37. Vörös hold

Haragudtam Nye-ra amiért csak úgy otthagyott, és aztán Dax-szel üzente meg hogy nem tud visszajönni. Még az is eszembe jutott hogy nem meri bevallani a titkát. De mégis mi lehet olyan szörnyű, hogy attól fél nem akarom majd őt? Talán megölt valakit?
Elgondolkoztam. Mi van ha gyilkos? Akkor is tudnám szeretni? És a válasz egyszerű volt. Igen. Akkor is szeretném. Nem hiszem el hogy ezen bármi is változtatna. Vasárnap egész nap a telefont lestem. De csak Robert hívott fel és jó alaposan kiosztott.
Robert: Ha nem érdekellek legalább mondd meg a szemembe! De ne hitegess!
Angie: Én nem hitegettelek...
Robert: De igen. Hagytad hogy reménykedjek. És aztán... mégis mi ütött beléd? Azt hittem te és Nye végeztetek egymással! - kiáltotta a telefonba zaklatott hangon.
Angie: Úgy tűnik nem. - sóhajtottam.
Robert: Hát ez remek! És te hagyod hogy az a pasi dróton rángasson! Hihetetlen hogy ennyire vak vagy! Nem veszed észre hogy azzal az alakkal nem stimmel valami. - magyarázta. - És ezt a másik négynek is megmondtam. Erre Jerome annyira felhúzta magát hogy majd szétrobbant.
Angie: Szerintem nem kellene beleavatkoznod a magánéletembe. Ha jól emlékszem még jogom van dönteni arról hogy kivel vagyok! - mondtam dühösen. - Szia! - lecsaptam a telefont.
Tudtam hogy gyerekes húzás volt, de untam már a prédikációját. Ezután visszafészkeltem magam a kanapéra és tovább szuggeráltam a telefont.
Másnap csalódottan indultam dolgozni. Az ismerős terepjáró már a szokott helyén parkolt és sejtettem hogy kellemetlen híreket kapok, mert Rob ott állt a kocsi mellett és láthatóan engem várt.
Rob: Szia!
Angie: Szia! Ki vele! - tértem a lényegre.
Rob: Jerome-mal volt egy kis problémánk és most nincs túl jól. Nye vele van. Egy orvos barátunkat várja, aki az ország másik felében lakik.
Angie: Egyszerűen szóval ma nem látom Nye-t. - sóhajtottam.
Rob: De igen. Azt üzeni, hogy érted jön. És fel fog hívni.
Angie: Hát jó!
Furcsán kellemetlen előérzetem volt. Ismerős érzés. Mintha egy kő lenne a gyomromban. Csak nem tudtam miért. Lonnie hírei sem javítottak sokat a kedvemen. A japán ügyfelek csak este érnek ide, így a tárgyalás későig el fog húzódni. Az üzleti ebéd eléggé csípős hangulatban telt. Robert gorombán viselkedett és minden alkalmat megragadott hogy a többi kolléga előtt beégessen. Némán tűrtem a bosszúját.
Már jócskán délután volt, amikor Sarah átirányította Nye hívását.
Nye: Bocs hogy eddig nem jelentkeztem, de Jerome nincs túl jól.
Angie: Mi a baja? - érdeklődtem.
Nye: Majd ezt is el fogom mondani, ígérem. Mikor mehetek érted?
Angie: Hát... az üzleti megbeszélés biztosan el fog húzódni, úgyhogy szerintem 9 óra után végzek csak. Egyezünk meg fél 10-ben, ok? - ajánlottam.
Nye: Rendben! Ott leszek. - mondta. - Egyébként... piszkosul hiányzol!
Angie: Hazudós! - mondtam zavartan.
Nye: Pedig így van! - mondta gyengéd hangon. Közben kopogtak.
Angie: Mennem kell. - sóhajtottam.
Nye: Tudom. Vigyázz magadra!
Angie: Szia!
Nye: Szia!
A délután rém unalmasan telt. Sarah elmesélte, hogy Dax kereken fél percig mosolygott rá. Ezt Lonnie-val kellőképpen kielemeztük és ezzel ki is merültek a nap történései.
