4. Együtt

Ahogy ott ültem az ágy szélén és néztem ahogy Lina merengve kanalaz egy tál müzlit, hirtelen furcsa érzésem támadt. Miatta. Valahogy... most olyan más volt. Lehet hogy a tegnap este történtek miatt? Kezdtem aggódni. Vagy mi van ha Carlisle-nak igaza van és tényleg nem tudja feldolgozni az egész agyrémet amibe belekevertem.
Nye: Minden rendben? - kérdeztem óvatosan. Lina rám meredt és bólintott. - Olyan... furcsa vagy ma.
Angie: Nem aludtam túl nyugodtan.
Nye: Sajnálom. Miattam van az egész. - válaszoltam szomorúan.
Angie: Nem, nem miattad! - ellenkezett. - Igazából az álmaim miatt. Néha ijesztő dolgokat álmodok. És ami még félelmetesebb... úgy tűnik lassan valóra is válnak. De amit tegnap láttam, az remélem hogy nem fog megtörténni. - mondta sóhajtva és megremegett.
Nye: Ennyire szörnyű volt? - kérdeztem és kisimítottam egy tincset az arcából.
Angie: Éppen ellenkezőleg... de... - tétovázott. - Hagyjuk... csak egy buta álom volt. - Megrázta a fejét és nagyot kortyolt a narancsléből.
Nye: Ha mégis el akarod mondani, akkor szívesen meghallgatom. - ajánlottam. Ő mosolyogva bólintott. - Elmegyek a kocsiért és átöltözöm.
Angie: Visszajössz értem? - kérdezte reménykedő hangon.
Nye: Hát persze. Fél óra és itt vagyok. - nyugtattam meg. - De addig készülj el, utálok várni.
Angie: Én is... mégis vártam rád! - jegyezte meg mosolyogva.
Nye: És megérte? - kérdeztem. Ő szó nélkül odamászott hozzám és megcsókolt.
Hirtelen elgyengültem. Éreztem, hogyha a csók még két másodpercig tart, akkor ma már sehová sem megyünk. Elhúzódtam tőle.
Nye: Mennem kell! - sóhajtottam. Ő bólintott és fojtatta az evést.
Amint kiléptem a kapun, nem törődve a portás rosszalló pillantásával, rögtön azon kezdtem agyalni, hogy mit álmodhatott Lina? Azt mondta, hogy valami jót, de mégsem akarja hogy megtörténjen. Ez érthetetlen... Körülnéztem és mivel senkit sem láttam a közelben, láthatatlanná váltam. Így pár perc alatt hazaértem. Jerome, Dax, Ephraim és Leah az ebédlőben ültek és reggeliztek.
Nye: A többiek? Még nem értek haza a vadászatról? - kérdeztem csodálkozva.
Dax: Nem, eléggé messzire mentek és az idő nem úgy alakult, ahogy várták. - magyarázta. - Edward azt mondta, hogy egy szállodában vannak és megvárják amíg lemegy a nap.
Ephraim: És még mondja valaki, hogy a vámpírok intelligensebbek mint az emberek... - sóhajtott és nagyot harapott egy fánkból.
Jerome: Ó... ha már itt tartunk, Eph... neked, mint kívülállónak mi a véleményed az intelligenciáról? - kérdezte csúfolódó hangon. Mindannyian nevettünk.
Ephraim: Te csak hallgass... Garfield! - vágott vissza.
Leah: Óh... anyám... hogy ezek milyen hülyék!
Dax: Csak most esett le? - kérdezte nevetve.
Nye: El fogtok késni. - szóltam rájuk.
Jerome: Nem baj, majd szólsz pár szót az érdekünkben a főnöknek. - vetette oda. Rámordultam.
Dax: Angie jól van? - kérdezte aggódó hangon.
Nye: Igen, úgy tűnik. - válaszoltam. Tudtam hogy nem voltam túl meggyőző.
Leah: Mikor találkozhatok vele? - kérdezte izgatottan.
Nye: Ewwwmmm.... mondjuk... soha?
Leah: Igazán, Nye lehetnél egy kicsit elnézőbb is! - dühöngött. - Rob kedveli őt, és én is.
Nye: Egy szót sem beszéltetek.
Leah: De szimpatikus nekem. - bizonygatta.
Nye: Majd meglátjuk! - mondtam kicsit megenyhülten. - Most megyek, összekapom magam. Elviszem a Porschét.
Nem mintha engedély kellett volna rá, de azért úgy éreztem illendő ha szólok, hogy ne várjanak rám. Letusoltam, majd kiválasztottam egy farmert kék trikóval és fehér edzőcipővel. Csak remélni tudtam hogy nem nagyon öltözöm alul Linát. Nem akartam hogy kellemetlenül érezze magát miattam.
Mire elkészültem, a többiek már elmentek, csak Leah motoszkált a konyhában és a tányérokkal csörömpölt. Elköszöntem tőle és már száguldottam is a garázsba, a kocsiért.

Nehezen indult a reggel, a kiadós reggeli és a kávé ellenére is. A hűvös zuhany kicsit rendbe hozott, de a tükörben látott arc még mindig elégedetlenséggel töltött el. Sápadt voltam, akár egy kísértet. Babráltam egy kicsit a hajammal és a sminkemmel, majd kiválasztottam a mai öltözékemet. Egy lila miniruhát vastag fekete övvel és fekete magassarkúval. Ezekben azonnal jobban éreztem magam és már nem úgy festettem mint egy szűz a feláldozása előtt.
Nye pontos volt és amikor kiléptem az a kapun, ő éppen leparkolt a csillogó sportkocsival. A sofőrömnek már szóltam, hogy ma kimenőt kap.
Nye: Csodásan festesz! - mondta mosolyogva. - Nem félsz hogy elviszlek valami eldugott helyre és többet haza sem hozlak? - kérdezte gonosz mosollyal.
Angie: Azt minden vágyam! - válaszoltam. Ő udvariasan kinyitotta nekem a kocsiajtót, én pedig beszálltam.
Nye: Komolyan, Kicsim... kellene neked egy saját autó. Egy jó gyors.
Angie: Mindig szerettem volna egy Minit. - vallottam be. Nye felnevetett.
Nye: Tényleg egy gyufásdobozzal akarsz járni? - kérdezte megvető hangon.
Sértődötten megvontam a vállam és kifelé bámultam.
Nye: Ne húzd fel azt a szép kis orrodat! - mondta békítő hangon.
Angie: Tudod mit... veszek egy Ferrarit és akkor majd nézheted a porfelhőt, ami mögöttem marad!
Nye: Azt kötve hiszem! Futva lehagylak! - mondta mosolyogva.
Döbbenten néztem rá.
Angie: Te... olyan gyors vagy?
Nye: Aha...
Angie: Nem baj ha kérdezek?
Nye: Csak tessék!
Angie: Miért van az, hogy Cullenék csak akkor mehetnek ki a szabadba ha nem süt a nap? Elporladnának? - kérdeztem. Nye kuncogni kezdett.
Nye: Nem... de mindenki tudná, hogy valami nem stimmel velük. A bőrük, úgy fénylik a napfényen, mint a gyémánt.
Angie: És Rob? Az övé, nem? Gondolom...
Nye: Nem... Rob-nál egy csomó minden másképp működik. A bőre sem olyan hideg mint az igazi vámpíroké, és a szíve is dobog. A vére ugyanúgy kering az ereiben. De ha megsérül a seb pár pillanat alatt beheged. - magyarázta. - De nem tud aludni, és az ereje majdnem akkora mint például Edward-nak. És az érzékszervei is felerősödtek.
Angie: És... ő csak úgy átváltozott?
Nye: Igen. Mondhatni egyik napról a másikra.
Angie: Ezért tűnt el egy időre? - kérdeztem.
Nye: Muszáj volt. Még nem tudta kontrollálni a szomját. Ephraim-ra is rátámadt.
Angie: És... most már ártalmatlan? - kérdeztem kicsit aggódva.
Nye: Lina... a hozzám hasonlók sohasem ártalmatlanok. Csak képesek megállni, hogy öljenek. De az nem azt jelenti, hogy veszélytelenek. - mondta kicsit feldúltan. - Ezt sohasem szabad elfelejtened.
Közben megérkeztünk az irodához. Nye kinyitotta nekem az ajtót és kéz a kézben elindultunk. Nem érdekelt mit szólnak mások. Ha nem tetszik, hát sajnálom. Nem azért élek, hogy másoknak jó legyen. Éppen eleget foglalkoztam már eddig a többi ember véleményével, itt az ideje hogy elkezdjem élni a saját életemet. Mégpedig ezzel a csodálatos lénnyel az oldalamon.
A liftből kilépve, azonnal Lonnie-t és Sarah-t kerestem a szememmel. Azok ketten Sarah asztalánál diskuráltak, ahogy szokták. Amikor megláttak minket, egy pillanatra elhallgattak, aztán mosolyogva szaladtak elénk.
Sarah: Üdv újra a fedélzeten! - kiáltotta és megölelt.
Lonnie: De jó, hogy itt vagy! - örömködött.
Angie: Hiányoztatok, srácok! - mondtam őszinte mosollyal. - Van valami újság?
Lonnie: Minden pompásan ment a távollétedben. - jelentette. - Szia, Nye!
Nye: Sziasztok!
Rápillantottam. Kicsit unottnak tűnt, talán a kis csapatom idegesítette.
Sarah: Eláruljátok hol voltatok? - kérdezte mohó szemekkel.
Nye: Elutaztunk egy kicsit. - mondta rögtön. - Kettesben.
Lonnie: Én sejtettem. - vágta rá. - De ha már itt tartunk, igazán remek, hogy ti ketten...
Angie: Lonnie, kérlek! - sóhajtottam.
Lonnie: Ok, ok... magánügy! - forgatta a szemét.
Nye: Ha én nem leszek itt, úgyis kiszedtek belőle mindent.
Sarah: Arra mérget vehetsz.
Nye: Hát jó! Én most megyek. - mondta és egy pillanatra magához húzott. - Jó legyél! - suttogta és futólag megcsókolta a számat.
Angie: Te is! - válaszoltam és most én csókoltam meg.
Nye még utoljára megcirógatta az arcomat, majd elindult az irodájukhoz. Lonnie és Sarah úgy néztek rám, hogy kedvem lett volna elfutni.
Angie: Na jó... mosdó! Gyerünk! - intettem és amíg hagytam magam bevonszolni a mellékhelysége, próbáltam kitalálni valami hihető sztorit.
A folyosón elhaladva az egyik pulton tetszetős gyümölcskosár állt. A szemem megakadt a tetején királyi helyen elhelyezett almán. Nem... ezt az álmot nem fogom egyhamar elfeledni!

3. Bűnbeesés

Nehéz volt lepleznem az érzéseimet Lina előtt. Egyrészt szégyelltem magam a gyengeségemért, másrészt csalódott voltam, mert a dolgok nem úgy alakultak, ahogy alakulniuk kellett volna. Számtalanszor elképzeltem hogy együtt vagyok Linával de a fantáziám persze alaposan kiszínezte a dolgokat. Álmodoztam róla, elképzeltem, de nem számítottam rá hogy meg is fog történni. Minden olyan gyorsan változott meg közöttünk, az egyik nap még reményem sem volt rá hogy akár még egyszer magamhoz ölelhetem, másnap meg szexi fehérneműben vár rám, és szó szerint elcsábít.
Eleinte próbáltam ellenállni, és nem csak azért mert féltettem, hanem mert korainak éreztem. Nem vagyok prűd, vagy régimódi, de tisztelem őt. De úgy tűnt a vágyam sokkal erősebb mint az elhatározásom. Ami azt illeti egy kicsit büszke voltam magamra, mert mégiscsak maradt bennem valami emberi, habár azelőtt még sohasem szerettem így senkit, és ehhez hasonló vágyat sem éreztem egy nő iránt sem.
Akartam őt. És ő is engem. Minden csók, minden érintés, minden nyögés elárulta hogy ő is annyira vágyik rám, mint én rá. Nehéz volt visszafogni magam, legszívesebben letéptem volna róla azt az átkozott hálóinget. Valahogy mégis meg tudtam állni, és inkább rá bíztam hogy vegye le akkor amikor ő szeretné. Majdnem biztos voltam benne hogy ura vagyok a helyzetnek. De ekkor elvette tőlem az irányítást. Szó szerint és képletesen is. Megfosztott az önuralmamtól. Éreztem hogy az izmaim megfeszülnek, éreztem az erőt a kezemben és a vágyat hogy megérintsem. De tudtam hogy nem szabad, így hát az ágykereten vezettem le a feszültséget, ami nem bírta a megterhelést. Megrémültem és villámgyorsan kimásztam Lina alól, majd a nappali teraszára rohantam, és próbáltam kiűzni a fejemből meztelen testének igéző emlékét.
Nehezen tudtam csak lenyugtatni magam. És még rosszabb volt bevallani hogy gyenge vagyok. De ő annyira megértő volt, és olyan nagyon édes. Úgy éreztem még jobban szeretem. Ha ez lehetséges egyáltalán.
Azokon az éjszakákon, amikor a sötétben megbújva figyeltem őt, folyton arról álmodoztam hogy a karomban tartom, a feje a mellkasomon pihen és nyugodtan alszik, rémálmok nélkül.
Sajnos úgy tűnt a mai éjszakán semmi sem alakul úgy ahogy kellene. Túlságosan meleg volt és az még csak rontott a helyzeten hogy az én testem forró volt akár ha lázas lennék. Lina bár aludt, de néha nyöszörögve megmozdult és próbált hűvös helyet találni az ágyban. Elengedtem őt, hagytam hogy arrébb guruljon. Egy darabig csendben volt, majd felsóhajtott és újra visszakúszott a karjaimba. És ez így ment egész éjjel. Csak remélni tudtam hogy nincsenek rémálmai. Erről csak az adott némi bizonyságot, hogy néhányszor kimondta a nevem. Mintha egy varázsige lett volna, a szívem hevesebben kezdett verni. Oldalra fordultam és néztem ahogy ő alszik. A legcsodálatosabb, legtörékenyebb lény a földön, akit valami csúf hiba folytán az égiek éppen az én gondjaimra bíztak, egy szörnyére. Rajtam múlik a boldogsága.
Hajnalban óvatosan kimásztam az ágyból és felöltöztem. Sötét volt még, és az utca kihalt csendbe burkolózott. Lementem a közeli éjjel-nappali szupermarketbe és vettem néhány hozzávalót a reggelihez. Tojást, kenyeret, joghurtot, narancslevet, müzlit és gyümölcsöket. Elhatároztam hogy oda fogok figyelni Lina étrendjére.
Amikor visszaértem, ő még békésen szuszogott az ágyában. Becsuktam a szobája ajtaját és találomra felkaptam egy könyvet a takarosan rendben tartott polcról. Egy verseskötet volt. Bementem a konyhába és feltettem egy kávét, majd leültem olvasni. Közben odakint már világos volt és a város kezdett ébredni.
A verseskötet lebilincselő volt, és amikor az órára pillantottam kicsit meglepett hogy így elszaladt az idő. Hamarosan hét óra. Fénysebességgel belekezdtem a reggeli elkészítésébe. Biztos voltam benne, meg tudnám szokni, hogy minden nap így induljon...

