BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS »

2011. március 28., hétfő

Kampány (updated)



Több mint fél éve indítottam útjára a kampányomat és vegyes érzelmekkel szemlélem, ahogy terjed és növekszik. Mindig örülök, ha valaki ír hogy csatlakozni szeretne hozzá, de sajnos az emberek 70%-a még csak nem is hallott rólam, nem is járt az oldalamon és mégis kiteszi a kampány bannerét. Szerintem ez nem tisztességes és legfőképpen nem hiteles. Azt sem tudják hogy miről szól a kampány valójában. Több oldalon láttam már, hogy azt hiszik hogy ez egy díj, vagy hogy egy fanfic-ellenes kampány, (szó sincs róla, csupán arra buzdítom/buzdítjuk a tehetséges írókat, hogy merjenek saját történetbe kezdeni, és ne ragadjanak le a fanfic írásnál) a legdurvább az volt amikor Bella&Edward fanfic oldalon láttam viszont a bannert, se belinkelve, se a nevem nincs feltüntetve és amikor rákérdeztem hogy mi ez, az oldal tulajdonosa annyit válaszolt: egy díj amit kaptam és ha nem tetszik el lehet húzni az oldalról. :S
Szerintem ti sem örülnétek a helyemben. Ezért hoztam néhány intézkedést a kampánnyal kapcsolatban! Először is, egy kis emlékeztető, aztán a szabályok!

Kitaláltam egy kampányt amivel a SAJÁT ötletből származó SAJÁT történetű, SAJÁT szereplős történeteket szeretném népszerűsíteni! Elég a fanficekből!Egy sikeres író történetét átírva, más karaktereit lemásolva könnyű népszerűségre szert tenni! Sablon alapján könnyű oroszlánt rajzolni!:) Legyen ennek vége! Éljenek az igazi, kreatív írók! És legyen sok egyedi, izgalmas történet végre!
A kampány lényege nem az, hogy a fanficek eltűnjenek, hanem hogy a tehetséges írók végre merjenek saját történetbe kezdeni. Sajnos tapasztalatból tudom, és másoknál is láttam, hogy ha a blogra látogatók nem látják a szereplők között Bellát, Edwardot, vagy a Vámpírnaplók főhőseit, akkor esélyt sem adnak a történetnek! Pedig egy saját történetben sokkal több munka van, mint egy fanficben.
A csatlakozni kívánó írók teendői:

  • Kérlek ha egyetértesz a kampányommal, és saját történetet írsz és szívesen olvasod őket, akkor tedd ki ezt a bannert a blogodra és linkeld be az oldalamon ezt a bejegyzést!
  • Írj pár sort az olvasóidnak hogy miért tartod fontosnak ezt a kampányt, miért csatlakoztál hozzá.
  • Kövesd a blogomat, hogy mindig azonnal értesülj a friss fejleményekről, kampánnyal kapcsolatos hírekről.
  • Ajánld a kampányt egy saját történetet író bloggernek, aki még nem csatlakozott hozzá.
  • A kampány bannerét a ms.stargate@vipmail.hu címen kérd el és NE VIDD EL SZÓ NÉLKÜL AZ OLDALRÓL!

Köszönettel

Moon Angel

2011. március 21., hétfő

49. Villanások

"Ami meglátogatott...
az az alkony árnyéka.
Amit elvesztettem magamban...
az az idő sötétsége.
Ami találkozott velem...
az a rés a múlt és a jövő között."


Hold nélküli sötét éjszaka volt, az erdő olyan csendessé vált, akár egy temető. Némán feküdtünk az ágyban, összekulcsolt ujjakkal, egymás felé fordulva. A levegőben kimondatlan szavak illata lebegett. Egyikünk sem szólt, de éberek voltunk.
A többiek szellemalakként mászkáltak a nappaliban, lépésük zaját nem lehetett hallani, csak érezni jelenlétüket. Suttogásuk távolinak, érthetetlennek tűnt. Nem akartam érteni.
Nye megmozdult, majd felült, a fejét az ágy támlájának támasztotta.
Angie: Mennyi időnk van még? - kérdeztem csendesen. Nem felelt azonnal.
Nye: Egy nap, esetleg kettő. Nem tudom. - mondta végül. - Biztos vagy benne hogy itt akarsz maradni?
Ezt a kérdést milliószor feltette nekem az elmúlt órákban. Nem csak ő. Adam és még Tyler is. Sebastian-t nem érdekelte a véleményem. Túlságosan el volt foglalva a csapatai irányításával.
Angie: Meneküljek el, miközben mások az én életemért harcolnak? - kérdeztem döbbenten. - És gondolod hogy Kegan támadna, ha tudná hogy nem vagyok itt? Kockáztatna?
Nye nem felelt. Tudta hogy igazam van.
Nye: Próbálj meg aludni. Ki tudja lesz e még rá lehetőséged. - suttogta.
Felsóhajtottam és a mellkasára simítottam az arcom. Élet és napfény illata volt. Egy másik lányra emlékeztetett, aki valaha voltam. Fájt emlékezni rá, most hogy a tél rabja lettem, a fagyé, ami lassan bekebelezte minden porcikámat, hogy aztán változatlanná tegye az örökkévalóság számára.
Behunytam a szemem, próbáltam elképzelni hogy más valahol vagyok egy másik életben. Egy olyan életben, ami már nem lehet az enyém. Egy lányt láttam, aki szereti a művészeteket és a nyarat. És egy fiút akinek zöld szeme van. A tengerparton sétálnak a naplementében, szótlanul, néha egymásra pillantva, mert a szemükben olyan dolgok vannak, amiket nem lehet puszta szavakkal kimondani.
Az álom alattomosan kúszott be a szobába. Szerettem volna kérdezni még valamit, de elvesztem egy másik világban. A régi álom volt. Ismét zuhantam, majd elmerültem a vízben. Zöld és kék fények vakítottak és fogalmam sem volt merre ússzak, hogy a felszínre jussak. A levegőm elfogyott, és éreztem, hogy valami egyre mélyebbre húz, a víz vörössé vált és egyre forróbb lett. Elevenen égetett el.
Nye felszisszent és megmozdult, ez ébresztett fel. Óvatosan elhúzódott tőlem, majd felkelt. Sötét volt, nem láttam semmit. Aztán megéreztem az illatot. Próbáltam nem lélegezni, de az illat emléke már az agyamba vésődött.
A hirtelen világosság megzavart és mélyet lélegeztem. Nye az ajtóban állt, a karján három apró sebből szivárgott a vér. A körmeim nyomából. Felé mozdultam, de olyan hirtelen eltűnt, hogy egy pillanatra azt hittem, még mindig álmodom. A hangja a folyosóról jött.
Nye: Nyisd ki az ablakot!
Nem mozdultam. Hangokat hallottam.
Tyler: Mi történt?
Nye: Megkarmolt álmában. - felelte. - Azt hiszem rémálma volt.
Az egész életem rémálom volt.
Tyler: Angie, minden rendben van?
Angie: Azt hiszem. - feleltem. - Sajnálom.
Nye: Ne aggódj, már be is gyógyult. - válaszolta. - Megmosom a kezem és visszajövök.
Nem feleltem. Kimásztam az ágyból és az ablakhoz léptem. Halkan kinyitottam és mélyet lélegeztem a csípős, hideg levegőből. A leheletem, apró fehér felhőként szállt az éjszakába, a lelkem egy darabját küldtem vele világgá. Egyre többet vesztettem el magamból.