A japán ügyfelek szöszmötölős, mindenbe belekötős karót nyelt aktakukacok voltak és meglehetősen próbára tettek a türelmünket. Ennek ellenére hamarabb végeztünk, mint hittem volna. Robert lekísérte a befektetőket és Lonnie is elköszönt. Rajtam kívül mindenki hazament már. Az irodámban olvasgattam és két percenként az órára néztem. Még egy óra... Unatkoztam.
Kinéztem az ablakon. Odakint már egészen sötét volt. A levegő is biztosan lehűlt mát. Hirtelen erős vágyat éreztem hogy sétáljak egyet. Igen, miért ne? Elmegyek a Starbucks-ba és veszek egy csokis shake-et.
Mire leértem már sötét volt. Furcsa villanásra lettem figyelmes. Az utcai világítás volt az. És a környező épületek fényei. Újabb villanások és aztán vége. Sötétség. Áramszünet volt. Gyakran előfordult nyáron. Mégis kellemetlen érzés fogott el. A város ijesztőnek hatott a fényáradat nélkül. Csak a telihold adott némi világosságot, de a fehér fénytől még inkább hátborzongatóbb lett a környék.
Visszaforduljak? Már a fele utat megtettem. Ekkor nevetést hallottam. Mekkora liba vagyok, hiszen mások is járnak az utcán, áramszünet ide, vagy oda. Felgyorsítottam a lépteimet.
Már túl késő volt visszafordulni, amikor megláttam a négy férfit a furgon mellett. Két fekete és két mexikói bevándorló volt. Azok a fajták akikről este a hírekben hallani. Fejkendőt viseltek mint a bandatagok. Nyilván azok is voltak.
Férfi1: Hova hova szépséges senorita? - kérdezte az egyik.
Férfi2: Látod Miguel? Ilyennel lehet sok pénzt keresni Amerikában! - kiáltotta és megragadta a karomat. - Ezért a pofás darabért legalább 30at kapunk!
Angie: Engedjen el! Se... - kiáltani akartam, de befogta a számat. Hiába vergődtem nem tudtam szabadulni. A férfiak csak nevettek a szenvedésemen.
Most végem van. Ezek elrabolnak és eladnak. Mindennek vége. Én is csak egy leszek a sok eltűnt lány közül.


Este nyolckor már idegesen járkáltam a szobámban. Mindent elterveztem előre. Minden mondatot. Bárcsak azt is tudnám hogy Lina mit fog válaszolni.
Megcsörrent a telefonom. Edward keresett.
Nye: Mondjad Eddie!
Edward: Azonnal indulj Angie-ért! Alice látta őt. Megtámadja egy csapat férfi!
Nye: Mi? - kiáltottam és azonnal rohanni kezdtem. - Hol? Mikor?
Edward: Egy Starbucks logót lát Alice és... nagyon sötét van. - hadarta.
Alig hogy kihajtottam a garázsból a város elsötétült. Rátapostam a gázra. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Oda kell érnem.
Talán percek teltek el, amíg odaértem az iroda elé. Kiugrottam a kocsiból. Hallgatózni kezdtem. Néhány utcányira nevetés hallatszott. Férfiak nevettek valamin. Rohanni kezdtem. Csupán fél perc kellett és megláttam őket.
Az egyik hátulról tartotta Angie-t, befogva a száját. A másik éppen a furgon ajtaját nyitotta ki.
Ösztönösen cselekedtem. Láthatatlanná váltam és elsőként azt a férfit ütöttem le, aki Angie-t tartotta. Lina a földre zuhant, majd hangzavar hallatszott. Az egyik fekete pisztolyt rántott. Idegesen kiabáltak. Kiütöttem a pisztolyt a kezéből. A másik közben felrántotta Linát a földről és megpróbálta belökni a kocsi hátuljába. Iszonyúan dühös voltam és talán az érzelmeim miatt, de nem tudtam tovább megtartani a láthatatlanságot.
Férfi1: Mi a franc... - kiáltotta és elengedte Angie-t. Lina döbbenten nézett felém.
