Addigra meg kell szabadulnunk Max-től.
Tyler: Van egy ötletem. Írok Max-nek hogy jöjjön ide. Közben az öcséd elintézhetné Adam-et. - vetette fel.
Eltöprengtem. Spence vajon képes lenne megölni Adam-et? Hiszen emberként még a légynek sem tudott volna ártani és ő volt köztünk az akit a leginkább megviselt ennek a világnak az agresszivitása. Mindenesetre azt sem akartam hogy végignézze ahogyan én megölök valakit.
Nye: Ez jó ötlet. De Neked el kell tűnnöd innét. Max nem tudhatja hogy te szöktettél meg.
Tyler: Nem tudhatja? Hiszen meg fogod ölni!
Értetlenül nézett rám. Vártam hogy ráébredjen a szavaim mögött rejlő igazságra. Fel kellett készülnünk arra az eshetőségre is, hogy Max öl meg engem.
Nye: Majd találkozunk ha elintéztem.
Tyler: És mi a B terv?
Nye: Ha én... szóval ha Max győzne, akkor Neked kell Angie-t biztonságba helyezned. Majd Spence segít. De egyelőre még ott tartunk, hogy el kell csalnunk Max-et a városon kívülre.
Tyler: Ok. Te vagy a főnök. - egyezett bele.
A nap perzselően tűzött, amikor szétváltunk. Tyler elindult hogy megkeresse Spence-t, míg én az erdőben vártam Max-et. A hőség szinte fojtogató volt, úgy tűnt a levegő mozdulatlanul áll. A szokatlan hőség az állatokat is megzavarta, vagy talán vihart éreznek. Mókusok szaladgáltak fejvesztve a fák között és a madarak rémülten rikoltoztak egymásnak. Egy prérifarkas kis híján a lábamnak rohant menekülés közben. Rájöttem hogy nem a meleg zavarta össze őket. A fák között lassan előrekúszva füst kezdett terjengeni, úgy tűnt valahol ég az erdő.
Kicsit később az ég beborult és a part irányából párás esőszagot hozott a feltámadt szél. Reméltem hogy elered az eső, mert a tűz ropogását már egészen közelről hallottam. Kezdtem ideges lenni. Hol van már Max?
Teljesen elvesztettem az időérzékem, a percek órákként vánszorogtak és az eső szemerkélni kezdett. Neszezése a lombkoronában elnyomott minden más zajt. Aztán megéreztem, hogy a közelben van. Lassított, bizonyára rájött, hogy átverték. Tudta ha most menekülni kezdene, akkor is utolérném. Ám nem hátrált meg. Én is elindultam felé.
Max: Mondtam Kegan-nek, hogy öljön meg. - szólalt meg, amikor belépett a fák közé.
Nye: Úgy tűnik meghagyta Neked a lehetőséget.
Max: Fogalmad sincs mióta várok erre!
Nekem rontott, de láthatatlanná váltam és mögé kerültem. Megragadtam és egy fához vágtam, ami recsegve-pattogva kidőlt. Max felugrott, az arcán vékony vércsíkok csorogtak alá, a válla kifordult. Visszarántotta. Az arca eltorzult a fájdalomtól és a dühtől, a szemei villogni kezdtek. Újra támadt. A levegőben csapódtunk egymásnak, mint két szikla. A földre zuhantunk, Max pedig rám ugrott, a mellkasomra térdelt. Éreztem, ahogyan a bordáim megrepednek és a levegő kiszorul a tüdőmből. A hosszú út és a több száz kilométernyi futás legyengített, nem tudtam többé láthatatlanná válni. Most egyenlőek voltunk. Lelöktem magamról és felugrottam egy fára, ő követett. Átugrottam egy másik ágra, de mielőtt elértem volna, elkapta a lában és mindketten lezuhantunk a sűrű aljnövényzetbe. Egy kiálló ág a combomba fúródott. Kitéptem. Max lihegve feltápászkodott.