Talán a félresikerült éjszaka miatt, vagy a megrázó igazság miatt, de az is lehet hogy csak a meleg miatt volt ilyen nyugtalan az éjszakám. Nem ez nem olyan volt, mint amikor rémálmok gyötörtek. Ez valami új érzés volt. Ezek nem rémálmok voltak. Már nem. Farkasok, Nye a világító szemeivel, vámpírok, árnyak... Csupa olyan lény amelyek a lidércnyomások állandó szereplői. Nekem pedig a valós életem részei.
Aztán.. valami megváltozott... azelőtt ha álmodtam, és legtöbbször valahogy mindig tudtam hogy csak álmodom, akkor általában egy sötét erdő, kihalt utca, hófödte táj volt az álmom színhelye. Eléggé sokszor álmodtam azt hogy víz alatt vagyok. Más embereknél jórészt a valóságos környezetük bukkant fel. Nálam viszont olyan helyek, ahol sohasem jártam és talán nem is léteznek.
De most... itt voltam Los Angeles-ben. A város fényárban úszott, az emberek buliztak az utcákon. Mindenki gyönyörű volt, sápadt, arany szemű... kelyhekből itták a vért, és megsimogattak ahogy elhaladtam mellettük. Mámorító volt. Hirtelen valaki megfogta a kezem. Bella volt az. Még szebb volt, mint emlékeztem. Magával húzott, átvágtunk az euforikus tömegen, sötét utcákon haladtunk végig kéz a kézben.
Végül egy lépcsőnél álltunk meg, ami egy pincébe vezetett le. Keleties, ismeretlen zene hallatszott onnét, és tömény hívogató illat csapta meg az orromat. Elindultunk lefelé. Az ajtó kinyílt, és fehér füst ömlött ki rajta, bent félhomály volt, és piros fény úszott a falakon. Bella elengedte a kezem és odament egy magas férfihoz. Megismertem. Edward volt az. Ő is... és Bella is talpig feketébe voltak öltözve. Mindenki feketében volt. Nem, nem gyászt viseltek... sokkal inkább valamiféle egyenruhát. Nem is ez a legjobb kifejezés... ugyanaz a stílus volt... mintha itt mindenki egy törzs tagja lenne. Csak én viseltem fehéret, egy gyönyörű fehér ruhát. A hajam le volt engedve. A kedves vámpírok, borral kínáltak, szőlővel etettek, táncolni hívtak. És én egyre beljebb merészkedtem. Szédítő volt... a zene, az illat, a hangok, a fények, az emberek... csodálatos volt.
Boldog voltam, és egyre többet akartam. A bor sűrű volt és vörös... az íze pedig édes. Egy tálcán pedig gyönyörű érett piros almák sorakoztak. Megkívántam. Levettem egyet és beleharaptam. A legfinomabb ízt éreztem, amit ember kóstolhat. Aztán minden forogni kezdett velem, a füst és hangzavar egyre nagyobb lett. Próbáltam kitalálni a tömegből, de eltévedtem. És akkor... megláttam őt. Egy trónon ült. Ő volt a legszebb dolog amit valaha láttam. Az arca, a szemei... igézően gyönyörű volt. Akár egy angyal a pokolból. A haja fekete... a bőre hófehér. A kezében pedig egy zöld kígyó tekergett, amit felém emelt. Rápillantottam az almára a kezemben. Ő lenne a sátán maga? Elmosolyodott...
Felriadtam. A szobában még félhomály volt, de a sötétítőn keresztül már a napsugarak próbáltak bejutni a szobába. Megmozdultam és észrevettem, hogy valami van a kezemben. Odapillantottam. Egy vörös alma volt az. Úgy dobtam el, mintha tűz forró lenne. Az alma a földre zuhant és az ajtóig gurult, ahol egyenesen Nye lába előtt állt meg.
Gyanakodva nézett rám.
Nye: Minden rendben? - kérdezte és felvette az almát. - Nem szereted?
Angie: Hogy került ez ide? - kérdeztem rekedt hangon.
Nye: A tálcán volt. - mutatott az ágyra. Mellettem egy reggelizőtálca volt, tele mindenféle étellel. - Lehet hogy álmodban vetted le véletlenül.
Angie Ó! - felsóhajtottam.
Nye: Éppen fel akartalak kelteni. - mondta mosolyogva és leült mellém. - Tényleg be akarsz menni az irodába?
Angie: Igen. Miért? - kérdeztem. Nye nem válaszolt. - Jól vagyok, hidd már el.
Nye: Na jó. Legyen... - egyezett bele. - De csak akkor ha rendesen megreggeliztél.
Angie: Atyaég! - felnyögtem. - Ezt mind? - néztem rá kétségbeesetten. Ő mosolyogva bólintott.
Nye: Láss neki.
Magam elé húztam a tálcát és próbáltam kitalálni, hogy melyik finomsággal kezdjem. Ezalatt Nye beleharapott az almába. Egy pillanatra újraéltem az álmomat. De már nem tudtam felidézni a trónon ülő vámpír... vagy sátán arcát. Talán jobb is...

Cím nélkül

"Ébren fekszem, és félek, hogy eltűnsz és sosem térsz vissza. Ébren fekszem, és azokon a dolgokon rágódom, amelyekről félig-meddig tudok a jövőből. De teljes mértékben hiszem, hogy nekünk együtt kell lennünk."

2. Fülledt éjszaka

Kész voltam magam mögött hagyni mindent, ami biztonságos és ésszerű. Hiszen ezek a dolgok sohasem tettek boldoggá engem, az életem eddig egy rossz színjáték volt, unalmas szereplőkkel, akiknek minden szava hazugság. Most pedig itt vagyok, beavatva az alvilág titkaiba, mitikus lényekkel körülvéve, akár egy fantasy regény hőse. Vámpírokkal tartok összejövetelt a nappalimban, és az életükről... vagyis a létezésükről beszélnek nekem. És nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a szerelmem is egy a természetfölötti lények családjából. Egy árnyjáró.
Nem tudom mit vártam a Cullen-ekkel való találkozástól. De nem ezt. Nem ennyire pozitívat. Hiszen ők vámpírok! Hogy lehetnek ennyire kedvesek, humorosak, megértőek? Carlisle az apámra emlékeztetett. Ő is pont ilyen volt, mindenkinek segített, mindenkihez volt egy kedves szava, még az utcaseprőhöz is. Edward-ot is megkedveltem, talán mert Nye és közte különös kötelék van. Talán mert mindketten hasonló dolgokon mentek át. És lehet hogy ugyan emiatt értettük meg egymást Bellával.
Szerettem volna mindent megtudni az ő világukról. Millió kérdésem volt. Azt sem tudtam melyikkel kezdjem. De Nye valamilyen oknál fogva nem akarta hogy feltegyem ezeket a kérdéseket. Nem is vettem észre hogy hogyan de valamiként éreztette a vámpírokkal hogy ideje menniük. Csalódott voltam, de nem akartam ellent mondani.
Angie: Ugye eljöttök még hozzám? - kérdeztem a búcsúzkodás közben.
Bella: Az remek lenne. Talán holnap ha lement a nap, mert a hétvégén hazautazunk. Már nagyon hiányzik a lányom.
Angie: Bárcsak találkozhatnék vele! - sóhajtottam.
Carlisle: Természetesen szívesen látunk Forks-ban. Alice már megjósolta hogy meglátogatsz majd minket.
Angie: Ugye elmegyünk, Nye? Ugye? - kérdeztem.
Nye: Majd megbeszéljük. - bólintott. - De nekem is mennem kellene. - emlékeztetett.
Hirtelen jeges rémület fogott el.
Angie: Ne! Nem mehetsz el... én nem akarok egyedül maradni! Ne, nem... - dadogtam.
Rob: Angie, lélegezz! - éreztem hogy próbál megnyugtatni.
Nye: Nyugodj meg! - súgta és magához ölelt. - Csak egy óra az egész. Átöltözöm és beszélek a többiekkel.
Kissé lehiggadtam. Rob mosolyogva bólintott, jelezve hogy Nye igazat mond.
Angie: Rendben. De siess vissza! - kértem.
Nye: Csak hagyd nyitva a teraszt és itt leszek mielőtt még hiányoznék! - súgta.
Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Ő szorosan magához húzott és felemelt a földről.
Edward: Én is ilyen kelekótya voltam? - kérdezte a háttérben.
Bella: Még rosszabb.
Nye: Sietek! - ígérte.
Tehetetlenül néztem ahogy a lift bezárul és mindannyian eltűnnek a szemem elől. Kissé kótyagosan visszabotorkáltam a lakásba és megpróbáltam valami elfoglaltságot találni. Végül felhívtam Lonnie-t. Nye futólag említette hogy az irodában úgy tudják, elutaztam pár napra. Úgy éreztem ideje valami életjelet adnom magamról. Lonnie nagyon örült hogy hallhatta a hangomat, de talán kissé elsiettem ezt a telefont, mert hirtelen kérdések tucatjait zúdította rám és csak nagy nehezen sikerült valami épkézláb hazugságot kieszelnem. Leginkább arra volt kíváncsi hogy miért Nye szólt neki hogy elutazom? És miért tűnt el ő is?
Lonnie: Engem nem versz át, kisanyám! - kiáltotta. -Tudom én hogy mi a helyzet! Ti ketten elutaztatok valami eldugott kis szigetre és együtt süttettétek a hasatok a napon, meg még ki tudja mit csináltatok. - gyanúsítgatott.
Angie: Holnap péntek... úgyhogy bemegyek az irodába és ígérem neked hogy mindent el fogok mondani. - ajánlottam.
Lonnie: Ó... hát persze! Ezt már hallottam. - jegyezte meg sértődött hangon.
Angie: Gondolom te és a drága bűntársad már az egész irodát telekürtöltétek hogy Nye-jal vagyok, ugye? - kérdeztem drámai hangon.
Lonnie: Arra mérget vehetsz! - kuncogott. - Robert olyan képet vágott a hír hallatán mint akinek gyomorgörcse van. És még rákontráztam azzal hogy az sem kizárt, ti ketten összeházasodtatok!
Angie: Lonnie! - kiáltottam. - Most ugratsz?
Lonnie: E-e! Az ügyvéd úr meg majd felrobbant! - nevetett. Erre nekem is mosolyognom kellett.
Miután Lonnie-val elbúcsúztunk, gyorsan bepakoltam a mosogatógépbe és üggyel-bajjal de elindítottam. A nappaliban is rendet raktam egy kicsit és megöntöztem a virágaimat. Az órára pillantva összeszorult a szívem. Még mindig több mint fél óra van hátra. A gyógyszer, amit Carlisle itt hagyott kezdte kifejteni a hatását és elálmosodtam egy kicsit. Úgy döntöttem átöltözöm.
No de mit is vegyek fel? Ha valami csipkecsodát húznék magamra az bizony eléggé nyilvánvaló utalás lenne. Egy darabig tűnődtem a gardróbban járkálva, majd végül kiválasztottam egy sima fekete szatén hálóinget, ami a combom közepéig ért és nem volt túl kivágott. Felvettem fölé a hozzá való pongyolát is, majd letelepedtem a kanapéra egy puha pléddel. Néha idegesen a terasz felé pillantottam, de onnét csak a város zajai szűrődtek be és a nyári éjszaka fülledt levegője úszott befelé a lakásba.

Döbbenetes volt látni ahogy Angie minden nehézség nélkül megtalálta a hangot a Cullenekkel. Nem félt tőlük, nem bánt velük másként mint emberekkel tenné. Egyszerűen kényelmesen érezte magát. Az este végén már szinte túlzásnak éreztem hogy mennyire boldog és vidám a közelükben. Igen, ezt akartam. Hogy ne féljen tőlük. De most úgy néz ki hogy be akarja őket engedni az életébe, vagy inkább ő akar az ő világuk része lenni. És ez nem tetszett. Linának az emberek között a helye. Éppen elég baj az neki hogy belém szerelmes, semmi szükség rá, hogy a legjobb barátnője egy vámpír legyen.
Miután hazaértünk, sietni szerettem volna, de Carlisle megkért hogy beszéljünk négyszemközt. Nem tetszett az arckifejezése.
Nye: Valami baj van? - kérdeztem.
Carlisle: Nem, nem hiszem. Csak attól tartok, hogy Lina még nem fogta fel teljesen a... dolgokat.
Nye: Ezt hogy érted? Nekem úgy tűnt mindent ért.
Carlisle: Ebben nem is kételkedtem egy percig sem. Viszont könnyen lehet hogyha ténylegesen megérti amit tud, látott és hallott, akkor sokkot fog kapni.
Nye: Az nem lehet! - ellenkeztem. - Hiszen boldog! Nevetett... és sokkal jobb színben van.
Carlisle: Igen. Mert most még bebeszéli magának hogy képes megbirkózni ezzel. De lehet hogy nem. És akkor össze fog omolni. - figyelmeztetett.
Nye: Akkor mit tegyek? Hogyan segíthetnék neki? - kérdeztem kétségbeesetten.
Carlisle: Ne hagyd egyedül egy percre sem. És beszélgess vele sokat, próbáld meg megértetni vele a helyzet komolyságát. És vedd rá hogy beszéljen a gondolatairól. - ajánlotta. - Ha nem akar, ha tagad vagy viccelődni próbál, akkor nyilvánvalóan nem fogta még fel hogy mi történt.
Carlisle szavai megijesztettek. Azt hittem a nehezén túl vagyunk. Féltem hogy igaza van és Lina képtelen lesz megbirkózni a változással ami bekövetkezett az életében. Túl szép volt igaz legyen. Túl könnyű. Hiszen én is majdnem beleőrültem, amikor tudomást szereztem erről a másfajta világról és a kilétemről. Hogyan is gondolhattam hogy ő majd egy vállrándítással túlteszi magát az egészen?
Gyorsan lezuhanyoztam és átöltöztem, majd váltottunk pár szót a többiekkel. Mindannyian nagyon aggódtak Angie miatt, és ez jólesett nekem. Ennek ellenére kissé mogorva voltam, mert féltem egyedül hagyni a szerelmemet. Megszoktam már hogy vele vagyok. Amint lehetett belevetettem magam az éjszakába és rohantam hozzá. A háza elé érve mosolyogva néztem fel az erkélyére, ahonnét világosság szűrődött ki a nyitott ajtón. Körülnéztem. Sehol egy lélek. Vettem egy nagy levegőt, majd néhány ugrással felkapaszkodtam a falon.