Közben lövés dörrent, de még időben el tudtam ugrani. Fel a furgonra, majd onnét rá arra, aki Lina mellett állt. Azt hiszem ő most fogta fel hogy én vagyok az.
Nye: Feküdj! - üvöltöttem és rávetettem magam. Ismét ránk lőttek.
Felpattantam a földről és rárontottam a fegyveresre. Annyi ideje sem volt hogy újra lőjön, amikor leütöttem. A negyedik férfi kővé dermedve állt. Rávillantottam az arany fényben világító szememet. A bűnöző üvöltve menekült. A másik három eszméletlenül fetrengett a földön.
Lina a furgon előtt ült a földön. A város fényei ismét kigyulladtak.
Nye: Lina... jól vagy? - kérdeztem. Közelebb léptem hozzá, de ő hátrálni kezdett. - Nem kell félned!- súgtam. - Nem bántalak.
Odamentem és a kezemet nyújtottam neki. Az arca olyan rémült volt, hogy attól féltem sokkot kapott. Remegett, mintha hideg rázná.
Nye: Gyere, menjünk haza szerelmem! - mondtam megnyugtató hangon és fel akartam segíteni. Ekkor felnyögött és arrébb vonszolta magát.
Szívszorító látvány volt. Ekkor egy árny suhant a levegőben. Rob ugrott le a tetőről. Angie összerezzent. A szemei még inkább kikerekedtek.
Rob: Edward hívott. - mondta. - Jól van? - kérdezte suttogva.
Nye: Halálra rémült.
Rob: Mit látott?
Nye: Nem tudom. De azt hiszem éppen eleget. - suttogtam.
Rob: Megpróbálom lenyugtatni. - mondta. Lina idegesen ingatta a fejét.
Nye: Na ne! - kiáltottam amikor megéreztem az ismerős szagot. - Leah! Menj innét!
A hatalmas farkas megkerülte a furgont és megállt Angie mellett. Ő ránézett. Leah is őt nézte. Csend volt. Aztán vérfagyasztó sikítás hallatszott az éjszakában.


A tudatom kavarogva próbált elszakadni a valóságtól. De mi is a valóság? Mi az álom? Mi a képzelet? És hogy keveredhetett össze minden? Mikor jutottak át a képzelet szüleményei az álmaimba és onnét a valóságba?
Hangok szűrődtek át a falon, amivel a tudatom próbálta megóvni az elmémet. Éreztem hogy felemelkedem és valahová visznek. Talán az ördög jött el értem és most a pokolra tartok. Forróság érte a bőrömet és ismerős illatot éreztem. Halkan sírni kezdtem. Tudtam hogy nem álmodom, de akkor mégis mi történik? Mi ez az egész?
Aztán elcsendesült minden. De az elmém nem engedte szabadon a látottakat. Újra és újra láttam mindent. Az árnyat, ahogy a férfiakkal küzd, aztán felbukkant Nye a szemei tűzként ragyogtak és gyorsabb volt a gondolatnál. Aztán Rob leugrott a tetőről, akár egy székről tette volna. És végül megjelent egy óriási farkas, aki egyenesen rám nézett. És itt valahol... a józan eszem vesztettem el. A világ ködbe borult, majd sötétbe.
És minden előröl kezdődött. Újra és újra. Képről képre. Annyiszor láttam már mint egy megunt filmet. És kezdtem elhinni hogy csak álmodom.
Néha hangokat hallottam. Ismerős hangokat és ismeretleneket. Egy forró kéz érintett és mintha lekerültek volna rólam a ruháim. Aztán nedves szivacs érte az arcomat és a karomat. Ezután mintha jég ért volna a bőrömhöz. Nyöszörögni kezdtem.
Majd ismét hallottam a hangokat.
Nye: Carlisle, biztos hogy jól van?
Carlisle: Fizikailag teljesen egészséges. De azt hiszem a látottak nagyon megviselték.
Leah: Annyira sajnálom! Az egész az én hibám.
Rob: Mi csak segíteni akartunk, ne okold magad, kicsim!