"Tudtam hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl." (Coelho)


Néztem ahogyan a véres víz eltűnik a mosdókagylóban, mintha ez a dolog meg sem történt volna. Hiába is próbálom elfelejteni, hogy az életemre tört, a tényt hogy a nő akit szeretek egy veszélyes ragadozó, már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Már emberként is megvolt hozzá a tehetsége hogy darabokat tépjen ki belőlem, de ez az új lény mintha még álmában is vérszomjas lett volna. Beteg vagyok, amiért mégis akarom őt. Nem vagyok épeszű, amiért vágyom rá. Nem tudhattam mit hoz a holnap, mivé teszi őt. Mindenünk ami van, az a ma. Pár óra amíg még önmagunk lehetünk.
Vissza akartam menni hozzá azonnal. Amikor megfordultam, Adam az ajtóban állt. Az arca kifejezéstelen volt.
Adam: Meg fogok halni. - mondta érzéketlen hangon.
Nye: Nem fog megölni. - feleltem. - Bármit is tettél nem tud bántani téged. És én sem. Megtenném, de azzal neki is fájdalmat okoznék. Arra pedig nem vagyok képes.
Közelebb lépett.
Adam: Rád bízom őt, Nye. Tedd nagyon boldoggá. Mond el neki, hogy mennyire különleges, minden nap. Én nem mondtam neki elégszer. - a hangja szomorúan csengett. Tele volt lemondással. - Vidd el őt azokra a helyekre ahová annyira vágyik. Sétálj vele az esőben! Nézd vele a csillagokat a parton, táncoljatok a holdfényben... és szeresd őt. Szeresd feltétel nélkül.
Nye: A vámpírok meg tudnak bolondulni? - kérdeztem hidegen.
Adam: Ha vége ennek az egésznek én meghalok. Ha túlélem akkor is. Halott leszek, hogy ő élhessen. Eltűnök, megszűnök létezni. - mondta csendesen. - De ha valaha bántod őt, ha elhagyod, ha fájdalmat okozol neki, visszajövök a pokolból is és megöllek.
A fenyegetése nem rémített meg. Némán meredtem rá. Ő is engem nézett, az arcán tehetetlen dühvel, aztán lassan megfordult és eltűnt a nappaliban. A konyhapultnak dőltem, összefont karokkal, próbáltam odabent tartani valamit ami ki akart törni belőlem. Nem tudtam mi az, de mintha belülről kapaszkodott volna felfelé. Úgy éreztem a testem kifordul önmagából.




"Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. De néha, ha igazán szeretsz, el kell engednek azt a valakit, még akkor ha tudod, hogy a fájdalom és a szerelem sohasem múlik majd el. "


Volt egy fiú, a neve Adam Masen volt. Nem volt benne semmi különleges. Nem volt zseni, vagy tehetséges zenész, nem váltotta meg a világot. Az élete véget ért, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Volt egy vámpír. A neve Adam Masen volt. Nem volt benne semmi különleges. Nem volt jó és nem volt gonosz. Habár az élete véget ért, mégis értelmet nyert. Szeretett egy lányt, aki különlegessé tette. Aki miatt gonosz lett és aki miatt jóvá vált. Aki megismertette a szenvedéllyel és aki megmutatta mi a fájdalom.
Volt egy régi kínai legenda, mi szerint ha ezer papírdarut hajtogatsz kívánhatsz valamit. Nem hittem, hogy ez vámpírokra is vonatkozik, de én ezer papírdaruba hajtogattam a szívemet és azt kívántam hogy Ő örökre boldog legyen.
Van egy vámpír, a neve Adam Masen. Ismeri a szerelmet és különleges, mert egy csodálatos lányt szeretet.
Lesz egy vámpír akinek nincs neve. Aki ismerte a szerelmet és elvesztette azt. Aki az árnyékok közt él, és gyűlöl egy árnyékot, aki mindent elvett tőle.




"A fény azt hiszi, gyorsabb mindennél, de téved. Mindegy, milyen sebesen száguld a fény, mindig azt fogja találni a végén, hogy a sötétség ért oda elsőnek és rá vár. " (Terry Pratchett)


Másnap reggelre újra havazott. Sebastian első csapata az erdőben várakozott, Tyler kiment hozzájuk. Sebastian és Adam vadászni mentek. Emberre. Minden erejükre szükségük volt a küzdelemhez és a háború néha ártatlan áldozatokat követel. Nem tudtam rájuk haragudni. Nem tudtam sajnálni egy idegent, ha az élete megmenti azt akit a világon a legjobban szeretek.
Angie a vakító fényben ült a nappaliban. A nap egyetlen hatalmas, el nem múló atomvillanásnak tűnt. A fényét százszorosra növelte a hó fehérsége, de volt ebben a fényben valami hátborzongató, mert a legerősebb fény mindig magában hordozza a legsötétebb árnyékot.
Közelebb léptem. Benjamin Lina ölében ült, gyámoltalan kezecskéiben egy kopott mackót tartott. Amikor meglátott, rám mosolygott, kivillant az egyetlen foga és felém nyújtotta a mackót. Letérdeltem elé és elvettem tőle. Angie mosolygott és óvatosan megpuszilta az öccsé pelyhes fejét.
Angie: Gyönyörű, ugye?
Nye: Hasonlít rád. - feleltem. - Tökéletes.
Angie: Néha szeretem azt képzelni hogy az én fiam. - vallotta be.
Nye: Sokkal inkább a tiéd mint Bastiané. Az az... ember. - furcsán hangzott a szó. - Nem hiszem hogy érzett valaha is szeretet bárki iránt.
Angie: Néha megrémít hogy a lánya vagyok. Attól félek én is ilyen leszek.
Nye: Te soha nem leszek ilyen. Amíg én élek és lélegzem nem leszel ilyen. Minden nap emlékeztetni foglak rá, hogy ki vagy. Nem hagyom hogy elveszítsd magad!
Lina könnyes szemmel nézett rám. Melléjük ültem a kanapéra, a fejemet a karomra hajtottam. Behunytam a szemem. Ismét úgy éreztem, mintha lenne bennem valami... vagy valaki. Összerezzentem, amikor Tyler belépett a szobába. Újabb alakok követték a fényből. Az öcsém, David, Jerome, Rob, Ephraim, Dax, Leah és még több ismeretlen, akiket még sohasem láttam.
Lina felzokogott mellettem, nem voltam benne biztos hogy az örömtől. Spencer átvágott a szobán és megölelt. Olyan erővel hogy majdnem felborított.
Spencer: Sajnálom! - mondta fuldokló hangon.
Nye: Minden rendben, Spence. - feleltem.
Spencer: Én tehetek róla! De nem tudtam megölni, Nye! Nem bírtam!
Nye: Helyesen cselekedtél.
Jerome: Öhm... mi is itt vagyunk. - szólt közbe. Az öcsém elengedett, szégyenkezve nézett körül.
Leah átvette a kicsit Linától, aki éppen David-et ölelte.
David: Bocsáss meg. - suttogta. - Nem mondhattam el. Sajnálom.
Angie: Nincs semmi baj, David. Már mindegy.
Nem bírtam betelni a látvánnyal. Mindenki mindenkihez beszélt, izgatott, szomorú, néha ideges szavak, hangok, ismerős illatok. A három idegen és Dax állt csak szótlanul.
Tyler: Ők a tigrisek, Kairon, Akhon és Dhran. - sorban rájuk mutatott. - Indiából jöttek.
Nye: Nye vagyok.
Kairon: Az árnyjáró. - tette hozzá, mint aki nagyon jól ismer.
Magas volt és barna bőrű, fekete haját lófarokban hordta, mint a másik kettő. Olyan egyformák voltak, olyannyira jelentéktelen arccal, hogy lehetetlen volt megkülönböztetni őket.
Tyler: Alakváltók. Hasonlóak Jerome-hoz. - mondta halkabban. Bólintottam.
Dax-hez léptem, aki vörös szemekkel nézett rám. Az arca nem tükrözött semmiféle érzelmet.
Nye: Sajnálom.
Dax: Én nem. - csak ennyit mondott.
Sarkon fordult és kiment.
Ephraim: Ne vedd magadra. - szólalt meg. - Nem neked szól a haragja. Dax elvesztette a képességét, amikor átváltozott. De úgy tűnik, azzal együtt hogy nem érzi többé mások érzéseit, a sajátjai is eltűntek. Teljesen érzéketlen.
Nye: Biztosak vagytok benne hogy itt akartok lenni? - kérdeztem.
A kérdés nem neki szólt. Mindegyiküknek.
Rob: Együtt kezdtük el. Együtt is kell befejeznünk. - mondta határozottan.
Jerome: A futás a gyáváknak való.
Elszántságot láttam az arcokon, majdhogynem derűs várakozást. Angie állt csak szomorúan, Benjamint nézve. Talán könnyebb lett volna neki ha velünk harcolhat. Egy trófea volt, egy háborúban, amit két könyörtelen lény vívott egymás ellen életre halálra. Mások életére és halálára.




