BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS »

2011. február 19., szombat

47. Pusztulás




"Sikítani akarok, de túl régóta hallgatok ahhoz, hogy emlékezzek, hogyan kell." (Jodi Lynn Picoult)


Olyan volt, mintha egy rossz álomból ébredtem volna fel. De mégsem! A rossz álmok után az ember megkönnyebbül. Hiszen nem történt meg, nem igaz, vége van...
Velem más volt a helyzet. Az én rémálmom az ébredéssel kezdődött...

Tapogatózva, bútorokba kapaszkodva haladtam a szobán keresztül, habár fényes nappal volt, mégis bizonytalannak éreztem minden lépést, ezen az idegen helyen. Csend volt. Teljes, süket és mély csend, túlságosan is mély ahhoz, hogy jól essen.
Kiléptem az ajtón és a vakító napfény szinte átdöfte a pupillámat. Odakint minden hófehér volt, mintha egy másik bolygón lennénk. Az ajtófélfának támaszkodtam és behunytam a szemem. Kesernyés füstszagot éreztem, és valahol tűz ropogott. Halk, óvatos lépteket hallottam.
Nye belépett a szobába, az arcán meglepettség tükröződött.
Nye: Minden rendben? - kérdezte gyanakodva. Mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg engem lát.
Angie: Hol vagyunk? - kérdeztem. A hangom bizonytalan suttogás volt csak.
Nye: Kanadában... Winnipeg, repülőút... nem rémlik?
Nem rémlett.
Angie: Nem emlékszem. - vallottam be.
Nye közelebb jött. Vigyázva érintett meg, mintha attól félne, hogy összetörök, vagy köddé válok. A tágas, fa burkolatú nappali közepén terpeszkedő kanapéhoz vezetett. Szó nélkül leültem.
Nye: Nem vagy éhes? - kérdezte. Megráztam a fejem. - Szomjas? - az arcán furcsa árny futott át, mintha attól félt volna, hogy rosszat kérdezett.
Angie: Innék egy teát.
Bólintott, majd eltűnt egy másik helységben, ami a konyha lehetett. Hátradőltem a kanapén, a fejemet a támlának támasztottam és a fa borítású plafont bámultam. Próbáltam a zajokra figyelni. A vízforraló morgása, a csapból aláhulló vízcseppek ütemes kopogása, az óramutató kattogása, ahogyan egyre fogyó időnket méri... odakint teljes csend honolt, egyetlen lépést, vagy pisszenést nem lehetett hallani, mintha a világ belefulladt volna abba a vakító fehérségbe és most a semmi közepén lebegnénk.
Nye hamarosan visszatért, két gőzölgő bögrével. Letette őket az antik asztalkára, majd leült mellém és felém fordult.
Nye: Nincs semmi emléked arról, hogy mi történt, mielőtt... idejöttünk? - más szót akart használni, de aztán meggondolta magát.
Eltöprengtem. Nem az emlékezés esett nehezemre, hanem hogy hangosan kimondjam a szavakat.
Angie: Menekültünk. Bastian mesélt nekem Kegan-ről és... - elakadtam. - Elmondtad, hogy Adam elvitte az öcsémet. És hogy a kezdetek óta Kegan-nek dolgozott. - a hangom meglepően nyugodt volt. Vagy inkább élettelen.
Nye aggódó szemekkel nézett rám. Mire vár? Hogy összeomlok és zokogni kezdek? Miért tenném? Semmi sem változna tőle.
Angie: Hol vannak a többiek? - kérdeztem kisvártatva. Nye meglepődött. Nem erre számított.
Nye: Tyler bement a városba, hogy meleg ruhát és ennivalót hozzon. Sebastian a csapatánál van az erdőben.
Angie: Azt hittem nem jön velünk Winnipeg-be.
Nye: Igen, így volt. De nagyon aggódott érted. Nem akart magadra hagyni. Főleg úgy, hogy Kegan-nek nyoma veszett, Adam-ről semmi hír és csak reménykedhetünk hogy az öcséd még életben van.
Angie: Rob és a többiek jól vannak? - kérdeztem aggódva. - Anyám? Lonnie? Sarah?
Nye felsóhajtott.
Nye: Ne aggódj, LA-ben minden rendben. Leah kézben tartja a dolgokat. Az anyád azt hiszi, hogy Európában vagy, megszöktél az esküvő elől. - a hangjában nevetés bujkált. - Rob nagyon élvezi az új helyzetet. Ő a főnök most, Bastian jó néhány harcosa a keze alá dolgozik és visszatért Eph is. És Dax... aki átváltozott.
Angie: Dax? - kérdeztem döbbenten.
Nye: Vérszomjas, irányíthatatlan és bivalyerős. És megállás nélkül David-del vitatkozik.
Angie: Ott maradnak LA-ben?
Nye: Próbálják megkeresni Adam-et. Vagy Kegan-t. Nem kockáztathatjuk meg hogy idejöjjenek, mert könnyen lehet hogy Kegan figyeli őket.
Angie: Értem. - húztam az időt, próbáltam érzéketlen hangon megszólalni. - - Semmi hír Adam-ről?
Nye fürkésző szemei szinte megperzseltek.
Nye: Még nem okozott elég fájdalmat? - a szavai szinte arcul ütöttek.
Angie: Tudni akarom hol van! - Erősködtem. Az erő visszatért a hangomba és lassacskán a testembe is.
Nye: Én is. És ha rájövök, akkor megölöm.
Angie: Nem! - vágtam rá. Nye szemei dühösen villogtak. - Én ölöm meg. - tettem hozzá.
Döbbenten nézett rám. Hitetlenül. Rémülten.




Tűznél ülök, s elgondolom,
milyen lesz a világ,
ha jön a tél, amelynek én
nem látom már tavaszát.
(John Ronald Reuel Tolkien)


