50. Üvöltő csend 1.

"Látom a szemetekben ugyanazt a félelmet, ami engem is környékez. Eljöhet az az idő, amikor cserben hagyjuk barátainkat, felbontjuk szövetségeinket, de ennek nem ma jön el a napja. Mert ma harcolni fogunk, mindazért, ami számotokra kedves ezen a földön."(A gyűrűk ura)



Nem tudom hogy kerültem be a házba. Reszkettem, a hajamból jeges patakokban folyt a víz a nyakamba, keveredve a forró könnyeimmel. Mindenki kiabált körülöttem, de a szavak értelem nélkül elsuhantak mellettem. Nem tudtam mi történik.
Valaki teljes erőből megrázott. Úgy éreztem a fejem leesik a nyakamról.
Sebastian: Hallod amit mondok? - üvöltötte.
Angie: Nem. - feleltem suttogva.
David: El kell hagynunk a házat. Láttam, lángokban állt, percek kérdése... - hadarta.
Rob: Itt vannak? Kegan itt van?
Nye: Mindenki higgadjon le. - túlharsogta a tömeget. - Sebastian?
Az apám a többiekhez fordult. A feszültség szinte szikrázott a szobában. Olyan érzés volt, mintha egy detonátor visszaszámlálója pörögne valahol és fogalmunk sincs hogy mennyi idő van még hátra a robbanásig, vagy hogy egyáltalán mi lesz ha lejár az idő.
Nye tekintete rajtam függőt, éreztem... szinte perzseltek a szemei, vagy inkább a szégyentől égtem belülről. Adam elment. A tudat hogy talán soha többé nem láthatom felnyitotta a szemem. Szeretem őt. Ugyanúgy ahogy Nye-t is szeretem.
Az erdőből morajlás és robbanás szerű hangok hallatszottak.
Sebastian: Itt vannak. - suttogta.
Rob: Ezt nem hiszem el... - kiáltotta és az ajtó felé rohant. David elé ugrott.
David: Állj! Nem mehetsz ki.
Rob: Leah odakint van és harcol. Nem hagyom magára. Eressz!
Sebastian: Senki sem hagyja el a házat amíg én azt nem mondom! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - David?
Mindenki David-et nézte. Én is rá pillantottam. Behunyta a szemét és erősen koncentrált, a keze ökölbe szorult.
David: Nem látom... nem látom rendesen. Annyira homályos. A ház... a ház lángokban áll, nem tudom mennyi idő... de az eső... az eső elállt és...
Önkéntelenül is az ablakra pillantottam.
Angie: Az eső elállt. - mondtam rekedten.
Rob az ablakhoz rohant.
Rob: A francba! A fenébe! - káromkodott.
Egyszerre rezzentek össze mind. Nye eltűnt egy pillanatra, majd mellettem termett az egyik karja körém fonódott, mintha fel akarna kapni bármelyik pillanatban, a szemei viszont a plafonon függtek. A többiek is felfelé néztek.
Én is meghallottam a tompa puffanásokat.
Nye: A tetőn vannak.
Sebastian: Ez csapda. Ki akarnak minket kergetni a házból. Kegan tudja hogy nem törheti át a védelmünket, és meghalna mielőtt a házhoz érne.
Üvegcsörömpölés hallatszott, majd Sebastian és Rob felugrottak a lépcsőn. David is hozzánk húzódott. Remegtem. Legalábbis úgy éreztem. Nye reszketett, a szemei zöld fényben úsztak.
Angie: Jól vagy? - kérdeztem rémülten.
David: Nye!
Nye: Nem tudom mi történik velem. - suttogta.
A következő pillanatban a plafon beszakadt és Rob zuhant le a nappaliba, pár méterre a lábunktól. Valaki egyenesen a hátára ugrott. Az idegen ránk vicsorgott. Rob lerázta magáról, majd elkapta a nyakát és egyetlen rántással letépte a fejét.
Felsikoltottam. Odafentről ijesztő zajok hallatszottak, reccsenések, nyögések, morgás, bútorok törtek össze.
Hirtelen csend borult a házra. Az alak olyan hirtelen ugrott le, hogy Rob vicsorogva felé rontott. Megtorpant amikor felismerte Sebastian.
Sebastian: Odakint csúnya csata zajlik. - mondta csendesen. - Szólj Jerome-nak hogy támadjanak. - utasította David-et.
Nye: Maradunk?
Sebastian: Amíg Leah és Ephraim tartják az erdőt a ház körül, biztonságban vagyunk. Ezek Kegan kémei voltak. Beépültek közénk. - magyarázta. - Más nem juthatott át a vonalon.
Angie: Kegan itt van?
Sebastian: A közelben van. Bujkál. - mondta megvető hangon. - Adam és Tyler meg fogják találni.