"Az egy szerelmet, még nevét sem adnám:
Jobb, égjen a szív, mint fagy ölje meg." (Vörösmarty Mihály)


Favágók voltak. Talán családjuk volt, gyermekeik. Terveik. Mindent elvettünk tőlük egyetlen villanásnyi idő alatt. Még megbánásra sem volt idejük. Sebastian támadt először, a férfi akit letepert egyetlen hangot sem adott ki, a teste tompa puffanással búcsúzott az életétől. A másik észre sem vette hogy mi történik, megrémülni sem maradt ideje, amikor a hátára ugrottam. Kiáltani akart, de a levegő reszelős hanggal távozott a tüdejéből, amikor kitörtem a nyakát. Ilyen a halál hangja. A vére forró volt és édes, eleven tűz az ereimben. Néhány percnyi kábulat, ami segített elfelejteni mindent. De ez a feledés gyorsabban elmúlt, mint az akinek a vérét vettem. És a fájó szerelem kínja mellé még gödröt kezdett ásni a lelkemben a bűntudat is.
Sebastian érzéketlen arccal, bámulta a halott férfit.
Sebastian: A medvék és a farkasok majd elintézik őket. - mondta.
Adam: Mit gondolsz, mennyi időnk van még?
Sebastian: Kegan már a közelben van. Szinte érzem. - felelte. - Nem fog éjszaka támadni. Túlságosan fél az árnyjáróktól.
Adam: Van már valami terved?
Sebastian: Szétkergetjük a csapatait. Kegan nem mer ekkora túlerőre támadni, a csapatait küldi előre. Várni fog, hogy meggyengüljünk és a legjobb harcosaival támad. Elég lesz ha őt megöljük, a többiek nem harcolnak nélküle.
Adam: És nélküled? - a kérdés talált. Nem felelt azonnal. És amikor válaszolt már egyáltalán nem tűnt olyan magabiztosnak.
Sebastian: A harcosaim nem csak a katonáim, hanem a barátaim, gyermekeim. Nem akarnak olyan világban élni, ahol a nekik jutó részt Kegan uralja. Mindent meg fognak tenni, a győzelemért. Nem számít mi lesz velem.
És mi lesz Angie-vel? Nem tudtam elképzelni olyan világot amiben ő nem él. Ott hagytuk a két szerencsétlen favágót a sötétedő erdőben. Csak újabb mérföldkövek voltak a kárhozathoz vezető úton.
A ház közelébe érve sok száz szempár kísért minket. Suttogásuk, elnyomta a fák között süvítő szelet. A fák között várakoztak, nem jöttek elő, amikor Sebastian az ajtó előtti fényben állva megszólalt.
Sebastian: Harcosok! Vámpírok! Farkasok! Tigrisek és Árnyjárók! - szünetet tartott. Csend volt volt.
Az ajtó kinyílt és Sebastian mögött ismerős alakok tűntek fel. Nye lépett Sebastian mellé, őt Spencer és Rob követte. David hozzám csatlakozott. Dax és Ephraim kicsit távolabb álltak meg. Jerome és három idegen férfi mögöttünk sorakozott, Leah az ajtóban tétovázott. Az ablakon keresztül láttam Tyler és Angie alakját. A kisbaba Angie karjában volt. Fel alá járkált vele.
Sebastian: Holnap harcolni fogunk az ismeretlen ellen! A saját fajtánk ellen! Le kell győznünk egy zsarnokot, aki nem tiszteli az életet és a barátságot. Ha ő győz, a világunk darabokra hullik szét.A gyengéket eltiporják, az erősek kedvükre gyilkolhatnak, az ártatlanok igazát többé senki sem védi majd meg. Ha ők győznek halál vár mindenkire. A káosz káoszt szül, a káoszban nincsenek többé szabályok és a mi törékeny világunk többé nem lesz majd titok az emberek előtt. A létezésünk tudása a halálukat jelenti. Nem csak egymásért küzdünk, hanem értük is. Az élet tiszteletéért, a szabadságért, és a létezésünk szabadságárt. Kegan világában ránk bujkálás vár és az éjszaka börtöne. A lányom és a fiam csak jelképei annak amit meg kell védenünk. - tette hozzá, majd hátra fordult. - Tyler!
Tyler kilépett, az ajtót nyitva tartva. Izgatott suttogás támadt az erdőben, láthatatlan alakok hangjai voltak. Angie kilépett az ajtón, karján Benjaminnal.
Sebastian: Értük harcoltok holnap! A jövőtökért! Egymásért! Nem számít mi történik velem, hogy hányan halnak meg, de nekik élniük kell! - kiáltotta.
Energiaroham száguldott végig rajtam és láttam, hogy ezt mindenki érzi. A morajlás egyre hangosabb lett, mintha a tenger zúgott volna. Tyler hangja vált ki a tömegéből.
Tyler: Győzni fogunk! - kiáltotta.
A tömeg felmorajlott, farkasüvöltés hallatszott. Arcok tűntek elő az erdőből és Sebastian elindult feléjük. Mindenki elindult feléjük. Angie és Nye álltak csak az ajtóban, időközben Leah bevitte Benjamint. Én sem mozdultam. Nem volt jogom bárhová is csatlakozni.




