34. Fény és árnyék

Lassan meghaltam belülről. Ő ölt meg. Minden sóhajtása, minden szomorú pillantása halálos sebet ejtett rajtam. És olyan könnyen elhitte hogy nem szeretem!Tudom hogy ez volt a legjobb megoldás, megbántani őt, elhitetni vele hogy nekem ez csak játék volt. De akkor is... hogy nem veszi észre, hogy én is szenvedek? Hogy darabokra hullok mert nem érinthetem meg.
ÉS amikor látnom kell, ahogy keskeny vállait kihúzza és magasra emelt fejjel sétál el mellettem, mintha csak azt mondaná: nem baj. Nem fájt. És talán el is hinném...
De minden éjjel hallanom kell ahogy álmában zokog és kiabál. Ez az én büntetésem. Ez a szörny büntetése. Ott kell állnom a sötétben és végignéznem a szenvedését.Nem segíthetek, nem ölelhetem magamhoz, nem törölhetem le a könnyeit. Én is vele együtt sírtam hangtalanul.
A napok múltak, de annak a szerencsétlen estének az emléke bennem maradt kitörölhetetlenül. Váratlanul bukkant elő a nap bármely percében, mikor legkevésbé sem számítottam rá. A külvilág eltűnt és én ismét átéltem mindent. Láttam a csillogó szemeit, éreztem az illatát, a csókja ízét és hallottam a szavait, amikor kimondta a legszebb szót amit valaha hallottam: szeretlek. De az emlék olyan volt akár egy sérült videoszalag. Mintha egyetlen mozzanat kitörlődött volna. A legfontosabb. Amikor elvesztettem a fejem és az ösztöneim előtörtek belőlem, és azzá váltam ami valójában vagyok. Gyilkos. Nem, még nem öltem embert, de attól hogy a farkas nem harap meg még farkas marad. És én ezt elfeledtem. Hiba volt. És többé nem fog megtörténni.
Angelina soha egyetlen megvető pillantással, egyetlen goromba mondattal nem jelezte hogy haragudna rám. És ez fájt leginkább. De képtelen voltam őt bántani többet. Voltak pillanatok, amikor az erőm fogytán volt és úgy éreztem bármelyik percben bevallok neki mindent, hogy aztán térden állva könyörögjek a megbocsátásáért. Aztán elképzeltem hogy ott fekszik a karjaimban holtan... és nem bírtam ránézni sem.
Amikor beköszöntött a nyár, még inkább nem volt maradásom odahaza. Rob magával hozta Leah-t, akit ki nem állhattam. És azok ketten olyan boldogok voltak, hogy szinte a hányinger kerülgetett. A forró, viharos éjszakákat Lina szobájának sötétjében töltöttem. Figyeltem minden rezdülését, minden lélegzetvételét. Már nem voltak rémálmai és kezdtem reménykedni benne hogy lassacskán túlteszi magát a csalódáson. Reménykedtem benne, de a szívem közben megszakadt. Azt kívántam legyen boldog... de velem. És ez nem lehet.
Ott álltam az ágya mellett. Felsóhajtott. Azt álomittas hangon megszólalt.
Angie: Nye..... ne hagyj el.....maradj velem! - súgta.
Ott helyben szerettem volna elsüllyedni. Porrá válni. Angie nyöszörögni kezdett én pedig képtelen voltam úrrá lenni az indulataimon és megérintettem könnyáztatta arcát. Azonnal felriadt. Nem látott meg, de tudta hogy nem álmodott. Vékony ujjaival megtapintotta ott, ahol én is megérintettem. Szemei a sötétséget kémlelték, de nem láthattak át rajta. Pedig tudta hogy van ott valami. És ettől mintha megnyugodott volna.
Ez pedig dühítő volt. A szemeimtől minden normális embernek megfagyna a vér az ereiben, ő pedig belém szeret. Normális ember sikoltozva menekülne, ha észrevenné hogy valaki figyeli őt a sötétben, de ő... megnyugszik tőle. Esküszöm ha egy kutya támadna rá akkor is azt hinné hogy csak a kezét akarja megnyalni. Hogy lehet valaki ennyire naiv? Ennyire édes?
Ezt kérdeztem Rob-tól is. Eleinte nem akartam hogy visszajöjjön és minden mozdulatát gyanakodva figyeltem. Megtiltottam neki hogy Angie közelébe menjen. Aztán láttam hogy a képességei segítenek, könnyebé teszik Lina számára elviselni azt a nyomort amibe én taszítottam.
Rob: Nem érted ugye? - kérdezte mosolyogva. - Csak azt szeretné hogy valaki szeresse. Ezt a lányt még sohasem szerette senki szívből. Se a szülei, se a barátai, a férje pedig végképp nem. Hát persze hogy ragaszkodik ahhoz, amitől boldogságot remél.
Nye: Tőlem? - kérdeztem kétségbeesett hangon.
Rob: Igen.
Nye: Majdnem megöltem őt, Rob! A pokolra fogok jutni...
Rob: Már benne vagy. És ő is. - mondta halkan.
Bármit megadtam volna Rob akaraterejéért. Ő miért tudja leküzdeni a benne lakozó démont? És én miért nem?
A nyár magával hozta a viharokat is, de vele együtt jöttek a várva várt hírek. Carlisle Brazíliában találkozott egy vámpírral, aki sokat tudott az árnyjárókról. És amit neki elmondott, nekem is elismételte a találkozásunk alkalmával.