"Úgy tartják, szörnyet ölni nem bűn, embert ölni viszont az. De hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik?"



Csak percekkel ezelőtt váltunk el egymástól és mégis úgy tűnt, mintha ezer év telt volna el. Nem tudtam mi van vele. Mi történt miután Nye a házba cibálta? Miért rémültem meg annyira? Mit gondol? Mit érez?
A legrosszabb az volt hogy nem engedhettem meg magamnak ezeket a gondolatokat, amikor életem legnagyobb és legnehezebb feladata előtt álltam. El kellett pusztítanom a lényt aki annak az embernek az életére tört, aki az egész világot jelentette számomra.
Rohantunk. Tyler vezetett, úgy tűnt, mintha a puszta ösztönei irányítanák Kegan-hez.
Adam: Biztos vagy benne, hogy jó irányba tartunk? - kérdeztem, amikor beértem.
Tyler: A fajtánk egyik jellegzetessége, hogy megérezzük a többieket. Különösen azokat akiket jól ismerünk. Érzem hogy a közelben van, de folyton eltávolodik, irányt vált, majd közeledik.
Adam: Megpróbál minket minél messzebb csalni a háztól. - jöttem rá. Lassítottam. - Nem mehetünk távolabb.
Tyler: Adam! Tudom hogy aggódsz érte de hidd el hogy Angie biztonságban van. Nye vigyázni fog rá.
Tehetetlenül bámultam a ház irányába, ami messze tőlünk a rengeteg védelmében állt. Két perc alatt odaérnék.
Ágreccsenés hallatszott. Tőlünk pár száz méterre valaki az ellenkező irányba rohant. Egymásra néztünk, majd futásnak eredtünk. Felugrottam egy hatalmas tölgy ágára, hogy jobban láthassam a terepet. Öt alak rohant a ház irányába és távolról, feléjük egy tucat másik száguldott Spencerrel az élen.
Ellöktem magam és jóval Tyler mögött értem földet. Az ismerős illat csak egy pillanatra csapta meg az orrom, de az ösztöneim ereje irányváltásra kényszerített, Tyler lelassított, amikor meglátta, hogy elkanyarodtam. Az öt szerencsétlen tudta hogy egyenesen Spencer és Dax csapata felé rohantak. Csak elterelés volt. Kamikaze akció.
Meghallottam a suhanást a levegőben, de mire megfordultam volna, valami már a hátamnak csapódott. Hasra estem és végigcsúsztam a sáros földön. Felugrottam és körül néztem, de nem láttam senkit. Ekkor értettem meg hogy a támadóm a levegőből érkezett. Éppen időben néztem fel, amikor a nagydarab harcos elrugaszkodott az ágról. Kivédtem a támadást. Rám rontott. Elkaptam. Vicsorgott, megpróbálta kitépni magát a kezeim közül. A karja leszakadt és elhajítottam. Ugrani akart, de elkaptam a lábát és a földre rántottam. Ráléptem a hátára és a másik lábammal összezúztam a fejét.
Tyler: Mögötted! - harsogta.
Félre ugrottam. A következő pillanatban feltűnt Spencer és egy hatalmas őstölgyhöz csapta a támadót. Hirtelen rengetegen lettünk. Körülnéztem. Ketten is felém rohantak, de láttam hogy sokkal erősebb vagyok. Táncolni kezdtünk. Támadtak. Én kivédtem. A többiek alakja elmosódott körülöttem. Az egyik ellenfelem elvétette a lépést, megragadtam és letéptem a fejét. A másik hátrálni kezdett. Dax elkapta hátulról.
Az egyik harcosunkat letarolták és a támadó Dax-re rontott.
Adam: Dax, ne! - üvöltöttem. Spencerrel egyszerre ugrottunk feléjük.
Mindenki a földre zuhant. A támadó ketté törve hevert a rothadó avarban. Dax hörögve egy fa törzséhez vonszolta magát és megpróbált felállni. Vért köhögött fel.
Adam: Megharaptad. - suttogtam rémülten.
Gyűlölködve nézett rám. Térdre rogyott és a bőre színe egyre inkább zöldre váltott.
Spencer: Tyler csinálj valamit! - üvöltötte.
Tyler némán állt mögöttünk. Hangtalan léptekkel elindult Dax felé aki a szétolvadt hó emlékéül hagyott tócsákban fetrengett és tömény vért hányt.
Mire rájöttem, hogy Tyler egészen más dolgot ért a segítség alatt, addigra már késő volt. Dax holtan hevert előttünk. Tyler kitörte a nyakát.
Spencer: Te... megölted! - kiáltotta. - Megölted. - a hangja megremegett. Rájöttem hogy sír.
Tyler: Nem hagytam hogy szenvedjen. A mérgünk felolvasztotta volna a testét, belülről marta volna ki. - felelte.
Adam: Spencer...
Spencer: Hallgass! Hagyj! - üvöltötte. - Meg kellett volna hogy öljelek.
Adam: Ebben igazad van. - értettem egyet.
Tyler: Erre most nincs idő. - vágta rá. A megmaradt csapatunkhoz fordult. - Kegan a közelben van. Meg kell találnunk.
Elindult a sűrűbe. Mi követtük.



