39. Tünetek

Fogalmam sem volt hova vihette Linát az az átkozott. Egy nap telt el, és nem tudtam meg semmit. Akárhányszor felhívtam Rob-ot vagy Jerome-ot, azok lecsapták a telefont, Sarah és Lonnie pedig úgy tettek, mintha nem tudnának semmiről. Egyértelmű volt hogy ők is Adam csipetcsapatának tagjai. Még azon is eltöprengtem hogy vajon nem avatták e be őket is. Ezt a feltételezést hamar elvetettem. Halálra rémülnének, ha tudnák, hogy akiknek olyan elszántsággal segítenek, azok valójában vámpírok, vérfarkasok és egy lány, aki maga a megfejthetetlen rejtély.
Másnap elmentem Lina lakásához, miután körültekintő módon elloptam Lonnie-tól a kulcsot. Sarah ugyanis kikotyogta, hogy Lonnie vigyáz a macskára, amíg Angie távol van és minden nap elmegy a lakásába is, hogy megnézze minden rendben van e.
A biztonsági őr nem kérdezett semmit, amikor látta hogy kulcsom van, így a megszokottól eltérően ezúttal az ajtón át jutottam be a lakásba.
Angie illata belém ivódott és elbűvölt mint mindig, de Adam vámpírszaga azonnal visszarántott a keserű valóságba.
A konyhaajtó a falnak támasztva állt. Még mindig beleborzongtam, amikor felidéztem a történteket. Felfoghatatlan hogyan volt képes Lina ellökni magától. Olyan volt, mintha a puszta akaraterejével tette volna, pusztán azzal hogy ezt szeretné.
Most először kúszott be a gondolataim közé, hogy Lina esetleg valamiféle boszorkány, vagy mágus. Miért ne lehetne? Annak a hihetetlen ténynek a bizonyossága, hogy vámpírok léteznek, alapot szolgáltathat minden más, első hallásra képtelenségnek tűnő elméletre is.
Végigsétáltam a lakáson. Fájdalmas volt a látvány, a nyomok hogy itt egy szerelmespár él boldogan. Fotók, apró tárgyak, ruhák. Még könyvek is voltak, amik Adam szagától bűzlöttek. A ruhái láttán égető düh lángolt fel bennem, szerettem volna eltépni őket, miközben arról fantáziálnék, hogy a vámpírt tépem cafatokra.
Végül semmi árulkodó jelet nem találtam arra vonatkozóan, hogy hova mehettek. Kifelé menet megpillantottam az üzenetrögzítő villogó fényét. Haboztam pár pillanatig, majd lehallgattam az üzeneteket. "Szia, itt Natalie! Ma beszéltem édesanyáddal és elmondta hogy férjhez mész! Jaj, Angie ez annyira izgalmas! Találkoznunk kell! Kérlek hívj vissza és fussunk össze!Belepusztulok, ha nem lehetek a koszorúslányod! Csók, Natie voltam!"
A következő üzenet Sarah-tól érkezett. "Szia, nem tudom lehallgatod e a rögzítődet, de úgy gondolom jobb ha azonnal elmondom: Nye ma megjelent két fura fickóval az irodánál. Nem mondom, irtó dögösek voltak, de nekem úgy tűnt, mintha Robék nekik akartak volna ugrani. Nagyon félelmetes volt, és mindannyian annyira... furák voltak. Na jó, csak ezt akartam! Remélem élvezitek a tengert és... khm... egymást! Ciao!"
Hát ebből sem derült ki semmi. Már csak egy üzenet volt. " Édesem, ma beszéltem egy esküvőszervezővel, aki nagyon figyelemreméltó ötletekkel állt elő. És találtam pár csodálatos ruhát is, amiket feltétlenül fel kell próbálnod. Ha hazaértél, azonnal hívj fel! Csókollak titeket Drágám!"
Meredten bámultam magam elé. Már az esküvőt szervezik. És az anyja csókoltatja Adam-et. Kirohantam a lakásból és alaposan bevágtam az ajtót. Még csak be sem zártam, sőt reméltem hogy kirabolják, vagy felgyújtják. Bár ők is benn égnének! Nincs itt többé keresnivalóm. Nem csak ebben a puccos álomlakásban és Angelina új áloméletében, hanem ebben a nyomorult városban sem.