Max: Még ha le is győzöl... akkor sem nyerheted meg a háborút. Kegan fog győzni!
Nye: Miért vagy vele? - kérdeztem.
Max: Mert megígérte, ha megszerzi a hatalmat én lehetek az árnyjárók vezére.
Nye: Ostoba! Tudta hogy meg foglak ölni. - feleltem.
Rám mordult, majd nekem rontott, de félreugrottam és elkaptam hátulról. Megragadtam az állát és kitörtem a nyakát. Kapálózott, a körmei a karomba vájtak. Egy fának csaptam. Zihálva a földre zuhant, az ujjai a lehullott leveleket markolták. Felkaptam egy hegyes ágat és fölé hajoltam.
Nye: A tested még meggyógyíthatja magát, Max. Nem kell így lennie. Csak ígérd meg, hogy félreállsz az útból. - kértem.
Max: Menj a pokolba! - hörögte, majd a lábával elgáncsolt és a földre zuhantam.
Rám akart ugrani, de a kezembe lévő ág a mellkasába fúródott. A szemei felvillantak és a szájából vér csurgott az arcomra. Lelöktem magamról. Az ág a tüdejébe fúródott, próbálta kihúzni, de a halál mer elszívta minden erejét.
Nye: Had segítsek! - suttogtam, majd kihúztam az ágat és ismét beledöftem.
Ezúttal a szívébe.
A sűrű lombok felfogták az esőt és a tűz tovább terjedt. A száraz avaron szinte ködként gomolygó lángok elérték Max testét is. Néztem ahogyan a lángok zöld és kék színben játszva megsemmisítik.
A sebesült combom és bordáim még nem kezdtek gyógyulni a kimerültség miatt. Szerettem volna láthatatlanná válni, de egyelőre annak is örülhettem, hogy egyáltalán meg bírok mozdulni. Max mobilja rezegni kezdett a zsebemben. Felpattintottam. "Minden a terv szerint halad?" - Kérdezte Kegan. Bepötyögtem a választ. "Minden rendben."
Miután elküldtem, felhívtam Spencert.
Spencer: Nye? - kiáltotta rémülten.
Nye: Nem, a Pápa! - feleltem. Közben kihúztam egy újabb tüskét a karomból.
Spencer: Hál Istennek! - sóhajtotta. - Max?
Nye: Éppen most ég szénné az erdőben. - feleltem. Spence felszisszent. - Tyler megtalált?
Spencer: Igen, itt vagyunk a parkolóban. Angie már készülődik az esküvőre.
Nye: Figyelj, megsérültem és kell egy kis idő amíg odaérek. Tartsátok fel valahogy.
Spencer: Jó de siess. David bármelyik percben itt lehet. nem tudom meddig bírom blokkolni a képességét. Ha rájön hogy idejössz, szól Adam-nek. - hadarta idegesen.
Nye: Add Tyler-t. - kértem.
Tyler: A francba Nye, Kegan gyanakszik. És arról nem volt szó, hogy jövőbelátó vámpírok is lesznek.
Nye: Nem tudnátok lehiggadni egy percre? - kérdeztem dühösen.
Tyler: Csak mond meg mit tegyünk!
Nye: Szóljatok Rob-nak hogy helyezze biztonságba a gyereket. - utasítottam.
Tyler: Spence ezt már elintézte.
Nye: Ok. - megálltam hogy tájékozódjak.
Az erdőnek ezen részét még nem érte el a tűz, de itt is fullasztó volt a füst.
Spencer: Mi lesz Adam-mel? - vette át a telefont.
Nye: Végeznünk kell vele. - feleltem.
Spencer: De... Tyler szerint nem biztos hogy még Kegan-nak dolgozik.
Nye: Nem biztos? - kérdeztem dühösen.
Közben letéptem egy darabot a pólómból és a vérző combomhoz nyomtam.
Spencer: Ő... teljesen kikészült amikor azt hitte hogy meghaltál.