"Most tél van, és csend, és hó, és halál."
(Vörösmarty Mihály)



Idegtépő, őrjítő várakozás telepedett ránk. Készen álltam rá hogy bármelyik percben felkapjam Angie-t és meneküljek. Holott zúzni, törni, pusztítani akartam, gyilkolni, megsemmisíteni. A fenevad bennem erőre kapott, a gyűlölet és a düh felhizlalta és már akkorára nőtt, hogy tulajdon gazdáját, engem is szét akart feszíteni. Nem tudom hogy a többiek ebből mit érzékeltek, azt hiszem túlságosan aggódtak amiatt ami odakint zajlott, mint amiatt ami bennem.
Angie nézett csak rám várakozón, mintha folyton azt remélné hogy végre mondok valamit. Mit mondjak? "Tudom hogy szereted őt. Tudom hogy engem is szeretsz." Adam azt mondta hogy nem jön többé vissza. De ez akkor volt, amikor azt hitte, örökre elveszítette Angie-t. Aztán odakint a zuhogó esőben gyűrűt húzott az ujjára és az én nyomorúságos fába karcolt szerelmi zálogom azonnal feledésbe merült.
A szörnyeteg bennem titkon remélte hogy Adam meghal. Jobb ötlete támadt. Ha esélye lesz rá ő maga végez vele. A szörnyetegnek néha jó ötletei voltak.
Rob: Leah? - kérdezte halkan.
David: Nem, nincs a közelben. - ellenkezett. - Miért? Ugye nem... csavarodsz be, meg semmi?
Rob: Fogd be és húzz vissza a kristálygömbödhöz! - hurrogta le. - Megesküdtem volna rá, hogy farkas-szagot érzek.
Minden tekintet Angie-re szegeződött. Közelebb hajoltam hozzá, de nem éreztem hogy farkas szaga lenne. De határozottan éreztem a szagot. Föld, eső, száraz levelek illata volt, fagyott ágak, zúzmarás avar és pézsma esszenciával. Egyre erősebben éreztem.



"De messze jársz is tőlem már. Emléked
szívemben lassan megcsendesedik.
Elhalkul, mint a távolodó léptek,
hideg vagyok, közömbös, hó esik.
A tél a szerelmemet összehúzza,
fel-feldobbansz bennem, de merre vagy?
Nem sejtem már. Magányos lettem újra,
és dermedt. És dermesztek, mint a fagy."
(Lakatos István)



