33. Könyörtelen

Le sem hunytam a szememet ezen az éjszakán. Képletesen és szó szerint is, mivel akárhányszor megtettem, mindig megjelent Nye dühös arca, ahogyan kétségbeesetten menekül tőlem. Mit csinálhattam rosszul? Miért lett ilyen elutasító hirtelen?
A bizonytalanság kegyetlenül mardosott. Nem lehet hogy vége... hiszen azt mondta szeret. Igen, ezt mondta! És én is bevallotta neki hogy mit érzek. Nem, nem hagyhat el. Biztosan csak... összezavarodott. Hiszen olyan szeszélyes tud lenni, a hangulata szinte percről percre változik. A mosolya akár a melengető napsütés, de hirtelen felhők tornyosulnak és kitör a vihar. Igen, ilyen ő. És én szeretem. Tiszta szívemből.
Reggel idegesen kapkodva készülődtem és legalább hat ruhát próbáltam fel, mire elégedettnek éreztem magam a külsőmmel. A lift csigalassúsággal haladt lefelé és a szívem a torkomban dobogott. Amikor kiléptem az épületből, szemeim azonnal keresni kezdték a veszélyesen gyors sportkocsit. De nem volt ott. Fájdalmas szúrást éreztem a gyomromban és kedvetlenül ültem be a saját kocsimba.
Amikor a sofőr bekormányozta az autót a cég parkolójába, azonnal a jól ismert kocsit kerestem. A szokott helye most üres volt és sehol sem láttam. Kiszálltam a kocsiból és idegesen téblábolni kezdtem. Rossz előérzetem volt.
A szokatlanul hűvös szél libabőrössé tette a karomat és kellemetlenül csípte az arcom. Éreztem hogy forró könnyek gyűlnek a szememben és minden erőmet összeszedve próbáltam visszafojtani őket.
Aztán feltűnt a fekete terepjáró és beparkolt a helyére. Jerome szállt ki először is mosolyogva intett felém. Dax, Jerome és Ephraim elindultak a bejárat felé. Nye ekkor szállt ki a kocsiból. A szívem őrült tempóban kezdett dübörögni és nem tudtam parancsolni a lábaimnak, elindultam felé.
Az arca rezzenéstelen volt és semmiféle érzelmet nem tükrözött. Ahogy ott állt hihetetlenül veszélyesnek és könyörtelennek tűnt. És milyen nagyon szerettem!
Angie: Szia! - köszöntöttem félénken.
Nye: Jó reggelt! - mondta kimért hangon. Ismét fájdalmas szúrást éreztem.
Angie: Jól aludtál? - kérdeztem idegesen mosolyogva.
Nye: Nem!
Angie: Én sem. - vallottam be. - Azt hiszem beszélnünk kell.
Nye: Igen. Így van. - bólintott. - Ami tegnap történt... az nagy hiba volt.
Angie: De én nem haragszom rád. Sőt... én élveztem ami tegnap történt. - ismertem be piros arccal.
Nye hirtelen nehezen kezdett lélegezni, mintha akár egy dühkitörést próbálna elfojtani. Végül halkan válaszolt.
Nye: Igen, azt elhiszem. Én is... túlságosan is. És éppen ezért... mondtam olyan dolgokat amiket nem gondoltam komolyan. Érted mire célzok?
Angie: Nem... egészen. - rázta meg a fejem. De mélyen legbelül szörnyű gyanú született.
Nye: Te egy gyönyörű nő vagy. És én megkívántalak. De nem szeretlek! És nem is foglak! - mondta jéghideg hangon. - Csak egy éjszaka lett volna, de te olyan dolgokat mondattál ki velem, ami miatt hirtelen rabnak éreztem magam. Ezért léptem le.
A forró könnyek áttörték a gátat amit állítottam nekik és fájdalmasan égetve fojtak végig az arcomon.
Angie: Ez nem igaz! - suttogtam.
Nye: De igen.