Az utolsó napunk volt Mexikóban. Délután ébredtem fel, kissé kábultan. Adam a nappaliban olvasott és rám mosolygott a könyv fölül, amikor kiléptem a szobából.
Adam: Kicsit sok volt a pezsgő?
Angie: Fogd be! - nevettem. - Kávét! Most! - nyögtem és lerogytam a kanapéra.
Adam kuncogva a konyhába sietett és készített nekem egy hosszú-kávét szójatejjel, pont ahogyan szeretem. Miután megittam, már sokkal jobban éreztem magam. Kimentünk a partra és egy pálmafa árnyékában leheveredtünk. Az idő csodálatos volt, langyos szellő cirógatta a bőrömet és a tenger leírhatatlan kékje véget nem érő messzeségben uralta a látóhatárt. A hátunk mögött elterülő erdőből élénk madárcsicsergés és rikoltozás hallatszott. Adam csukott szemmel feküdt, olyan mozdulatlanul, mintha aludna. Az oldalamra feküdtem és néztem.
Adam: Mi az? - kérdezte és megfordult, majd az oldalára feküdt, szembe velem.
Angie: Olyan... leírhatatlanul szép vagy. - vallottam be.
Ő csak megrázta a fejét, majd végigcirógatta az arcomat az államtól a halántékomig.
Adam: És mindig ilyen leszek. - felelte komoran. - Sohasem fogok változni, vagy öregedni és miattam te sem. - a hangja szomorúan csengett. - Az első pár évtizedben ez még igazán szórakoztató. - Aztán rájössz, hogy mindenki, akit szerettél, ismertél halott. Velük együtt a kor is, amiben éltél. A dolgok változnak, új emberek születnek és más lesz a világ. De te ugyanaz maradsz. És egyre nehezebben találod a helyed.
Angie: Sohasem hallottalak még így beszélni. - ismertem be. - Nehéz neked... ebben a világban élni?
Adam: Most már nem. - rám mosolygott. - Mióta velem vagy, minden értelmet nyert és semmi másra nem figyelek csak rád. - súgta, majd óvatosan átölelt és magára húzott.
Angie: Néha elképzelem milyen lenne ha ember lennél. - vallottam be.
Adam: Akkor nem menekülhettünk volna anyád álomesküvője elől! - vigyorgott.
Angie: Igen. - mosolyogtam. - És lehetne gyerekünk.
Adam felsóhajtott, majd óvatosan leemelt magáról. Tudtam hogy nem kellett volna szóba hozni a témát. Adam felült és a messzeségbe bámult, az arca szomorú volt és egyszerre dühös.
Adam: Ilyenkor úgy érzem, túl kevés vagyok Neked.
Angie: Nem! Én nem úgy értettem. - ellenkeztem.
Adam: Valld be, Angie! Ez a legnagyobb vágyad, hogy anya légy. És én elveszem ezt tőled. Az örökkévalóság minden napján gyötörhetsz majd vele! - hangja keserűen csengett és legszívesebben felpofoztam volna magam, amiért fájdalmat okozok neki.
Angie: Te is tudod hogy nem lehetetlen!
Adam: Lehetetlen, mert soha semmilyen körülmények között nem tennélek ki annak a borzalomnak... - elhallgatott és megfelelő szavakat kereste. - hogy egy hozzám hasonló szörnyeteg kirágja belőled magát, a csontjaidat összetörve és elpusztítva téged. - a szavai nyomán megborzongtam.
Ezt a részét a dolognak még nem tudtam.
Angie: Szóval a... baba... úgy rágja ki magát? - kérdeztem és a kezem a hasamra tapadt. Úgy éreztem a gyomrom bukfencezik a gondolatra.
Adam: Edward szerint igen. Ahogy növekszik, eltörné a csontjaidat és ahogy rúg, akár a gerincedet is. A kibírhatatlan fájdalomról nem is beszélve és akkor azt még nem is említettem, hogy emberi vért kellene innod, különben a magzat belülről falna fel.
Felugrottam és berohantam a házba, a kezemet a szám elé szorítva. Adam gyorsabb volt mint én és minden ajtót kinyitott előttem. Lerogytam a wc elé és kiadtam magamból a kávét és az ebédet.
Odabotorkáltam a mosdókagylóhoz és kiöblítettem a számat, majd leültem a padlóra. Pontosabban lerogytam. Adam az ajtóból nézte végig az egészet.
Adam: Ne haragudj. Ha tudom hogy ennyire felzaklat... sohasem mondtam volna el ezeket.