Az ebédlő hatalmas üvegablakai előtt sétáltam a kávémmal és a tegnap délutánon gondolkoztam. A nappaliból behallatszott a tévé, Angie és Tyler valami ostoba karácsonyi filmet néztek. Életem legrosszabb karácsonya múlt el, mintha meg sem történt volna. A napok összefolytak, az órák, az idő láthatatlanul peregtek, egyre közelebbé hozva az ismeretlent, a bizonytalant, a jövőt.
Angie halkan mondott valamit a filmről, Tyler nem válaszolt, de a szíve gyorsabban kezdett dobogni.
Nye: Tyler! - gondoltam.
Hallottam, hogy csendben elnézést kér, majd pár pillanat múlva már az ajtóban állt.
Tyler: Mi van? - kérdezte türelmetlenül.
Nye: Hagyd békén Angie-t. - mondtam csendesen, rá sem nézve. - Éppen elég bajunk van.
Tyler: Nem tudom miről beszélsz...
Nye: Ok, csak annyit kérek tartsd kordában az érzéseidet, vagy inkább a hormonjaidat... - felfordult a gyomron ha eszembe jutott, hogyan nézett tegnap este Angie-re vacsoránál.
Tyler: Csak próbálok kedves lenni hozzá. Megkönnyíteni számára a dolgokat. - védekezett. - Ő olyan mint én. Nem csoda, hogy vonzódunk egymáshoz.
A bögre a földre esett és csörömpölve széttört. Láthatatlanul átszeltem a szobát és a falnak nyomtan Tyler-t.
Nye: Ha egy ujjal is hozzáérsz, kitépem a szíved és megetetem a farkasokkal.
Angie: Mi folyik itt? - az ajtóban állt. - Nye!
Elengedtem Tyler-t.
Nye: Értjük egymást?
Tyler: Azt hiszem ebbe Sebastiannak is lesz némi beleszólása. - fenyegetett.
Tudtam mire céloz. Bastian Tyler-nek szánta a lányát. Kivéve ha Tyler halott. Angie elém lépett.
Angie: Elárulnád mi bajod van? - kérdezte szikrázó szemekkel.
Ki akartam kerülni, de megragadott és a falnak lökött. Egy pillanatra láttam a Tyler arcán átsuhanó elégtételt. Megráztam magam. Angie ereje ijesztő volt. Az átváltozása ígéretét hordozta magában.
Nye: Mióta tartozik a fizikai fenyítés a fegyvertáradba? - kérdeztem gúnyosan.
Angie: Amióta úgy viselkedsz mint egy seggfej. - felelte.
Tyler köhögéssel leplezte a nevetését.
Nye: Jobb lesz ha éberen alszol! - vetítettem a fejébe. - Beszélhetnénk? - ránéztem Angie-re.
Bizalmatlanul méricskélt majd bólintott. Megkértem, hogy séltájunk egyet az erdőben. Tyler savanyú képet vágott, de nem mert ellenkezni. Tudta, hogy nem sok türelmem maradt már a számára.
Angie belebújt a sötétzöld kabátba, ami túl nagy volt neki. Sötét haját egyszerű lófarokba kötötte, a csuklyát a fejére húzta. A hótaposó amit viselt, mulatságos látványt nyújtott, egyszerűen nem illett bele abba a képbe, ami bennem élt róla. Meglátott valamit az arcomon, ami miatt dühösen kirontott a csípős hideg erdőbe, ami körülölelte óvva-fenyegetve a házat.
Hatalmas vadászház volt, az a fajta, amit politikusok és bankárok építenek, hogy felvágjanak a barátaik előtt. El sem tudtam képzelni Sebastian hogy jutott hozzá.
Tegnap éjjel is erősen havazott, a keskeny ösvény ami az erdőbe vezetett, már szinte teljesen láthatatlan volt. Angie előttem haladt pár lépéssel, a lélegzete apró fehér felhőket formázott.
Lassan elhagytuk a házat, rákanyarodtunk az útra, amit minden bizonnyal a favágók és a vadászok használnak. A hegyekben voltunk, ez az egy út vezetett a városhoz.
Minden fehér volt, még a levegő is. A távolba tekintve az út egy végeláthatatlan fehér alagútnak tűnt. Felgyorsítottam a lépteimet, hogy utolérjem Angie-t. Már kényelmesen elfértünk egymás mellett. Néhány fácán röppent fel mellettünk, Angie önkéntelenül a karom után nyúlt.
Megkönnyebbülten felnevettünk. Nem is emlékeztem mikor láttam utoljára nevetni. Jó érzés volt. Felmelegedtem tőle. Megfogtam a kezét és így sétáltunk tovább. Az ujjai jegesek voltak, az én forró bőröm alatt.
Angie: Erről a hófehér erdőről álmodtam tegnap éjjel. - mondta halkan.
Nye: Meséld el. - kértem.
Angie: Nem is tudom. Eléggé megfoghatatlan volt. - mondta, mintha szégyellte volna. - A sűrűben voltam. Amerre csak néztem mindenhol csak a fákat és havat láttam. Az ég fehér volt, és a hóban nem látszottak nyomok, mintha... egyszerűen csak odapottyantam volna. Elindultam, de sohasem értem ki, mintha az erdő sohasem ért volna véget. És amikor megfordultam, nem látszottak a nyomaim. Ott ragadtam. Sohasem jutottam ki. - a hangja selymes volt és nyugodt.
Nye: Ijesztő lehetett.
Angie: Nem volt az. - ellenkezett. - Inkább csak... fásult. Mint amikor lemondasz valamiről, mert nincs értelme, de mégis harcolsz érte, habár tudod, hogy nem nyerhetsz. Nem tudom hogy magyarázzam másképp, hogy megértsd. - sóhajtott.
Nye: Értem.
Hogy ne érteném... Hiszen velem is ez történik.
Megláthatott valamit az arcomon, mert megállt és engem is megállított.
Angie: Mi lesz most? - kérdezte.
Nye: Nem tudom. - vallottam be. - Meg kell ölnünk Kegan-t. Bastian szerint ha ő meghal, a harcosai behódolnak neki. Ők nem akarnak meghalni. Csak parancsot teljesítenek. Ez az egész az apádról és Kegan-ről szól. Az ő ügyükről. Mi csak mellékszereplők vagyunk. - a hangom keserűen csengett.
Angie: Kegan... ennyire szörnyű?
Nye: Érzéketlen és könyörtelen. Az a típus aki teljes nyugalommal, suttogva mond halálos ítéletet.
Angie: Tyler szerint nem áll le, amíg meg nem kapja amit akar. - a hangja nyugtalanul csengett.
Nye: Nem fogja megkapni. Nem hagyom, hogy bajod essen. Nem hagyjuk hogy bajod essen. - ígértem.
Angie: Ha... ha vége ennek az egésznek... - kezdte...
Nye: Igen?
Angie: El akarok szökni veled. - vallotta be, mintha egy titok lenne. - Valahová... bárhová. Csak el innét...
Nye: Megígérem Neked hogy így lesz!
Minden vágyam az volt, hogy betarthassam ezt az ígéretet. Angie felsóhajtott és hozzám bújt, hűvös arcát a nyakamhoz szorította. Mélyeket lélegzett.
Angie: Finom az illatod. - suttogta.
Nye: Ínycsiklandó? - tréfáltam.
Angie: Igen, de nem úgy ahogy te gondolod. - vallotta be.