Ő, Edward, Jerome, Jasper, Carlisle, Rob és én találkoztunk nem messze Los Angeles-től egy házban, amit a Cullen család bérelt. A neve Kaiho volt. Sötét bőrű, vörös szemű vámpír, Carlisle szerint az inkák leszármazottja.
Kaiho: Sohasem hittem volna hogy még egyszer a saját szememmel láthatok majd árnyjárót. - mondta amikor meglátott. Majd ránézett Jerome-ra. - És te?
Jerome: Én? Én nem vagyok árnyjáró... - mondta zavartan.
Kaiho: Tudom. De... te tudod e hogy mi vagy valójában? - kérdezte.
Carlisle: Úgy gondoljuk hogy vérfarkasok leszármazottja. - vágott közbe.
Kaiho: Vérfarkas? Vagy alakváltó?
Edward: Alakváltó.
Nye: Hogy? - kérdeztem. Jerome-mal döbbenten néztünk rájuk.
Carlisle elmondta a különbséget.
Kaiho: Tévedsz, kedves barátom. Ez a fiú nem a farkasok gyermeke. Hanem a Pantheroké. A Fülöp szigeti őslakosok leszármazottja.
Jerome: A nagyapám filippinó volt. - bólintott.
Jasper: Panthero? - kérdezte.
Rob: Mint párduc?
Kaiho: Pontosan. - vágta rá. - Lényegében ugyan olyanok, mint az indián törzs alakváltói. Csak ők nem farkasokká változnak, hanem párducokká.
Nye: Láttál valaha olyat mint Jerome? - kérdeztem hitetlen hangon.
Kaiho: Igen. De azt hittem hogy a gén kihalt. És talán így is van. Talán ez a fiú itt az utolsó élő párducember.
Jerome: Hát én beszarok! - nyögte ki.
Edward: Látod Jasper, most már macskánk is van! - súgta oda testvérének.
Azok ketten nevetni kezdtek, de én és Jerome még mindig döbbenten néztünk egymásra.
Kaiho: De nem kell aggódnotok. Jerome nem fog bántani senkit, amíg az árnyjáró a közelben van. - mondta sejtelmes mosollyal.
Jerome: Az biztos. Ez az állat még a mentőben is ütne! - intett felém. Rámordultam hogy hallgasson.
Kaiho: Nos ezt én nem tudhatom. De amit tudok, hogy az árnyjáró a mindenkori alfa, minden alakváltó parancsolója.
Edward: Ezt értsük úgy, hogy a farkasok engedelmességgel tartoznak neki?
Kaiho: Igen. Minden alakváltó. A farkasok, a párducok, a tigrisek és az összes többi.
Carlisle: Többi?
Kaiho: Erről majd még mesélek. De azt hiszem Nye-nak tudni kell hogy mi ő valójában.
Nye: Igen!
Kaiho: Az árnyjárók a vámpírok és az alakváltók gyermekei. Különleges lények. Erejük mérhetetlen, hatalmuk szilárd és megdönthetetlen. Született vezetők. Igazságosak, védelmezők. Harcolnak a rossz ellen. Az éjszakai gyermekei.
Nye: És... ők halhatatlanok? - kérdeztem.
A gondolat iszonyú volt. Örökkévalóság. Lina nélkül.
Kaiho: Azt attól függ. Ha az akaraterejük eléggé erős lesz képesek a testüket befolyásolni. És akkor öregedni kezdenek akár a halandók. Akit én ismertem 250 éves volt, amikor meghalt. A harmadik felesége halála után halt meg.
Nye: Felesége? - kaptam fel a fejem. - Nők is léteznek ilyen... szóval vannak női árnyjárók is?
Kaiho: Nem. - rázta meg a fejét. - Az árnyjáró csak emberrel tud lenni.
Carlisle: Vámpírral nem?
Kaiho: Nem, mert a vámpírok mérge felborítja a teste egyensúlyát. És olyan lesz mint ők. És onnét nincs visszaút...
Nye: De hogy lehetnék együtt emberrel? Hiszen... megölném.
Kaiho: Nem tennéd. Nem tudnád. Az árnyjáró feladata hogy védelmezze a jót. Aki jó azt nem ölheted meg.
Magamba roskadtam. Lina jó. Ő a legkedvesebb ember a világon. Olyan bátor és őszinte.
Kaiho: És még valami. Ha megtaláltad azt a bizonyos lányt. Nem engedheted el. Mert lehet hogy nem lesz még egy olyan mint ő. És akkor véged.
Edward: Hogy?
Kaiho: Ez az árnyjárók átka. Meg kell találniuk a fényüket. A társukat. Nélkülük eggyé válnak a sötétséggel. Eltűnnek örökre. - mondta baljós hangon. - Kivéve ha megharapja őket egy vámpír. De nem hallottam olyanról aki ezt választotta volna.
Rob: De Nye már megtalálta azt a lányt! - vágta rá. Dühösen néztem rá.
Kaiho szavai a hazaúton is a fülemben visszhangoztak. Lina nekem a fény. Nélküle eltűnök. Hiszen mindig is ezt éreztem. Az első pillanattól kezdve. Ha nem nézett rám olyan volt mintha árnyékban lennék.
A szívem túlcsordult a boldogságtól és a reménytől. Legszívesebben azonnal elmentem volna hozzá, hogy a karjaimba zárjam. De tudtam hogy nem zúdíthatom rá ezt a sok őrületet ami az én világomat alkotja. Lassan kell őt beavatnom. És mindenekelőtt újra ki kell érdemelnem a szerelmét.