Nye: Majd akkor fog teljesen kikészülni ha a feje a talpam alatt lesz. - morogtam. - Spence, ez nem játék. Ha hibázunk... Angie élete veszélyben van. Kegan végezni akar Angie öccsével, az apjával és ki tudja még hány ártatlannal. Ha Adam feldob minket, nem lesz újabb esélyünk hogy elkapjuk Kegan-t.
Spencer: Én csak... nem tudom képes leszek e ölni. - felelte.
Nem bírtam felelni. Ekkor megroppant egy ág a hátam mögött. Megfordultam és megpillantottam egy férfit. Fekete kabátot viselt a forróság ellenére és lovaglócsizmát. A bőre sápadt volt de nem annyira mint egy vámpíré. Inkább mint Angie-é. A szemei messziről feketének tűntek, de amikor jobban megnéztem, rájöttem, hogy mélyvörösek. A vállán egy holló ült.
Nye: Te meg ki a franc vagy? - tört ki belőlem.
A szél megfordult és felém hozta az ismerős illatot. Támadó pózba helyezkedtem. Kegan egyik katonája lehet.
Sebastian: Nye! - a hangja parancsoló volt. - Be kell kötnünk a combod különben elvérzel.
Közelebb jött. Volt valami ismerős az arcában.
Nye: Ki vagy te?
Sebastian: David már vár ránk. - felelte, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. - Remélem volt annyi esze, hogy nem dobta ki a kocsiból az elsősegély ládát.
Nye: David? - kérdeztem döbbenten.
Hirtelen belém hasított a felismerés.
Sebastian: Meglepettnek tűnsz. Nem ilyennek képzeltél?
Nye: Azt hittem... nem is tudom. Egy kicsit idősebbnek hittelek. - mondtam zavartan.
Sebastian mondott valamit a madárnak, amit nem értettem. Amaz elrepült.
Sebastian: Üzenet a többieknek. A völgyben vártak, hogy közbelépjenek, ha Max esetleg... - elhallgatott. - Gyere, támaszkodj rám. - ajánlotta. - Sietnünk kell.
Nye: Szóval David. - kezdtem. - Az akire gondolok?
Sebastian: Igen. Kellett valaki, aki Adam közelébe férkőzhet. Ő és Kegan már régről ismerték egymást, sejtettem hogy vele is tervei vannak. Kegan nagyon jó az érdekbarátságok kialakításában.
Nye: Igen, ezt észrevettem.
Sebastian: El kell vinned a lányomat innét. Van egy ház Winnipegben ahol elrejtőzhettek. - magyarázta. Közben kiértünk az erdő szélére, ahol David a kocsijának támaszkodva állt. - Kocsival el kell mennetek Denver-ig. Ott vár egy gép. Tyler veletek megy. A többit pedig bízzátok ránk.
David: Siessünk, már ott kéne lennem Angie-ért. Lonnie kb. milliószor hívott. A dugóra fogtam a késést, de ha nem érünk oda hamarosan, Angie elindult Malibu-ba.
Sebastian: Szállj be Nye, majd bekötöm a sebed.
Betuszkolt a hátsó ülésre és beült mellém.
Nye: Mi a tervetek Adammel? - kérdeztem.
David rám pillantott a visszapillantó tükörben.
Sebastian: Senki sem maradhat életben, aki veszélyt jelent a lányom számára.
Kezdtem megkedvelni a srácot.

Lonnie és Sarah úgy sürgölődtek, mint a szorgos méhecskék. A fodrász az utolsó simításokat végezte a hajamon, Natalie pedig fotókat készített rólam. Ezüst ruhája, szürkének tűnt az ablakon át beszűrődő sápadt fényben. Sarah is ugyanolyan ruhát viselt, ők voltak a koszorúslányaim, Lonnie volt a vőfély, ezüst zakójában Sarah szerint úgy nézett ki mint a bádogember. Leah a tanúm már az esküvő helyszínén volt. "Vigyázni a vőlegényre" - Ahogyan ő mondta. Furcsálltam, hogy Max és Spencer nincsenek itt. Jerome és Rob is felszívódtak, és szinte éreztem, hogy készülnek valamire.