Lehúztam a fejéről a csuklyát. A haja kibomlott, és az arcába hullott néhány tincs, hófehér bőre mellett ijesztően sötétnek tűntek. Szerettem volna valami romantikusat, emlékezeteset mondani, amire majd évek múltán visszagondolhat, de semmi nem jutott eszembe. Ő sem szólt semmit, csak a vállamra csúsztatta a kezét, majd magához húzott. Az ajkai hidegek és édesek voltak. Belélegeztem és ízleltem, ő volt a legfinomabb dolog a világon. Belém kapaszkodott, szorosabban átölelt, a testünk szinte eggyé vált, a hó ropogott a talpunk alatt. Megtántorodtam, a fejem szédült. Felborultunk, magammal rántottam, vagy utánam zuhant, nehéz volt eldönteni. Egy pillanatra elváltak az ajkaink, mosolygott, és a szemében láttam hogy én is mosolygok.
Félig-meddig rajtam feküdt, de a súlya szinte pehelynek tűnt a testemen. Főlém hajolt és finoman végigcirógatta az arcom az ajkával. Behunytam a szemem. Nem éreztem hideget, vagy fagyot, forróságot és tüzet annál inkább. Vajon ő is ezt érzi?
Nye: Menjünk haza... - suttogtam. Csak egy halk morgásféle volt a válasz. Akár igennek is vehettem volna.
Megcsókolta a nyakam, majd finoman megharapta. Belekapaszkodtam a kabátjába és magam alá gyűrtem. A haja csupa hó volt és az arca kipirult. A szemei nevettek.
Angie: Mi az? - suttogta.
Nye: Szeretlek. - suttogtam.
Angie: Én is téged. - felelte gondolkodás nélkül.
Nye: Bármi történjék is, ez igaz. Ez a szerelem igazi és ezt sohasem szabad elfelejtened. - tudtam hogy elpusztítom a varázst, de ki kellett mondanom.
Angie: Ezt úgy mondod, mintha elbúcsúznál tőlem. - a hangjából kiérződött a fájdalom.
Nye: Nem tudhatjuk mit hoz a holnap.
Angie: Holnap is szeretni foglak...
Nye: Ha még te magad leszel... - emlékeztettem.
Angie: Akkor had szeresselek ma! - kérte suttogva.
Nem értettem meg mire céloz, amíg fel nem kelt és a kezét nyújtotta. A házig vezető utat, majdnem futva tettük meg. Mielőtt beléptünk, lesöpörtük magunkról a havat, félig nevetve, izgatottan, mint két gyerek, akik valami rosszban sántikálnak.
Sebastian a nappaliban ült, Tyler mellette. Azonnal kijózanodtunk.
Angie: Mi történt? - kérdezte.
Sebastian: Az a hír járja, hogy egy vámpírklán végzett Kegan-nel és a leghűségesebb embereivel.
Nye: A Cullen-ek... - szaladt ki a számon.
Tyler: Nem tudhatjuk biztosan hogy igaz e. Úgy tűnik valaki csapdába csalta őket. Azt hitték ők rejtegetik Angie-t, vagy ilyesmi...
Sebastian: Itt kell maradnotok, amíg biztossá nem válik. A csapat egy része a közelben van, Tyler hívja őket, ha bármi baj lenne. - rám pillantott. - El kell mennem egy időre.
A tekintete belém fojtotta a szót. Volt benne valami, ami miatt jobbnak láttam, ha nem kérdezek semmit.
Angie: Vigyázz magadra! - suttogta, amikor az apja elment mellette.
Sebastian: Ne aggódj!
Csendben vacsoráztunk. A mirelit kaja borzalmas volt, szerettem volna egy jó pizzát enni, vagy valami kiadósat. Angie étvágytalanul tologatta az ízetlen tésztát, majd sóhajtva hátradőlt. Tyler gépiesen evett, mint aki azt sem tudja hogy mit töm magába.
Angie: Lezuhanyzok. - jelentette ki, majd felállt az asztaltól.
Rám pillantott, volt valami a szemében, ami miatt szerettem volna vele menni. Befejeztem az evést, majd csendben megvártam, amíg Tyler is végez.
Tyler: Ember, ez jól esett! - nyögte, majd nyújtózkodni kezdett, hátratolta a székét. - Megnézem a többieket az erdőben. Meglesztek?
Nye: Kérlek! - csak a szemem forgattam.
Tyler egy vállrándítással elintézte a dolgot, a bejárathoz ment. Úgy öltözött fel, mint aki az egész éjszakát a hidegen fogja tölteni. Búcsúzóul csak rám pillantott, igyekeztem nem túl önelégült képet vágni.
Hirtelen nagy lett a csend, csak a zuhany hangját hallottam. Szerettem volna bemenni Angie-hez, de nem voltam eléggé bátor. Hirtelen minden távolság és korlát eltűnt, mintha a szakadék szélén álltam volna, kapaszkodó nélkül. Ugorni akartam...
A vízcsobogás elállt, én pedig ledobtam magam a kanapéra. Jó fiú leszek, jó fiú leszek...
Angie: Nye...
Már ott is voltam az ajtóban.
Nye: Bejöhetek? - kérdeztem szelíden.
Angie: Egy pillanat. Csak tudni akartam itt vagy e. Olyan nagy volt a csönd... - harsogta. - Hallottam, ahogyan a pamut végigsiklik a bőrén, éppen öltözködött.
Az ajtónak nyomtam a homlokom, próbáltam visszafogni a fantáziámat. Majdnem bezuhantam a szobába, amikor Angie hirtelen kinyitotta az ajtót.
Angie: Mit csinálsz? - kérdezte nevetve.
Nye: Megőrülök. - suttogtam.
Az egyik pólómat viselte. A combja közepéig ért és túl bő volt neki, szinte elveszett benne.
Angie: Kölcsönvettem. A pizsama amit Tyler vett kényelmetlen. És legalább ezer fok van itt... - mentegetőzött.
Fél kézzel magamhoz húztam, a másikkal belöktem az ajtót. Nem ellenkezett. Valahogy elbotorkáltunk az ágyig. Angie lerángatta a pólómat, olyan erővel hogy kis híján a fejemet is letépte. A nadrágom után nyúlt, ami megijesztett. Elkaptam a kezét.
Nye: Túl világos van. - suttogtam.
Angie: Szégyellős vagy? - kérdezte szinte ingerkedve.
Nye: És te? Mert ha Tyler a ház körül bóklászva benéz az ablakon, könnyen lehet, hogy olyasmit is lát majd, amit nem szeretnél hogy lásson... - ugrattam.
Angie bosszankodó arcot vágott, majd a kapcsolóhoz indult. A szoba sötétbe borult, kellett pár pillanat, mire a szemem, átváltott éjszakai üzemmódba.
Angie elindult felém, majd egy pillanatra megtorpant. Felsóhajtott, majd levette a pólót és a földre dobta. Éreztem, hogy a szemeim fellángolnak, az egész testem tűzben égett. Elindultam felé, és ő is hozzám lépett, a testünk, szinte összeütközött. Olyan volt, mint amikor két követ egymáshoz ütsz és szikrák pattannak. Mintha mi magunk is szikrák lennénk, amik csak rövid ideig élnek, de arra az időre beragyogják az univerzumot.
A bőre hűvös volt, és finom illatú. Nyárra és virágokra emlékeztetett egy másik életre, amit magamnak akartam, magunknak. Ami talán sohasem lehet a miénk. Ami a miénk volt, ez az éjszaka. Ezt a szerelmet a sötétség szülte, és az árnyékok táplálták. A telihold fényénél élte legforróbb lángolását.
Hagytam hogy megszabadítson a ruháimtól, neki adtam a lelkem. Egészen az övé voltam és ő is az enyémmé vált. Az én Linám volt megint.