"Fagyj jég,
dermedj világ,
remény halj meg,
törj akarat.
Kín hasíts,
ölj fájdalom,
igazság hazudj,
varázs pusztulj.
Szerető gyűlölj,
Csend üvölts,
Tűz fagyassz,
Vér tombolj.
Itt érjen véget a világ..."


Esni kezdett. Lomha lassú cseppekben, aztán sziszegve. A hó ropogott és a szél titkokat suttogott ismeretlen nyelven a fáknak. Aznap éjjel senki sem gondolt az alvásra. Sebastian felosztotta a csapatokat. Jerome-ot, a három tigrist és még két farkast a hegyekbe küldte, hogy meglepetés szerűen tudjanak támadni. Spencert és Dax-et a távolabbi csapat élére állította, Ephraimot és Leah-t a házat védő erő vezetőjévé. Tyler és Adam egy kisebb, de képzettebb csapattal indul majd megkeresni Kegan-t. David, Sebastain, Rob és én maradunk Angie-vel a házban. Benjamin-t néhány órával ezelőtt kimenekítették az erdőből, Sebastian senkinek sem árulta el hová vitték.
Mindenki nagyon elszántnak tűnt. Én is igyekeztem annak tűnni, de nem tudtam legyőzni a rossz előérzetemet. Végignéztem a szobában ülő, sétáló, beszélgető embereken, akik nem voltak emberek. Vajon holnap ilyenkor hányan lesznek közülük csupán emlékek? Sajnáltam az embereket, amiért olyan sokat tudnak beszélni a nagy háborúkról, amiket megvívtak, miközben nem is sejtik, hogy egy maroknyi torzszülött küzd az ő világukért, és a hősök, akik meghalnak majd, egyetlen történelemkönyv lapjain sem szerepelhetnek.
A hideg ablaknak nyomtam a homlokom. Valami belül ismét kaparni kezdett, menekülni próbált és ki akart törni. "Még ne!" - mondtam neki. Nem tudtam kihez beszélek, de hallgatott rám. Mikor felemeltem a fejem Angie mellettem állt. Az ujjai az üveghez tapadtak. Elvette a kezét, majd az üveget nézte, ahol a keze nyomot hagyott. Hirtelen erős vágyat éreztem, hogy én is nyomot hagyjak, valamit ami nem vész el, bármi is történjék a világgal.
Nye: Gyere! - kézen fogtam.
Nem mondott semmit, csak követett. Az előtérben ráadtam egy kabátot, ami éppen a kezembe akadt.
Angie: Hová megyünk? - kérdezte.
Nye: Egy perc!
Gyorsan átvágtam a szobán és a konyhába mentem. Tyler éppen a pultnál ült, egy szelet mirelit pizzát rágcsált. Némán figyelte, ahogyan a fiókokban kutatok. Megtaláltam, amit kerestem.
A többiek nem szóltam semmit, amikor látták hogy kimegyünk, a legtöbben ránk sem néztek. Adam tekintete azonban sokáig kísért minket.
A ház elég fényt adott még a fák között is. Az esöcseppek apró fémdaraboknak tűntek, ahogyan aláhullottak, a megroggyant hó nyikorgott a talpunk alatt. Ránéztem Angie-re és a fejére rántottam a kabátja csuklyáját.
Angie: Miért jöttünk ki?
Nye: Meg kell tennem valamit. - mondtam izgatottan.
Angie: Most?
Nye: Aha. Itt jó lesz. - megállítottam. Egy vastag, ereje teljében lévő fa alatt álltunk. Az ágairól vízcseppek és hó hullott a nyakunkba.
Elővettem a kést. Angie-nek elakadt a lélegzete. Odaléptem a fa törzséhez, majd végigsimítottam rajta. A kés sercenése a kérgen, olyan volt mint egy sóhajtás. A nevünket véstem a fába. Bármi történjék is velünk holnap, ez akkor is itt lesz majd, ha lemegy a nap.




"Megtörtént az elkerülhetetlen, az eső lecsendesedett, és ő elment. Úgy éreztem, mintha valaki kiszakított volna belőlem egy darabot." (Melanie Carter)


Hajnalban az eső zuhogni kezdett és a szél vad haláltáncot járt, a fák szinte sikoltoztak a fergetegben. A ház környéki tisztáson eltűnt a hó, de az erdő védett talaja még fehér volt. Az őrök jelentették, hogy a legtávolabbi csapat és Kegan főcsapata már harcolnak. Nye öccse is ott volt. Egyre közelebb kerültünk a véghez, bármi is legyen az. Jerome és a csapata még sötétben indult útnak, Leah és Ephraim is kiment a fák között várakozó harcosokhoz. Tyler és Adam is hamarosan indulnak majd. David odakint állt, minden idegszálával a jövőre koncentrálva.
Sebastian halkan hadarva beszélt Tyler-hez, a kezét a vállán nyugtatva. Adam az ajtóban állt, nem nézett rám, de felém fordult. Valami megcsillant a nyakában. Egy vékony ezüst lánc volt az, rajta két gyűrű. A karikagyűrűink. Szólni akartam, de Tyler hozzá lépett és az ajtó kinyílt, a jeges levegőtől elakadt a lélegzetem.
David: Tiszta a levegő! - mondta.
Rob: Vigyázzatok magatokra! - kiáltotta kétségbeesetten.
Sebastian: Visszavárunk titeket! - mondta csendesen.
Adam megfordult, hosszú pillantást vetett Nye-ra és bólintott, mintha így mondott volna neki valamit, amit csak Nye érthetett. Aztán rám nézett, csak egyetlen pillantás volt, de ennyi éppen elég volt ahhoz hogy darabokra törjön. A fájdalom, összezúzott, szédülni kezdtem, az ajtó felé tántorodtam, de Nye elkapott. Mikor a látásom ismét kitisztult már nem voltak sehol.
Kitéptem magam Nye szorításából és az ajtóhoz rohantam, ki a szabadba, David elugrott előlem, máskülönben átgázoltam volna rajta. Leugrottam a nedves földre, a víz szétfröccsent a talpam alatt. Berohantam az erdőbe.
Angie: Adam! - kiáltottam.
Adam megfordult. Tyler is megtorpant.
Tyler: Előre megyek. - mondta csendesen.
Közelebb mentem, de Adam nem mozdult. A szemei a hátam mögötti pontra fókuszáltak, de engem nem érdekelt, hogy ki lát minket. Az eső a fák között gyengébb volt, de a jeges cseppek szinte szurkálták a bőrömet. Közben valami forró és végigfolyt az arcomon. Adam sóhajtott, én pedig a karjába vetettem magam. Az ajkaim az övére tapadtak, az ujjaim a vizes hajába túrtak és közelebb húztam magamhoz. Felnyögött és felemelt a földről, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön. Zokogtam miközben csókoltam. Ő remegett. Mikor szétváltak az ajkaink, láttam hogy ő is sír. Könnyek nélkül. Óvatosan letett a földre, majd ismét megcsókolt.
Angie: Nem tudtalak úgy elengedni!
Adam: Csss! - jeges ujjait az ajkamra tapasztotta. Levette őket, majd ismét megcsókolt. - Mindig szeretni foglak! - suttogta.
A nyakához nyúlt és egyetlen mozdulattal letépte a láncot. Az ezüst szál a hóba hullott, néztem ahogyan eltűnik. Megfogta a kezemet és felhúzta az ujjamra a gyűrűt. Az ajkához emelte és megcsókolta az ujjamat, majd a gyűrűt. Elvettem tőle a másikat.
Nye: Angelina! -a hangja robbanás volt a csendben.
Nem akartam figyelni rá.
David: Azonnal a házba! - kiáltotta Nye háta mögül.
Nye hozzánk rohant és elkapott hátulról, kitépett Adam karjából. A gyűrű a hóba hullott. Adam tehetetlenül nézte ahogyan elvonszolnak tőle, a keze még utánam nyúlt. Valaki sikítozott. Én voltam az.

