36. Várakozás

Mindennél jobban vágytam rá hogy láthassam Linát. Elterveztem mindent. Megkérem hogy beszéljünk. Kettesben. Elmondom neki hogy hiba volt minden. Szeretem őt, vissza akarom kapni. Ha nem hisz nekem akár a lába elé is leborulok, és úgy könyörgök neki. Aztán ha már tudja hogy szeretem, akkor elmondom neki az igazat rólam. Kész szöveg volt a fejemben, minden lehetséges kérdésére volt válaszom.
De ott a parkolóban minden elromlott egy perc alatt. Ahogyan azzal az idegen férfival ölelkeztek, nevettek... úgy éreztem felrobbanok. Még sohasem éreztem ilyen féltékenységet, ilyen elemi ösztönt arra hogy kioltsam egy másik ember életét. Próbáltam lehiggadni, de hiába. Az izmaim megfeszültek és az emberi énemet magam mögött hagyva utánuk rohantam. A liftet már lekéstem így felrohantam a lépcsőn és az utolsó előtti emeletnél megnyomtam a gombot. A futás lenyugtatott kissé, így nagyjából biztos voltam benne hogy képes leszek kérdezni, mielőtt ütök. Az ajtó kinyílt és megláttam őket egymás karjában.
Ezután nem nagyon emlékszem hogy mi történt. Valami sötét köd ereszkedett az agyamra. Hallottam hogy Lina kiabál velem, de csak egyetlen gondolat maradt meg a fejemben: elpusztítani. A következő homályos emlék az volt, hogy Jerome és Rob lerohantak és lefogtak. Innét az események úgy pörögtök le előttem mint egy film. A kép egyre tisztább lett. És lassan ráébredtem mi történt. Lina szavai kijózanítottak. Az unokatestvére. A rokona. Valaki akit szeret. És én majdnem megöltem.
Üvölteni szerettem volna. Még akkor is amikor Rob meghozta a hírt, hogy Angie nem rúg ki. De hiába! Látni sem akar. Mindent tönkretettem.
Másnap a parkolóban vártam rá két órán át, de nem jött. Később Sarah elmondta hogy ma nem is jön be, a napot az unokatestvérével tölti. Tudtam hogy őrült vagyok, de akkor is féltékeny voltam. Én akartam vele lenni. Én akartam megnevettetni, átölelni, megfogni a kezét.
Amikor szerdán sem jött be dolgozni már nem bírtam tovább. Elfogyott a türelmem és az erőm. Látnom kell. Még ha el is küld majd akkor. De lesz egy perc, egy pillantás, egy szó ami csak az enyém. Egy csepp víz a szomjazónak, szalmaszál a fuldoklónak.
Egész délután a ház előtt álltam. A portás azt mondta hogy elment. De nem tágítottam. Aztán négy óra tájban megláttam a kocsiját. Valószínűleg azonnal észrevett, mert amikor kiszállt sietős léptekkel indult a bejárat felé.
Nye: Lina! - kiáltottam és utána futottam.
Angie: Menj el, Nye! Nincs mit mondanunk egymásnak! - mondta zaklatott hangon.
Nye: Kérlek, hallgass meg! El akar mondani az igazat. - megállt és rám nézett.
Angie: És ha már nem érdekel?
Nye: Nem? - kérdeztem döbbent hangon. - Nem hiszek neked. - suttogtam. - Tudom hogy szeretsz! - mondtam és magamhoz húztam. Ekkor teljes erejéből pofon vágott.
Angie: Tessék! - kiáltotta könnyes szemmel. - Ennyi maradt számodra a szerelmemből! - vetette oda és faképnél hagyott.
Úgy éreztem eltűnök. Elnyel a föld, megszűnök létezni. És így is lett. Láthatatlanná váltam. És nem bírtam visszafordítani. Nem bírtam erőt találni magamban ahhoz, hogy emberré váljak. Minek? Ha már nem kellek neki...