"Gyűlöllek, mar a védtelen harag,
elfordulok, hogy meg ne lássalak,
félek, fagyok, borzongok, engedek,
fogam megkoccan, nehogy kérjelek:
szeress, ölelj, megöl a szomjúság,
kezdődjön újra bennünk a világ,
az ősi ködben két felhőgomoly
egymás felé húz, borulj rám, omolj,
összecsapásunk villám, néma csók,
csak te! csak én! borulók, lázadók,
belőlünk szülessen a csóvás fény,
mindenben te és mindig újra én!"
(Hajnal Anna)


Színeket láttam, amiknek nem tudtam nevet adni, könny folyt végig az arcomon, éreztem az ízét a számban, de az is lehet hogy az ő könnye volt. A kezünk összekulcsolódott, a lelkünk már rég egy volt, a testünk mintha mindig is összetartozott volna. Ismerős érzés volt, de mégis más. Tűz és jég. De most ő volt a tűz, én pedig a jég.
Hagytuk hogy elpusztítson minket, mert tudtuk, hogy a pusztulás után mindig új élet fakad.

Másnap reggel a forróság ébresztett. Eleven tűz folydogált a gerincemen. Kinyitottam a szemem. Nye végigcsókolta a hátamat, majd finoman belefújt a nyakamba. Beleborzongtam. Megfordultam. A párnán, elmosódott vörösesbarna foltok voltak. Ijesztően elütöttek a fehér anyagtól.
Angie: Mi történt? - kérdeztem rémülten.
Nye: Megharaptál. - mosolygott.
A szívem kihagyott egy ütemet. Nye vállán két fényes heg húzódott. A fogaim nyoma.
Angie: Le kellett volna ütnöd! - suttogtam.
Nye: Emlékezetes nászéjszaka lett volna. - rám kacsintott.
Angie: Így nem az?
Nye csak nevetett, mintha nem is érdekelné, amit tettem.
Angie: Ez egyáltalán nem vicces.
Nye: Észre sem vettem. Csak reggel, amikor megláttam a foltokat.
Angie: Nem vetted észre hogy megmartalak? - kérdeztem hitetlenkedve.
Nye: Nagyon kellemesem elterelted a figyelmemet! - emlékeztetett.
Az arcom égni kezdett. Visszahanyatlottam a párnára. Nye elgondolkozva ült, látszólag a semmibe bámult. Követtem a pillantását. Az éjjeliszekrényen lévő csillogó tárgyat figyelte. A jegygyűrűmet. Nem is emlékeztem rá, mikor vettem le.
Angie: Annyira örülök, hogy nem mentem hozzá! - vallottam be.
Nye: Hát még én. - mosolygott. - Egy válás eléggé hosszú idő, én pedig mihamarabb szeretnélek feleségül venni.
Elakadt a lélegzetem. Tegnap elalvás előtt megkérdezte, hogy hozzámennék e, én pedig igent mondtam.
Angie: Apám lehetne a tanúm, Tyler pedig a tiéd.
A konyha felől üvegcsörömpölés hallatszott, mintha valaki leejtett volna egy poharat. Nye felnevetett.
Nye: Már alig várom hogy megkérdezhessem. - suttogta és finom csókot lehelt az orrom hegyére.
A konyhából újabb üvegcsörömpölés hallatszott. Felsóhajtottam és kimásztam az ágyból. Nye hátradőlt és élvezettel figyelte, amíg felöltözöm.
Angie: Nem láttad a...
Nye: Nem volt rajtad. - vigyorgott.
Beosontam a fürdőbe és rendbe szedtem magam. Jó ötletnek tűnt fehérneműt és nadrágot felvenni. Megmostam az arcom és a fogam, majd összekötöttem a hajam. Mikor kiléptem Nye már felöltözött, de visszafeküdt az ágyra. Egy pillanatra megijedtem, hogy mégiscsak kárt tettem benne, csak nem akarja bevallani.
Nye: Nem jössz ide? - kérdezte csillogó szemekkel.
Angie: Mi lesz Tylerrel?
Nye: Majd bekapcsolja a zenét, ha zavarja a dolog.
Újabb csörömpölés a konyhából.
Angie: Azt hiszem inkább megyek és megnézem mi van vele, mielőtt darabokra szedi a házat. - sóhajtottam.
Tyler éppen az üveget söprögette kissé ügyetlenül, amikor beléptem a konyhába. Rideg pillantást vetett rám.
Angie: Jó reggelt!
Tyler: Már majdnem dél van. - morogta.
Angie: Oh!
Tyler: Befejeztétek a hancúrozást vagy az ágyban várjátok meg, amíg Sebastian hazaér az öcséddel és a... vőlegényeddel, a másikkal. - tette hozzá megvető hangon.
Hirtelen elszédültem. A falnak akartam dőlni, de Nye ekkor már mögöttem volt.
Nye: Minden rendben! - suttogta.
Tyler: Megint megharapott? - kérdezte dühösen. Nye nem felelt. - Hát ez remek, igazán örülni fog neki Bastian ha rájön hogy a szuper-véreddel itatod a lányát, hogy minél pusztítóbb gyilkológép legyen belőle.
Nye: Jobban tennéd ha befognád a szád Tyler!
Tyler: Igazad van, majd csendben nézem végig, ahogyan a vérszomjtól tombolni kezd! - üvöltötte.
Angie: Adam ide jön? - kérdeztem halkan.
Mindketten hallgattak.
Nye: Nem kell találkoznod vele.
Angie: De kell! - ellenkeztem.
Nye: Lina, ő... veszélyes ezt te is tudod. Hatalma volt fölötted és ha vele vagy nem látod tisztán a dolgokat. Attól félek, hogy...
Angie: Hogy mi? Az egyetlen dolog, amit akarok tőle, hogy minden egyes testrésze darabokban legyen... - hadartam. Nye megfogta a kezemet, mintha meg akarna nyugtatni. - Szét akarom tépni, el akarom pusztítani... - a hangom saját magamnak is idegenül csengett.
Nye felszisszent, éreztem, hogy a körmöm a húsába hatol.
Tyler: Nye... engedd el! - üvöltötte.
Megragadott, de kitéptem magam a szorításából és elkaptam hátulról. Hallottam, hogy Nye kiabál, de nem érdekelt.
Nye: Ne!!!
A fogam belehatolt Tyler bőrébe és a vér íze szinte felrobbantottam az elmémet. Nye megragadott, de ellöktem magamtól, újra nekem rontott.
Angie: Ha közelebb jössz, eltöröm a nyakát! - sziszegtem.
Nye könyörögve nézett rám. A kezéből vér szivárgott, apró vörös cseppekben a kőre hullott.
Nye: Tyler!
Tyler kitépte magát a szorításomból és a szoba másik végébe menekült.
Angie: Nem baj, te úgyis sokkal finomabb vagy! - jegyeztem meg, majd Nye felé indultam.
Hallottam, hogy Tyler kiabál valamit a szabad levegőről, de nem értettem és nem is érdekelt. Vadásztam. Nye átrohant a nappalin, nem láttam mert sokkal gyorsabb volt nálam, de a vére illata szinte húzott.
Hirtelen kint voltunk a szabadban és az illat ereje kezdett elveszni. A levegő kimosta az agyamból. A vörös cseppek a fák közé vezettek. Rohanni akartam, de valami teljes erőből nekem csapódott és elestem. A valami ami elgázolt, most rám nehezedett, az arcomat a hóba nyomta. A hajamat markolta, majd felrántott a földről, és teljes erővel szorított.
Az első dolog amit megláttam Adam volt néhány méterre tőlem, a fák között. A karjában az öcsémmel. Az arcán halálos rémület ült.