2011. március 2., szerda

48. Ítélet

"Vagy, ha rokonszenv fűzte a frigyet,
Halál, betegség, harc rohanta meg,
S percig-valóvá tette, mint a hang,
Mint árny, tűnővé; mint álom, röviddé!
S mint villám fénye kormos éjszakán,
Mely pillanatra földet és eget
Föltár, de míg ezt mondanók, nini!
Már a sötétség torka nyelte be.
Ily gyorsan elvész minden, ami fény."
(William Shakespeare)

Nem hittem el, hogy ő az. Vámpír agyam százszorta gyorsabba fogja fel a dolgokat, az emberi agynál, de mégsem tudtam feldolgozni a látottak. Bastiannak mindkét kezére szüksége volt, hogy lefogja Angie-t. A menyasszonyomat, a létezésem értelmét. Vagy ami megmaradt belőle. Az arca ugyanaz volt, a teste ismerős, a haja változatlan, de a szemei, feketék mint az éj, és a bőre sápadt, akár a kelő hold fénye.
A szemei az arcomra tapadtak, és az ajkai torz vicsorgásra húzódtak. A szája csupa vér volt. Ki akarta tépni magát a szorításból, de Bastian nem engedte. Hátrébb léptem, a karomban a gyerekkel. A kicsi mintha megérezte volna az egészet, mert hirtelen felsírt. Próbáltam megnyugtatni.
Angie furcsa, sikítás vagy inkább morgás féle hangot hallatott és kitört a szorításból. A ház ajtajában ekkor bukkant fel Tyler, akinek hatalmas seb éktelenkedett a nyakán. Minden nagyon gyorsan történt. Angie felém rohant, de hirtelen Nye előtűnt a semmiből és megragadta. Annyi időm sem volt, hogy felkiáltsak.
Nye: Lina... Lina! Ne! Az öcséd, ott az öcséd! Nézd! - lefogta, fojtott hangon, gyorsan beszélt hozzá. - Nem akarod bántani, ugye nem?
Angie ekkor feljajdult, olyan hangon, mint valami megsebzett állat. Nye a karjába vette.
Adam: Mi történik? - kérdeztem suttogva.
Sebastian: Magához tért. - felelte. - Nye, vidd fel és tedd a zuhany alá. A hideg víz segít neki kijózanodni.
Adam: Talán inkább én... - avatkoztam közbe, amikor Nye elindult vele a ház felé.
Megfordult. A szemei szinte villogtak a dühtől.
Nye: Soha többé, egy ujjal sem érhetsz hozzá. - mondta ridegen.
Szótlanul néztem, ahogyan beviszi a házba. Sebastian hozzám lépett és kivette a karomból a gyereket. Nem gügyögött neki, vagy szeretgette, még akkor sem amikor visszakapta, azután hogy azt sem tudta él e egyáltalán.
El kellett tűnnünk, hogy ne találhassanak ránk, amíg biztos nem lesz, hogy Kegan halott. Majdnem belehaltam, hogy hírt kaphassak Angie-ről, de tudtam, ha felvenném a kapcsolatot velük, azzal veszélybe sodornám őket.
Sebastian: Súlyos a sérülésed?
Felkaptam a fejem. Rájöttem, hogy Tyler-hez beszél.
Tyler: Nem ért ütőeret. - felelte. - Már elállt a vérzés.
Óvatosan a levegőbe szimatoltam. Tyler vére nem váltotta ki belőlem azt az undort, mint Angie vére. Furcsa illata volt, de nem kellemetlen. Erősebb aromájú mint az embereké, de valahogy mégis más. Nem égette a torkomat.
Adam: Angie... mi történik vele? - kérdeztem rettegve a választól.
Sebastian: Átváltozik. A testének vérre van szüksége a teljes átalakuláshoz. Emberi vérre. - tette hozzá. - De a szomjúságtól szinte bárkire rátámadna.
Tyler: Vért kell innia.
Sebastian: Tyler, ölj meg egy szarvast és véreztesd ki. Ezzel időt nyerünk.
Tyler szó nélkül elindult, hogy teljesítse Bastian parancsát. A szemei az arcomon függtek, amikor elhaladt mellettem. Majdnem olyan utálattal nézett rám mint Nye. Majdnem.
Adam: Angie olyan lesz mint ő? - kérdeztem aggódva.
Sebastian: Angie az én lányom, ezért erősebb géneket hordoz magában mint Tyler, vagy bármelyik félvér. Vérszomjasabb és vadabb lesz mint a többiek.
Adam: Igen, azt láttam.
A házból Angie sikítása hallatszott. Önkéntelenül is a bejárat felé rohantan, de Sebastian utamat állta.
Sebastian: Hagyd őt Adam!
Adam: De... - elakadtam. Kétségbeesett pillantással néztem a bejáratot.
Vajon mit csinál vele Nye?
Sebastian: Igazán szerencse, hogy nem próbáltad meg átváltoztatni. - mondta hirtelen, minden előzmény nélkül. - Már halott lennél.
Adam: Igen, Nye biztosan tett volna róla. - morogtam dühösen.
Sebastian: Nem erre céloztam. - sóhajtott. - A lányom vére mérgező.
Kellett néhány perc míg megbirkóztam az információval. Angie közben abbahagyta a sikoltozást. Némán hallgattam, a szívdobogásukat. Nye-é erős és hangos, mint egy harci dob pergése. Angie-é gyors, szabálytalan és halk, mint egy haldokló madár szárnycsapásai.
Adam: Ezért van az, hogy a vére...
Nem is fejeztem be a mondatot, de Bastian máris bólintott.
Sebastian: A te fajtádra mérgezőek vagyunk. Ha megharapnád, ha a vére a testedbe kerülne, olyan lenne számodra, mint az embereknek a ciánkapszula. Gyors és végzetes.
Adam: Ha Nye inna a véréből?
Sebastian: Nye más. Az ő teste rendelkezik egy bizonyos fokú önvédelemmel. Szinte lehetetlen megsebesíteni, ha mégis sikerülne, akkor pedig meggyógyul. - mondta hangosan gondolkozva. - Néha eltűnődöm, hogyan lehetne megölni...
Adam: Angie halhatatlan lesz? - kérdeztem.