Hallottam a beszédet, de nem tudtam felfogni az értelmét. Aztán csend lett. Néha messziről hangokat hallottam. A nevemen szólítottak. De nem tudtam válaszolni. És nem mertem. Tudtam hogy a sötétben egy farkas áll lesben.
Már végképp nem tudtam hogy mikor álmodom és mi az ami tényleg megtörtént. Az elmém nem volt képes külön bontani a valóságot a képzelettől és belecsöppentem egy olyan világba ahol minden lehetséges volt. Farkasok ugráltak a háztetőkről és az emberek szeme világított.
Nem tudom mennyi idő telt el. De éreztem hogy van elég erőm hogy megmozduljak. Kinyújtottam a karom. Puha lepedő tapintottam. A lábamat is kinyújtottam. Az ágyam. Felsóhajtottam. Csak álmodtam az egészet. Hát persze, hiszen éjszaka van.
Felültem. Valami nem stimmel. A lehúzott redőny nyílásain a fény vékony sugarakban kúszott be a szobába, groteszk alakokat rajzolva a falra és a bútorokra. Magamra néztem. Egy fehér pólót viseltem. Sohasem alszom pólóban.
Ekkor kattant a zár és ajtó lassan kinyílt. Nye lépett be a szobába. Úgy néztem rá mintha most látnám először. És így is volt. Bizonyos értelemben. Tudtam hogy ami az emlékeimben él az nem álom volt.
Nye: Már nagyon aggódtam. - vallotta be. - Majdnem két napja hogy... - elakadt a hangja.
Angie: Két nap...
Nye: Hogy érzed magad?
Angie: Úgy érzem mintha száz évet aludtam volna. - mondtam rekedt hangon.
Nye idegesen topogott az ágy szélénél. Nem tudtam hogy mit mondjak.
Angie: Te... nem vagy ember. Ugye, nem? - kérdeztem és a szememben könnyek sokasága várta hogy útjára indulhasson.
Nye: Nem. - ismerte be. - Nem vagyok ember.
Angie: Akkor mi vagy? Szuperhős? Ufo?
Nye: Félek hogy túl sok lesz ez neked...
Angie: Kérlek, engem ne félts! Csak mondd már el az igazat, mert úgy érzem hogy megőrülök. - kiáltottam hisztérikus hangon.
Nye: Rendben. Emlékszel, amikor megkérdeztem hogy hiszel e a vámpírokban? - kérdezte.
Elakadt a lélegzetem.
Angie: Te az vagy?
Nye: Nem. Csak félig. - válaszolta. Aggodalmasan nézett rám. - Félig pedig alakváltó vagyok. Pontosabban farkas.
Angie: Farkas? - kérdeztem vékony hangon. Bevillant egy emlék. - Mint az?
Nye: Igen. - tudta hogy mire célzok. - Azt ami én vagyok úgy nevezik hogy árnyjáró.
Angie: Árnyjáró... - suttogtam. - És a többiek is ilyen árnyjárók? Rob is?
Nye: Rob vámpír.
Angie: Aha! - bólintottam és letöröltem a könnyeimet. - Vámpírok? És farkasok?
Nye: Igen.
Angie: És a másik három? - kérdezte.
Nye: Ephraim és Dax emberek. Nekik különleges képességeik vannak. Dax megérzi az emberek érzelmeit. Ephraim pedig képes kommunikálni az állatokkal.
Angie: És Jerome? - kérdeztem.
Nye: Jerome hasonló mint Leah. A farkas. De ő nem farkassá változik hanem párduccá.
Angie: Úgy érted... hogy a hatalmas farkas... valójában ember? - kérdeztem döbbenten.
Nye: Igen. Egy lány. A neve Leah és ő Rob barátnője.
Angie: Azt hittem a vámpírok és a vérfarkasok ellenségek. - suttogtam.
Nye: Úgy tűnik mégsem.
Angie: És te... mindig ilyen voltál? - kérdeztem reszketve. Nye megrázta a fejét.
Nye: Jól vagy?
Angie: Igen. - bólintottam.
Nye: Folyton azt várom hogy megint elájulsz... hogy megint sikítozni kezdesz.
Angie: Amíg nem vezeted be Godzillát pórázon addig ez nem fog bekövetkezni.