Nem tudom mennyi idő telt el, amíg így bolyongtam. Órák, napok... De aztán valami belső ösztön hirtelen fellángolt bennem és képes lettem uralkodni magamon. Éjszaka volt. A közeli parkban voltam a lakásunktól alig száz méterre.
Amikor beléptem az ajtón a többiek felém rohantak.
Dax: Végre!
Rob: Látjátok! Én mondtam hogy életben van!
Leah: Mégis hol voltál? És miért nem szóltál nekünk? A testvéreid halálra aggódták magukat! - kiabálta dühösen.
Nye: Milyen nap van ma? - kérdeztem.
Ephraim: Péntek. - válaszolta zavartan.Úgy néztek rám mintha valami képtelenséget kérdeztem volna.
Jerome: Hol voltál?
Nye: Itt. - válaszoltam logikusan.
Rob: Nye... jól vagy? - kérdezte. Gyanakodva néztek rám és egymásra.
Nye: Jól. Én... eltűntem egy időre.
Leah: Na ne mond!
Dax: Azt hiszem Nye szó szerint gondolta. - mondta komoly hangon.
Jerome: Ez az amiről Hakuna Matata beszélt?
Rob: A neve Kaiho! - javította ki. - És... tényleg ez történt?
Nye: Igen. Azt hiszem. Lassan eltűnök. - mondtam szomorú hangon. - Nem voltam képes abbahagyni.
Ephraim: Felhívom Angie-t. Nagyon aggódott miattad!
Nye: Hogyan? - kaptam fel a fejem. - Mit mondtatok neki?
Rob: Csak annyit hogy felszívódtál. És nem tudjuk hol vagy. Ő pedig teljesen kiborult és saját magát kezdte okolni. - mesélte.
Nye: Lelkiismeret furdalása volt? - kérdeztem csalódottan.
Dax: Nem. Aggódott érted.
Nye: De már nem szeret...
Jerome: Ó... ez a sok nyavalygás már az agyamra megy! - rázta meg a fejét. - Már miért ne szeretne?
Rob: Fogd be Jerome! - kiáltott rá. - Angie szeret téged. Ha valaki hát én tudom. Ugye Dax?
Dax: Igen. Csak haragszik rád. És fél hogy megint csalódni fog benned. De az elmúlt 2 nap után biztosan a karodba fogja vetni magát.
A remény lassan ismét a szívembe költözött. Talán igazuk van.


Nyomorultul éreztem magam. Nye arcának emléke folyton kísértett. Miért nem tudtam megengedni neki hogy magyarázatot adjon? Miért voltam vele olyan türelmetlen? Aztán egy kis hang megszólalt a fejemben: Türelmetlen? Hiszen már olyan sokat vártam rá. Annyi új esély volt, annyi csalódás.
De... és ezen volt a hangsúly, ez fájt leginkább: most az igazat akarta elmondani. És én nem hagytam neki. Most pedig ki tudja hol van? Mit tett?
Akárhányszor megcsörrent a telefon úgy vetette magam rá, mintha az életem múlna rajta. És talán úgy is volt. De a szenvedéseim nem értek véget. A percek vánszorogva léptek órákba. Aztán végül mégis megérkezett a várva várt hívás.
Angie: Halo? - szóltam bele.
Ephraim: Szia!
Angie: Mi történt? - kérdeztem lélegzet visszafojtva.
Ephraim: Hazajött. Csak elment egy időre. - magyarázta.
Angie: És... mondott rólam valamit? - kérdeztem. Csend.
Nye: Lina!
Angie: Istenem! - suttogtam. A szívem vadul kalapálni kezdett.
Nye: Ó, ez igazán hízelgő. - mondta.
Tréfálkozik. Ez annyira jellemző rá.
Angie: Látom semmi bajod, ha már ilyen ízléstelen poénokkal dobálózol.
Nye: Minden rendben van. Csak... kellett egy kis magány.
Angie: Remek!
Nye: Köszönöm hogy aggódtál értem. És sajnálom, hogy bajt okoztam.