"Emléke ragyogó, lobogó fáklya...
Villanó parázs volt, hatalmas máglya?
Feledés búja lesz holnapod ára,
hamuvá porlad el tegnapod vágya."
(Pálnagy László)

Angie az ágyon kuporgott. A szemei egy ponton függtek, mintha nagyon erősen koncentrálna valamire. Vajon ismét sokkot kapott? Rettegtem, hogy visszazökken abba a néma őrületbe, amibe néhány napja zuhant.
Mégsem mertem szólni hozzá. Mit mondhatnék neki? Hiszen néhány perce még vadászott rám. Nem lesz egy unalmas házasság a miénk, az biztos.
Az ablakhoz léptem. Bastian és Adam odalent beszélgettek. Könnyű szerrel ki tudtam hallgatni. őket. Adam éppen azt kérdezte, hogy Angie halhatatlan lesz e.
Sebastian: Igen, ha átalakult. Most még nagyon sérülékeny és labilis. Minél hosszabb ideig húzzuk a... - keresgélte a szavakat. - Szóval hogy emberi vérhez jusson, annál nehezebb lesz. Sokan nem élték túl.
Adam: Belehalhat?
Sebastian: Nem. - felelte határozottan. - Mint már mondtam Angie más. Erősebb. Ha emberi vért iszik a teste átalakul. Mondhatni megfagy. Ha megsérülne, akkor meggyógyul. Halhatatlan lesz, de nem elpusztíthatatlan. És ha a későbbiekben visszatér az emberi táplálkozáshoz, vagy az állati vért választja, akkor gyengébb lesz. Tyler azért gyógyul olyan gyorsan, mert hosszú ideig emberi vért ivott. - magyarázta.
Adam: Szóval, ha Angie egy vérfarkas vérét inná?
Sebastian: Nem hinném, hogy erre vetemedne. A farkasoknak eléggé... egyedi az illatuk. De például Nye vére... hihetetlenül erőssé tenné.
Ezt jó volt tudni. Hallottam, hogy Sebastian és Adam bejönnek a házba. Leültem Angie mellé az ágyra és néztem. Hosszú idő telt el így. Nem mozdultunk.
Aztán Angie egyszerre rám nézett. Olyan hirtelen, hogy összerezzentem.
Angie: Végezni akarok vele. - mondta halkan.
Hirtelen nem értettem mire vagy kire gondol. A felismerés villámcsapásként ért. Örülnöm kellett volna, hogy a halálát kívánja, ahogy én kívántam hosszú hónapokon át. Örülnöm kellene, hogy így érez. Mégis borzongtam. Valami nincs rendben Angie-vel. Az érzései szeszélyesebben változnak mint az időjárás. Engem szeret, aztán halálosan belehabarodik egy vámpírba, aztán hirtelen rá jön hogy mégis engem szeret...
Nye: Mit érzel iránta? - kérdeztem.
Féltem a választól.
Angie: Nem számít hogy mit érzek. Adam... megpróbált Kegan kezére juttatni... átvert, hazudott nekem! Hogy lehetnék benne biztos, hogy valaha is szeretett, vagy csak megjátszotta az egészet? - kérdezte kétségbeesetten.
Nye: A halálát akarod, még akkor is ha szereted.
Angie: A szeretet és a gyűlölet szinte ugyanaz. Szerethetsz valakit gyűlölni és gyűlölhetsz valakit szeretni... annyira hogy inkább megölnéd, ha tudod hogy ez az érzés nem múlik el magától. - a hangja hidegen csengett, de láttam a forró könnyeket a szemében.
Nye: Nem hagyom, hogy szörnyeteggé válj! - feleltem percekkel később. - Engedd meg hogy én végezzek vele.
Angie: Nem! Nekem kell megtennem. - ellenkezett.
A dolgok talán megváltoztak és Angie talán már nem volt egészen ember, de a makacssága ugyanaz maradt.
Nye: Csak arra kérlek hogy várj egy kicsit. Várjuk ki hogy mi lesz. - kértem.
Angie: Nem bírok vele egy házban lenne. Beteggé tesz. - suttogta.
A gyötrődése engem is azzá tett. Egy részem szerette volna, ha ő maga végez Adam-mel. Elégtétel lett volna. Bizonyíték, hogy amit irántam érez sokkal erősebb, mint amit iránta. A másik felem pedig félt, hogy utána már nem tudnék Linára ugyanúgy nézni. Viszont ha Adam életben marad sohasem tudhatom biztosan, hogy csak nem azért van e velem, mert Adam átverte. Ami azt illeti ebben akkor sem lehetek biztos, ha a saját két kezével öli meg.
Bármi történik is, a szelleme mindig kísérteni fog minket.




"Magamra maradtam a gyűlöletemmel és kínzó fájdalmammal. Mintha borotvapenge ágyon vonszolnának keresztül lassan. Olyan fájdalom, ami helyett bárki a halált választaná, csak szabaduljon tőle."
(Stephenie Meyer)