Nye: Ne aggódj, Godzilla a helyén van. - mondta mosolyogva. Elakadt a lélegzetem.
Angie: Tudod ezek után ha azt mondod hogy Shrek a nagybátyád azt is elhiszem. Szóval ne tréfálkozz. - mondtam sértődött hangon. - Most pedig mondj el mindent.
Nye leült az ágyam szélére. Igyekeztem lecsillapítani a szívverésemet.
Nye: Hónapokkal ezelőtt kezdődött minden. - kezdett bele a történetbe.
Figyelmesen hallgattam, néha kérdeztem is. A nevek, az információk megszámlálhatatlanok voltak, de a lényeget megértettem. És alig egy óra alatt teljes képzést kaptam vámpírológiából és vérfarkas tanból.
Nye: És szombaton Jerome végre átváltozott. - fejezte be a történetet.
Angie: Whao!
Nye: Jól vagy? - kérdezte.
Angie: Miért kérdezed ezt folyton?
Nye: Most tudtad meg hogy vámpírokkal és farkasokkal élsz körülvéve. Nem is beszélve arról hogy egy árnyjáró szerelmes beléd. Azt hiszem ettől minden normális ember zaklatott lenne egy kicsit.
Angie: Azt hiszem az én agyam másképp működik. - sóhajtottam. - És különben is, nem ez az első találkozásom a természetfölöttivel. - ismertem be.
Nye csodálkozva nézett rám. Elmeséltem neki a szobámban előforduló paranormális jelenségeket. Meglepetésemre csúf grimaszt vágott.
Nye: És elképzelésed sincs hogy micsoda néz téged álmodban? - kérdezte gonosz mosollyal és rám villantotta a szemeit.
Angie: Te? - kérdeztem döbbenten. - Te voltál az?
Nye: Igen.
Angie: Te jó ég! - suttogtam. - Hiszen én még beszéltem is hozzád.
Nye: Álmodban is beszélsz. - világosított fel. Majdnem elsüllyedtem.
Angie: És miket mondtam?
Nye: Néha beszéltél apukádról. De főleg rólam. - mondta mosolyogva és megfogta a kezemet. - Arra kértél maradjak veled. És... azt mondtad szeretsz!
Éreztem hogy elpirulok. Lehajtottam a fejem.
Nye: A kérdés az, hogy ezek után is akarod e hogy itt maradjak? - kérdezte.
Angie: Hogyan?
Nye: Mert csak egy szavadba kerül és fogom a természetfölötti pereputtyomat és lelépünk.
Angie: És szerinted tudnám folytatni az életemet mintha mi sem történ volna? - kérdeztem szemrehányó hangon.
Nye: Nem. Nem hiszem. De talán könnyebb lenne.
Angie: Nem hinném. - ráztam meg a fejem. - Az vagy ami. És ezen nem változtathatsz. Én pedig szeretlek. És ezen én nem változtathatok.
Nye: És is szeretlek! - súgta és megsimogatta az arcom. - Nem félsz tőlem?
Megráztam a fejem, majd odamásztam az ölébe. Magához ölelt én pedig a mellkasába fúrtam a fejemet.
Nye: És nem lesz furcsa, hogy egy olyannal légy együtt mint én? - kérdezte aggódva.
Angie: Mármint jóképű, vicces, okos, erős és jószívű? Hmmm... talán kibírom majd valahogy. - mondtam mosolyogva.
Nye is mosolygott végre. Megsimogattam az arcát majd lassan, óvatosan megcsókoltam. Végre viszonozta a csókomat és szorosan magához ölelt.
Nye: De ugye ezentúl sem várod el hogy az ajtón át közlekedjek? Már megszoktam a teraszt! - mondta nevetve.
Angie: Na ne mond! Ami azt illeti nekem teljesen mindegy hogy hogyan közlekedsz, amíg itt vagy velem. Tőlem aztán repülő rózsaszín elefántok is szállíthatnak.
Nye: Azért maradjunk a realitásoknál!
Angie: És ezt pont egy mesebeli lény mondja nekem! - mondtam nevetve és még jobban
befészkeltem magam a karjai közé.