Angie: Az őrületbe kergetsz! - vallottam be.
Nye: Beszélnünk kell.
Angie: Most? Hiszen 11 óra elmúlt. - pillantottam az órára.
Nye: Holnap?
Angie: Délután az unokahúgommal leszek. Este pedig a People magazin partijára kell mennem. De... arra ti is kaptatok meghívót.
Nye: Igen. De nem hiszem hogy az alkalmas hely lenne a beszélgetésre.
Angie: Akkor várnod kell hétfőig!
Nye: Nem, ez sürgős. - sóhajtott. - Ok, akkor a partin találkozzunk. És megbeszéljük a dolgokat.
Angie: Rendben!
Nye: Álmodj szépeket!
Angie: Jó éjt! - köszöntem el.
Másnap Natalie-val elmentünk a ruhámért. Egy gyönyörű pink Balmain ruha volt, rafinált szabással. Az eleje rövid volt a hátulja pedig hosszú. És mesésen lobogott, amikor mentem benne.
Natie: És mi a helyzet a kollégáddal? Nye-jal? - kérdezte.
Angie: Nem tudom. - sóhajtottam. - Elméletileg ma beszélünk. És elmagyarázza hogy mi történik.
Natie: Ez érdekes. Lefogadom hogy egy FBI ügynök és titkos bevetésen van. - kuncogott.
Angie: Ha csak ennyi lenne... de attól félek itt valami sokkal komolyabb dologról van szó.
Délután a fodrászom és a sminkesem kezelésbe vettek a partira. Volt bennem egyfajta bizonyítási kényszer és gyönyörű akartam lenni. Lehengerlő.
Azt hiszem elértem a célom, mert Robert percekig csak dadogni tudott, amikor meglátott. A szerencsétlen flótás pedig valószínűleg azt hitte hogy miatta csinosítottam ki magam.
A vakuk villogása közben már Nye-t kerestem, de nagyon nehéz volt így. Mosolyogni, pózolni, bájcsevegni, miközben az idegesség szinte őrjítő volt. Bent hangosan szólt a zene és a tömeg már most hatalmas volt. Fények, színek, illatok... akárcsak egy karneválon. Szédítő volt az egész.
Sehol sem láttam Nye-t vagy a többieket. Talán el sem jön... Csalódott voltam.
Robert: Unatkozol? - kérdezte.
Angie: Nem. Dehogy. Remek ez a parti. - hazudtam.
Robert: Gyere, táncoljunk! - ajánlotta.
Angie: Nem, most nem. Majd ha valami nyugisabb zene lesz.
Robert: Igazad van. Én is jobban szeretem a lassú zenét. - mondta mosolyogva.
Vesztemre éppen egy lassú dal következett. Igazi szerelmes, összebújós. Robert széles mosollyal a parkettre vezetett. Már előre utáltam az egészet.
Iszonyú kellemetlen volt.
Robert: Te vagy itt a legszebb nő! - mondta mosolyogva.
Angie: Köszi!
Robert: Mi a baj? Idegesnek tűnsz...
Angie: Nem, nincs semmi baj. Táncoljunk. - kértem.
Próbáltam a zenére koncentrálni, de az En Vogue "Don't let go" című száma valahogy nem volt túl jó választás. Túlságosan is illett a szerelmi életem jelenlegi eseményeihez. Elmerültem a gondolataimban. Hirtelen nem is értettem Robert miért állt meg. Körülnéztem. Nye állt mellettünk szmokingban. Majdnem összeestem. Szívdöglesztően festett.
Robert: Angie? - nézett rám kérdőn.
Angie: Hogy?
Nye: Éppen lekértelek Robert-től. - magyarázta. - De ő igazi úriember és rád bízta a választást.
Robert dühösen elhúzta a száját.
Angie: Jól van. - nyögtem ki. - Majd... még beszélünk. - mondtam a teljesen megsemmisült Robert-nek.
Angie: Csak most értetek ide? - kérdeztem, amikor táncolni kezdtünk.