A nap további részét a szobánkban töltöttem. Nye lement a többiekhez, én pedig az ágyon ülve bámultam a hófehér fákat, amik az ablakból látszottak, vagy az órát, ami egyre fogyó időmet méri.
Sötétedés után Tyler kopogott be hozzám. Tálcán újabb adag íztlen mirelit kaját hozott. A ma délelőtti dolog után ő lett volna az utolsó akitől azt vártam, hogy törődjön velem. Úgy éreztem rá sem bírok nézni.
Tyler: Enned kellene. - mondta halkan, amikor lerakta a tálcát mellém. - Úgy... könnyebb. - tette hozzá.
Angie: Sajnálom ami történt... én nem tudom hogy tehettem ezt! Mintha nem is én lettem volna.
Tyler: A szomjúságunk tesz minket szörnyeteggé, nem mi magunk.
Angie: Ha... ha átalakulok az fájni fog? - kérdeztem.
Hülye kérdés volt. Ennél a fájdalomnál, ennél a tompa lüktető villanásnál a mellkasomban semmi sem lehet rosszabb.
Tyler: Igen. - felelte minden szépítés nélkül. - Olyan érzés, mintha minden egyes szöveted, sejted szétszakadna. Pokolian fáj. De nem ez a legrosszabb. Hanem ami utána jön. A szomjúság, a vágy a vér és a gyilkolás után. És a bűntudat amit emiatt érzel. Az gyilkos. - mondta szomorúan. - Az erőfeszítés hogy ember maradj, szinte az őrülettel határos. Olyan mintha egy szörny lakozna benned, ami a lelkeddel táplálkozik. Ha nem vigyázol, felfal belülről és egészen a részeddé növi magát.
Pontosan tudta hogy miről beszél. Ő is átélte ezt. Jó volt hogy legalább egy valaki van ezen a világon, aki úgy érez mint én. Akinek a szemében nem vagyok ketyegő bomba.
Angie: Adam miért van itt?
Talán mert ő olyan volt mint én, úgy éreztem őszinte választ várhatok tőle.
Tyler: Segíteni próbál. Csapdába csalta Kegan-t és a kulcsembereit. Úgy tűnik a terv bevált, de nem lehetünk benne biztosak.
Angie: Azt hiszi ezzel mindent jóvá tehet? - kérdeztem dühösen.
Tyler: Nézd... tudom hogy amit tett, az borzalmas. Még akkor is ha én sohasem éltem át hasonlót. De én valamiért hiszek neki. Spencer is hitt neki. Adam az életét tette kockára azzal, hogy Kegan ellen fordult.
Angie: Csak azért tette hogy a saját bőrét mentse.
Tyler: Ezt nem tudhatom. Minden történetnek két verziója van. Talán meg kéne hallgatnod az övét is mielőtt vakon megbíznál Nye-ban. - mondta hideg hangon.
Angie: Nem kedveled Nye-t?
Tyler: Nem szeretem az olyan embereket, akik számára a saját meggyőződésük vallás. Úgy értem, ha a helyében lennék, és gyanítanám, hogy Adam rossz, akkor mindenképpen ellene cselekednék. Meg sem próbálnám kideríteni, hogy tényleg rossz e. - magyarázta. - Az ő számára ez tény. Meggyőződés.
Angie: Tudod... ez az első eset, hogy te meg én beszélgetünk. - mondtam zavartan.
Nehéz volt arra gondolni, amire gondolnom kellett volna.
Tyler: Tudom.
Angie: Szóval te inkább Adam-nek hiszel?
Tyler: Ezt egy szóval sem mondtam. De képes vagyok mindkét verziót elfogadni. Mert én is éltem kettős életet. Kegan kéme voltam, pedig valójában Bastian embere vagyok. Honnét tudhatná Bastian, hogy nem álltam át a másik oldalra?
Megborzongtam. Igaza volt.
Angie: Ha megkérdezem, hogy szerinted Adam kinek a pártján áll, akkor őszintén fogsz válaszolni?
Tyler: Igen. - felelte. Hosszasan néztem rá. Vártam hogy folytassa. - Azok után, hogy hónapokon át bujkált Kegan elől, bármit is tenne, Kegan a végén megölné. Azok után, hogy át akart játszani Kegan kezére, bármit is tenne Bastian megölné. Ha lett volna a csepp esze menekül. Elbújik. Felszívódik. De inkább megmentette és idehozta Benjamint, vállalva a kockázatot, hogy az apád és Nye darabokra tépik mielőtt bármit mondana. Szóval, szerintem őrült. Vagy tényleg szeret téged.
Nem tudtam mit feleljek. Tyler hagyta, hogy a gondolataimba merüljek és halkan kisétált a szobából.
Képtelen voltam ránézni az ételre, így inkább az ablakhoz mentem. Odakint teljesen sötét volt. A hó lusta, hatalmas pelyhekben hullott alá. Én is így éreztem. Mintha zuhannék és nem tudhatnám, hogy mikor érek földet, csak azt hogy egyszer úgyis végem lesz.
Izzott bennem a gyűlölet. Gyűlöltem magamat, az apámat, Nye-t de legfőképpen Adam-et. Ha szeret miért tette ezt. Ha nem szeret, miért jött vissza?
Meg kellene ölnöm. Vagy nekem kellene meghalnom. Ez addig nem érhet véget, amíg egyikünk meg nem hal.
És Nye? Szeretem! Ez egy pillanatig sem volt kérdés számomra. Ha valakiben, hét benne teljes mértékben megbízom. Az ő szerelme megkérdőjelezhetetlen. Ő mindig teljesen nekem adta magát. De én nem adhatom neki magam oda, ha egy részem még valaki máshoz tartozik. Mindent vagy semmit.

Nesztelen léptekkel haladtam a nappali felé, ahol a többiek voltak. Hallottam, ahogyan Sebastian suttogva beszél, de nem érdekelt mit mond. A gyűrű a kezemben végtelenül nehéznek és forrónak tűnt.
Elhallgattak, amikor meghallották hogy közeledem. Sebastian a szoba közepén állt, Nye tőle pár méterre a kandalló előtt. Adam a kanapén ült, Tyler pedig mögötte állt. A másik kanapén, két párna között az öcsém feküdt. Édes kicsi angyalnak tűnt, ahogyan ott aludt. Szerettem volna a karomba kapni, de féltem hogy bántani fogom.
Angie: Beszélhetnék Veled egy kicsit? - kérdeztem Adam-et.
Láttam hogy Nye megmerevedik. Adam lassan felállt a kanapéról és felém indult. Nye elé ugrott.
Nye: Nem!
Adam: Had döntse el ő. - mondta halkan.
Nye: Mikor legutóbb ő döntött, abba majdnem belehalt. - sziszegte.
Angie: Kérlek Nye! Ezt meg kell tennem. Ez csak rá és rám tartozik.
Nye undorral mérte végig. Lassan megfordult és hozzám lépett. Közel hajolt hozzám, hogy a fülembe suttogjon, habár tudta, hogy mindenki hallani fogja amit mond.
Nye: Azt akarod tenni, amiről beszéltünk?
Angie: Még nem.
Nye: Akkor? - kihívás volt a szemében.
Tudtam hogy mitől fél.
Angie: Bízz bennem.
Nye: Ha róla van szó nem tehetem. - felelte keserű hangon.
Angie: A tegnap éjjel nem volt elég bizonyíték? - kérdeztem halkan.
Nye önkéntelenül is elmosolyodott, az ujjai az enyémbe kulcsolódtak. Láttam, hogy Adam felkapja a fejét. Furcsa villanást láttam a szemében.
Nye: Ok! - mondta végül.
Rá sem nézve Adam-re, visszaindultam a szobába. Tudtam hogy követ. Beléptem az ajtón és az ablakhoz mentem. A hó most már sűrűbben hullott.
Egy darabig néztem. Tudtam hogy Adam ott áll mögöttem, még ha nem is hallottam a lépteit. Az illata és a közelsége érezhető volt. Ezt nem lehet elfelejteni.
Emlékek rohanták meg az agyamat, amiktől a szívem szinte kettéhasadt. Lehet valami, ami ennyire igaz, valójában hamis?
Mély levegőt vettem. A kettőnk illata lengte be a szobát, az elmúlás aromájával fűszerezve. Megfordultam és Adam-hez léptem.
Angie: Ez a tiéd. - felé nyújtottam a gyűrűt.
Pár pillanatig nézte.
Adam: Nem érdemlem meg hogy viseld. - mondta halkan, fájdalmas hangon. - De szeretném, ha megtartanád. Legalább legyen valami, ami rám emlékeztet.
Angie: Nem akarok semmit, ami rád emlékeztet. - feleltem.
Lehajtotta a fejét. Ha nem tudnám hogy a vámpírok nem képesek rá, azt hittem volna hogy sír.
Adam: Nye sokkal inkább megérdemel mint én. És tudom hogy mellette boldog leszel. - mondta halkan. - De akkor is fáj.
Angie: Tudod mi fáj még? Mikor akit szeretsz, mikor akire rábízod az életed... arról kiderül hogy egy csaló, egy hazug, egy... szörny!
Adam: Igen, hazudtam! És átvertem mindenkit! De az sohasem volt hazugság hogy szeretlek! - mondta szenvedélyes hangon.
Angie: Nincs jogod ezt mondani!
Adam: Nincs. Igazad van. Nem azért vagyok itt, hogy a bocsánatodért esedezzek. Nem érdemlem meg. Nem akarlak visszakapni, habár majdnem belehalok annyira szeretném.
Elfordultam tőle. Nem bírtam nézni az arcát, amikor ezeket kimondja, mert amit a szemében láttam, az sokkal igazabb volt mint a szavai.
Angie: Hozzámegyek Nye-hoz. - mondtam végül.
Csend. Hosszú csend. A hallgatás jobban fájt, mint bármi a világon. Tudtam hogy bántom őt, de ezzel magamat is bántottam. Ha megölném én is vele halnék. Csak most értettem meg.
Adam: Ha ennek vége, soha többé nem látsz, ezt megígérem. - mondta halkan.
Angie: Vége. Most! - mondtam türelmetlenül.
Rettegtem hogy még egy fájdalommal átitatott szó, vagy keserű pillantás és ismét a karjába vetem magam.
Adam: Nem megyek el, amíg biztos nem lesz, hogy biztonságban vagytok.
Angie: Ha így van, akkor arra az időre ne gyere a közelembe. - mondtam hidegen.
Egy pillanatra úgy éreztem, a keze felém nyúl, de aztán nem érintett meg. Ha megérintett volna, talán összeomlok.
Nem hallottam a lépteit, de tudtam hogy magamra hagyott. A hiányát jelentő fájdalom mindennél erősebb volt.