Felemeltem a fejem és csak most vettem észre hogy sírok.
Angie: Ezt nevezik úgy, hogy "apróbetűs rész". - motyogtam.
Adam odajött hozzám és letérdelt elém.
Adam: Tudnod kellett. Hidd el, ha némi reggeli rosszullétről, kilenc hónapnyi ecetes uborka evésről és egy normális szülésről lenne szó, akkor én is akarnám. - a hangja most sokkal kedvesebb csengett. - De az a lény, aki tőlem foganna, nem egy édes kisbaba lenne. Hetek alatt kifejlődne, és aztán...
Angie: A többit már elmesélted. - nyögtem, majd felkaptam a fejem. - Hetek alatt? - kérdeztem döbbenten, majd a kezem ismét a hasamra tévedt.
Adam követte a mozdulatot, majd ellökte magát a földről, és a fürdő másik végében landolt.
Adam: Angie... - a szemei rémültek voltak. - Mit... csináltál?
A könnyeim megállíthatatlanul törtek elő. Felkapaszkodtam, majd odabotorkáltam Adam-hez, aki iszonyodva nézett rajtam végig.
Angie: Én... nem szedtem a gyógyszert, mióta itt vagyunk. - vallottam be.
Adam: És... - nyelt egyet. - És ez gond? Úgy értem... baj lehet belőle?
Angie: Egy tablettából még nem, de háromból igen. - vallottam be.
Adam: Ezt nem hiszem el! - félretolt, majd kiviharzott a hálóba. - A fenébe! A francba! - még sohasem láttam ilyen dühösnek. - Fel kell hívnom Edward-ot.
Az ágyra rogytam és próbáltam a testemre koncentrálni. Érzeni, hogy bármi is változott e rajtam... vagy bennem.

"Vedd már fel, könyörgöm vedd már fel!" - Csak erre tudtam gondolni, amikor már századszorra hívtam Edward-ot. Angie az ágyon feküdt, sápadtan és mozdulatlanul. Hirtelen nagyon megrémültem. Vajon mit érezhet most, hogy mindent tud? Ha időben elmondom neki ezeket, biztosan kiverte volna a fejéből ezt az őrületet. Kinyomtam a telefont, majd odamentem hozzá.
Adam: Jól vagy? Nem fáj semmid?
Angie: Éreznem kellene valamit?
Adam: Fogalmam sincs. - vallottam be és leültem mellé. - Meg fogjuk oldani, bármi lesz is. - próbáltam megnyugtatni.
Angie felült, majd maga elé meredt. Aztán rájöttem, hogy a hasát nézi. Hirtelen belém hasított a gondolat, hogy ott bent, talán növekszik egy kicsi lény, aki a kettőnké, aki semmiről sem tehet. És akit el kell majd pusztítanunk, mielőtt ő ölné meg Angie-t.
A telefonom megcsörrent és ijedtem, majdnem kiejtettem a kezemből. Angie is összerezzent, de inkább az én reakcióm miatt.
Adam: Edward?
Edward: Igen, én vagyok. Valami baj van? Láttam hogy húsz másodpercenként hívtál. Bocs, éppen vadászni voltunk. - mentegetőzött. - Ki vele mi a gond?
Adam: Még nem tudjuk biztosan, de lehet, hogy... szóval attól félünk hogy Angie terhes lett.
Hallottam a vonal másig végén beállt csendet. Edward nagy levegőt vett.
Edward: Adom Carlisle-t.
Néhány másodpercnyi csend, majd meghallottam az ismerős hangot.
Carlisle: Adam, jó újra hallani rólad.
Adam: Igen én is örülök, de ezt majd később beszéljük meg. - hadartam. - Segítened kell. Lehet hogy Angie terhes.
Carlisle: Oh. Nem védekeztetek? Hiszen ő tudta hogy mi történt Bellával és úgy tudom Edward is elmesélte Renesmee születésének körülményeit.
Adam: Mit tegyünk?
Carlisle: Hol vagytok most?
Adam: Acapulcóban.
Carlisle: Rendben, akkor amilyen hamar csak lehet menjetek vissza Los Angeles-be. Én is odamegyek és találkozunk. Ha valami gond van azonnal hívj!
Adam: Ok, és kössz!
Carlisle: Nincs mit. Még mindig a fiamnak tartalak és Esme alig várja már hogy láthasson.