Nye: Nem. Csak nézni akartalak egy kicsit.
Angie: Én nem vettelek észre. - vallottam be.
Nye: Tudom. De én téged igen. - mosolygott. - Nem lehet nem észrevenni ebben a ruhában.
Angie: Ne szoríts így magadhoz! - kértem. - Mindenki minket néz.
Nye: Szóval ha kettesben lennénk akkor nem bánnád. - jelentette ki.
Angie: Miért forgatod ki a szavaimat?
Nye: Ne haragudj!
Angie: És... mi az a nagy titok amit el akarsz mondani? - kérdetem türelmetlenül.
Nye: Kérlek, táncoljuk ezt végig. Szeretnélek magamhoz ölelni amíg lehet. - súgta a fülembe. - Ha megtudod az igazat lehet hogy többé nem lesz alkalmam rá.
Kérdőn néztem rá. A szeme aggodalmat sugárzott. Felsóhajtottam. Nye magához ölelt én pedig megadóan a vállára hajtottam a fejem. Még utoljára elkaptam Robert kétségbeesett pillantását. Aztán megszűnt a világ. Csak ő és én voltunk egymás karjában. Nem tudtam elképzelni mi lehet olyan szörnyű hogy ne akarjam őt. Hiszen még azt is megbocsátottam neki hogy bántott egy olyan embert aki nekem sokat jelent.
A szám végén kelletlenül bontakoztam ki az öleléséből. Egy pillanatig tétovázott, majd kézen fogott és kivezetett a teraszra, majd a kertbe. A kivilágított utakon át sétáltunk a holdfényben.
Angie: Nos?
Nye: Nem tudom hogy kezdjem. - sóhajtott.
Angie: Segítek! Az elején.
Nye: Rendben. Az elején. - nagy levegőt vett. - Van pár dolog ami nem teljesen igaz velem kapcsolatban.
Angie: Igen, tudom.
Nye: A szemem színe például. Ez.. nem kontaktlencse. - mutatta.
Angie: Ez nem újdonság.
Nye: Nincs barátnőm. Nem is volt.
Angie: Hogyan? - megtorpantam. - De... miért mondtad?
Nye: Úgy éreztem csak így tudlak magamtól távol tartani.
Angie: Mert nem kellek neked. - mondtam sóhajtva.
Nye: Nem! Vagyis... kellesz. - mondta és megfogta a kezemet. Közben elértünk egy kis pavilonhoz. Odabent padok voltak körben.
Angie: És az... amit néhány hete mondtál?
Nye: Hazudtam!
Angie: Akkor... - kezdtem bele, de elhallgattam.
Nye: Szeretlek! - fejezte be a mondatot, mintha tudná mit akarok kérdezni.
Éreztem hogy könnyek gyűlnek össze a szememben. Nye közelebb lépett és megcirógatta az arcom.
Nye: Mindig szerettelek. De azt hittem nem lehetünk együtt. Hogy veszélybe sodorlak.
Angie: Miért? - kérdeztem.
Nye: Azzal ami vagyok. - mondta egyszerűen.
Angie: Mondd el! - súgtam.
Nye: Lina... én nem vagyok... - hirtelen felkapta a fejét. - Mi van? - kérdezte.
Ekkor megláttam Ephraimot. A pavilon bejáratánál állt. Az arca ideges volt.
Ephraim: Nye, gyere! Baj van.
Nye: Eph, most nem lehet! Keresd meg Jerome-ot!
Ephraim: Éppen vele van a baj. Rob bevitte a mosdóba de nem bír vele.
Nye: Hogy? Jerome ő... át... - hadarta idegesen. Ephraim bólintott. - Ne haragudj, Lina!
Angie: Mi történt? - kérdeztem. Semmit sem értettem abból amit Ephraim mondott. - Mi a baj?
Nye: Most mennem kell! Kérlek... bármi történik is...te maradj itt. Ha kiabálást hallasz akkor is! - kérte. - Visszajövök érted.