"Amivel magamhoz kötnélek,
csak engem fojt, vág, köt a gúzs.
Én fuldoklom, már alig élek,
s Te egyre jobban szabadulsz."
(Váci Mihály)

Nem lepődtem meg, hogy már az övé. Azokban a napokban, amit nélküle töltöttem, volt egy furcsa érzésem. Éreztem hogy elvesztettem őt örökre. Éreztem hogy valaki másé. Nem lehettem dühös Nye-ra, mert a világ összes férfija közül ő volt az, akit leginkább szerettem volna mellette látni. És mégis tudtam, hogy ha lenne rá lehetőségem, akkor inkább megölném.
Egykor elvettem tőle valamit, és ő most visszavette. Most értettem meg igazán, hogy mit érzett ő. Akkor nem tudtam felfogni, hogy miért nem megy el, hagy minket békén, áll félre az útból. Most már tudtam.
Olyan volt ez, mint amikor valakinek ég a háza. Csak áll és nézi. Habár tudja, hogy nem tehet semmit, akkor sem képes elmenni.
A különbség, hogy Nye-nak minden joga megvolt, hogy küzdjön Angie-ért. Én ezt abban a pillanatban elvesztettem, amikor hazudtam neki. Az első percben meg kellett volna mondanom az igazat. Lehet hogy elküldött volna, de legalább nem emésztene az örökkévalóságig annak az emléke, ami az enyém volt és amit elvesztettem.
A nappaliba lépve minden szempár rám szegeződött. Hallották hogy mit beszéltünk, efelől nem volt kétségem. Sebastian arca nem tükrözött semmiféle érzést. Vajon érzett ő valaha bármit is? Tyler szánakozva nézett rám, Nye pedig ugyanolyan gyűlölettel mint rég. Ez jól esett. nem bírtam volna ki az ő sajnálatát.
A mobilom megcsörrent. Edward hívott. Erre a hívásra vártam.
Adam: Mi történt?
Edward: Vége. - mondta halkan.
A többiek mind felém mozdultak.
Nye: Edward? - kérdezte. Bólintottam.
Hallottam Angie szapora lépteit a hátam mögött.
Edward: Néhányan elmenekültek, de a falka és Emmett üldözőbe vették őket. Végeztek velük.
Felsóhajtottam. Sebastian a homlokát ráncolta.
Adam: Kegan?
Edward: Őt öltük meg elsőnek. Őszintén szólva nem olyan volt, amilyennek elképzeltem, mint amilyennek egy vezetőt elképzelnék. - mondta eltűnődve. - Egyszer elmondod majd, hogy mit ártott Neked az a fekete loboncos vámpír.... vagy vámpírféleség? Utóbbi Carlisle-t érdekelné leginkább.
Adam: Várj! - szóltam közbe. - Milyen fekete loboncosról beszélsz?
Edward: Kegan-ről.
Halkan káromkodtam. A feszültség szinte szikrázott körülöttem.
Adam: Kegan szőke. - mondtam halkan.
Edward: Ó! - csak ennyit mondott.
Hallottam, hogy Edward beszél, de nem bírtam figyelni. Hosszú percek teltek el. Senki sem bírt szólni.
Aztán Tyler mobilja vibrálni kezdett az asztalon. Érte nyúlt, majd meredten bámulta a kijelzőt.
Sebastian: Vedd fel. - mondta halkan.
Tyler felvette a telefont, de nem emelte a füléhez.
Kegan: Tényleg azt hittétek, hogy bedőlök egy ilyen olcsó trükknek? - a hangja unott volt és fölényes. - Bastie?
Sebastian: Kegan?
Kegan: Élvezd ki az utolsó perceket a gyerekeiddel. Hamarosan találkozunk.
A vonal megszakadt.
Angie: Tudja hogy hol vagyunk? - kérdezte rémülten.
Nye: Bastian nem kéne...
Sebastian: Nem megyünk el. Itt az ideje hogy lezárjuk ezt az egészet. Tyler, szólj a csapatnak, hogy készüljön fel. Én szólok David-nek, hogy induljanak. Pár órányira vannak innét.
Nye: Felhívom Rob-ot.
Sebastian: Emiatt ne aggódj! Daviddel vannak. Mindenki idejön és még többen is.
Tyler: Hívjam a farkasokat is?
Sebastian: Még ne. Had higgye Kegan, hogy erősebb nálunk.
Angie a kanapéhoz botorkált és kábultan leült. Nye a lábához térdelt.
Nye: Ne aggódj! Minden rendben lesz.
Angie: Rossz érzésem van, Nye!
Nye: Nem hagyom hogy bajod essen, ne félj! - suttogta.
Angie lehajolt hozzá és az ajkaik találkoztak. Elkaptam a pillantásom róluk.
Adam: Sebastian? - fordultam hozzá. - Kegan az enyém. Én akarok végezni vele.




"Sorsunk eleve el van határozva, hiába próbálunk ellene tenni, a végzet kezét, mely a vállunkra nehezedik, nem tudjuk elmozdítani."

"Az élet furcsa, zegzugos útjai sohasem oda vezetnek, ahová eleinte hisszük. Az ember még csak nem is sejtheti a végzetét."
(Danielle Steel)