A szívem kihagyott egy ütemet, amikor Nye közelebb hajolt hozzám. Belőlem jönne a farkas szag? Lehetetlen. Talán csak Leah szagát érzik rajtam. Száz évnyi időnek tűnik amikor megölelt és eltűnt a fák között.
David lassan járkálni kezdett a szobában, kikerülve a testet ami a szőnyegen hevert és a beszakadt plafon törmelékeit. Rob az ablaknál állt, akár egy szobor. Nye magához húzott, az arcát a nedves hajamba temette és belefújt. A teste forró volt én pedig fáztam. Átöleltem és az arcomat a nyakához szorítottam.
Sebastian közelebb jött hozzánk. Láttam hogy gyanakodva méreget minket.
Sebastian: Nye...
Ekkor a ház mögül hatalmas robaj és kiabálás hallatszott. Megdermedtünk.
David: Nem láttam. Nem látom.... - hadarta mentegetőzve.
Rob: Ssshhh! - leintette.
Furcsa pattogó, reszelős, nyikorgó hangot hallottunk.
Nye: Jaj ne! - kiáltotta.
Majdnem elájultam a rémülettől. Azt vártam hogy Kegan lép majd ki az ajtón, de helyette füstszag csapta meg az orromat, majd pár pillanattal később szürke, fojtogató, kaparó szagú füst ömlött a nappaliba. A szemem könnyezni kezdett és semmit sem láttam.
A többiek kiabáltak, de a saját köhögésemen kívül másra nem tudtam figyelni.
Nye: El kell oltanunk.
Rob: Nem érzed a benzint? Itt már nincs mit tenni. - üvöltötte.
Puffanás, csörömpölés, forróság, üvöltések, Nye kiabált valamit a fülembe, majd elengedett. Egyedül álltam a füstben, tapogatóztam, de csak a puszta falat találtam meg. Nekidőltem.
Sebastian: Balról! Nye, vigyázz! - harsogta.
A főbejárat felől is robaj hallatszott, majd valaki fellökött és elterültem a padlón. A következő pillanatban valaki megbotlott bennem és rám esett. Sikítottam. Hirtelen megragadtak és felrántottak a földről, majd húzni kezdtek. A karom nekicsapódott egy bútornak, de nem éreztem fájdalmat, csak azt hogy elájulok. Elfogyott a levegőm. Hideget éreztem és idegen, durva érintést a bőrömön. Idegen hangokat hallottam. Valami rossz történik velem.



"Az a valami megöl minden reményt...És az a valami él. Mindenkit gyűlöl, és végtelenül falánk."
(Stephen King)



Elértük a hegyek lábát. Visszakergettük őket, olyan távol a háztól, amilyen távol csak lehetett. Spencer nem akart támadni, de én egyszer s mindenkorra le akartam zárni az egészet. Ha Kegan meghal a katonái nem harcolnak. Nem a vezetőjük volt hanem a zsarnokuk. Láttam a félelmet a szemükben, láttam a kétségbeesést. Nem nekik kell meghalniuk, hanem annak akitől rettegnek.
Tyler: Valami nincs rendben. - suttogta. - Jerome és a csapata nincs a hegyekben.
A levegőbe szimatoltam. Nem éreztem a szagukat.
Spencer: Sebastian a házhoz hívhatta őket. - találgatott.
Tyler: Kegan akkora túlerőre nem mer rátámadni.
Adam: Akkor végezzünk vele. Nem menekülhet a végtelenségig. Spencer és én sokkal gyorsabbak vagyunk, a hegyekben esélye sincs. - buzdítottam őket.
Tyler: Ez igaz.
Spencer: Ti tényleg azt hiszitek hogy ez ennyire egyszerű? Ilyen könnyen adja magát? - kérdezte aggódva.
A csapat mögöttünk halkan beszélgetett. Láthatóan őket is megosztotta a támadás kérdése. Tényleg túl egyszerűnek tűnt az egész. Az idő viszont fogytán volt és semmi hírt nem kaptunk a ház béliekről.
Adam: Te mondtad. Kegan nem meri megtámadni a házat. Bármit tervez is, Sebastian, Leah és Jerome az útjában állnak. Ha támadunk, azzal csak mi nyerhetünk.
Tyler ismét bólintott. Spencer kétkedve nézett ránk, majd bólintott. Tyler jelet adott a csapatnak és elkezdtünk felfelé kapaszkodni a sziklák között.
Az ellenség hátrált, mi pedig követtük őket. A felerősödött szélben kristálytisztán éreztem Kegan illatát. Rohanni kezdtem. Spencer követett, Tyler kissé lemaradt. Már majdnem elértük az ellenséget, amikor a hátunk mögött a csapat kiabálni kezdett. Megfordultam. A hegy lábánál egy másik csapat állt, mozdulatlanul. Mindenki megdermedt.
Aztán a két ellenséges csapat egyszerre kezdett felénk rohanni. Spencerrel egymásra néztünk és tudtuk hogy csapdába kerültünk. Az egyetlen esélyünk az lett volna, ha Jerome a segítségünkre siet,de így, a maroknyi csapattal nem tudtuk feltartóztatni őket. A mögöttünk lévőket már elérték és a felettünk lévők lassan, megfontoltan közeledtek, mint a vadállat a megsebzett áldozatához, amikor tudja, hogy ő fog győzni, csak ki akarja élvezni még a másik félelmét. Kegan egy kiálló sziklaszirten állt és rezzenéstelen arccal bámult rám. Bólintott, mintha üdvözölne, aztán rájöttem, hogy búcsúzik.
Elértek minket. Vad csata kezdődött. Öltem, téptem, szaggattam. Erősebb voltam mint ők, de ők többen voltak. Spencer eszelős módjára gyilkolt, mindennek neki esett, ami az útjába került. Ki akartam használni az alkalmat, hogy Kegan-re támadjak, de ő eltűnt. Hát persze. Ez rá vall.
Az egyetlen vigaszom az volt, hogy bármi történjék is a házba nem juthat be. Angie biztonságban van.