Pislogtam néhányat, mire felfogtam hogy nem a képzeletem játszik velem, hanem Nye áll a teraszon. Mosolyogva nézett rám, majd besétált a nappaliba és betette maga mögött az ajtót.
Nye: Ha nem haragszol a többi mesebeli lényt kizárom ma este! - jegyezte meg.
Angie: Nem haragszom. Aki igazán számít, már úgyis itt van. - válaszoltam és felpattantam a kanapéról, ledobva a plédet.
Nye szemei elkerekedtek és végigmérte az öltözékemet. Egy kicsit zavarba jöttem. Még sohasem látott ilyen lenge öltözetben. Aztán hirtelen elsápadtam. Vagy mégis?
Angie Kérdezhetek valamit?
Nye: Persze.
Angie: Mikor elájultam és hazahoztál... ki adta rám azt a pólót?
Nye meghökkent egy kicsit, majd megértette hogy miért kérdezem ezt.
Nye: Leah. Ő nagyon... segítőkész volt. - mondta kicsit fanyar hangon.
Angie: Ohhh. - nyögtem ki.
Megkönnyebbültem. Nyomasztó volt a gondolat hogy esetleg Nye látott ruha nélkül, amikor olyan nyomorúságos állapotban voltam. Odasandítottam rá és láttam hogy még mindig a köntösömet fixírozza, mintha ki akarná találni, hogy mi van alatta.
Angie: Rendeltem pizzát. - jelentettem ki. Nye bólintott, de még mindig engem nézett. - Elárulnád miért bámulsz? Talán pók mászik rajtam?
Nye: Jah... - riadt fel. - Nem, dehogy. Csak... nagyon kívánatos vagy ebben a szerelésben. - vallotta be. - Nem tudom levenni a szemem rólad. És attól tartok, hamarosan a kezeimet sem.
Angie: Edward elmondta hogy miket gondoltam? - kérdeztem aggódva.
Nye: Nem. Nem mondott semmit, csak sok szerencsét kívánt. De legalább most már tudom hogy miért. - sóhajtott.
Lassan közelebb jött és átölelt, majd magához húzott. Hatalmas kezeit végigfuttatta a hátamon. Ettől úgy éreztem hogy elgyengülnek a lábaim és megadóan átkaroltam a nyakát.
Nye: Kis cseles... szóval ezalatt van még valami. - dorombolta.
Angie: Azt hitted meztelenül vártam rád? - kérdeztem meghökkenve.
Nye: Nem nem hittem, ilyesmi eszembe sem jutna... és igazából az sem ahogy most vagy felöltözve. - vallotta be.
Angie: Már megint túlzol. - sóhajtottam.
Nye csak a fejét csóválta, majd hirtelen szájon csókolt. Felnyögtem és még szorosabban hozzásimultam. Ekkor megszólalt a csengő.
Nye: Hogyaza... - suttogta dühösen, majd felengedte a futárt.
Szegény valószínűleg nem értette hogy miért részesül ilyen goromba fogadtatásban. Amikor pedig véletlenül rám pillantott, Nye rámordult és azon nyomban kitessékelte a folyosóra.
Angie: Éhes vagy? - kérdeztem.
Nye: Ettem otthon, de csak egy szendvicset. - vallotta be.
Angie: Akkor a többi a tiéd, nekem csak egy szelet kell. - mondtam és a maradék hetet Nye elé toltam.
Ő pedig rekord sebességgel tüntette el mindet. Közben bekapcsoltam a tévét és megnéztük a sporthíreket. Gondoltam érdekli. De úgy tűnt a meztelen combom érdekesebb látvány volt, mint a baseball bajnokság.
Nye: Nem vennél fel valami kevésbé izgatót? - kérdezte könyörgő szemekkel.
Angie: Nem! - csóváltam a fejemet. - Sőt... - folytattam és levettem magamról a pongyolát.
Nye: Ördögi nőszemély! - sziszegte és próbált a tévére koncentrálni.
Nem adtam fel ilyen könnyen. Kikapcsoltam a készüléket és egyenesen elé álltam. Nye elfordította a fejét.
Angie: Gyerekesen viselkedsz!
Nye: Lina... kérlek... egyetlen idegszálam maradt és te éppen azt feszegeted.
Angie: Na ne mond! - felnevettem és lehuppantam mellé a kanapéra.
Nye lassan rám nézett. A szemei meg-megvillantak a félhomályban. Olyan látvány volt akár a tűz, amikor szél támad. Felsóhajtottam és lassan megcsókoltam forró ajkait. Most nem viszonozta a csókomat, de éreztem hogy nehezebben veszi a levegőt.
Nye: Lina... - súgta és egy úgy hangzott mind egy kérés.
Lassan végigcsókoltam az arcát, majd az állát és a nyakát is. Éreztem ahogy megfeszülnek az izmai és láttam ahogy görcsösen markolta az egyik párnát.
Nye: Kérlek... - súgta.
Angie: Igen? - kérdeztem halkan és ismét megcsókoltam.
Egy pillanatra eltűnt alólam a kanapé és mire szétváltak az ajkaink, már az ágyamon feküdtünk.
Angie: Ezt sohasem fogom megszokni. - mondtam mosolyogva.
Nye: Ühüm... - hangzott a nem túl elmés hozzászólás.
Gyengéden hozzáérintette az ajkait az enyémhez. De nekem ennyi nem volt elég és beletúrtam a hajába, hogy közelebb húzhassam magamhoz. Tudta hogy mire vágyom és szenvedélyesen csókolni kezdett. Olyan érzés volt mintha lebegnék, miközben az eremben a vér folyékony tűzzé válik. Lassan végigsimítottam a hátán, amíg elértem a pólója alját, amit elkezdtem felfelé húzni. Ekkor felegyenesedett és rám bámult néhány pillanatig, majd befejezte amit elkezdtem és a póló valahol a szoba közepén landolt. Felsóhajtottam. Ilyen gyönyörű teste még a modelleknek sincs. Az izmok felett a bőre tökéletesen sima volt, a színe akár a fahéj. Én is felültem és hozzásimultam, majd belecsókoltam a nyakába. Egy pillanatra megremegtem, amikor forró keze megérintette a combomat és elindult felfelé. Talán a szívverésem is kihagyott, de a lélegzetem biztosan. Az ajkaim bebarangolták a tökéletes vállait és felsőtestét, amitől libabőrös lett. Ismét rám feküdt és a lábaimat a csípője köré kulcsolta. A fejem szédült és egyre hangosabban ziháltam, a forró csókok hatására. Ködösen érzékeltem, hogy leveszi a nadrágját, de az agyam felmondta a szolgálatot, amikor végigcsókolta a combomat, mind a kettőt, miközben a kezével elindult a vállaimtól, le a karomon, majd áttért a mellkasomra, a mellemre és a hasamra. Úgy éreztem elájulok. Aztán valami ősi ösztön lángolt fel bennem, de hirtelen magam sem tudom miért, lelöktem magamról és rámásztam, majd felegyenesedtem. Ahogy rajta ültem, láthatóan beindította a fantáziáját, mert mindkét kezével megragadta az ágy kovácsoltvas háttámláját. Belenéztem a szemébe, majd lassan, nagyon lassan elkezdtem lehúzni magamról a hálóingemet. Egy kicsit szégyellős voltam, de a mohó szemei elárulták hogy tetszik neki amit lát. Felsóhajtottam, majd teljesen megszabadultam a ruhadarabtól. Így már csak egy fekete csipkés bugyi maradt rajtam, de azt szerettem volna neki meghagyni.
Ekkor furcsa nyikorgó hangra lettem figyelmes majd egy roppanásra, aztán egy pillanat alatt az ágyon találtam magam. Nye pedig eltűnt. Riadtan néztem körül. Ekkor láttam meg hogy az ágytámla groteszk módon el volt hajlítva és egy helyen el is tört. Elakadt a lélegzetem.
Angie: Nye? - suttogtam. - Nye!- kiáltottam hangosabban.
Nye: A nappaliban! - szólt a válasz.
Angie: Baj van? - kérdeztem és elindultam kifelé reszkető lábakkal.
Nye: Vegyél fel valamit, az istenért! - mordult rám, mielőtt kiléptem volna.
Gyorsan magamra kaptam a székre terített frotírköntösömet. Amikor kiléptem a nappaliba, Nye a teraszon állt majdnem meztelenül. Csak egy boxeralsót viselt. Tökéletes testének látványa ismét elvarázsolt. A szemei viszont szomorúak voltak.
Angie: Mi a baj?
Nye: Sajnálom... - súgta. - Nem megy. Én... képtelen vagyok uralkodni magamon.
Angie: Az ágy miatt ne aggódj, semmi sem történt, az csak egy bútor. - ellenkeztem.
Nye: Hát még mindig nem érted? Nem láttad mit tettem a vassal? Nézz magadra! Szerinted mi történt volna ha akkor a kezeim téged markolnak? - kérdezte szinte kiabálva.
Elsápadtam. Úgy éreztem le kell ülnöm. Már nyoma sem volt az iménti vágyakozásnak. Nye közben bement a szobába és villámgyorsan felöltözött.
Angie: Ne menj el... - súgtam rekedt hangon és a könnyeim kicsordultak, bármennyire is küzdöttem ellenük.
Nye: Ssss!Ne sírj! - súgta és leült mellém, majd két kezébe vettem az arcomat. - Nem hagylak itt. Ígérem.
Angie: Sajnálom. Nem hittem hogy ez neked ilyen nagyon nehéz.
Nye: Én sem hittem volna. - sóhajtott. - Talán várnunk kell egy kicsit. Meg kell szoknom hogy ilyen közel vagy hozzám. - magyarázta.
Angie: Igen. - bólintottam. - Akkor... neked nem is volt jó? - kérdeztem csalódottan.
Nye: Ne butáskodj! - nevetett kissé idegesen. - Hát persze hogy jó volt... talán túlságosan is.
Angie: Oh! - nyögtem ki. Éreztem hogy elpirulok.
Nye: Tudod mit? Feküdjünk le aludni. - ajánlotta. - Előtte megnézem mit lehet csinálni azzal az ágykerettel - mondta bűnbánó arccal majd eltűnt pár percre. - Hát sajnos eltört, de úgy ahogy rendbe hoztam.
Angie: Nem számít.
Nye: Gyere! - súgta és a karjába vett, majd bevitt a szobába. - Most pedig vegyél fel valami illedelmeset. - utasított.
Betámolyogtam a gardróbomba majd felrángattam magamra a rózsaszín szaténpizsamámat. Mire kiértem Nye már az ágyban feküdt. Kitárta a karját én pedig hálásan hozzábújtam. Hirtelen nagyon fáradt lettem. Még éreztem néhányszor az ajkait a homlokomon, majd elnyomott az álom.

1. Cullenék

Szavakba sem lehet önteni azt a megkönnyebbülést, amit éreztem. Lina tud mindent. És mégis szeret, nem fél tőlem. A karjaimba bújik és el sem akar engedni. Hihetetlen érzés volt. Mintha fuldokoltam volna és most hirtelen levegőhöz jutnék.
Nehéz volt neki beszélni az életemről és titkokról, amik körül vesznek. Néha attól féltem hogy ez már túl sok lesz neki és sikítozva menekül majd előlem. Sohasem fogom elfelejteni a sikolyát azon az estén. Mintha a húsomba vágtak volna. És aztán ájultan esett össze, alig voltam időm utána kapni. Az azt követő szörnyű órák emléke pedig még mindig keserűséggel tölt el. A várakozás a doktorra, Lina vergődése, könnyei... és megint csak a várakozás. Egyetlen percre sem hagytam magára, figyeltem minden rezdülését. És az órák lassan napokká váltak. Carlisle ugyan megnyugtatott hogy Linának semmi baja, csak a sokk miatt nem tért még magához, de én akkor is rettegtem hogy nem bírja ki ezt a megrázkódtatást. Csak egyetlen percre hagytam magára hogy felhívjam Edward-ot, de alig hogy kiléptem a szobából meghallottam a gyorsuló szívverését, ami előre jelezte hogy fel fog ébredni.
Életem leghosszabb percei voltak, amíg rászántam magam hogy belépjek a szobájába. Féltem hogy mit fog szólni, hogyan fog nézni, félni fog e tőlem.
És most itt van egy szörnyeteg karjában és boldog.
Nye: Nem vagy éhes? - kérdeztem.
Angie: Hát... csak mint egy farkas! - vallotta be.
Nye: Ami azt illeti nem vagyok egy mesterszakács, de egy palacsintát talán össze tudok hozni. - mondtam mosolyogva.
Angie: Juharsziruppal. - bólintott.
Nye: Hát persze. - tettem hozzá.
Kikászálódtam az öleléséből és gyors puszit nyomtam a feje búbjára.
Angie: Addig én letusolok és felöltözök. - jelentette be.
Nye: Hm... pedig nagyon édes vagy ebben a pólóban. - jegyeztem meg. Ő erre elpirult.