Angie: Nem! - kiáltottam és nem érdekelt meghallják e.
Nye: Ne csinálj jelentet kérlek! - mondta dühösen. - És e csinálj úgy mintha nem tudtad volna hogy mit akarok. Hiszen arról is tudsz hogy van barátnőm.
Angie: Én... azt hittem hogy szakítottál vele. - suttogtam.
Nye: Miattad? - kérdezte nevetve.
Angie: Neked ez csak játék volt? Minden szó? Minden érintés?
Nye: Igen.
Angie: Hát gratulálok, Oscar díjas alakítás volt! - vettem oda, miközben a könnyeimet törölgettem. - Nagyszerű színész lenne belőled.
Nye: Hagyjuk a drámát! Végül is nem történt semmi. A dolgok ott folytatódnak ahol néhány napja abbamaradtak. Te vagy a főnök, én pedig a beosztott. Ennyi! - mondta unott hangon. - És most ha megbocsátasz... nekem mennem kell. - mondta és úgy hagyott ott mint a párbajozó miután leszúrta ellenfelét.
Vissza sem nézett. Én pedig majd beleőrültem a fájdalomba. A kezeim ökölbe szorultak és összeszorítottam remegő ajkaimat. Nem győzött le, nem fogok összetörni! Kibírom. És az arcába nevetek. Nem fájt amit tett, nekem is csak játék volt. Nem fogok sírni miatta, nem ér annyit.
Ezeket ismételgettem, mialatt görcsös léptekkel bementem az irodaházba. A liftben megigazítottam a sminkemet és felkészültem Lonnie és Sarah kérdéseire.
Lesben állva vártak a lift előtt.
Sarah: Az ég szerelmére! Mi történt? Nye olyan képpel ment végig az előbb az orrunk előtt, mint akibe belefagyott a vér.
Lonnie: Összebalhéztatok? - kérdezte együtt érző hangon.
Angie: Nem! - vágtam rá és nagy levegőt vettem. - Csak rájöttünk hogy nem illünk össze. Ennyi volt. És erről többet nem akarok beszélni. Lapozzunk!
A hallgatóságom tátott szájjal meredt rám. Mintha kínaiul beszéltem volna hozzájuk.
Angie: Lonnie, behoznád a heti beszámolót? - kértem. - Sarah, szeretném tudni hogy milyen fontosabb eseményeken kell megjelennem az elkövetkező hetekben.
Miután kiadtam a parancsokat, bemenekültem az irodámba. Nagyon nehéz volt megőriznem a nyugalmamat. A kopogás volt az ami meggátolt abban hogy sírva fakadjak. Bárki is az köszönet illeti.
Robert: Bejöhetek? - kukucskált be.
Angie: Hát persze! - vágtam rá és megpróbáltam mosolyogni.
Robert: Csak emlékeztetni akartalak hogy ma ebédelni megyünk a japán befektetőkkel. - mondta. - Ugye nem csináltál programot a... barátoddal? - kérdezte gúnyos hangon.
Angie: Nem! - vágtam rá dühösen. - És igazad volt... nem illik hozzám.
Robert: Nahát!
Angie: Úgyhogy pontot tettem az ügy végére.
Robert: Ennek őszintén örülök! - mondta mosolyogva. - Te sokkal jobbat érdemelsz.
Angie: És az te lennél? - kérdeztem tárgyilagos hangon.
Robert: Ó nem... én nem vagyok méltó hozzád. - rázta meg a fejét. - De mindent megteszek hogy azzá váljak!
Angie: Okosabb lenne ha nem pazarolnád az idődet rám. Te akárkit megkaphatsz. A nők sorba állnak a kegyeidért és te mégis olyasvalakire vársz, aki... nem tenne boldoggá.
Robert: Engem már azzal boldoggá teszel hogy a világon vagy! - súgta.