"Én már láttam az örökkét, és hidd el nekem, nincs benne se szépség, se ragyogás. Az örökké az, amiből az igazi bánat áll.Amikor valaki meghal, eltűnik. A halál az örökké, visszafordíthatatlan és végleges. Ha egyszer megtörténik, semmi sem változtathat rajta. Az örökké minden lehetőség vége, ahol semmi rosszat nem lehet jóvátenni, semmiféle bűnbánatra nincs bocsánat."
(Diane Wei Liang)



A friss fagyos levegő szinte fájt a tüdőmnek. Furcsa imbolygást éreztem. Valaki a karjában cipelt. Kinyitottam a szemem, de a könnyeimtől csak homályosan láttam. A fák, csontvázként nyújtózkodtak az acélszürke ég felé mintha a Mennyet próbálták volna elérni.
Angie: Nye... - suttogtam.
Valaki mondott valamit, de nem értettem. Idegen volt a hang. Csendesen sírni kezdtem. A szél szinte sikítozott a fák között és annyira fáztam, hogy nem éreztem többé a testemet. Jól esett ez a zsibbadtság. Szerettem volna ha a szívemig hatol és azt is elnémítja. Megálltunk.
Ledobtak a földre. Ettől magamhoz tértem. Pislogtam. Egy idegen férfi nézett rám.
Angie: Ki vagy te? - kérdeztem.
Nem felelt. A távolba kémlelt, úgy tűnt szimatol. Néha idegesen hátra pillantott. Hallgattam és füleltem. A szél minden hangot elnyomott de a saját reszelős légzésemet tisztán hallottam.
Hosszú idő telt így el. Az elrablóm egyre idegesebbnek tűnt, és bárkire is várt, úgy tűnt cserben fogja hagyni. Viszont biztos voltam benne, hogy akiktől annyira fél, már a közelben járnak.
A férfi összerezzent, majd felsóhajtott. Hasra fordultam és láttam hogy néhány idegen közeledik felénk. Lassan, megfontoltam lépkedtek, miközben az erdőt kémlelték. Már úgy tűnt sohasem érnek ide.
Amikor közelebb jöttek, láttam hogy néhányan közülük nagyon fiatalok. Szinte gyerekek még. Ők vámpírok voltak. Vörös szemű, reszkető, ideges vámpírok. Újszülöttek.
Félrehúzódtak a magas, szőke férfi elől, aki kilépett mögöttük. Rettegve néztek rá és gyűlölködve. A férfi nesztelen léptekkel közeledett felém, az arcán furcsa mosoly suhant át. Megállt előttem és a kezét nyújtotta. Nem akartam hozzá érni. Az ösztöneim megsúgták hogy ki lehet az.
Kegan: Nagyon hasonlítasz Bastian-ra. - mondta szinte kedvesen. - Mindig is irigyeltem a vonzó külsejét. - sóhajtott.
Angie: Mit akarsz tőlem? - kérdeztem undorodva.
Kegan: Az apád elvett tőlem valakit akit szerettem. Úgy igazságos ha törleszti a kölcsönt. Most én veszek el tőle valakit akit szeret. - felelte olyan hangon, mintha a legédesebb bókot suttogná.
Lehajolt és felhúzott a földről. Nem volt durva, mint az a férfi, aki elrabolt. Mégis sokkal jobban féltem tőle. A gyengédségében sokkal több fenyegetés volt. Akár egy simulékony kígyó, ami lágyan köréd fonódik, hogy aztán a legváratlanabb percben beléd marjon.
Angie: Meg fognak találni. És meg fognak ölni. - fenyegettem.
Kegan: Lehet hogy igazad van. - válaszolta. - De... gondolom abban is biztosak voltak, hogy a kis vityinlóban biztonságban vagy. És Adam is meg volt róla győződve hogy legyőzhet. - tette hozzá.
Ösztönös volt, amikor meg akartam ütni. Elkapta a kezem és hátam mögé csavarta. Az arca centikre volt csupán az enyémtől.
Angie: A pokolban fogsz elégni! - üvöltöttem.
Kegan: Az ördög régi cimborám. - felelte. - Megkerüljük a tavat. - mondta a követőinek.
Megfogta a karomat és vezetni kezdett. Az egyik vámpír szomorúan nézett rám, az arcán lemondás és keserűség tükröződött. "Segíts" - az ajkaim némán formálták a szót. A válasz a szemében volt. "Nem tudok. "