A forró zuhany talán még sohasem esett ilyen jól. És volt időm gondolkozni is. Vámpírok és vérfarkasok, párducok és a szerelmem mint egy horrorfilm hőse. Hihetetlen... pedig igaz. Ha nem a saját szememmel látom biztosan nem hittem volna neki.
És az volt a furcsa hogy nem lepett meg. Talán mert mindig tudtam hogy valamit titkol, valami nincs rendben vele és a többiekkel. Gondolkozni kezdtem. Lehetséges hogy van egy különleges hatodik érzékem, ami tudat alatt megsúgta nekem ezeket? Hiszen az álmaim már régen előre jeleztek mindent.
És az álmokról eszembe jutott amit Nye mondott. Ő volt az aki a sötétségbe burkolózva figyelt engem. Már az első nap. Lehetséges hogy azóta szeret engem? A gondolat mámorító volt. Felvettem a köntösömet és átsétáltam a gardróbomba. Közben finom illat csapta meg az orromat és hirtelen megkordult a gyomrom is. Szerettem volna sietni. Ehhez képest tíz percig agyaltam hogy mit vegyek fel. Végül egy farmert és egy kockás inget vettem magamra, mert ezekben rendszerint jól éreztem magam.
Megfésültem a hajam és kifestettem a szempillámat. Sokkal jobb lett a közérzetem, így boldogan trappoltam be a konyhába. Még a lélegzetem is elakadt a látványtól, ahogy Nye dobálva fordítja meg a palacsintákat, amik tökéletes aranyra voltak sülve. A pulton már meg volt terítve.
Angie: Nagyon jó az illata! - mondtam és letelepedtem a tányérom elé.
Nye: Akkor láss hozzá. - javasolta és kapásból öt darabot odatett a tányéromra, majd nyakon öntötte csokiszósszal és sziruppal.
Angie: Ennyit én nem tudok megenni. - ellenkeztem.
Nye: Pedig jó lenne ha megpróbálnád. Betegesen sápadt és vékony vagy. - mondta aggódó szemekkel.
Angie: Ennél szebb bókot is kaptam már. - mondtam durcásan és nekiláttam az ételnek.
Aminek még az illatánál is finom volt az íze. És pillanatok alatt eltüntettem mind az öt szeletet és még utána hármat.
Nye: Kérsz még? - kérdezte a második pohár narancslé után.
Angie: Nem, köszönöm. Nagyon jól esett.
Nye: Máris jobban festesz. Azt hiszem gyakrabban fogok főzni neked.
Rámosolyogtam. Tetszett a gondolat.
Angie: És desszert is kapok? - kérdeztem, majd odasompolyogtam hozzá.
Nye kérdőn nézett rám, mire én hozzásimultam és a karjaimat a nyaka köré fontam.
Nye: Úgy nézem már teljesen jól vagy. - jegyezte meg.
Angie: Aha! - bólintottam. - Kérdezhetek valamit? - érdeklődtem, miután bámultuk egymást néhány percig.
Nye: Persze. Nincsenek titkaim előtted... most már.
Angie: Szóval... azon tűnődtem az imént, hogy... - nem tudtam hogy mondjam el neki.
Nye: Nos?
Angie? Tehát azon gondolkoztam... hogy miért nem csókolsz meg? - böktem ki.
Nye: Megcsókoltalak.
Angie: Nem. Én csókoltalak meg, te csak hagytad magad. - ellenkeztem.
Nye: És ez zavar? - kérdezte és közben kisimított egy tincset az arcomból.
Angie: Nem... nem igazán. Csak kíváncsi vagyok. - vallottam be.
Nye: Azt hiszem azért mert féltem hogy bajod esik. Tudod én nagyon erős vagyok. És néha nem igazán tudom ezt kezelni. És ha csak egy percre is lankad a figyelmem, könnyen lehet hogy eltöröm valamidet, pedig csak meg akartalak érinteni...így. - súgta és végigcirógatta az arcomat, le egészen az állam vonaláig.
Angie: Hogy? Mutasd meg újra... - súgtam.
Nye: Nem könnyíted meg a dolgomat. - mondta és közelebb hajolt.
Az ajkaival végigcirógatta az arcomat, majd tovább haladt a fülemhez és le egészen a nyakamon a vállamig, ameddig az ing szabadon hagyta. A szívem majd kiugrott a helyéről, és a konyhabútorok forogni kezdtek. Szorosabban kapaszkodtam Nye vállába, mert attól féltem hogy össze fogok esni. A térdeim ugyanis vészesen reszketni kezdtek. Felsóhajtottam.
A kezei végigvándoroltak a hátamon, le a derekamig, és ez olyan érzés volt mintha szikrák érintenék a bőrömet. Behunytam a szemem. Aztán egy pillanatra eltűnt a lában alól a talaj és mire feleszméltem, már a nappali kanapéján feküdtünk.
Angie: Ezt hogy csináltad? - kérdeztem döbbenten.
Nye: Szakmai titok. - válaszolta mosolyogva, majd beletemette az arcát a hajamba.
A lélegzetétől libabőrös lettem. Nagyjából tudtam érzékelni a végtagjaimat és lassan megkerestem a hátát és végigsimítottam rajta egészen a nyakáig. Megborzongott. Ez kellemes érzés volt. Felemelte a fejét és a szemembe nézett.
Angie: És a szemeid? Amikor világít... azt hogy csinálod? Szándékosan? - érdeklődtem.
Nye: Ühümmm... - bólintott, majd behunyta a szemét. - Eleinte ezt is nehéz volt kontrollálni. - vallotta be.
Kinyitotta a szemét és most zöldes arany fényben úszott a tekintete. Akár egy farkasé az éjszakában. Lenyűgözve néztem.
Nye: Emlékszel? - kérdezte. Bólintottam. - Annyira sajnálom. - súgta és fény lassan kialudt a szeméből.
Angie: Én nem. - ellenkeztem. - Akkor talán féltem tőled, de most tudom hogy te már azokban az időkben is vigyáztál rám.
Nye: Az első perctől kezdve a tiéd vagyok. - súgta.
Angie: Eddig ezt nem nagyon vettem észre. - ellenkeztem.
Nye: Ez volt a cél. Hogy ne tudj meg semmit. Hogy megóvhassalak attól ami vagyok.
Angie: Nem kell magadtól megvédened. Ez az én döntésem is volt. Szeretlek, néha azért ami vagy, néha pedig annak ellenére. És ez ösztönös volt, mert ami azt illeti veled kapcsolatban már mindenre gondoltam, de az igazsághoz mégsem voltam közel.
Nye: Túl sokat fecsegsz. - súgta mosolyogva, majd futólag megcsókolta a számat. - De azért szeretem hallgatni. Főleg ha arról beszélsz hogy szeretsz engem. - folytatta.
Angie: Nem térhetnénk vissza arra amit előbb csináltál? Csak most részletesebben! - kértem. Nye felnevetett.
Nye: De... igen. - egyezett bele.
Lassan hozzáérintette forró ajkait az enyémhez, én pedig beletúrtam a hajába, amitől ismét megremegett a teste és teljes odaadással kezdett csókolni. Még sohasem csókoltak meg így. Travis főleg nem.
Ez nem csupán egy csók volt, ez volt az első igazi csókunk. Szenvedélyes, gyengéd, édes, hívogató, bizsergető, szédítő... csak ilyen szavak jutottak eszembe. Aztán később már semmilyen szavak, ami azt illeti már a nevemet sem tudtam volna megmondani.
Ekkor Nye váratlanul eltávolodott tőlem.
Nye: Azt hiszem... - lihegte. - Ez nem a legmegfelelőbb pillanat.
Angie: Szerintem igen. - ellenkeztem és vissza akartam húzni magamra.
Nye: Dr. Cullen hamarosan itt lesz. Felhívtam amíg a fürdőben voltál. Azt mondta szeretne megvizsgálni.
Angie: Oh! Egy vámpír... a lakásomban? - kérdeztem zavart mosollyal.
Nye: Ami azt illeti három és háromnegyed. - javított ki. A fia Edward és az ő felesége Bella is eljönnek. És Rob.
Angie: Whao! - leheltem. - Ez érdekes lesz.
Nye: Félsz?
Angie: Nem... dehogy. Hiszen azt mondtad hogy ők nem bántják az embereket.
Nye: Így van. Hidd el kedvelni fogod őket. - biztatott.
Eléggé feszült voltam, és amikor megszólalt a csengő idegesen felugrottam a kanapéról. Nye leszólt a portásnak hogy felengedheti a vendégeket. Én közben járkálni kezdtem. Odakint már alkonyodott. Kifelé bámultam az ablakon. Pár perc múlva Nye kinyitott az ajtót.
Carlisle: Nahát, mennyivel jobban festesz. - üdvözölte Nye-t egy barátságos hang.
Rob: A megkönnyebbülés teszi. - vágta rá. Felismertem Rob hangját.
Nye: Hogy mi miatt van az szerintem csak rám tartozik. - jelentette ki nevetve. - Gyertek be.
Bella: Igazad volt, ez a lakás tényleg nagyon szép. - jegyezte meg egy csilingelő hang.
Edward: Akkor nincs ellenedre ha veszünk egyet a környéken?
Rob: Ugyan Bella, ne ellenkezz már! Tudom hogy szeretnél megint a közelemben lakni! - szólt egy gúnyos hang. Halk morgás hallatszott.
Ekkor egy bársonyos érintést éreztem a hátamon.
Nye: Minden rendben? - kérdezte suttogva. Ránéztem.
Angie: Igen.
Megfordultam és a döbbenettől szóhoz sem jutottam. A három leggyönyörűbb embert láttam magam előtt, aki a földön élhet. A szőke hajú férfi, alig lehetett több 25-nél és bátorítóan mosolygott rám. A lány tétován felém intett. A bőre hófehér volt és hosszú gesztenyebarna haja lágyan keretezte lélegzetelállítóan szép arcát. Ő és a mellette álló fiú nagyon fiatalnak látszottak. Edward, mint közben kitaláltam, magas volt és nagyon nagyon jóképű. A haja színe meghökkentő volt. Nem gondoltam volna hogy a vörös haj jól állhat a férfinak. Ami közös volt bennük földöntúli szépségükön kívül, az a borostyánszínű szemek. Ránéztem Rob-ra. Az ő szemei zöldek voltak, mint amikor megismertem. És a bőre sem volt annyira sápadt.
Carlisle: Örülök hogy jól vagy. Mindannyian nagyon aggódtunk érted. - törte meg a csendet. - A nevem Carlisle. Ők pedig itt a fiam és a felesége.
Angie: Heló! - nyögtem ki. Nye átölelte a vállam és közelebb vitt a vámpírokhoz. - Örülök a találkozásnak. - tettem hozzá.
Bella: A nevem Bella. - mutatkozott be és a kezét nyújtotta.
Amikor megérintettem a szívem nagyot dobbant. Jéghideg volt a bőre.
Nye: Ó, igen. Ezt is akartam mondani. - mondta, amikor látta hogy meglepődtem.
Edward: Ahogy elnézem még van egypár dolog amit kifelejtettél. - jegyezte meg mosolyogva. Furcsán nézett rám. - Furcsán? - kérdezte.
Meglepetten néztem rá, majd Nye-ra. Bella kuncogni kezdett.
Nye: Edward képes olvasni mások gondolataiban.
Angie: Hogy? - kérdeztem döbbenten. - Mindenkiében?
Bella: Nem egészen. Az enyémben csak akkor tud ha engedem neki, és Nye-nak csak a szándékait hallja. - magyarázta.
Angie: És... az enyémet hallja? - kérdeztem lélegzet visszafojtva.
Uhhh... akkor azt is tudja hogy mit csináltunk Nye-jal mielőtt ők idejöttek. Elpirultam.
Edward: Most már tudom. - jegyezte meg. - Igazán, Nye szólhattál volna hogy rosszkor jövünk.
Nye: Hogy? - nézett rá értetlenül. Edward felnevetett.
Angie: Ez lenyűgöző! - suttogtam.
Carlisle: Engem inkább az nyűgöz le hogy milyen könnyedén túltetted magad a hallottakon és... - ekkor Rob-ra nézett. - Látottakon. Arról nem is beszélve amit megtudtál.
Bella: Ugye milyen idegesítő? Folyton azt várják hogy mikor esel össze ájultan? - kérdezte mosolyogva. Kitört belőlem a nevetés.
Angie: Pontosan. - helyeseltem. - Veled is megtörtént?
Edward: Miért nem ülünk le és meséljük el Angie-nek a történetünket? - javasolta.
Örömmel beleegyeztem, de azért titkon bíztam benne hogy a látogatás nem húzódik el és folytathatjuk Nye-jal amit félbehagytunk. Ekkor elkaptam Edward tekintetét. Hamiskás mosolyt villantott rám és én fülig elpirultam.
Edward: Azt hiszem hosszú éjszakád lesz! - súgta oda Nye-nak, nem túl halkan hogy azért én is meghalljam.
Nye: Tessék? - kérdezte, majd rám nézett.
Én pedig igyekeztem közömbös arcot vágni, közben a pokolba kívántam Edward Cullen-t, aki ettől még szélesebb vigyorgott, egészen addig amíg a felesége oldalba nem bökte. Kezdtem megkedvelni Bella-t.

37. Vörös hold

Haragudtam Nye-ra amiért csak úgy otthagyott, és aztán Dax-szel üzente meg hogy nem tud visszajönni. Még az is eszembe jutott hogy nem meri bevallani a titkát. De mégis mi lehet olyan szörnyű, hogy attól fél nem akarom majd őt? Talán megölt valakit?
Elgondolkoztam. Mi van ha gyilkos? Akkor is tudnám szeretni? És a válasz egyszerű volt. Igen. Akkor is szeretném. Nem hiszem el hogy ezen bármi is változtatna. Vasárnap egész nap a telefont lestem. De csak Robert hívott fel és jó alaposan kiosztott.
Robert: Ha nem érdekellek legalább mondd meg a szemembe! De ne hitegess!
Angie: Én nem hitegettelek...
Robert: De igen. Hagytad hogy reménykedjek. És aztán... mégis mi ütött beléd? Azt hittem te és Nye végeztetek egymással! - kiáltotta a telefonba zaklatott hangon.
Angie: Úgy tűnik nem. - sóhajtottam.
Robert: Hát ez remek! És te hagyod hogy az a pasi dróton rángasson! Hihetetlen hogy ennyire vak vagy! Nem veszed észre hogy azzal az alakkal nem stimmel valami. - magyarázta. - És ezt a másik négynek is megmondtam. Erre Jerome annyira felhúzta magát hogy majd szétrobbant.
Angie: Szerintem nem kellene beleavatkoznod a magánéletembe. Ha jól emlékszem még jogom van dönteni arról hogy kivel vagyok! - mondtam dühösen. - Szia! - lecsaptam a telefont.
Tudtam hogy gyerekes húzás volt, de untam már a prédikációját. Ezután visszafészkeltem magam a kanapéra és tovább szuggeráltam a telefont.
Másnap csalódottan indultam dolgozni. Az ismerős terepjáró már a szokott helyén parkolt és sejtettem hogy kellemetlen híreket kapok, mert Rob ott állt a kocsi mellett és láthatóan engem várt.
Rob: Szia!
Angie: Szia! Ki vele! - tértem a lényegre.
Rob: Jerome-mal volt egy kis problémánk és most nincs túl jól. Nye vele van. Egy orvos barátunkat várja, aki az ország másik felében lakik.
Angie: Egyszerűen szóval ma nem látom Nye-t. - sóhajtottam.
Rob: De igen. Azt üzeni, hogy érted jön. És fel fog hívni.
Angie: Hát jó!
Furcsán kellemetlen előérzetem volt. Ismerős érzés. Mintha egy kő lenne a gyomromban. Csak nem tudtam miért. Lonnie hírei sem javítottak sokat a kedvemen. A japán ügyfelek csak este érnek ide, így a tárgyalás későig el fog húzódni. Az üzleti ebéd eléggé csípős hangulatban telt. Robert gorombán viselkedett és minden alkalmat megragadott hogy a többi kolléga előtt beégessen. Némán tűrtem a bosszúját.
Már jócskán délután volt, amikor Sarah átirányította Nye hívását.
Nye: Bocs hogy eddig nem jelentkeztem, de Jerome nincs túl jól.
Angie: Mi a baja? - érdeklődtem.
Nye: Majd ezt is el fogom mondani, ígérem. Mikor mehetek érted?
Angie: Hát... az üzleti megbeszélés biztosan el fog húzódni, úgyhogy szerintem 9 óra után végzek csak. Egyezünk meg fél 10-ben, ok? - ajánlottam.
Nye: Rendben! Ott leszek. - mondta. - Egyébként... piszkosul hiányzol!
Angie: Hazudós! - mondtam zavartan.
Nye: Pedig így van! - mondta gyengéd hangon. Közben kopogtak.
Angie: Mennem kell. - sóhajtottam.
Nye: Tudom. Vigyázz magadra!
Angie: Szia!
Nye: Szia!
A délután rém unalmasan telt. Sarah elmesélte, hogy Dax kereken fél percig mosolygott rá. Ezt Lonnie-val kellőképpen kielemeztük és ezzel ki is merültek a nap történései.
A japán ügyfelek szöszmötölős, mindenbe belekötős karót nyelt aktakukacok voltak és meglehetősen próbára tettek a türelmünket. Ennek ellenére hamarabb végeztünk, mint hittem volna. Robert lekísérte a befektetőket és Lonnie is elköszönt. Rajtam kívül mindenki hazament már. Az irodámban olvasgattam és két percenként az órára néztem. Még egy óra... Unatkoztam.
Kinéztem az ablakon. Odakint már egészen sötét volt. A levegő is biztosan lehűlt mát. Hirtelen erős vágyat éreztem hogy sétáljak egyet. Igen, miért ne? Elmegyek a Starbucks-ba és veszek egy csokis shake-et.
Mire leértem már sötét volt. Furcsa villanásra lettem figyelmes. Az utcai világítás volt az. És a környező épületek fényei. Újabb villanások és aztán vége. Sötétség. Áramszünet volt. Gyakran előfordult nyáron. Mégis kellemetlen érzés fogott el. A város ijesztőnek hatott a fényáradat nélkül. Csak a telihold adott némi világosságot, de a fehér fénytől még inkább hátborzongatóbb lett a környék.
Visszaforduljak? Már a fele utat megtettem. Ekkor nevetést hallottam. Mekkora liba vagyok, hiszen mások is járnak az utcán, áramszünet ide, vagy oda. Felgyorsítottam a lépteimet.
Már túl késő volt visszafordulni, amikor megláttam a négy férfit a furgon mellett. Két fekete és két mexikói bevándorló volt. Azok a fajták akikről este a hírekben hallani. Fejkendőt viseltek mint a bandatagok. Nyilván azok is voltak.
Férfi1: Hova hova szépséges senorita? - kérdezte az egyik.
Férfi2: Látod Miguel? Ilyennel lehet sok pénzt keresni Amerikában! - kiáltotta és megragadta a karomat. - Ezért a pofás darabért legalább 30at kapunk!
Angie: Engedjen el! Se... - kiáltani akartam, de befogta a számat. Hiába vergődtem nem tudtam szabadulni. A férfiak csak nevettek a szenvedésemen.
Most végem van. Ezek elrabolnak és eladnak. Mindennek vége. Én is csak egy leszek a sok eltűnt lány közül.