2011. február 5., szombat

46. A vég kezdete...



Fogalmam sem volt hol vagyunk. Nem figyeltem az utcákat, vagy a zajokat, az agyam mintha teljesen eltompult volna a külvilág felé. Rob és Jerome belökdöstek egy ajtón. Sötét volt, még az én szememnek is. Láttam az alakokat, de az arcok kivehetetlenek maradtak. Jerome átvágott a helységen, felkavarva a levegőt. Megéreztem David szagát. Vele volt egy árnyjáró is.
Adam: Max? - kérdeztem döbbenten.
Spencer: A kis haverodat már hiába keresed. - szólalt meg.
Adam: Megöltétek? - kérdeztem döbbenten.
Rob: Nye. - mondta a hátam mögött. - Ne aggódj, ő nincs itt. Ha rajta múlna biztosan lassú és fájdalmas véged lenne! De szerencséd van, mi gyorsan végzünk majd veled!
David: Rob! - a hangja rendreutasító volt.
Adam: Legalább annyit áruljatok el, hogy Angie és a kicsi biztonságban vannak e! - kértem.
Spencer: Meg sem lepődött, hogy velünk vagy! - suttogta David-nek a sötétben.
David: Nem. Adam tudta, hogy Sebastian kéme vagyok. Pontosan úgy, ahogyan Max-ről tudta, hogy Kegan-nek dolgozik.
Adam: Kicsit furcsa volt, hogy egy árnyjáró feltűnik a semmiből és meg akar ölni. Pont engem. - magyaráztam. - Azt hitték elárultam őket és Kegan megbízta Max-et hogy tüntessen el a képből.
David: De te eljátszottad, hogy még mindig Kegan oldalán állsz.
Jerome: Állj! Ezt most nem értem! - szakított minket félbe.
Spencer: Ami azt illeti én leragadtam ott, hogy ti kölcsönösen tudtátok egymásról, hogy a másik áruló, de azért éveken át legjobb barátok voltatok. Hogy is van ez? - kérdezte. Miközben beszélt egyre közelebb jött.
Próbáltam benne szimpátiát kelteni, de mintha Spencert egy pajzs vette volna körül. Blokkolta a képességemet.
David: Ez teljesen egyszerű. - kezdte. Rob közben felkapcsolt egy villanyt. A sápadt neonfény szinte felrobbant a levegőben.
Meglepetten pislogtunk egymásra.
Jerome: Nos?
David: Sebastian mindenkire ráállított egy kémet, aki valaha kapcsolatban volt Kegan-nel. Tudta, hogy előbb-utóbb segítséget fog kérni valamelyiküktől és tudni akart minden lépéséről. Fogalmam sincs miért pont Adam-et választotta. Vagy hogy Adam miért akart segíteni neki. - magyarázta.
Minden szempár rám szegeződött. Spencer szemei felvillantak. Méterekről is éreztem a testéből áradó feszültséget. Mint egy két lábon járó elektromos vihar.
Adam: Fogalmam sincs. - vallottam be. - Az életem üres volt és értelmetlen. Szükségem volt egy célra, egy küldetésre.
Rob: És beleegyeztél, hogy elcsábítod Angie-t, hogy aztán átadhasd Kegan-nek. - sziszegte.
Adam: Nem! - vágtam rá. - Nem ez volt a terv!
Jerome: Ok, azt hiszem én leülök. - vágta rá. - Ez hosszú lesz.
Közelebb húzott egy ládát és rátelepedett. Körülnéztem. Egy régi, elhagyatott raktárban voltunk. Mindenfelé ládák, kábelek és törött üvegcserepek hevertek. Odakintről, valahonnét távolról, egy forgalmas útszakasz zajai szűrődtek be.
Rob mögöttem állt, mintha arra várna, hogy menekülni próbálok. Spencer szinte szuggesztívan bámult. El sem tudtam képzelni mi járhat a fejében. Olyan volt, mint aki egy szakadék szélén áll, amibe bele kell ugrania, de nem meri megtenni. Csak áll és bámulja a mélységet.
David nem nézett rám. Tudtam hogy pontosan látja előre, hogy mi fog történni. És tudja, ha rám nézne, képes lennék kiolvasnia a szeméből.
Adam: Kegan nem mondott el nekem semmit. És én nem kérdeztem semmit. Csak annyi lett volna a dolgom, hogy elvigyem neki Angie-t. Azt sem tudtam hogy tudtam hogy ki ő, vagy mit akar tőle.
Spencer: És hogy találtad meg? - kérdezte halkan.
Adam: Úgysem fogjátok fogjátok elhinni. - suttogtam.
A történet még nekem is valószínűtlennek tűnt. Hogy győzhetném meg őket az igazamról?
Rob: Fejezzük ezt be. - vágta rá. - Leah hamarosan itt lesz a kicsivel. Spencer, meg tudod tenni? - kérdezte.
Összevillant a tekintetünk. Spencer elkapta a szemét rólam és bólintott.
David: Várjatok! - szólt közbe.
Mindannyian ledermedtünk. David behunyta a szemét. A kezei ökölbe szorultak és a szája keskeny vonallá húzódott.
Jerome: O-ó! - aggodalmasan ingatta a fejét.
David: Megtaláltak minket. - a hangja remegett. - Ketten vannak. Itt, az erdő mellett. Az egyikük el fog menni, a másik pedig itt marad és figyel. Két perc, vagy kevesebb...
Rob: Jerome?
Jerome: Naná! - vágta rá és levette a pólóját.
Rob: Spence, intézd el! - a hangja hideg volt.
Hallottam ahogyan kimegy. Jerome elsétált mellettem. A tekintete egy pillanatra az enyémhez kapcsolódott. Tudtam hogy mi fog történni. Megölnek. Soha többé nem látom Angie-t!
Önkéntelenül az ajtó felé hátráltam, a menekülés ösztönöm erősebb volt, mint a józan eszem. David egy pillanat alatt mellettem termett. Tudtam, hogy erősebb vagyok. Könnyedén kijuthattam volna, de az arckifejezése mégis megállásra késztetett. Újabb látomása volt.
David: Ok, el fogják kapni őket. - suttogta néhány pillanattal később. - Biztos vagy benne? - kérdezte Spence-hez fordulva.
Spencer: Hallani akarom az igazságot! - mondta fojtott hangon.
David: Spence!
Spencer: Nem! Tudni akarom! - rám nézett. - Mi történt?
Adam: Hinned kell nekem! - bizonygattam. Spencer arca rezzenéstelen volt. - Az egész... egy teljes, fatális, őrült véletlen. Két nap volt hátra a megbeszélt találkozóig, amikor átadtam volna Angie-t Kegan-nek. Próbáltam erőt gyűjteni. Elhitetni magammal, hogy nem vagyok szörnyeteg. Aztán... felbukkant az a bátor, vakmerő lány, aki tudta hogy mi vagyok és mégsem félt tőlem. Teljesen felkavart! Felforgatott mindent.
David: Te... azelőtt ismerted meg, mielőtt tudtad volna hogy ő lesz az, akit el kell rabolnod? - kérdezte döbbenten.
Adam: Hazáig követtem. A felismerés teljesen letaglózott. A nevét persze tudtam, így amikor megnéztem a lakók listáját, úgy éreztem, mintha csapdába csaltak volna. Mintha a sors is azt akarná, hogy én legyek a végzete. Persze negatív értelemben.
Spencer: És utána?
Adam: Úgy döntöttem teljesítem a feladatom. Belopóztam a lakásába és el akartam rabolni. De... a fenébe is!
David: Ok, a többi tudjuk. És mi történt ezután? Beleszerettél. És Kegan?
Spencer: Te elhiszed hogy tényleg szereti?
Adam: Szeretem Angie-t! - vágtam rá. - Jobban mindennél, jobban mint az életemet!
Spencer: Akkor jobban teszed, ha elbúcsúzol mind a kettőtől! - elindult felém. - Eleget hallottam.
David hirtelen közöttünk termett.
David: De én nem!
