29. Vallomások

Feszülten vártam hogy Nye mit fog válaszolni. Igyekeztem eltiporni a reménység bimbóit, mert nem akartam újra csalódni. De egy idegesítő kis hang a fejemben folyton azt sugdosta, hogy mi van ha...
Nye: Ez egy kicsit bonyolult. - Ezután mindketten hallgattunk egy sort. - Tulajdonképpen nem szabadna itt lennem...csak... valami oknál fogva nem vagyok képes lemondani a társaságodról. - vallotta be. Hirtelen melegség öntött el. - Pedig tudom hogy nem helyes...
Angie: Miért?
Nye: Ajaj.. - sóhajtott. - Ezt nem tudom neked elmagyarázni...
Angie: Egyszerűen nem értelek, Nye! Néha olyan kedves vagy, és azt mondod a barátom akarsz lenni. Utána pedig sértegetsz és tudomást sem veszel rólam... - fakadtam ki.
Nye: Igen, tudom! És... sajnálom. De én csak jót akarok neked... és én nem vagyok jó!
Rámeredtem. Igen, valamit titkol előlem...
Angie: Nemcsak a barátnőd miatt van?
Nye: Nem... én... szóval... - dadogott egy sort, majd elhallgatott és a fejét a két tenyerébe ejtette. - Nem! - nyögte ki végül.
Nem tudtam mit mondjak. Valahogy le kell bontanom a falakat kettőnk között.
Angie: Tudom hogy titkolsz valamit... és nem csak te hanem a többiek is... Rob hirtelen eltűnése... és... néha annyira fura vagy... a szemeid... - soroltam. - Miért viselsz kontaktlencsét?
Nye: Ez az eredeti szemszínem. - erősködött.
Angie: Nem könnyíted meg a dolgomat!
Nye: Bocs!
Angie: Nem kérem hogy mondj el mindent magadról, csak annyit hogy mire számíthatok!
Nye: Nem tudom. - csóválta a fejét. - Bízol bennem? - kérdezte hirtelen.
Angie: Azt hiszem... igen.
Nye: Nézd, én csak annyit kérek hogy adj nekem egy kis időt és légy türelemmel! Én szeretnék veled lenni... tényleg. - bizonygatta. - De félek hogy bajod esik. Az... amit titkolok... el sem tudod képzelni...
A szívem hevesebben kezdett verni. Bevallotta hogy titkol valamit. És velem szeretne lenni. Hirtelen akkora volt az összevisszaság a fejemben, hogy képtelen voltam gondolkozni.
Nye: Adj nekem egy kis időt! - kérte és olyan szemekkel nézett rám hogy lehetetlen lett volna nemet mondani. Bólintottam. - De nem ígérhetek semmit. És tudnod kell hogyha a helyzet rosszra fordul nekem el kell tűnnöm. - figyelmeztetett. - És még valami... ha úgy érzed hogy amit hallasz vagy látsz, az túl sok neked, csak egy szavadba kerül és lelépünk. Mindannyian.
Angie: Ne, azt nem akarom!
Nye: Most... de lehet hogy később a pokolba fogsz kívánni! És nem ok nélkül.
Angie: Fogalmam sincs mi lehet ennyire szörnyű... - csóváltam a fejem. - Megöltél valakit?
Nye: Nem.
Angie: Drog van a dologban? - kérdeztem.
Nye: Nem, semmi ilyen. Nem vagyunk bűnözők... csak veszélyesek. - tette hozzá.
Éreztem hogy kezd megnyílni előttem és bár a szavai megrémítettek, de tudtam hogy érte bármit hajlandó lennék vállalni. A szerelmem erős volt és megmásíthatatlan. És a remény halványan pislákoló lángja a lelkembe költözött. Valahogy, valamikor... talán majd egyszer, ő és én...
Vacsora közben igyekeztem kevésbé kínos dolgokról kérdezni. A hangulat sokkal felszabadultabb lett, miután elsütött néhány poént a főzési tudományról, vagy inkább annak hiányáról.
Miután befejeztük a vacsorát, ismét visszatértünk a nappaliba és borozgatva beszélgettünk tovább. Viszont most ő kérdezgetett engem.
Nye: Van jogsid?
Angie: Aha... és hiszed vagy sem nagyon jól vezetek.
Nye: Akkor minek a sofőr?
Angie: Hát... nem tudom... ezt szoktam meg. - ismertem be szégyenkezve.
Nye: Szeretsz bulizni?
Angie: Igen, régen, amikor Európában éltem, szinte minden este eljárogattunk. De mostanában nem nagyon volt rá időm. És kedvem se...
Nye: Sok barátod van? - szólt a következő kérdés.
Angie: Nem, nem mondhatnám. Csak az unokatesóm Natalie, Sarah és Lonnie. Akik régen a barátaim voltak, már nem is köszönnek nekem. Cikinek tartják hogy elváltam és dolgozok.
Nye: Micsoda ostobaság!
Angie: Igazából nem is hiányoznak!
Nye: Nem meglepő! - mondta sötéten. - Volt valaha háziállatod?