Este nyolckor már idegesen járkáltam a szobámban. Mindent elterveztem előre. Minden mondatot. Bárcsak azt is tudnám hogy Lina mit fog válaszolni.
Megcsörrent a telefonom. Edward keresett.
Nye: Mondjad Eddie!
Edward: Azonnal indulj Angie-ért! Alice látta őt. Megtámadja egy csapat férfi!
Nye: Mi? - kiáltottam és azonnal rohanni kezdtem. - Hol? Mikor?
Edward: Egy Starbucks logót lát Alice és... nagyon sötét van. - hadarta.
Alig hogy kihajtottam a garázsból a város elsötétült. Rátapostam a gázra. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Oda kell érnem.
Talán percek teltek el, amíg odaértem az iroda elé. Kiugrottam a kocsiból. Hallgatózni kezdtem. Néhány utcányira nevetés hallatszott. Férfiak nevettek valamin. Rohanni kezdtem. Csupán fél perc kellett és megláttam őket.
Az egyik hátulról tartotta Angie-t, befogva a száját. A másik éppen a furgon ajtaját nyitotta ki.
Ösztönösen cselekedtem. Láthatatlanná váltam és elsőként azt a férfit ütöttem le, aki Angie-t tartotta. Lina a földre zuhant, majd hangzavar hallatszott. Az egyik fekete pisztolyt rántott. Idegesen kiabáltak. Kiütöttem a pisztolyt a kezéből. A másik közben felrántotta Linát a földről és megpróbálta belökni a kocsi hátuljába. Iszonyúan dühös voltam és talán az érzelmeim miatt, de nem tudtam tovább megtartani a láthatatlanságot.
Férfi1: Mi a franc... - kiáltotta és elengedte Angie-t. Lina döbbenten nézett felém.
Közben lövés dörrent, de még időben el tudtam ugrani. Fel a furgonra, majd onnét rá arra, aki Lina mellett állt. Azt hiszem ő most fogta fel hogy én vagyok az.
Nye: Feküdj! - üvöltöttem és rávetettem magam. Ismét ránk lőttek.
Felpattantam a földről és rárontottam a fegyveresre. Annyi ideje sem volt hogy újra lőjön, amikor leütöttem. A negyedik férfi kővé dermedve állt. Rávillantottam az arany fényben világító szememet. A bűnöző üvöltve menekült. A másik három eszméletlenül fetrengett a földön.
Lina a furgon előtt ült a földön. A város fényei ismét kigyulladtak.
Nye: Lina... jól vagy? - kérdeztem. Közelebb léptem hozzá, de ő hátrálni kezdett. - Nem kell félned!- súgtam. - Nem bántalak.
Odamentem és a kezemet nyújtottam neki. Az arca olyan rémült volt, hogy attól féltem sokkot kapott. Remegett, mintha hideg rázná.
Nye: Gyere, menjünk haza szerelmem! - mondtam megnyugtató hangon és fel akartam segíteni. Ekkor felnyögött és arrébb vonszolta magát.
Szívszorító látvány volt. Ekkor egy árny suhant a levegőben. Rob ugrott le a tetőről. Angie összerezzent. A szemei még inkább kikerekedtek.
Rob: Edward hívott. - mondta. - Jól van? - kérdezte suttogva.
Nye: Halálra rémült.
Rob: Mit látott?
Nye: Nem tudom. De azt hiszem éppen eleget. - suttogtam.
Rob: Megpróbálom lenyugtatni. - mondta. Lina idegesen ingatta a fejét.
Nye: Na ne! - kiáltottam amikor megéreztem az ismerős szagot. - Leah! Menj innét!
A hatalmas farkas megkerülte a furgont és megállt Angie mellett. Ő ránézett. Leah is őt nézte. Csend volt. Aztán vérfagyasztó sikítás hallatszott az éjszakában.


A tudatom kavarogva próbált elszakadni a valóságtól. De mi is a valóság? Mi az álom? Mi a képzelet? És hogy keveredhetett össze minden? Mikor jutottak át a képzelet szüleményei az álmaimba és onnét a valóságba?
Hangok szűrődtek át a falon, amivel a tudatom próbálta megóvni az elmémet. Éreztem hogy felemelkedem és valahová visznek. Talán az ördög jött el értem és most a pokolra tartok. Forróság érte a bőrömet és ismerős illatot éreztem. Halkan sírni kezdtem. Tudtam hogy nem álmodom, de akkor mégis mi történik? Mi ez az egész?
Aztán elcsendesült minden. De az elmém nem engedte szabadon a látottakat. Újra és újra láttam mindent. Az árnyat, ahogy a férfiakkal küzd, aztán felbukkant Nye a szemei tűzként ragyogtak és gyorsabb volt a gondolatnál. Aztán Rob leugrott a tetőről, akár egy székről tette volna. És végül megjelent egy óriási farkas, aki egyenesen rám nézett. És itt valahol... a józan eszem vesztettem el. A világ ködbe borult, majd sötétbe.
És minden előröl kezdődött. Újra és újra. Képről képre. Annyiszor láttam már mint egy megunt filmet. És kezdtem elhinni hogy csak álmodom.
Néha hangokat hallottam. Ismerős hangokat és ismeretleneket. Egy forró kéz érintett és mintha lekerültek volna rólam a ruháim. Aztán nedves szivacs érte az arcomat és a karomat. Ezután mintha jég ért volna a bőrömhöz. Nyöszörögni kezdtem.
Majd ismét hallottam a hangokat.
Nye: Carlisle, biztos hogy jól van?
Carlisle: Fizikailag teljesen egészséges. De azt hiszem a látottak nagyon megviselték.
Leah: Annyira sajnálom! Az egész az én hibám.
Rob: Mi csak segíteni akartunk, ne okold magad, kicsim!
Hallottam a beszédet, de nem tudtam felfogni az értelmét. Aztán csend lett. Néha messziről hangokat hallottam. A nevemen szólítottak. De nem tudtam válaszolni. És nem mertem. Tudtam hogy a sötétben egy farkas áll lesben.
Már végképp nem tudtam hogy mikor álmodom és mi az ami tényleg megtörtént. Az elmém nem volt képes külön bontani a valóságot a képzelettől és belecsöppentem egy olyan világba ahol minden lehetséges volt. Farkasok ugráltak a háztetőkről és az emberek szeme világított.
Nem tudom mennyi idő telt el. De éreztem hogy van elég erőm hogy megmozduljak. Kinyújtottam a karom. Puha lepedő tapintottam. A lábamat is kinyújtottam. Az ágyam. Felsóhajtottam. Csak álmodtam az egészet. Hát persze, hiszen éjszaka van.
Felültem. Valami nem stimmel. A lehúzott redőny nyílásain a fény vékony sugarakban kúszott be a szobába, groteszk alakokat rajzolva a falra és a bútorokra. Magamra néztem. Egy fehér pólót viseltem. Sohasem alszom pólóban.
Ekkor kattant a zár és ajtó lassan kinyílt. Nye lépett be a szobába. Úgy néztem rá mintha most látnám először. És így is volt. Bizonyos értelemben. Tudtam hogy ami az emlékeimben él az nem álom volt.
Nye: Már nagyon aggódtam. - vallotta be. - Majdnem két napja hogy... - elakadt a hangja.
Angie: Két nap...
Nye: Hogy érzed magad?
Angie: Úgy érzem mintha száz évet aludtam volna. - mondtam rekedt hangon.
Nye idegesen topogott az ágy szélénél. Nem tudtam hogy mit mondjak.
Angie: Te... nem vagy ember. Ugye, nem? - kérdeztem és a szememben könnyek sokasága várta hogy útjára indulhasson.
Nye: Nem. - ismerte be. - Nem vagyok ember.
Angie: Akkor mi vagy? Szuperhős? Ufo?
Nye: Félek hogy túl sok lesz ez neked...
Angie: Kérlek, engem ne félts! Csak mondd már el az igazat, mert úgy érzem hogy megőrülök. - kiáltottam hisztérikus hangon.
Nye: Rendben. Emlékszel, amikor megkérdeztem hogy hiszel e a vámpírokban? - kérdezte.
Elakadt a lélegzetem.
Angie: Te az vagy?
Nye: Nem. Csak félig. - válaszolta. Aggodalmasan nézett rám. - Félig pedig alakváltó vagyok. Pontosabban farkas.
Angie: Farkas? - kérdeztem vékony hangon. Bevillant egy emlék. - Mint az?
Nye: Igen. - tudta hogy mire célzok. - Azt ami én vagyok úgy nevezik hogy árnyjáró.
Angie: Árnyjáró... - suttogtam. - És a többiek is ilyen árnyjárók? Rob is?
Nye: Rob vámpír.
Angie: Aha! - bólintottam és letöröltem a könnyeimet. - Vámpírok? És farkasok?
Nye: Igen.
Angie: És a másik három? - kérdezte.
Nye: Ephraim és Dax emberek. Nekik különleges képességeik vannak. Dax megérzi az emberek érzelmeit. Ephraim pedig képes kommunikálni az állatokkal.
Angie: És Jerome? - kérdeztem.
Nye: Jerome hasonló mint Leah. A farkas. De ő nem farkassá változik hanem párduccá.
Angie: Úgy érted... hogy a hatalmas farkas... valójában ember? - kérdeztem döbbenten.
Nye: Igen. Egy lány. A neve Leah és ő Rob barátnője.
Angie: Azt hittem a vámpírok és a vérfarkasok ellenségek. - suttogtam.
Nye: Úgy tűnik mégsem.
Angie: És te... mindig ilyen voltál? - kérdeztem reszketve. Nye megrázta a fejét.
Nye: Jól vagy?
Angie: Igen. - bólintottam.
Nye: Folyton azt várom hogy megint elájulsz... hogy megint sikítozni kezdesz.
Angie: Amíg nem vezeted be Godzillát pórázon addig ez nem fog bekövetkezni.
Nye: Ne aggódj, Godzilla a helyén van. - mondta mosolyogva. Elakadt a lélegzetem.
Angie: Tudod ezek után ha azt mondod hogy Shrek a nagybátyád azt is elhiszem. Szóval ne tréfálkozz. - mondtam sértődött hangon. - Most pedig mondj el mindent.
Nye leült az ágyam szélére. Igyekeztem lecsillapítani a szívverésemet.
Nye: Hónapokkal ezelőtt kezdődött minden. - kezdett bele a történetbe.
Figyelmesen hallgattam, néha kérdeztem is. A nevek, az információk megszámlálhatatlanok voltak, de a lényeget megértettem. És alig egy óra alatt teljes képzést kaptam vámpírológiából és vérfarkas tanból.
Nye: És szombaton Jerome végre átváltozott. - fejezte be a történetet.
Angie: Whao!
Nye: Jól vagy? - kérdezte.
Angie: Miért kérdezed ezt folyton?
Nye: Most tudtad meg hogy vámpírokkal és farkasokkal élsz körülvéve. Nem is beszélve arról hogy egy árnyjáró szerelmes beléd. Azt hiszem ettől minden normális ember zaklatott lenne egy kicsit.
Angie: Azt hiszem az én agyam másképp működik. - sóhajtottam. - És különben is, nem ez az első találkozásom a természetfölöttivel. - ismertem be.
Nye csodálkozva nézett rám. Elmeséltem neki a szobámban előforduló paranormális jelenségeket. Meglepetésemre csúf grimaszt vágott.
Nye: És elképzelésed sincs hogy micsoda néz téged álmodban? - kérdezte gonosz mosollyal és rám villantotta a szemeit.
Angie: Te? - kérdeztem döbbenten. - Te voltál az?
Nye: Igen.
Angie: Te jó ég! - suttogtam. - Hiszen én még beszéltem is hozzád.
Nye: Álmodban is beszélsz. - világosított fel. Majdnem elsüllyedtem.
Angie: És miket mondtam?
Nye: Néha beszéltél apukádról. De főleg rólam. - mondta mosolyogva és megfogta a kezemet. - Arra kértél maradjak veled. És... azt mondtad szeretsz!
Éreztem hogy elpirulok. Lehajtottam a fejem.
Nye: A kérdés az, hogy ezek után is akarod e hogy itt maradjak? - kérdezte.
Angie: Hogyan?
Nye: Mert csak egy szavadba kerül és fogom a természetfölötti pereputtyomat és lelépünk.
Angie: És szerinted tudnám folytatni az életemet mintha mi sem történ volna? - kérdeztem szemrehányó hangon.
Nye: Nem. Nem hiszem. De talán könnyebb lenne.
Angie: Nem hinném. - ráztam meg a fejem. - Az vagy ami. És ezen nem változtathatsz. Én pedig szeretlek. És ezen én nem változtathatok.
Nye: És is szeretlek! - súgta és megsimogatta az arcom. - Nem félsz tőlem?
Megráztam a fejem, majd odamásztam az ölébe. Magához ölelt én pedig a mellkasába fúrtam a fejemet.
Nye: És nem lesz furcsa, hogy egy olyannal légy együtt mint én? - kérdezte aggódva.
Angie: Mármint jóképű, vicces, okos, erős és jószívű? Hmmm... talán kibírom majd valahogy. - mondtam mosolyogva.
Nye is mosolygott végre. Megsimogattam az arcát majd lassan, óvatosan megcsókoltam. Végre viszonozta a csókomat és szorosan magához ölelt.
Nye: De ugye ezentúl sem várod el hogy az ajtón át közlekedjek? Már megszoktam a teraszt! - mondta nevetve.
Angie: Na ne mond! Ami azt illeti nekem teljesen mindegy hogy hogyan közlekedsz, amíg itt vagy velem. Tőlem aztán repülő rózsaszín elefántok is szállíthatnak.
Nye: Azért maradjunk a realitásoknál!
Angie: És ezt pont egy mesebeli lény mondja nekem! - mondtam nevetve és még jobban
befészkeltem magam a karjai közé.