Pár pillanatig feszülten bámulták egymást. Spencer végül lazított a testtartásán. David rám nézett.
Adam: Miután Angie és én... - elhallgattam. - Fogalmam sincs mit hittem! Úgy csináltam, mintha Kegan nem létezne. Nem gondoltam volna, hogy a dolgok idáig fajultak. Azt hittem minden rendben van. Amíg fel nem bukkant Max...
David: És ezért úgy tettél, mintha még mindig Kegan oldalán álltál.
Adam: Igen. De csak azért, hogy időt nyerjek. Túl sok minden történt akkoriban. Nye visszatérése, az egész rémálom Angie valódi kilétéről... az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor megjelent Kegan bandája és Sebastian. Úgy döntöttem az esküvő után megszöktetem Angie-t és a kicsit. De... ti keresztülhúztátok a számításaimat.
Spencer: Te tehetsz az egészről! - vágta rá. - El kellett volna tűnnöd, amikor Nye visszatért! A bátyám meg tudta volna védeni Angie-t és most nem kellene menekülnie a nyomában egy csapat felbőszült, bosszúszomjas mutáns vámpírral! - egyre közelebb jött.
Adam: Hol van?
Spencer: Te vagy az utolsó akinek megmondanám. - felelte.
David: Leah itt van. - mondta. Csak ez tartott vissza hogy Spncer-nek ugorjak.
Néhány pillanattal később belépett az ajtón, magához szorítva Benjamint. Oda akartam rohanni hozzájuk, de Spencer elkapott és a falhoz nyomott.
Spencer: Álmodban sem! - sziszegte.
Leah: Hol van Rob? És Jerome? - a hangja ideges volt. - Indulnunk kell.
David: Kegan emberei ránk találtak. - felelte. Leah elsápadt. - Ne aggódj! Nem lesz... - elhallgatott.
Spencer: Mi? Mi nem lesz?
Elengedett. Minden szempár David-re szegeződött.
Leah: David?
Adam: Segítenünk kell nekik! - vágtam rá. Az ajtó felé indultam, de Spencer elém ugrott.
Spencer: Még egy lépés és darabokra téplek!
David: Igaza van. Rob és Jerome bajban vannak. Csapdába csalták őket. Kegan itt van! Láttam, ahogyan elviszi majd a gyereket!
Leah magához szorította a kicsit.
Adam: Tennünk kell valamit! - vágtam rá.
Spencer: Miért bíznánk meg benned? - kérdezte kihívó hangon. - Te tehetsz mindenről! Ha bajuk esik az is a te bűnöd lesz.
Leah: David, fogd a kicsit. - átadta a gyereket David-nek. - Megkeresem őket.
Mire bármit is szólhattunk volna, Leah már messze járt. Hallottam a lábai szapora léptét, ami néhány pillanat múlva négy mancs trappolásába váltott át.
Adam: Neked is menned kéne. - mondtam halkan David-nek. - Veled hatalmas előnyük lenne. Spencer úgysem fog itt hagyni. Fél hogy elszöknék, ha te maradnál velem.
Spencer felmordult, a szemei vészjóslóan villogni kezdtek.
Spencer: Egyikünk sem megy sehová. - vágta rá.
David: Segítenem kell nekik.
David arca elgyötört volt. Pontosan tudta mi fog történni és mégsem tehetett semmit.
Adam: Add ide a gyereket, David! - kértem.
Spencer: Nem!
Adam: Kérlek! Bízz bennem! - néztem rá, hidegen hagyva Spencer-t.
Spencer: David, tudod hogy mit mondott Nye! - kiáltotta.
David: De... nekem mennem kell! Azok a szörnyetegek megölik és megkínozzák őket!
Spencer remegni kezdett.
Adam: David!
David közelebb jött, majd a karomba helyezte a kicsit. Magamhoz öleltem, a fejéhez érintettem az ajkaimat. Az illata túlságosan is emlékeztetett Angie-re. A lányra, akit mindennél szerettem és akinek most menekülnie kell az én gyávaságom miatt.
David: Spencer, kérlek ne tégy semmi meggondolatlan dolgot! Adam nem hazudott nekünk, tudom. Nem bánthatod őt, csak mert a bátyád ellensége... - ezek voltak az utolsó szavai.
Eltűnt a sötétben.
Spencer: A francba! Most hogy öljelek meg egy gyerekkel a karodban! - vágta rá. A szemei gonoszul villogtak.
Benjamin felsírt, mintha értett volna minden szót. Ringatni kezdtem.
Adam: Nem hiszel nekem.
Spencer: Majdnem megölték miattad a bátyámat!
Adam: Sajnálom.
Spencer: Ez kevés.
Adam: Tudom.
Spencer: Angie sohasem fog neked megbocsátani. És egyébként is Nye-t szereti. Hallottam, ahogy bevallotta neki.
Behunytam a szemem. A halál ehhez képest áldásnak tűnt. Ha darabokra tépett volna, az pedig gyöngéd cirógatásnak, ahhoz a kínhoz képest, amit a szavai vájtak belém.
Adam: Az egyetlen dolog, ami igazán fontos, hogy Angie és Benjamin biztonságban legyenek.
Spencer: Nem érdekel, hogy elveszíted őt? - kérdezte döbbenten.
Adam: Nem, ha ezzel megmentem az életét, és azokét akiket szeretet.
Spencer: Nem tudod megölni Kegan-t.
Adam: Fel tudom tartóztatni őket, amíg te biztonságba helyezed a kicsit. - feleltem.
Spencer: Mind meghaltok. - a hangja megremegett. Elfordult. Nem akarta hogy lássam, a küszködését. - Menj!
Felkaptam a fejem.
Adam: Mi?
Spencer: Sebastian és Nye Winnipeg-be viszik Angie-t. Menj utánuk. Én majd elintézem őket.
Dermedten álltam. Csak így elenged?
Adam: Biztos vagy benne?
Spencer: Nincs más választásom. Bíznom kell benned! - felelte. - Menj!
Spencer eltűnt a szemem elől. Kiléptem az éjszakába. A kocsi, amivel idehoztak, a raktár mellett parkolt, a kulcs a gyújtásban. Amennyire lehet biztonságba helyeztem a kisbabát, majd a volán elé ültem. A másik ülésen hevert Jerome mobilja. Felvettem és kikerestem a számot.
Adam: Ephraim? Itt Adam. Hol vagytok? Rob és Jerome bajban vannak! Segítened kell! - a hangom meglepően nyugodtnak tűnt. Megadtam a címet, majd elköszöntem. Új számot tárcsáztam. - Kegan? Itt Adam. Nálam van a gyerek.
Kegan: Jobb vagy mint gondoltam. - szólalt meg rövid hallgatás után.
Adam: Találkozzunk.
Kegan: Mondj egy helyet és időt.
Adam: Forks. Holnap délben.
Kegan: De hát az Washington államban van. Adam? Ugye ez nem valami csapda? Tudod hogy nem szeretem a játékokat...
Adam: Ne aggódj... eddig is álltam a szavam, ezután is így lesz. Vannak ott barátaim akik átadják neked Sebastian fiát. Én pedig elmegyek Angie-ért. - tettem hozzá.
Kegan: Légy óvatos. Az a nyomorult Nye megölte Max-et!
Adam: Ne aggódj, azt hiszik, hogy bízhatnak bennem.
Kegan: Nem tetszik ez nekem... - suttogta.
A háttérben hatalmas kiabálás támadt. Valaki Kegan-hez beszélt, zihálva, rémült hangon.
Adam: Minden rendben?
Kegan: Nem. Semmi sincs rendben. Már majdnem legyőztük Nye csipetcsapatát, amikor megjelentek Sebastian hívei. Menekülnünk kell. - hallottam, ahogyan beszáll egy autóba. - Adam? Ugye nem versz át?
Adam: Ne aggódj! Forks-ban megkapod ami jár Neked! - feleltem.
Letette. Beindítottam a kocsit és kikormányoztam az útra. Csak néhány mérföldnyire voltam az autópályától. Menet közben új számot tárcsáztam.
Edward: Jerome?
Adam: Én vagyok. Van egy kis baj. Segítenetek kell!
Edward: Hallgatlak!