"Senki nem veszi észre, hogy elmegyünk. Úgy értem... a pillanatot, amikor ténylegesen elmegyünk. Legfeljebb egy suttogást hallasz, a víz susogását, ahogy a hullám partot ér."



Az életemért futottam. Azért az emberért, aki az életemet jelentette. Sebastian pár lépéssel lemaradva mögöttem volt, Rob és David lassabbak voltak. A csata a háznál majdnem véget ért már.
Amikor Jerome-ék megérkeztek hatalmas felfordulás támadt. Ezt használta ki az ellenség és áttörték a ház mögötti vonalat. Felgyújtották a házat. Kifüstöltek minket. Szó szerint. A csapatunk megrémült és páron berontottak a házba. A pánik közepette nem vettük észre hogy Angie eltűnt, csak amikor már késő volt.
Valahogy megsérülhetett, mert a vére vezetett minket. Egy-egy csepp a rothadó avarban. Közel volt és mégis rémisztően távol. Imádkoztam, hogy Adam fel tudja tartóztatni Kegan-t. Minden erőmmel rohantam. Megbotlottam és hasra estem. A gyomrom összecsomósodott és görcsbe rándult. Hányni kezdtem.
Sebastian: Nye, beteg vagy. Maradj itt. - parancsolta.
Nye: Menj a pokolba. - hörögtem. Feltápászkodtam és láthatatlanná akartam válni, de nem sikerült. - Mi az isten...
David: Bastian! Siess! - hallatszott a kiáltás. - Kegan... itt van! A tónál... - ekkor ért oda.
A szeméből szörnyű dolgokat olvastam ki. Az arcára a megtestesült horror ült ki, bármit is láthatott, elég erőt adott, hogy tovább fussak.
Rob: Vámpírok! - kiáltotta.
Hárman álltak előttünk. Vártak ránk. Támadni készültek. Még nagyobb erővel rohantam, és elsőként értem el őket. Kettőt azonnal elgázoltam, a testrészeik szanaszét szóródtak. Hallottam a tompa puffanást, amivel a harmadik véget ért. Az erdő olyan hirtelen ért véget, hogy a világosság megállásra késztetett. A tó jege fehéren, végtelenül terült el előttem.
A többiek megtorpantak mögöttem. A jégen, a tó közepén Kegan állt, Angie-t átölelve, a derekán nyugtatva a kezét. Mögöttük a jég elvékonyodott és távolabb a szél acélos hullámokban kergette a vizet.
David: Nem... nem, nem... - ismételgette. - Bastian... csinálj valamit! - könyörgött neki.
Nye: Kegan! - üvöltöttem. - Nem menekülhetsz! Add meg magad!
A jégre léptem. Masszív volt, elbírta a súlyomat.
Sebastian mellettem termett, ami megállásra késztetett.
Rob: Kés van nála! - suttogta.
Rohanni akartam, de Sebastian visszarántott. Megcsúsztam a jégen és térdre zuhantam.
Kegan: Követned kellene a példáját. - mondta nyugodtan.
Sebastian: Mit akarsz ezzel elérni? - harsogta. - Egyedül vagy. Nem menekülhetsz. A lányom sohasem lesz a tiéd.
David: Bastian... - kezdte. Hátra pillantottam.
David tökéletes arca mintha sápadtabb lett volna a szokásosnál. Furcsa hangot hallottam. Kegan nevetett.
Kegan: Igazán romantikus gondolat, hogy a lányodat akarom. Sok királydrámát néztél az elmúlt száz évben? - kérdezte. - Jól szórakoztál, míg én a feleségemet gyászoltam?
Sebastian: Te ölted meg!
Kegan: Mert nem bírtam elviselni hogy úgy kell élni, hogy te meggyaláztad! - üvöltötte.
Rob: Egy csendes őrült. Remek. - morogta.
Sebastian: Szeretett engem.