36. Várakozás

Mindennél jobban vágytam rá hogy láthassam Linát. Elterveztem mindent. Megkérem hogy beszéljünk. Kettesben. Elmondom neki hogy hiba volt minden. Szeretem őt, vissza akarom kapni. Ha nem hisz nekem akár a lába elé is leborulok, és úgy könyörgök neki. Aztán ha már tudja hogy szeretem, akkor elmondom neki az igazat rólam. Kész szöveg volt a fejemben, minden lehetséges kérdésére volt válaszom.
De ott a parkolóban minden elromlott egy perc alatt. Ahogyan azzal az idegen férfival ölelkeztek, nevettek... úgy éreztem felrobbanok. Még sohasem éreztem ilyen féltékenységet, ilyen elemi ösztönt arra hogy kioltsam egy másik ember életét. Próbáltam lehiggadni, de hiába. Az izmaim megfeszültek és az emberi énemet magam mögött hagyva utánuk rohantam. A liftet már lekéstem így felrohantam a lépcsőn és az utolsó előtti emeletnél megnyomtam a gombot. A futás lenyugtatott kissé, így nagyjából biztos voltam benne hogy képes leszek kérdezni, mielőtt ütök. Az ajtó kinyílt és megláttam őket egymás karjában.
Ezután nem nagyon emlékszem hogy mi történt. Valami sötét köd ereszkedett az agyamra. Hallottam hogy Lina kiabál velem, de csak egyetlen gondolat maradt meg a fejemben: elpusztítani. A következő homályos emlék az volt, hogy Jerome és Rob lerohantak és lefogtak. Innét az események úgy pörögtök le előttem mint egy film. A kép egyre tisztább lett. És lassan ráébredtem mi történt. Lina szavai kijózanítottak. Az unokatestvére. A rokona. Valaki akit szeret. És én majdnem megöltem.
Üvölteni szerettem volna. Még akkor is amikor Rob meghozta a hírt, hogy Angie nem rúg ki. De hiába! Látni sem akar. Mindent tönkretettem.
Másnap a parkolóban vártam rá két órán át, de nem jött. Később Sarah elmondta hogy ma nem is jön be, a napot az unokatestvérével tölti. Tudtam hogy őrült vagyok, de akkor is féltékeny voltam. Én akartam vele lenni. Én akartam megnevettetni, átölelni, megfogni a kezét.
Amikor szerdán sem jött be dolgozni már nem bírtam tovább. Elfogyott a türelmem és az erőm. Látnom kell. Még ha el is küld majd akkor. De lesz egy perc, egy pillantás, egy szó ami csak az enyém. Egy csepp víz a szomjazónak, szalmaszál a fuldoklónak.
Egész délután a ház előtt álltam. A portás azt mondta hogy elment. De nem tágítottam. Aztán négy óra tájban megláttam a kocsiját. Valószínűleg azonnal észrevett, mert amikor kiszállt sietős léptekkel indult a bejárat felé.
Nye: Lina! - kiáltottam és utána futottam.
Angie: Menj el, Nye! Nincs mit mondanunk egymásnak! - mondta zaklatott hangon.
Nye: Kérlek, hallgass meg! El akar mondani az igazat. - megállt és rám nézett.
Angie: És ha már nem érdekel?
Nye: Nem? - kérdeztem döbbent hangon. - Nem hiszek neked. - suttogtam. - Tudom hogy szeretsz! - mondtam és magamhoz húztam. Ekkor teljes erejéből pofon vágott.
Angie: Tessék! - kiáltotta könnyes szemmel. - Ennyi maradt számodra a szerelmemből! - vetette oda és faképnél hagyott.
Úgy éreztem eltűnök. Elnyel a föld, megszűnök létezni. És így is lett. Láthatatlanná váltam. És nem bírtam visszafordítani. Nem bírtam erőt találni magamban ahhoz, hogy emberré váljak. Minek? Ha már nem kellek neki...
Nem tudom mennyi idő telt el, amíg így bolyongtam. Órák, napok... De aztán valami belső ösztön hirtelen fellángolt bennem és képes lettem uralkodni magamon. Éjszaka volt. A közeli parkban voltam a lakásunktól alig száz méterre.
Amikor beléptem az ajtón a többiek felém rohantak.
Dax: Végre!
Rob: Látjátok! Én mondtam hogy életben van!
Leah: Mégis hol voltál? És miért nem szóltál nekünk? A testvéreid halálra aggódták magukat! - kiabálta dühösen.
Nye: Milyen nap van ma? - kérdeztem.
Ephraim: Péntek. - válaszolta zavartan.Úgy néztek rám mintha valami képtelenséget kérdeztem volna.
Jerome: Hol voltál?
Nye: Itt. - válaszoltam logikusan.
Rob: Nye... jól vagy? - kérdezte. Gyanakodva néztek rám és egymásra.
Nye: Jól. Én... eltűntem egy időre.
Leah: Na ne mond!
Dax: Azt hiszem Nye szó szerint gondolta. - mondta komoly hangon.
Jerome: Ez az amiről Hakuna Matata beszélt?
Rob: A neve Kaiho! - javította ki. - És... tényleg ez történt?
Nye: Igen. Azt hiszem. Lassan eltűnök. - mondtam szomorú hangon. - Nem voltam képes abbahagyni.
Ephraim: Felhívom Angie-t. Nagyon aggódott miattad!
Nye: Hogyan? - kaptam fel a fejem. - Mit mondtatok neki?
Rob: Csak annyit hogy felszívódtál. És nem tudjuk hol vagy. Ő pedig teljesen kiborult és saját magát kezdte okolni. - mesélte.
Nye: Lelkiismeret furdalása volt? - kérdeztem csalódottan.
Dax: Nem. Aggódott érted.
Nye: De már nem szeret...
Jerome: Ó... ez a sok nyavalygás már az agyamra megy! - rázta meg a fejét. - Már miért ne szeretne?
Rob: Fogd be Jerome! - kiáltott rá. - Angie szeret téged. Ha valaki hát én tudom. Ugye Dax?
Dax: Igen. Csak haragszik rád. És fél hogy megint csalódni fog benned. De az elmúlt 2 nap után biztosan a karodba fogja vetni magát.
A remény lassan ismét a szívembe költözött. Talán igazuk van.


Nyomorultul éreztem magam. Nye arcának emléke folyton kísértett. Miért nem tudtam megengedni neki hogy magyarázatot adjon? Miért voltam vele olyan türelmetlen? Aztán egy kis hang megszólalt a fejemben: Türelmetlen? Hiszen már olyan sokat vártam rá. Annyi új esély volt, annyi csalódás.
De... és ezen volt a hangsúly, ez fájt leginkább: most az igazat akarta elmondani. És én nem hagytam neki. Most pedig ki tudja hol van? Mit tett?
Akárhányszor megcsörrent a telefon úgy vetette magam rá, mintha az életem múlna rajta. És talán úgy is volt. De a szenvedéseim nem értek véget. A percek vánszorogva léptek órákba. Aztán végül mégis megérkezett a várva várt hívás.
Angie: Halo? - szóltam bele.
Ephraim: Szia!
Angie: Mi történt? - kérdeztem lélegzet visszafojtva.
Ephraim: Hazajött. Csak elment egy időre. - magyarázta.
Angie: És... mondott rólam valamit? - kérdeztem. Csend.
Nye: Lina!
Angie: Istenem! - suttogtam. A szívem vadul kalapálni kezdett.
Nye: Ó, ez igazán hízelgő. - mondta.
Tréfálkozik. Ez annyira jellemző rá.
Angie: Látom semmi bajod, ha már ilyen ízléstelen poénokkal dobálózol.
Nye: Minden rendben van. Csak... kellett egy kis magány.
Angie: Remek!
Nye: Köszönöm hogy aggódtál értem. És sajnálom, hogy bajt okoztam.
Angie: Az őrületbe kergetsz! - vallottam be.
Nye: Beszélnünk kell.
Angie: Most? Hiszen 11 óra elmúlt. - pillantottam az órára.
Nye: Holnap?
Angie: Délután az unokahúgommal leszek. Este pedig a People magazin partijára kell mennem. De... arra ti is kaptatok meghívót.
Nye: Igen. De nem hiszem hogy az alkalmas hely lenne a beszélgetésre.
Angie: Akkor várnod kell hétfőig!
Nye: Nem, ez sürgős. - sóhajtott. - Ok, akkor a partin találkozzunk. És megbeszéljük a dolgokat.
Angie: Rendben!
Nye: Álmodj szépeket!
Angie: Jó éjt! - köszöntem el.
Másnap Natalie-val elmentünk a ruhámért. Egy gyönyörű pink Balmain ruha volt, rafinált szabással. Az eleje rövid volt a hátulja pedig hosszú. És mesésen lobogott, amikor mentem benne.
Natie: És mi a helyzet a kollégáddal? Nye-jal? - kérdezte.
Angie: Nem tudom. - sóhajtottam. - Elméletileg ma beszélünk. És elmagyarázza hogy mi történik.
Natie: Ez érdekes. Lefogadom hogy egy FBI ügynök és titkos bevetésen van. - kuncogott.
Angie: Ha csak ennyi lenne... de attól félek itt valami sokkal komolyabb dologról van szó.
Délután a fodrászom és a sminkesem kezelésbe vettek a partira. Volt bennem egyfajta bizonyítási kényszer és gyönyörű akartam lenni. Lehengerlő.
Azt hiszem elértem a célom, mert Robert percekig csak dadogni tudott, amikor meglátott. A szerencsétlen flótás pedig valószínűleg azt hitte hogy miatta csinosítottam ki magam.
A vakuk villogása közben már Nye-t kerestem, de nagyon nehéz volt így. Mosolyogni, pózolni, bájcsevegni, miközben az idegesség szinte őrjítő volt. Bent hangosan szólt a zene és a tömeg már most hatalmas volt. Fények, színek, illatok... akárcsak egy karneválon. Szédítő volt az egész.
Sehol sem láttam Nye-t vagy a többieket. Talán el sem jön... Csalódott voltam.
Robert: Unatkozol? - kérdezte.
Angie: Nem. Dehogy. Remek ez a parti. - hazudtam.
Robert: Gyere, táncoljunk! - ajánlotta.
Angie: Nem, most nem. Majd ha valami nyugisabb zene lesz.
Robert: Igazad van. Én is jobban szeretem a lassú zenét. - mondta mosolyogva.
Vesztemre éppen egy lassú dal következett. Igazi szerelmes, összebújós. Robert széles mosollyal a parkettre vezetett. Már előre utáltam az egészet.
Iszonyú kellemetlen volt.
Robert: Te vagy itt a legszebb nő! - mondta mosolyogva.
Angie: Köszi!
Robert: Mi a baj? Idegesnek tűnsz...
Angie: Nem, nincs semmi baj. Táncoljunk. - kértem.
Próbáltam a zenére koncentrálni, de az En Vogue "Don't let go" című száma valahogy nem volt túl jó választás. Túlságosan is illett a szerelmi életem jelenlegi eseményeihez. Elmerültem a gondolataimban. Hirtelen nem is értettem Robert miért állt meg. Körülnéztem. Nye állt mellettünk szmokingban. Majdnem összeestem. Szívdöglesztően festett.
Robert: Angie? - nézett rám kérdőn.
Angie: Hogy?
Nye: Éppen lekértelek Robert-től. - magyarázta. - De ő igazi úriember és rád bízta a választást.
Robert dühösen elhúzta a száját.
Angie: Jól van. - nyögtem ki. - Majd... még beszélünk. - mondtam a teljesen megsemmisült Robert-nek.
Angie: Csak most értetek ide? - kérdeztem, amikor táncolni kezdtünk.
Nye: Nem. Csak nézni akartalak egy kicsit.
Angie: Én nem vettelek észre. - vallottam be.
Nye: Tudom. De én téged igen. - mosolygott. - Nem lehet nem észrevenni ebben a ruhában.
Angie: Ne szoríts így magadhoz! - kértem. - Mindenki minket néz.
Nye: Szóval ha kettesben lennénk akkor nem bánnád. - jelentette ki.
Angie: Miért forgatod ki a szavaimat?
Nye: Ne haragudj!
Angie: És... mi az a nagy titok amit el akarsz mondani? - kérdetem türelmetlenül.
Nye: Kérlek, táncoljuk ezt végig. Szeretnélek magamhoz ölelni amíg lehet. - súgta a fülembe. - Ha megtudod az igazat lehet hogy többé nem lesz alkalmam rá.
Kérdőn néztem rá. A szeme aggodalmat sugárzott. Felsóhajtottam. Nye magához ölelt én pedig megadóan a vállára hajtottam a fejem. Még utoljára elkaptam Robert kétségbeesett pillantását. Aztán megszűnt a világ. Csak ő és én voltunk egymás karjában. Nem tudtam elképzelni mi lehet olyan szörnyű hogy ne akarjam őt. Hiszen még azt is megbocsátottam neki hogy bántott egy olyan embert aki nekem sokat jelent.
A szám végén kelletlenül bontakoztam ki az öleléséből. Egy pillanatig tétovázott, majd kézen fogott és kivezetett a teraszra, majd a kertbe. A kivilágított utakon át sétáltunk a holdfényben.
Angie: Nos?
Nye: Nem tudom hogy kezdjem. - sóhajtott.
Angie: Segítek! Az elején.
Nye: Rendben. Az elején. - nagy levegőt vett. - Van pár dolog ami nem teljesen igaz velem kapcsolatban.
Angie: Igen, tudom.
Nye: A szemem színe például. Ez.. nem kontaktlencse. - mutatta.
Angie: Ez nem újdonság.
Nye: Nincs barátnőm. Nem is volt.
Angie: Hogyan? - megtorpantam. - De... miért mondtad?
Nye: Úgy éreztem csak így tudlak magamtól távol tartani.
Angie: Mert nem kellek neked. - mondtam sóhajtva.
Nye: Nem! Vagyis... kellesz. - mondta és megfogta a kezemet. Közben elértünk egy kis pavilonhoz. Odabent padok voltak körben.
Angie: És az... amit néhány hete mondtál?
Nye: Hazudtam!
Angie: Akkor... - kezdtem bele, de elhallgattam.
Nye: Szeretlek! - fejezte be a mondatot, mintha tudná mit akarok kérdezni.
Éreztem hogy könnyek gyűlnek össze a szememben. Nye közelebb lépett és megcirógatta az arcom.
Nye: Mindig szerettelek. De azt hittem nem lehetünk együtt. Hogy veszélybe sodorlak.
Angie: Miért? - kérdeztem.
Nye: Azzal ami vagyok. - mondta egyszerűen.
Angie: Mondd el! - súgtam.
Nye: Lina... én nem vagyok... - hirtelen felkapta a fejét. - Mi van? - kérdezte.
Ekkor megláttam Ephraimot. A pavilon bejáratánál állt. Az arca ideges volt.
Ephraim: Nye, gyere! Baj van.
Nye: Eph, most nem lehet! Keresd meg Jerome-ot!
Ephraim: Éppen vele van a baj. Rob bevitte a mosdóba de nem bír vele.
Nye: Hogy? Jerome ő... át... - hadarta idegesen. Ephraim bólintott. - Ne haragudj, Lina!
Angie: Mi történt? - kérdeztem. Semmit sem értettem abból amit Ephraim mondott. - Mi a baj?
Nye: Most mennem kell! Kérlek... bármi történik is...te maradj itt. Ha kiabálást hallasz akkor is! - kérte. - Visszajövök érted.
Angie: De... Nye! - kiáltottam utána kétségbeesetten.