Mosolyt erőltettem az arcomra. Bárcsak tudnám őt szeretni. Csak egy kicsit. De nem megy... nem tudok rá férfiként nézni. Miért? Miért ilyen bonyolult? Ő akar engem... ő jó... kedves... jól bánna velem. És én mégis azt a gonosz,utálatos férfit szeretem aki darabokra törte a szívemet.

Napok teltek el és a fájdalom nem múlt. Az arcom sajgott a görcsös mosolygástól, amivel a lelkemben tátongó űrt próbáltam leplezni. Amikor már úgy éreztem hogy rám ereszkedik valami tompa zsibbadás, hirtelen bevillant az illata, a csókja, a forró bőre, a becéző szavai, a mosolya, a hangja. És a fájdalom ismét szétfeszítette a mellkasom. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá és a szerelem, amit próbáltam elfojtani, ismét lángra lobbant.
Pedig nem beszéltünk. Egy köszönés reggel, egy-egy pillantás napközben... és különben tudomást sem vett rólam.
Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Csak nyugtatókkal tudtam elaludni, de ezek miatt képtelen voltam felébredni, ha rémálom gyötört. És ez mindennapos volt. Reggelre rendszerint rekedtre kiabáltam magam, a szemeim pedig duzzadtak voltak a sírástól. Ha pedig mégis felébredtem, akkor ismét az a kellemetlen érzés hasított belém, hogy valaki figyel. Egyszer, amikor egy újabb lidérces álom gyötört, mintha valaki az arcomat simogatta volna. Felriadtam de nem volt ott senki. Senki akit láthattam volna.
A napokból hetek lettek, és lassan beköszöntött a nyár. A füllesztő éjszakák monoton egyszerűségben váltakoztak a forró nappalokkal. A hőség kínzó volt, fojtogató. Majdnem mint az álmomban. Csak akkor a forróságot a vénáimban éreztem, a torkomban. És amikor felriadtam, a sötétség lesben állva figyelte minden rezdülésemet.
Egy nap Rob visszatért. Alig ismertem rá. Sápadt volt és izmos. A szemei borostyánszínűek lettek. Kontaktlencse. Ahogy ő mondta. Nem volt már olyan közvetlen és barátságos mint azelőtt és néha úgy éreztem hogy komoly erőfeszítéseket tesz hogy titokban tartson valamit. De mit?
Ennek ellenére a közelsége valahogy mindig felvidított. Az üresség helyén ami a lelkemben vert tanyát hirtelen vágy támadt hogy valamiképpen kitöltsem az életemet. Kreatív ötleteimnek pedig a cég is hasznát vette.
Lassacskán ösztönösen is Rob közelségét kerestem. A tárgyalásokon mellé ültem, ha valami kérdésem volt a PR csapathoz őt hívtam. Olyan lett számomra mint egy mentőöv.
A nyár magával hozta a partik áradatát is és jó néhányat nem utasíthattam vissza. Kicsit megnyugtató volt a gondolat, hogy Tarvis nem lesz ott egyiken sem. Emily fiút szült neki és Miami-ba költöztek. Lassacskán kezdtem úgy érezni hogy az emberek már nem néznek rám úgy mintha valami szörnyűséget tettem volna. Talán elfelejtették a múltat, vagy a cégem sikere győztem meg őket? Nem tudom. De sokkal kellemesebb volt úgy közöttük lenni, hogy nem kellett minden megjegyzés és tekintet mögött másik értelmet keresni.
A forró júniusi napok keserédes emlékeket csaltak elő és nemegyszer megesett hogy munka közben is elálmodoztam. Ekkor néha magamon éreztem Nye tekintetét. Egyébként nagyon udvariasan viselkedett és párszor megpróbált beszélgetni is velem. De a kedvessége fájdalmat okozott. Azt akartam hogy goromba legyen, sértegessen. Bármit, amitől kicsit repedezhet a szerelmem iránta. De nem. Egyetlen csipkelődő megjegyzés, egyetlen hideg pillantás nem esett. És ez könyörtelen volt. Ha már nem szeret, akkor legalább ne engedje hogy én szeressem őt...