Egy benzinkútnál álltunk meg kora este. Az éjjelnappali üzletből bugyuta karácsonyi dal szólt és az ajtó felett műfenyő girland ívelt át. Teljesen kiment a fejemből, hogy karácsony van. Harmadik napja voltunk úton. Vagy inkább menekültünk.
Sebastian az út mellett járkált fel-alá a telefonjával. Angie a kocsiban ült üres tekintettel.
Tyler: Hozok neki valami kaját. - mondta mellém lépve. Bólintottam.
Megtankoltam a kocsit és letöröltem a szélvédőről a vörös port. A víz és a hab lassú patakokban folyt le a motorháztetőre. Angie alakja homályosnak tűnt a hátsó ülésen. Vizet öntöttem a szélvédőre, majd letöröltem. Angie eltűnt az ülésről.
Láttam ahogyan belép az üzletbe. Azonnal mellette voltam.
Nye: Arról volt szó hogy a kocsiban maradsz. - mondtam neki halkan és karon fogtam.
Angie: Vedd le rólam a kezed. - felelte halkan.
Nye: Gyere! - kifelé kezdtem húzni. Az eladó érdeklődve figyelte az eseményeket.
Félúton jártunk a kocsi és a bolt között, amikor Angie kitépte magát a szorításomból.
Angie: Nem engedem hogy cibálj mint valami rongyot! - kiáltotta.
Nye: Ok. Elnézést. - sóhajtottam feszülten. - Beszállnál a kocsiba?
Angie: Nem!
Szerettem volna a hajánál fogva odahúzni. Ezt a gondolat átsugároztam neki is.
Nye: Na mi lesz?
Angie: Ha hozzám érsz átharapom a torkod. - suttogta.
Sebastian: Hogy mit csinált? - kiáltotta.
A hangja ijesztően csengett a kihalt némaságban. Angie rám pillantott. Mindketten elindultunk Sebastian felé.
Nye: Mi történt?
Sebastian: Hívd fel az öcsédet! - hozzám vágta a telefont. - Te! Te velem jössz! - karon fogta a lányát és magával húzta.
Angie duzzogva beült a kocsiba. Tyler időközben kijött az üzletből. Ő és Sebastian halkan beszélgettek. Megnyomtam a hívásindítás gombot. David vette fel a telefont.
David: Bastian... én annyira sajnálom, hidd el nem volt más választásunk... - kezdte.
Nye: Én vagyok. - szólaltam meg.
David: Bastian elmondta?
Nye: Nem. Mit?
David: Az öcséd...
Nye: Mi van vele? - kérdeztem rémülten.
David: Elengedte Adam-et.
Behunytam a szemem.
Nye: Ok, és mi a legrosszabb? Érzem a hangodon, hogy java még csak most jön.
Idegesen rugdosni kezdtem az út széli köveket. Gondolatban Spencert rugdostam. És Adam-et.
David: Elvitte Benjamint.
Elvétettem a követ.
Nye: Hová?
David ideges hangot hallatott a vonal túloldalán. Hülye kérdés volt.
David: Azt ígérte Spencer-nek hogy keresni fog titeket. De Sebastian azt mondta, hogy nem vette fel vele a kapcsolatot. Ezzel egyidejűleg Kegan és a bandája eltűnt.
Nye: Mondtam hogy meg kell ölnötök! - kiáltottam.
David: De... elmondta hogy mi történt. - mentegetőzött. - Azt mondta bízhatunk benne. Még Spencer is bízott benne.
Nye: Spencer hülye! Mind hülyék vagytok! - dühöngtem. - Fogalmatok sincs mi folyik itt. Angie... egyre rosszabbul van. Rám támadt. Megharapott.
David: A fenébe...
Nye: Ha megtudja hogy Adam mit tett teljesen ki fog készülni.
David: Nem tarthatjátok titokban örökké! - felelte.
Nye: Könnyebb lett volna, ha Adam halott. Még szerencse hogy nem tudja, hová tartunk. - sóhajtottam. Csend. - Mert ugye nem tudja?
David: Spencer elmondta neki.
A telefon furcsa jajgató hangot adott ki, ahogyan szétmállott az ujjaim között. A kijelző vadul villogott, míg végül fénye teljesen kialudt. Ledobtam a földre és visszamentem a kocsihoz.