Ephraim és én próbáltunk feltűnés mentesen eljutni a mosdóig. Nem akartunk rohanni, mert félő volt hogy felfigyelnek ránk.A férfi mosdó előtt Dax állt. Biztosan hogy ne juthasson be senki.
Dax: Összeveszett Robert-tel. Amikor láttuk hogy baj lesz Rob bevonszolta ide. - mondta. Berontottam a mosdóba.
Jerome földön feküdt, Rob a hátán térdelt két kezét lefogva.
Nye: Jerome! - megszólítottam.
Abban a pillanatban kitépte magát a szorításból Rob-ot nekilökve az egyik fülke ajtajának, ami reccsenve tört darabokra. Jerome vadul remegett és vicsorogna indult felém.
Nye: Sajnálom pajti! - mondtam, majd láthatatlanná váltam és egy pillanat alatt a háta mögé kerültem.
Jerome-nak nem maradt ideje reagálni, mivel egyetlen ütéssel leterítettem.
Rob: És most? - kérdezte, miközben leporolta a ruháját.
Nye: Elvisszük egy helyre, ahol addig ütöm amíg át nem változik. - mondtam dühösen. - Dax! Angie a kertben vár a pavilonnál. Mondd meg neki hogy sajnálom és amint lehet beszélünk.
Dax: Ok.
Néhányan furcsán néztek, amikor az ájult Jerome-ot kicipeltük a kocsihoz, de Ephraim néhány embernek odaszólt, rosszul van, elájult. Így nem nagyon foglalkoztak velünk.
Hárman kivittük Jerome-ot a városon túli erdőbe. Ott Rob fellocsolta.
Jerome: Mi történt? - kérdezte, amikor kissé magához tért. Felrántottam a földről.
Támolygott egy sort és értetlenül nézett rám. Aztán pofon vágtam.
Nye: Na mi van? Ennyire gyáva vagy? Nem mersz vissza ütni? - kérdeztem és meglöktem.
Rob: Gyerünk cicamica! - mondta és ő is meglökte.
Jerome nehezen lélegzett és a szemei idegesen jártak közöttünk.
Nye: Gyáva! - kiáltottam.
Reszketni kezdett. Az izmai kidudorodtak, az alakja pedig elhomályosult. Még egyszer utoljára löktem rajta egyet. Ekkor mintha Jerome darabokra szakadt volna szét és a bőréből kiugrott egy hatalmas fekete párduc. Nagyobb volt mint a Forks-i farkasok. Felborzolta a szőrét is a mancsával felém kapott.
Rob-bal egy darabig játszottunk vele. Próbáltuk fárasztani.
Nye: Jerome! Elég legyen! - kiáltottam. A párduc megtorpant. - Elég!
Rob: Az alfa hangja. - mondta Ephraimra nézve, aki tisztes távolságból figyelt.
Ephraim: Azt mondja hogy haragszik rátok.
Nye: Mi is rá. Ha már itt tartunk.
Ephraim: Nem érti hogy miért bántottátok. - tolmácsolta.
Rob: Hát hogy ideges legyen és átváltozzon. De most már elég!
Nye: Jerome, le kell higgadnod! - utasítottam.
A macska lehajtotta a fejét. Hangosan szuszogni kezdett, majd egy villanás alatt ismét Jerome-ot láttuk magunk előtt. Négykézláb térdelt a földön anyaszült meztelenül.
Rob: Eph, hozd ide azt a takarót a csomagtartóból. - kérte.
Nye: Minden oké? - kérdeztem, majd ráterítettem a takarót.
Jerome: Egy roncsnak érzem magam. - suttogta.
Beültettük a kocsiba és hazamentünk. Tudtam hogy ma már nem beszélhetek Angie-vel. Késő éjszaka volt.
Néhány dolog bekövetkezett ma este, de sokkal többre még várnom kell. És ez a várakozás rosszabb volt mindennél.

35. Összezavarodva

A hétvége nagyon unalmasan telt. Sarah elrángatott magával szombaton reggel vásárolni, így meghiúsult a tervem, miszerint délig alszom. Boltról boltra jártunk, és délutánra már majdnem leszakadt a karom a sok táskától. Hazaérve azonnal készülődni kezdtem, mivel este egy kiállítás megnyitójára voltam hivatalos, ahová Lonnie fog elkísérni. Robert persze felajánlotta hogy a kísérőm lesz a nyári partikon és rendezvényeken, de nem akartam mindenhová vele menni. Az anyám már így is túlontúl lelkes volt, amikor a legutóbbi fogadáson meglátott minket együtt.
A ma esti rendezvényre egy piros Versace ruhát vettem fel, amitől Lonnie teljesen el volt ájulva és egész úton a ruháról beszélt.
A festőművész ismerte az apámat, így nagyon kedvesen viselkedett velem, minden képet maga mutatott meg. A festmények sötét, komor hangulatúak voltak. Temetőkről, szobrokról, özvegyekről, fekete macskákról. Az utolsó kép láttán pedig sokkot kaptam. Egy fekete farkast ábrázolt, amely vörösen izzó szemekkel közeledett. Olyan élethű volt, hogy szinte éreztem ahogy elindul felém.
Fogalmam sincs mennyi ideig bámulhattam a képet, de Lonnie aggodalmasan próbált elvinni onnét.
Lonnie: Jól vagy édesem? - kérdezte. - Úgy festesz mint aki szellemet látott... - mondta és ránézett a képre. - Hát ez iszonyú!Gyere, menjünk ki a teraszra. - hívott.
Angie: Olyan mintha élne... - súgtam.
Lonnie: Angie! - szólt rám idegesen. - Gyere, hagyd ezt a képet.
Angie: Bocsáss meg Lonnie, nem tudom mi ütött belém. - ráztam meg a fejem szégyenkezve.
Nem maradtunk túl sokáig. Kellemetlen érzés volt. Bármely pontján voltam is a teremnek, a farkas vörösen izzó szemeit folyton magamon éreztem. És elkísért hazáig, hogy aztán ismét felbukkanhasson az álmaimban.
Vicsorogva közeledett felém és tudtam hogy meg fog ölni. Nem is próbáltam elfutni, vagy kiabálni, csak behunytam a szemem. Aztán morgást hallottam, és amikor feleszméltem ott termett a hófehér farkas. Arany szemei beragyogták az éj sötétjét és nem féltem többé. A farkas, az én farkasom elkergette a vörös szemű szörnyet. És aztán visszajött hozzám, szelíden és kedvesen. Megsimogattam selymes szőrét és magamhoz öleltem. Aztán... mintha valami megváltozott volna. Már nem egy farkast öleltem hanem egy férfit. Az illata olyan keserédesen ismerős volt, hogy könnyeket csalt a szemembe. Zokogva ébredtem fel a sötét szobámban. Egyedül.

Másnap úgy közlekedtem a lakásban mint egy alvajáró. Szerettem volna felejteni. Bármit, csak ne érezzem a fájdalmat. A hiányt, a veszteséget. Aztán rájöttem: ha elfelejteném, ha nem látnám többé, akkor mi maradna nekem? Volt e bármi is előtte? Lesz e valami utána? Vagy örökké ebben az állapotban maradok? Várok valakire aki sohasem jön el, valakire hogy térjen hozzám vissza, mikor valójában itt sem volt...
Este kellemes meglepetés várt rám. Az unokatestvérem Pierre Casiraghy. Apám temetése óta nem láttam őt, holott gyermekként minden nyarat és szünidőt együtt töltöttünk.
Jó érzés volt vele lenni. Mintha visszakaptam volna egy darabot abból az emberből, aki régen voltam. Abból akit Travis elpusztított. Ismét tudtam nevetni. A történetek, az emlékek, a helyek amik közösek voltak mosolyt csaltak az arcomra. Nem akartam Pierre-t elengedni így megígérte hogy nálam marad pár napot, mielőtt Miami-ba utazik a barátnőjéhez.
Hétfőn bevittem magammal az irodába, hogy láthassa hol dolgozom. Az ő kocsijával mentünk, amit bérelt. Amint leparkoltunk a szokásos helyemre, meghallottam egy ismerős autó hangját. Nem, nem fogja elrontani a napomat. Rá sem nézek. Így lesz a legjobb.
Pierre: Gyere már te liba. Itt öregszem meg. - kiáltotta türelmetlenül.
Angie: Ó te csak hallgass! nem ismerek még egy pasit, aki ennyi ideig képes a hajával babrálni! - vágtam vissza és összeborzoltam göndör szőke fürtjeit.
Pierre nevetve felkapott és megpörgetett a levegőben. Én is vele együtt nevettem.
Pierre: Emlékszel még amikor azt játszottuk hogy én vagyok a kutyád? Emlékszel? - kérdezte nevetve és megpróbálta megnyalni az arcom.
Angie: Jaj, Pierre! Ne! - kiáltottam és próbáltam kiszabadulni. Az oldalam már fájt a nevetéstől.
Pierre: Állj csak, meg te boszorkány mert még a fenekedbe is beleharapok!
Angie: Elég! - kiáltottam. - Hónapok óta nem nevettem ennyit! - lihegtem és átöleltem Pierre-t, majd hatalmas puszit nyomtam az arcára.
Pierre: Mond csak, ki az az izomkolosszus amellett a terepjáró mellett? - kérdezte. Azonnal tudtam kire céloz. - Úgy néz rám, mintha meg akarna ölni.
Angie: Az csak Nye. Ne foglalkozz vele. Nem fut százon szegény! - mondtam és átkaroltam Pierre hátát. - Menjünk.
Pierre: Furcsa alakokkal veszed magad körül.
Angie: Hagyd már azt az idiótát, és gyere!
A lifttel tartottunk felfelé, amikor az utolsó előtti emeleten kinyílt az ajtó. Pierre viccből a falnak nyomott, mintha csókolóznánk. Én is benne voltam a gyerekcsínyben és már előre élveztem hogy a liftre váró öltönyös milyen képet vág majd.
Amikor odapillantottam szinte ledermedtem. Nye állt előttünk. Hogy ért fel ilyen gyorsan a lépcsőn? Nem maradt időm megkérdezni, mert Nye megragadta Pierre-t és kirántotta a liftből. A nyakánál fogva felemelte és a falnak nyomta.
Angie: Engedd el! - kiáltottam. - Mi ütött beléd? Hagy békén! - követeltem és öklömmel ütni kezdtem a vállát.
Nye: Ha még egyszer hozzányúlsz én megöllek! - mondta dühtől remegő hangon. - Ki a franc vagy te, hogy fogdosod Lina-t?
Pierre meg sem bírt szólalni, csak rémült szemekkel nézett hol rám hol Nye-ra.
Angie: Nye, kérlek engedd el! - kértem most már sírva.
Ekkor hangokat hallottam a lépcső felől. Rob és Jerome rohantak felfelé. Amikor meglátták hogy mi történik, azonnal közbeléptek és lefogták Nye-t.
Jerome: Neked elment az eszed! - kiáltotta.
Nye: Vedd le rólam a kezed! - üvöltötte. - Megölöm ezt a férget!
Rob: Angie, menjetek innét! - szólt oda, miközben Nye-t próbálták meg visszafogni. Én közben Pierre-t karoltam át, aki még mindig nehezen lélegzett.
Angie: Jól vagy? - kérdeztem és kisimítottam az arcába lógott csapzott tincseket.
Nye dühösen rántott egyet magán.
Nye: Miért fogdosod azt az idiótát? - kérdezte hisztérikus hangon. - Hol szedted össze? A szeretőd?
Jerome: Nye!
Angie: Te nem vagy normális!
Rob: Angie, vidd már innét azt fiút! Nem bírjuk már tartani! - nyögte.
Angie: Gyere, Pierre! - mondtam halkan és besegítettem az unokatestvéremet a liftbe. - Nem a szeretőm, hanem az unokabátyám. Te pedig ki vagy rúgva! - vetettem oda, mielőtt becsukódott az ajtó. Aztán zokogva estem össze.
Fogalmam sincs hogyan kerültem az irodámba a kanapéra. Amikor magamhoz tértem ott volt Sarah és Lonnie vizespohárral, törülközővel. Robert egy újsággal legyezett, Pierre pedig mellettem ült és a kezemet fogta.
Sarah: Magához tért!
Lonnie: Jól vagy édes? - kérdezte.
Pierre: Angie?
Angie: Te jól vagy Pierre? - kérdeztem. Meglepett hogy mennyire messziről jön a hangom.
Pierre: Én? Hiszen te ájultál el.
Angie: Oh!
Robert: Az unokabátyád elmondta hogy mi történt. Szóltam a biztonsági őrnek és nem fogja felengedni azt az elmebeteget. Nem kell félned! - mondta megnyugtató hangon.
Megpróbáltam felülni.
Angie: Jól vagyok! - tartottam fel a kezem, amikor Sarah vissza akart nyomni.
Lonnie: Idd meg ezt a vizecskét, drágám! - kérte.
Közben halk kopogás hallatszott. Sarah odament az irodám ajtajához.Hallottam ahogy valakivel suttogva beszél.
Sarah: Angie? Rob van itt.Azt mondja hogy beszélnie kell veled, nagyon fontos.
Robert: Még mit nem! - vágott közbe.
Angie: Engedd be Sarah! - kértem.
Rob meglepően magabiztosnak tűnt amikor belépett. A többieket kiküldtem, csak Pierre maradt velünk.
Rob: Jól vagy? Odakint mondták hogy elájultál. - érdeklődött.
Angie: Jobban vagyok, köszönöm.
Rob: Ok! Én... engem Nye küldött. - vallotta be. Dühösen fújtam egyet. - Azt kérte mondjam meg neked - Pierre-hoz fordult. - hogy nagyon nagyon sajnálja amit tett. Szégyelli magát.
Angie: Hát nagyon remélem!
Rob: Angie, neked pedig ezt küldte. - odanyújtott egy cédulát. - És még azt üzeni hogy sajnálja.
Kihajtogattam a lapot. A kézírás szinte olvashatatlan volt, csak nehezen tudtam megfejteni. "Annyira sajnálom, Lina!Kérlek bocsáss meg! Nem tudom mi ütött belém. Azt hiszem féltékeny lettem. Tudom hogy nincs bocsánat arra amit tettem és megértem ha nem akarsz látni többé. Csak egy szavadba kerül és többé nem megyek a közeledbe. Sajnálom!Szeretlek!Nye"
Bambán meredtem a papírra. A Szeretlek szó előtt valamit áthúztak, annyira hogy csak a végén lévő "ek" maradt kiolvasható. Először leírta, aztán áthúzta és végül megint odaírta. Ezt csinálja mindig. Hirtelen nagyon dühös lettem. Összetéptem a papírt. Pierre és Rob úgy néztek rám, mintha félnének hogy megőrültem. Aztán lassan éreztem hogy megnyugszom és a haragom is elmúlt. Gyanakodva néztem Rob-ra.
Angie: Mond meg neki hogy nem rúgom ki.De ne jöjjön a közelembe többé! Ne szóljon hozzám és ne is nézzen rám! - mondtam nyugodt hangon.
Rob: Nagyon nagylelkű vagy!
Angie: Lehet. De most utoljára. - tettem hozzá. Rob megértően bólintott.
Délután korábban hazamentünk Pierre-el. Út közben beültünk egy étterembe ebédelni.
A reggeli jókedvünknek már nyoma sem volt. Láttam rajta hogy kérdezni szeretne csak nem tudja hogyan kezdjen bele.
Otthon végül megtört a jég.
Pierre: Az a Nye... az egy őrült.
Angie: Tudom. Magamtól is rájöttem.
Pierre: És szerelmes beléd!
Angie: Nem!Saját magába szerelmes!
Pierre: Engem nem versz át, hugi! Mi van köztetek? - faggatott tovább.
Angie: Semmi. Vagyis volt... de annak már több mint egy hónapja. És különben is ő dobott engem. Azt mondta nem szeret. És nem is fog.
Pierre: Közben úgy tűnik megváltoztak a dolgok.
Angie: Ugyan! - kiáltottam idegesen. Nem akartam belegondolni hogy talán igaz.
Pierre: Angie, én is pasi vagyok. Én ilyet nem tennék, hacsak nem lennék szerelmes. És őrülten féltékeny. - magyarázta.
Angie: Már mindegy! - sóhajtottam. - Nem vagyok egy játékszer, amit ha megunnak akkor el lehet dobni, aztán újra előásni.
Pierre: Igazad van. Ezt neki is el kellene mondanod. - ajánlotta.
Teljesen szét voltam csúszva. Mi történik velem? Vele? Miért csinálja ezt? Ő volt az akinek nem kellettem. És most mégis azt állítja hogy szeret! De hogy hihetnék neki? Ezek után, hogy bízzak meg benne? Teljesen össze voltam zavarodva...