Adam: Mindenkit üdvözlök! - feleltem, majd kinyomtam a telefont.
Angie: Haza kell mennünk? - kérdezte elcsukló hangon.
Adam: Igen. Carlisle segíteni fog. - magyaráztam. - Rendelek egy gépet. Addig te... pihenj.
Angie: Inkább összecsomagolok.
Szerettem volna mondani valamit, amivel megnyugtathatom, de tudtam hogy ez nem a szavak ideje. Most már elkéstem velük.

A hazaút, olyan gyorsan eltelt, hogy amikor a gép leszállt, úgy éreztem egy kába, felidézhetetlen álomból ébredtem. Adam ijedtnek és zavartnak tűnt, tudtam hogy ami most történik velünk, az számára kezelhetetlen, hiszen olyasvalami ellen kell küzdenie, amit nem győzhet le fizikai erővel.
Los Angeles fölött ma komor szürke felhők lógtak, kiadós esőt ígérve. A kocsiban felhívtam Lonnie-t és értesítettem a hazatérésünkről, hozzátéve hogy a macskára még egy darabig vigyáznia kell. Szerencsére ez nem okozott problémát.
Carlisle és Esme este érkeznek. Ez ismételt aggodalommal töltött el, hiszen egy újabb vámpír sétál be az életembe. Lassan több vámpír ismerősöm volt, mint ember. Ez is csak azt bizonyítja hogy apránként elveszítek mindent a régi életemből, hogy a helyére valami új, borzongató és idegen költözzön.
Már alig vártam hogy elbújhassak a lakásomban, úgy érzetem mindenki engem néz. Még a portás is megbámult, mintha azt sem tudná ki vagyok. A lift tükrös falában, egy sápadt, ijedt szemű fiatal nőt láttam, mellette pedig egy még sápadtabb és még rémültebb tekintetű férfit.
Adam: Hát ez meg mit keresett itt? - morogta, amikor beléptünk az ajtón.
Angie: Miről beszélsz?
Adam: Nye itt járt... és... összefogdosta a cuccainkat. - világosított fel, miközben a legkevésbé sem emberi tempóban bejárta a lakást.
Angie: Biztosan tudni akarta, hogy hova tűntünk. - sóhajtottam és ledobtam magam a kanapéra.
Adam: Utálom hogy mindenbe beleártja magát! - dühöngött.
Angie: Azt hiszem most ez a legkisebb problémánk. - emlékeztettem.
Az arca bűnbánó lett, amitől én csak még inkább nyomorultul éreztem magam.
Adam: Nem ennél valamit? - kérdezte alázatosan. - Talán leszaladhatnék a pékségbe. - ajánlotta.
Angie: Igen, azt hiszem egy fánk jól esne most. - feleltem.
Igazából nem voltam éhes, de úgy láttam Adam-et nagyon nyomasztja, hogy nem tud segíteni. Talán ettől az apró gesztustól jobban érzi majd magát és én pedig egyedül maradhatok hogy rendezzem a gondolataimat.
Jó lett volna valamit csinálni, de a bőröndjeink még nem érkeztek meg. Hiába utaztunk magángéppel a reptéren így is átvilágították őket. Adam pedig nem akarta megvárni, amíg megkapjuk őket, így a házhoz szállítás mellett döntöttünk.
A helyére raktam néhány könyvet és közben kitaláltam, hogy a dohányzóasztalt átrakom a kanapé másik végébe. Leszedtem róla mindent, majd átcipeltem a kiszemelt helyre. Nehezebb volt mint gondoltam és szokatlan szédülés tört rám. Leültem a földre, majd hanyatt feküdtem a puha szőnyegen. Közben hallottam hogy kopognak, de képtelen voltam megszólalni. A fejemben egyre erősödött a zsibbadás, ami után általában ájulás következett. Minden erőmet arra használtam fel, hogy ez ne következzen be. Bele sem mertem gondolni mennyire megrémülne Adam, ha itt találna eszméletlenül, a földön fekve.
Mélyeket lélegeztem, majd kinyitottam a szemem. Azt hittem hallucinálok.
Nye: Mi a francot csinálsz? - kérdezte.
Angie: Próbálok nem elájulni. - feleltem az igazsághoz híven.