Lonnie: Ok, azt hiszem mindjárt szívrohamot kapok. - leült az ágyra és elkezdte legyezni magát. - David elakadt a dugóban. Most mi lesz?
Angie: Majd te vezetsz. - ajánlottam.
Lonnie: Viccelsz? Ebben a lelkiállapotban nem tudok vezetni.
Sarah: Lonnie higgadj le! - kiáltott rá. - Hülye hisztis szuka!
Lonnie: Hülye aki mondja!
Angie: Srácok! Elég! Ugye nem akarjátok megtépni egymást?
Lonnie a vállát vonogatta, míg Sarah durcás képet vágott. A fodrász feltette a tiarámat. Natalie csinált néhány közös képet, majd lekísérte a fodrászt. Közben David felhívta Lonnie-t hogy két percen belül itt lesz.
Angie: Remek. Akkor induljatok el. Mi majd utánatok megyünk.
Lonnie: Biztos? Ne maradjunk veled? - kérdezte aggódva.
Sarah: Olyan feszültnek tűnsz...
Angie: Jól vagyok. Azt hiszem kell pár perc egyedül. Majd ott találkozunk.
Megöleltem mindkettőjüket. Talán most van rá lehetősen utoljára. Nagyon körülményesen elindultak, én pedig ott maradtam talpig fehérben, csokorral a kezemben. Igyekeztem mélyeket lélegezni. Meg kell nyugodnom. Nem állhatok ilyen rémült arccal Adam elé. Csak egy óra és a felesége leszek. Ezt akartam. Őt akartam. Most már nem léphetek vissza.
Kopogtak a ajtón. A fenébe, biztosan David az. Felkaptam a stólámat és még egyszer végignéztem magamon. Minden rendben lesz.
Kinyitottam az ajtót és felkészültem egy újabb erőltetett mosolyra. A csokor kiesett a kezemből és azt hittem mentem összesek. Nye utánam kapott.
Nye: Hé! Minden rendben! Tartalak. - suttogta a fülembe.
Meg akartam szólalni, de valami elindult felfelé a torkomban. Valami ami már hosszú ideje nyomta a mellkasomat és most visszafordíthatatlanul készült kitörni belőlem. A szám elé tapasztottam a kezem, és az erőlködéstől kicsordultak a könnyeim. Végül nem bírtam tovább és felüvöltöttem. Zokogva borultam Nye nyakába.
Nye felemelt, majd bevitt a lakásba, letett, majd becsukta maga után az ajtót. Csak most vettem észre, hogy csupa vér. A ruhája tele volt szakadásokkal és olyan koszos volt mint egy csavargó.
Nye: Gyönyörű vagy. - suttogta és magához húzott.
Átkaroltam a nyakát és őrült szenvedéllyel csókolni kezdtem. Tudtam hogy a könnyeim tönkreteszik a sminkemet, a ruhám csupa folt lesz és a hajamból kiesnek a csatok. Nem érdekelt. Nye él! Él! Csak ez számít! Nekinyomtam az ajtónak, és halkan felszisszent.
Angie: Szeretlek! - suttogtam.
Nye: Én is! Mindig... - újra megcsókolt. - Örökké.
Valaki kopogott, Nye pedig belerúgott az ajtóba és újra megcsókolt. Ezúttal dörömbölni kezdtek.
Angie: Nem kéne...
Nye: Nem! - vágta rá és tovább csókolt.
Spencer: Nye, indulnotok kell! - harsogta odakintről.
Angie: Ok, mi folyik itt? - eltávolodtam tőle.
Nye: Megszöktetlek. - felelte. - Az apád engedélyével. - tette hozzá.