34. Fény és árnyék

Lassan meghaltam belülről. Ő ölt meg. Minden sóhajtása, minden szomorú pillantása halálos sebet ejtett rajtam. És olyan könnyen elhitte hogy nem szeretem!Tudom hogy ez volt a legjobb megoldás, megbántani őt, elhitetni vele hogy nekem ez csak játék volt. De akkor is... hogy nem veszi észre, hogy én is szenvedek? Hogy darabokra hullok mert nem érinthetem meg.
ÉS amikor látnom kell, ahogy keskeny vállait kihúzza és magasra emelt fejjel sétál el mellettem, mintha csak azt mondaná: nem baj. Nem fájt. És talán el is hinném...
De minden éjjel hallanom kell ahogy álmában zokog és kiabál. Ez az én büntetésem. Ez a szörny büntetése. Ott kell állnom a sötétben és végignéznem a szenvedését.Nem segíthetek, nem ölelhetem magamhoz, nem törölhetem le a könnyeit. Én is vele együtt sírtam hangtalanul.
A napok múltak, de annak a szerencsétlen estének az emléke bennem maradt kitörölhetetlenül. Váratlanul bukkant elő a nap bármely percében, mikor legkevésbé sem számítottam rá. A külvilág eltűnt és én ismét átéltem mindent. Láttam a csillogó szemeit, éreztem az illatát, a csókja ízét és hallottam a szavait, amikor kimondta a legszebb szót amit valaha hallottam: szeretlek. De az emlék olyan volt akár egy sérült videoszalag. Mintha egyetlen mozzanat kitörlődött volna. A legfontosabb. Amikor elvesztettem a fejem és az ösztöneim előtörtek belőlem, és azzá váltam ami valójában vagyok. Gyilkos. Nem, még nem öltem embert, de attól hogy a farkas nem harap meg még farkas marad. És én ezt elfeledtem. Hiba volt. És többé nem fog megtörténni.
Angelina soha egyetlen megvető pillantással, egyetlen goromba mondattal nem jelezte hogy haragudna rám. És ez fájt leginkább. De képtelen voltam őt bántani többet. Voltak pillanatok, amikor az erőm fogytán volt és úgy éreztem bármelyik percben bevallok neki mindent, hogy aztán térden állva könyörögjek a megbocsátásáért. Aztán elképzeltem hogy ott fekszik a karjaimban holtan... és nem bírtam ránézni sem.
Amikor beköszöntött a nyár, még inkább nem volt maradásom odahaza. Rob magával hozta Leah-t, akit ki nem állhattam. És azok ketten olyan boldogok voltak, hogy szinte a hányinger kerülgetett. A forró, viharos éjszakákat Lina szobájának sötétjében töltöttem. Figyeltem minden rezdülését, minden lélegzetvételét. Már nem voltak rémálmai és kezdtem reménykedni benne hogy lassacskán túlteszi magát a csalódáson. Reménykedtem benne, de a szívem közben megszakadt. Azt kívántam legyen boldog... de velem. És ez nem lehet.
Ott álltam az ágya mellett. Felsóhajtott. Azt álomittas hangon megszólalt.
Angie: Nye..... ne hagyj el.....maradj velem! - súgta.
Ott helyben szerettem volna elsüllyedni. Porrá válni. Angie nyöszörögni kezdett én pedig képtelen voltam úrrá lenni az indulataimon és megérintettem könnyáztatta arcát. Azonnal felriadt. Nem látott meg, de tudta hogy nem álmodott. Vékony ujjaival megtapintotta ott, ahol én is megérintettem. Szemei a sötétséget kémlelték, de nem láthattak át rajta. Pedig tudta hogy van ott valami. És ettől mintha megnyugodott volna.
Ez pedig dühítő volt. A szemeimtől minden normális embernek megfagyna a vér az ereiben, ő pedig belém szeret. Normális ember sikoltozva menekülne, ha észrevenné hogy valaki figyeli őt a sötétben, de ő... megnyugszik tőle. Esküszöm ha egy kutya támadna rá akkor is azt hinné hogy csak a kezét akarja megnyalni. Hogy lehet valaki ennyire naiv? Ennyire édes?
Ezt kérdeztem Rob-tól is. Eleinte nem akartam hogy visszajöjjön és minden mozdulatát gyanakodva figyeltem. Megtiltottam neki hogy Angie közelébe menjen. Aztán láttam hogy a képességei segítenek, könnyebé teszik Lina számára elviselni azt a nyomort amibe én taszítottam.
Rob: Nem érted ugye? - kérdezte mosolyogva. - Csak azt szeretné hogy valaki szeresse. Ezt a lányt még sohasem szerette senki szívből. Se a szülei, se a barátai, a férje pedig végképp nem. Hát persze hogy ragaszkodik ahhoz, amitől boldogságot remél.
Nye: Tőlem? - kérdeztem kétségbeesett hangon.
Rob: Igen.
Nye: Majdnem megöltem őt, Rob! A pokolra fogok jutni...
Rob: Már benne vagy. És ő is. - mondta halkan.
Bármit megadtam volna Rob akaraterejéért. Ő miért tudja leküzdeni a benne lakozó démont? És én miért nem?
A nyár magával hozta a viharokat is, de vele együtt jöttek a várva várt hírek. Carlisle Brazíliában találkozott egy vámpírral, aki sokat tudott az árnyjárókról. És amit neki elmondott, nekem is elismételte a találkozásunk alkalmával.
Ő, Edward, Jerome, Jasper, Carlisle, Rob és én találkoztunk nem messze Los Angeles-től egy házban, amit a Cullen család bérelt. A neve Kaiho volt. Sötét bőrű, vörös szemű vámpír, Carlisle szerint az inkák leszármazottja.
Kaiho: Sohasem hittem volna hogy még egyszer a saját szememmel láthatok majd árnyjárót. - mondta amikor meglátott. Majd ránézett Jerome-ra. - És te?
Jerome: Én? Én nem vagyok árnyjáró... - mondta zavartan.
Kaiho: Tudom. De... te tudod e hogy mi vagy valójában? - kérdezte.
Carlisle: Úgy gondoljuk hogy vérfarkasok leszármazottja. - vágott közbe.
Kaiho: Vérfarkas? Vagy alakváltó?
Edward: Alakváltó.
Nye: Hogy? - kérdeztem. Jerome-mal döbbenten néztünk rájuk.
Carlisle elmondta a különbséget.
Kaiho: Tévedsz, kedves barátom. Ez a fiú nem a farkasok gyermeke. Hanem a Pantheroké. A Fülöp szigeti őslakosok leszármazottja.
Jerome: A nagyapám filippinó volt. - bólintott.
Jasper: Panthero? - kérdezte.
Rob: Mint párduc?
Kaiho: Pontosan. - vágta rá. - Lényegében ugyan olyanok, mint az indián törzs alakváltói. Csak ők nem farkasokká változnak, hanem párducokká.
Nye: Láttál valaha olyat mint Jerome? - kérdeztem hitetlen hangon.
Kaiho: Igen. De azt hittem hogy a gén kihalt. És talán így is van. Talán ez a fiú itt az utolsó élő párducember.
Jerome: Hát én beszarok! - nyögte ki.
Edward: Látod Jasper, most már macskánk is van! - súgta oda testvérének.
Azok ketten nevetni kezdtek, de én és Jerome még mindig döbbenten néztünk egymásra.
Kaiho: De nem kell aggódnotok. Jerome nem fog bántani senkit, amíg az árnyjáró a közelben van. - mondta sejtelmes mosollyal.
Jerome: Az biztos. Ez az állat még a mentőben is ütne! - intett felém. Rámordultam hogy hallgasson.
Kaiho: Nos ezt én nem tudhatom. De amit tudok, hogy az árnyjáró a mindenkori alfa, minden alakváltó parancsolója.
Edward: Ezt értsük úgy, hogy a farkasok engedelmességgel tartoznak neki?
Kaiho: Igen. Minden alakváltó. A farkasok, a párducok, a tigrisek és az összes többi.
Carlisle: Többi?
Kaiho: Erről majd még mesélek. De azt hiszem Nye-nak tudni kell hogy mi ő valójában.
Nye: Igen!
Kaiho: Az árnyjárók a vámpírok és az alakváltók gyermekei. Különleges lények. Erejük mérhetetlen, hatalmuk szilárd és megdönthetetlen. Született vezetők. Igazságosak, védelmezők. Harcolnak a rossz ellen. Az éjszakai gyermekei.
Nye: És... ők halhatatlanok? - kérdeztem.
A gondolat iszonyú volt. Örökkévalóság. Lina nélkül.
Kaiho: Azt attól függ. Ha az akaraterejük eléggé erős lesz képesek a testüket befolyásolni. És akkor öregedni kezdenek akár a halandók. Akit én ismertem 250 éves volt, amikor meghalt. A harmadik felesége halála után halt meg.
Nye: Felesége? - kaptam fel a fejem. - Nők is léteznek ilyen... szóval vannak női árnyjárók is?
Kaiho: Nem. - rázta meg a fejét. - Az árnyjáró csak emberrel tud lenni.
Carlisle: Vámpírral nem?
Kaiho: Nem, mert a vámpírok mérge felborítja a teste egyensúlyát. És olyan lesz mint ők. És onnét nincs visszaút...
Nye: De hogy lehetnék együtt emberrel? Hiszen... megölném.
Kaiho: Nem tennéd. Nem tudnád. Az árnyjáró feladata hogy védelmezze a jót. Aki jó azt nem ölheted meg.
Magamba roskadtam. Lina jó. Ő a legkedvesebb ember a világon. Olyan bátor és őszinte.
Kaiho: És még valami. Ha megtaláltad azt a bizonyos lányt. Nem engedheted el. Mert lehet hogy nem lesz még egy olyan mint ő. És akkor véged.
Edward: Hogy?
Kaiho: Ez az árnyjárók átka. Meg kell találniuk a fényüket. A társukat. Nélkülük eggyé válnak a sötétséggel. Eltűnnek örökre. - mondta baljós hangon. - Kivéve ha megharapja őket egy vámpír. De nem hallottam olyanról aki ezt választotta volna.
Rob: De Nye már megtalálta azt a lányt! - vágta rá. Dühösen néztem rá.
Kaiho szavai a hazaúton is a fülemben visszhangoztak. Lina nekem a fény. Nélküle eltűnök. Hiszen mindig is ezt éreztem. Az első pillanattól kezdve. Ha nem nézett rám olyan volt mintha árnyékban lennék.
A szívem túlcsordult a boldogságtól és a reménytől. Legszívesebben azonnal elmentem volna hozzá, hogy a karjaimba zárjam. De tudtam hogy nem zúdíthatom rá ezt a sok őrületet ami az én világomat alkotja. Lassan kell őt beavatnom. És mindenekelőtt újra ki kell érdemelnem a szerelmét.