Kegan: Elvetted tőlem. Te ölted meg! - sziszegte. - Az árulásod miatt kellett meghalnia. Mindent elvettél tőlem. A feleségem, a gyermekem... aki még meg sem született. - harsogta.
Angie zokogni kezdett.
David: Sebastian! - a hangja könyörgő volt.
Sebastian: Nem tudtam a gyermekedről. Tarah nem mondta el hogy várandós. Ha tudom sohasem... - most először láttam őt kétségbeesettnek. - Miután rájöttél az igazságra, Tarah akkor mondta el. Azért ment vissza hozzád, mert meg akarta szülni Neked azt a gyereket. De te megölted!
Nye: Ne provokáld! - szóltam rá.
Gyenge voltam. Nagyon gyenge. Nem bírtam felállni. David furcsa, reszelős, fuldokló hangot hallatott. Amikor hátra néztem, láttam hogy elfordult tőlünk és zokog. Nem a sírást szégyellte, hiszen a vámpírok nem tudtak könnyezni. Ekkor megértettem. Nem akarta látni ami történik.
Imbolyogva álltam fel és óvatosan elindultam feléjük. Úgy tűnt Kegan-t nem érdekli.
Kegan: A szemem láttára halt meg. És a te nevedet suttogta. - mondta jeges hangon. - Akkor megfogadtam, hogy kivárom majd, amíg lesz valaki akit tiszta szívből szeretsz. Vártam... és tervezgettem. És vágytam rá, hogy megmutathassam Neked milyen az, amikor minden álmod szerte foszlik. A kör bezárult Bastian. Nézd meg jól a lányodat. Most látod őt élve utoljára.
Sebastain: Ne! - Sebastain térdre zuhant. - Könyörgöm, Kegan! Ne bántsd őt! Angelina nem tehet semmiről. Ölj meg engem! Nem fogok ellenkezni! Kínozz meg, ölj meg! De őt hagyd békén!
Kegan: Kínozzalak? Erre gondolsz? - kérdezte.
Egy hang sem jött ki a torkomon. Fel sem fogtam mi történik. Angie felsikoltott.
Rob: Megszúrta!
Rob mellettem termett. Megtorpantunk, amikor Kegan Lina nyakához szorította a kést.
Kegan: Kárhozottak! Ha egy lépést is tesztek elvágom a torkát!
Angie: Nye! - zokogta!
Térdre rogytam. A testem görcsbe rándult és annyira reszkettem hogy nem bírtam felállni. A hallásom eltompult és úgy éreztem nem bírok megszólalni, pedig kiáltani akartam a fájdalomtól, ami a gerincembe hasított.
De láttam még. Láttam ahogyan Kegan ismét hasba szúrja Linát. Aztán ismét. A vére beterített mindent körülöttük, ott volt Kegan arcán. Angie össze esett, de Kegan elkapta. A karjánál fogva ragadta meg és húzni kezdte az olvadó jégen. Szörnyű vörös nyom jelezte az útjukat. Kiabálást hallottam a hátam mögül és valami a jégre zuhant mellém. Egy idegen test volt az. Sebastian imbolyogva indult Kegan felé, aki Angie testét vonszolta. A jég berepedt alattuk és Kegan térdig elmerült, az egyik lábával. Megragadta Angie-t és befelé taszította a jégen. A teste eltűnt a vízben.
Minden elsötétült. Aztán minden vörössé változott és forróvá. A fenevad kitört és most én voltam benne. Ő pedig a felszínen. Nem tudom mi történt velem, de Rob és David arcán halálos rémület tükröződött. Sebastian értetlenül nézett rám, Kegan pedig kétségbeesetten próbált kikecmeregni a jég fogságából. Elindultam felé. Négy lábon. A mancsaim alatt a jég tükörsima volt. Lenéztem. Egy fekete farkas homályos tükörképe nézett vissza rám.