Angie: Igen... még kislányként volt egy kutyám. Aztán macskáim voltak.De mostanában gyakran eszembe jut hogy jó lenne egy kis kedvenc...
Nye: A férjed előtt... szóval... sok pasid volt? - kérdezte. Elpirultam.
Angie: Nem! - vágtam rá. - Csak egy. 13 évesen. És az is két hétig tartott.
Nye: Ő volt neked az első... úgy értem...
Angie: Igen! - vágtam rá és még jobban elpirultam. - Nagy kérés lenne hogy Travis-ről többet ne beszéljünk?
Nye: Ne haragudj. Nem említem többet. - ígérte. - Minek öltöztél Halloween-kor?
Angie: Tündérnek és hercegnőnek. Felváltva. Minden évben! - ismertem be. Nye felkacagott. - Ne nevess! Anyám erőltette rám. Én szíven szerint boszorkány lettem volna, vagy múmia... vagy vámpír!
Nye hirtelen elhallgatott és furcsán nézett rám.
Nye: Hiszel bennük? - kérdezte hirtelen.
Angie: A vámpírokban? - kérdeztem vissza. Nye bólintott. - Hááát... ez jó kérdés. Úgy gondolom hogy az ilyen dolgoknak, mint az ufo, Jeti, vámpír és hasonlók kell valami valóságalapja lenni.. hiszen az emberek ok nélkül nem találnak ki ilyesmit.
Nye: Tehát igen?
Angie: Azt nem mondtam... csak annyi, hogy nem tartom kizártnak hogy léteznek.
Nye: És félsz tőlük?
Angie: Nem!
Nye: Nem félsz az ilyen dolgoktól?
Angie: Az attól függ... nem félek tőle hogy hirtelen megjelenik egy a lakásomban, ha erre célzol.
Nye furcsán nézett rám.
Angie: Mi a baj?
Nye: És a sötétben sem félsz? - kérdezte.
Ez ütős kérdés volt. nem féltem a sötétben, csak attól ami ott rejtőzködik.
Angie: Nem. - hazudtam.
Nye: És mi a kedvenc állatod? - váltott témát.
Angie: A farkas! - vágtam rá. Magam is meglepődtem. Nye még inkább.
Nye: Mindig tudsz meglepetést okozni. Én olyasmire tippeltem mint az őzgida, vagy delfin...
Angie: A farkasok olyan szabadok...
Nye: Szeretsz strandolni? - kérdezte hirtelen.
Angie: Aha, azt mindenki szeret, nem?
Nye: De látom nem gyakran jársz. A bőröd olyan fehér mint a fal!
Angie: Hé, nekem így tetszik. Nem akarok úgy kinézni mint egy barbie baba akit a szoliban felejtettek. Neked könnyű, benned gyárilag van a napbarnított szín! - tréfálkoztam és megérintettem a karját.
Mindketten elhallgattunk. Én a sokktól, ő a meglepetéstől. Mert a bőre tűzforró volt, mint akinek magas láza van.
Angie: Atyaég... hiszen te lázas vagy! - mondtam és aggódva megtapogattam az arcát. - jól vagy?
Nye: Nem, nincs semmi bajom. - mondta és hátrálni kezdett.
Angie: Biztos? - kérdeztem gyanakodva.
Nye: Biztos... én csak... meleg van egy kicsit.
Nem volt túl meggyőző a magyarázata. Gyanakodva méregettem. Nem tűnt betegnek, kevés nála egészségesebbnek kinéző embert ismerek.
Angie: Kinyitom a teraszajtót egy kicsit!
Nye: Hagyd csak, úgyis indulnom kell. Késő van már! - mutatott az órára.
És valóban már éjfél is elmúlt. Kicsit szomorúan kísértem ki az ajtóhoz.
Angie: Majd holnap találkozunk az irodában! . kezdtem a búcsúzkodást a kihalt előtérben.
Nye: Igen. Én... szóval klassz este volt.
Angie: Aha!
Atyaég, micsoda kínos szitu. Mint egy tinifilmben.
Nye: Aludj jól!
Angie: Te is!
Bámultunk egy sort egymásra, majd Nye közelebb lépett hozzám. Még a lélegzetem is elakadt. Úgy éreztem a szívem kiugrik a helyéből hogy körbefussa a környéket. Még egy lépést közelebb jött és így már egyenesen előttem állt. Alig mertem ránézni. Végül megtaláltam a tekintetét, de semmit sem tudtam kiolvasni belőle.
Nye: Jó éjt, Lina! - súgta és gyengéd puszit nyomott a homlokomra. - Álmodj szépeket! - suttogta és egy újabb puszit kaptam az arcomra.
Angie: O-Ok! - dadogtam. Még egyszer utoljára rám nézett, majd beszállt a liftbe.
Miután az ajtó becsukódott, kábultan dőltem a falnak. Mintha minden porcikám szivacsból lenne. A szívem most újra verni kezdett és eszembe jutott hogy levegőt sem ártana venni.
Nagy nehezen bevonszoltam magam a lakásba. És ma éjjel tényleg szépet tudtam álmodni, hosszú évek óta először.