A szemembe tűző nap ébresztett fel. Pislogtam néhányat, amíg kitisztult a látásom. Sebastian kifelé bámult az ablakon. Gondterheltnek tűnt és szomorúnak.
Tyler: Már majdnem ott vagyunk. - mondta halkan. Láttam hogy engem néz a visszapillantó tükörből.
Nye: A következő városban megállunk enni valamit.
Meglepett a hangja. Azt hittem alszik. Az ablak szélén könyökölt, a fejét ökölbe szorított kezén pihentetve. Fekete napszemüveget viselt, amit még tegnap vett egy benzinkúton. Jól állt neki, titokzatosnak és félelmetesnek látszott benne. Mint ahogyan az is volt.
Kivettem az ülés alól az ásványvizet és megittam a maradékot. A torkom szinte égett, kapart, mintha valami kimarta volna. A víztől csak rosszabb volt. Hátradőltem és behunytam a szemem. Eszembe jutott a vér íze, ahogyan a melegsége szétáradt a számban és lefelé csurdogált torkomban. Emlékeztem a zsibbadásra, ami átjárta a testemet, ez eufóriára, amit éreztem.
Sebastian: Winnipegbe kell mennünk. - mondta halkan.
Nye rácsapott a műszerfalra és hátrafordult.
Nye: Tudja hogy ott leszünk. Megőrültél? Ennyi erővel piros szalagokkal jelölhetnénk az odavezető utat is.
Sebastian: Ismerem azt a környéket. Ez előnyt jelent. És nem tudja a pontos címet. Winnipeg hatalmas, mi pedig a városon kívül leszünk. Az erdőben.
Tyler: Sebastian tudja hogy mit beszél. Bízz benne.
Nye: Bízom benne. Adam az akiben nem bízom. - felelte.
Felkaptam a fejem.
Angie: Mi van Adammel? - kérdeztem.
Nye rám pillantott de nem felelt. Sebastian elfordította a fejét.
Tyler: Nye?
Nye: Mi van?
Tyler: Tudnia kell. - mondta halkan.
Azt hittem megőrülök.
Angie: Ha nem mondjátok el most azonnal hogy mi folyik itt, én esküszöm, hogy... - elakadtam. - tudni akarom! - mondtam inkább.
Sebastian: Állj meg Tyler. Húzódj félre. - kérte halkan.
Tyler megállt az út szélén. Nye kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót. Némán kimásztam a kocsiból. A többiek bent maradtak.
Angie: Az igazat!
Nye: Adam elvitte magával az öcsédet. - mondta halkan.
Levette a szemüvegét és pörgetni kezdte a száránál fogva. Úgy tűnt arra vár hogy mondjak valamit.
Angie: Ez lenne a hatalmas probléma? - nevettem szinte megkönnyebbülten. - Adam tud vigyázni rá!
Nye: Davidéknek fogalmuk sincs hova ment. Felszívódott. És Kegan is. - mondta halkan.
Megint hallgatott, mintha arra várt volna, hogy megértsem az összefüggést.
Angie: Ugye nem hiszed, hogy Kegan elkapta?
Nye: Nem.
Angie: Nem értelek Nye! - megráztam a fejem. - Tudom, hogy titkolsz valamit. Azóta érzem, hogy kirángattál a lakásomból és betuszkoltál abba a rohadt kocsiba. Mi történik? Miért menekülünk? Ki az a Kegan?
Sebastian: Az ellenséged. Az ellenségem. - megfordultam. A kocsinak támaszkodva állt. - Téged akar, hogy engem bántson és mert te vagy az egyetlen a fajtánkból, aki képes lenne gyermeket szülni. Kegan pedig mindent megtenne, hogy a fajtánk vérvonalát ő vihesse tovább. Meg akarja ölni az öcsédet!
A lábaim önkéntelenül is hozzá vittek. Sebastian nem mozdult.
Angie: Miért gyűlöl téged ennyire? - kérdeztem.
Sebastian: Mert a nő akit szeretett engem választott. - felelte.
Angie: Ő Benjie anyja? Hol van most? - kérdeztem.
Nye is odajött, megállt mellettem. Idegesített. nem tudtam mire vár.
Sebastian: Benjie anyja ember volt. Meghalt a szülés után. A nő... - sóhajtott. - ... akit mindketten szerettünk szintén halott. Kegan ölte meg. Sok sok évvel ezelőtt.
Angie: Hány éves vagy tulajdonképpen? - kérdeztem, csak hogy mondjak valamit.
Nehezen tudtam megbirkózni a tudott dolgok súlyával.
Sebastian: 412. - felelte.
Nye halkan káromkodott. Rá pillantottam.
Angie: Olyan leszek mint te? - kérdeztem.
Sebastian: Nem. Olyan leszel mint Tyler. Félvér vagy. Ha átalakulsz, az emberi tulajdonságaid nagy része megmarad. Tudsz majd aludni és emberi táplálékot enni. De az érzékeid erősebbek lesznek, a fizikai erőd megnő és a tested képes lesz meggyógyítani önmagát. És többé nem öregszel. - tette hozzá.
Angie: Tessék? Úgy érted... halhatatlan leszek?
Nye közelebb lépett, a szemei egyre aggodalmasabbakká váltak.
Sebastian: Halhatatlan, de nem elpusztíthatatlan. - felelte. - És csak akkor ha az átalakulásod befejeződik.
Angie: Amihez vért kell innom. - suttogtam.
Sebastian: A testednek szüksége van rá. Még nem érted el a holtpontot, de már csak napok kérdése. Ezért kell mielőbb Winnipegbe érnünk. Ha átalakulsz nem maradhatsz emberek közelében.
Angie: Én... meg tudnék ölni valakit? - kérdeztem.
Nye: Vagy legalábbis megpróbálnád. - szólalt meg.
Angie: Már bocsánatot kértem. - fordultam hozzá.
Nye: Én pedig már megmondtam hogy nem haragszom. - felelte. - De ettől még nem bízom benned.
Angie: Mint ahogy Adam-ben sem... - suttogtam unott hangon. - Miért is? - kérdeztem.
Sebastian és Nye hosszú pillantást váltottak. Sebastian bólintott.
Nye: Adam Kegan-nak dolgozott. - mondta halkan. - Az első pillanattól kezdve.
Nem értettem mire céloz. Megráztam a fejem. Hallgattak. A szél feltámadt és port fújt a szemembe. Könnyezni kezdtem.
Angie: A francba! - kiáltottam.
Nye meg akarta érinteni az arcom, de elkapta a kezét és ellöktem magamtól. Sebastian a vállamra tette a kezét.
Sebastian: Sajnálom. - suttogta.
Angie: Mi a francról beszéltek? - kérdeztem dühösen. - Nem értek semmit! Nem értem! - üvöltöttem. A hangom visszacsengett a fülemben.
Nye: Adam nem szeret téged. Kegannek dolgozott egész végig.
Nagy levegőt vettem, mert arra készültem, hogy hatalmasat ordítok Nye arcába. De a szemei belém fojtották a hangot. Tele voltak sajnálattal és részvéttel. Ránéztem Sebastian-ra. Ugyanazok a szemek. Tyler elfordította a fejét, mielőtt elkaphattam volna a tekintetét.
Mit beszélnek ezek itt össze-vissza? Ez nem lehet. Nem lehet. Nem lehet. Nem történhet meg. Nem. Nem. Nem.
Ez visszhangzott a fejemben egész végig. Fogalmam sem volt mi történik velem. A föld eltűnt a lábam alól és zuhanni kezdtem. Fények és hangok tengerébe, egy végtelen mélységbe.
És az út folytatódott, még akkor is ha a józan eszemet elhagytam valahol a Sziklás-hegység lábánál. Ott maradt a szívem is keselyűk csemegéje gyanánt. Éreztem ahogyan belém marnak hogy darabokra szaggassanak szét.



Könnyebb lett volna ha sikítozik, ha kiabál, ha tagadja, ha nem fogadja el, ha nem hiszi el. De csak hallgatott. Szótlanul, csendes könnyeket hullajtva. A karomban vittem fel a repülőre. A szemei az arcomon csüngtek és hosszú idő óta először megszólalt. Jobb lett volna ha hallgat. Az kevésbé volt ilyen ijesztő.
Angie: Nye?
Nye: Tessék? - megálltam egy pillanatra. Sebastian mellénk lépett, az arcáról eltűnt a komor sötétség.
Angie: Zavard el a keselyűket. - suttogta. - Széttépnek. Nem bírom tovább.
Sebastian nem nézett rám. A lányát nézte. A félig ember, félig vámpír, tönkretett, elpusztított, megnyomorított lelkű, széttört elméjű lányt, akivé tettük. Én, ő, mindenki. Ha van igazság a pokolra jutunk.
A gép felszállt és elindultunk a végzetünk felé. Fogalmam sincs miért, de amikor Angie-vel a karomban kinéztem az ablakon, az alattunk elterülő kietlen vidék láttán egyvalami jutott eszembe. Nem is gondolat volt talán, hanem inkább egy látomás.
Sohasem fogunk visszajönni.