Nye lehajolt és felemelt, de ahhoz is túl gyenge voltam, hogy ellenkezzek. Lefektetett a kanapéra, majd rám terítette a puha gyapjú takarót. Szerettem volna megköszönni, de eltűnt. Hallottam hogy a konyhában van, és a szekrényben kutat. Néhány pillanat múlva ismét megjelent egy pohár vízzel.
Angie: Kössz. - elvettem a vizet, majd belekortyoltam.
Nye: Hol van az a... - elhallgatott, majd megrázta a fejét. - ... a vőlegényed? - mondta inkább.
Angie: Lement a pékségbe.
Nye: Bájos. Egy vámpír, amint bagettet vásárol. - jegyezte meg cinikusan.
Angie: Mit kerestél a lakásomban? - kérdeztem hogy más mederbe tereljem a beszélgetést.
Nye: Nem mit, hanem kit. Téged. Vagy bármit, ami elárulja hol vagy. - felelte.
Angie: Hát most már itt vagyok. Szóval akár mehetsz is.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Nye felugrott, hogy idehozza, de félúton megállt és a kijelzőt bámulta.
Nye: Miért keres téged Carlisle Cullen? - kérdezte.
Angie: Csak add ide. - kértem.
Nye odanyújtotta mobilt és pedig kinyitottam és a fülemhez emeltem.
Carlisle: Angelina, itt Carlisle. A járatunkat törölték a rossz idő miatt. Itt szakad a hó és fogalmunk sincs mikor szállhatnak fel újra a gépek. Ha egy óra múlva sem változik ez a helyzet, kocsival indulunk útnak.
Angie: Oh, rendben. - feleltem és Nye-ra pillantottam. Tudtam hogy hallja amit Carlisle mond.
Carlisle: Jól vagy? Nem érzel fájdalmat? Nem émelyegsz? - érdeklődött.
Angie: Nem, nem. Minden rendben. Most le kell tennem. Majd... megmondom Adam-nek hogy késni fogtok.
Carlisle: Kérlek, ha bármi van azonnal hívjatok.
Letettem a telefont, majd nagy levegőt vettem. Nye gyanakodva nézett rám.
Nye: Beteg vagy? - kérdezte és a szemei megváltoztak. Úgy tűnt aggódik.
Angie: Nem, vagyis... nem tudom.
Nye: Mi történt? Merre voltatok? Talán elkaptál valamit...
A bejárati ajtó kinyílt és Adam lefagyva állt a küszöbön.
Adam: Mit keresel itt? - kérdezte a fogain át szűrve.
Nye: A menyasszonyodat ápolom. - felelte.
Adam: Rosszul vagy? - kérdezte és iderohant hozzám. - Érzel valamit? Úgy értem... érzed hogy...
Csak megráztam a fejem, mert nem állt szándékomban Nye orrára kötni az újdonsült családi problémáinkat.
Nye: Mi a baja? - kérdezte ezúttal idegesebb hangon.
Adam: Ez a mi dolgunk. Az ajtót pedig megtalálod. - felelte, miközben rá sem nézett.
Nye megragadta és a felhoz nyomta. Felugrottam, de borzalmas fájdalom hasított belém. Átjárta minden porcikámat és megbénította a torkomat, úgy hogy még sikítani sem bírtam. Nye elengedte Adam-et és fel akart emelni, de Adam arrébb taszította. Homályosan láttam, ahogyan egymásra vicsorogtak, majd a fájdalom ismét átjárta a testemet.
Angie: Úristen! - kiáltottam. - Adam, segíts!
Adam már mellettem volt, erősen tartott.
Adam: Mi a baj? Mit érzel?
Angie: Úgy érzem szétszakad a testem. - nyögtem. - Bellával is ez történt? - kérdeztem aggódva.
A fájdalom elmúlt, de éreztem hogy hideg veríték borítja a testemet. Adam leültetett a kanapéra, majd elővette a mobilját. Hallottam hogy Carlisle-jal beszél és megkérdezi hogy ez normális e. Normális? Egy vámpírtól vagyok terhes.
Ekkor eszembe jutott Nye. Ránéztem. Úgy meredt rám, mintha nem akarna hinni a szemének. Adam közben felkelt mellőlem és fel alá járkált. Nye odament hozzá, majd kitépte a kezéből a telefont és a földhöz szorította.
Nye: Meg kellett volna öljelek, te mocskos féreg!
Odarohantam.
Adam: Angie, ne! Maradj ott! - nyöszörögte.
Nye: Felcsináltad? - kérdezte reszketve. - Terhes?