Angie: De... Nye! - kiáltottam utána kétségbeesetten.


Ephraim és én próbáltunk feltűnés mentesen eljutni a mosdóig. Nem akartunk rohanni, mert félő volt hogy felfigyelnek ránk.A férfi mosdó előtt Dax állt. Biztosan hogy ne juthasson be senki.
Dax: Összeveszett Robert-tel. Amikor láttuk hogy baj lesz Rob bevonszolta ide. - mondta. Berontottam a mosdóba.
Jerome földön feküdt, Rob a hátán térdelt két kezét lefogva.
Nye: Jerome! - megszólítottam.
Abban a pillanatban kitépte magát a szorításból Rob-ot nekilökve az egyik fülke ajtajának, ami reccsenve tört darabokra. Jerome vadul remegett és vicsorogna indult felém.
Nye: Sajnálom pajti! - mondtam, majd láthatatlanná váltam és egy pillanat alatt a háta mögé kerültem.
Jerome-nak nem maradt ideje reagálni, mivel egyetlen ütéssel leterítettem.
Rob: És most? - kérdezte, miközben leporolta a ruháját.
Nye: Elvisszük egy helyre, ahol addig ütöm amíg át nem változik. - mondtam dühösen. - Dax! Angie a kertben vár a pavilonnál. Mondd meg neki hogy sajnálom és amint lehet beszélünk.
Dax: Ok.
Néhányan furcsán néztek, amikor az ájult Jerome-ot kicipeltük a kocsihoz, de Ephraim néhány embernek odaszólt, rosszul van, elájult. Így nem nagyon foglalkoztak velünk.
Hárman kivittük Jerome-ot a városon túli erdőbe. Ott Rob fellocsolta.
Jerome: Mi történt? - kérdezte, amikor kissé magához tért. Felrántottam a földről.
Támolygott egy sort és értetlenül nézett rám. Aztán pofon vágtam.
Nye: Na mi van? Ennyire gyáva vagy? Nem mersz vissza ütni? - kérdeztem és meglöktem.
Rob: Gyerünk cicamica! - mondta és ő is meglökte.
Jerome nehezen lélegzett és a szemei idegesen jártak közöttünk.
Nye: Gyáva! - kiáltottam.
Reszketni kezdett. Az izmai kidudorodtak, az alakja pedig elhomályosult. Még egyszer utoljára löktem rajta egyet. Ekkor mintha Jerome darabokra szakadt volna szét és a bőréből kiugrott egy hatalmas fekete párduc. Nagyobb volt mint a Forks-i farkasok. Felborzolta a szőrét is a mancsával felém kapott.
Rob-bal egy darabig játszottunk vele. Próbáltuk fárasztani.
Nye: Jerome! Elég legyen! - kiáltottam. A párduc megtorpant. - Elég!
Rob: Az alfa hangja. - mondta Ephraimra nézve, aki tisztes távolságból figyelt.
Ephraim: Azt mondja hogy haragszik rátok.
Nye: Mi is rá. Ha már itt tartunk.
Ephraim: Nem érti hogy miért bántottátok. - tolmácsolta.
Rob: Hát hogy ideges legyen és átváltozzon. De most már elég!
Nye: Jerome, le kell higgadnod! - utasítottam.
A macska lehajtotta a fejét. Hangosan szuszogni kezdett, majd egy villanás alatt ismét Jerome-ot láttuk magunk előtt. Négykézláb térdelt a földön anyaszült meztelenül.
Rob: Eph, hozd ide azt a takarót a csomagtartóból. - kérte.
Nye: Minden oké? - kérdeztem, majd ráterítettem a takarót.
Jerome: Egy roncsnak érzem magam. - suttogta.
Beültettük a kocsiba és hazamentünk. Tudtam hogy ma már nem beszélhetek Angie-vel. Késő éjszaka volt.
Néhány dolog bekövetkezett ma este, de sokkal többre még várnom kell. És ez a várakozás rosszabb volt mindennél.