3. Bűnbeesés

Nehéz volt lepleznem az érzéseimet Lina előtt. Egyrészt szégyelltem magam a gyengeségemért, másrészt csalódott voltam, mert a dolgok nem úgy alakultak, ahogy alakulniuk kellett volna. Számtalanszor elképzeltem hogy együtt vagyok Linával de a fantáziám persze alaposan kiszínezte a dolgokat. Álmodoztam róla, elképzeltem, de nem számítottam rá hogy meg is fog történni. Minden olyan gyorsan változott meg közöttünk, az egyik nap még reményem sem volt rá hogy akár még egyszer magamhoz ölelhetem, másnap meg szexi fehérneműben vár rám, és szó szerint elcsábít.
Eleinte próbáltam ellenállni, és nem csak azért mert féltettem, hanem mert korainak éreztem. Nem vagyok prűd, vagy régimódi, de tisztelem őt. De úgy tűnt a vágyam sokkal erősebb mint az elhatározásom. Ami azt illeti egy kicsit büszke voltam magamra, mert mégiscsak maradt bennem valami emberi, habár azelőtt még sohasem szerettem így senkit, és ehhez hasonló vágyat sem éreztem egy nő iránt sem.
Akartam őt. És ő is engem. Minden csók, minden érintés, minden nyögés elárulta hogy ő is annyira vágyik rám, mint én rá. Nehéz volt visszafogni magam, legszívesebben letéptem volna róla azt az átkozott hálóinget. Valahogy mégis meg tudtam állni, és inkább rá bíztam hogy vegye le akkor amikor ő szeretné. Majdnem biztos voltam benne hogy ura vagyok a helyzetnek. De ekkor elvette tőlem az irányítást. Szó szerint és képletesen is. Megfosztott az önuralmamtól. Éreztem hogy az izmaim megfeszülnek, éreztem az erőt a kezemben és a vágyat hogy megérintsem. De tudtam hogy nem szabad, így hát az ágykereten vezettem le a feszültséget, ami nem bírta a megterhelést. Megrémültem és villámgyorsan kimásztam Lina alól, majd a nappali teraszára rohantam, és próbáltam kiűzni a fejemből meztelen testének igéző emlékét.
Nehezen tudtam csak lenyugtatni magam. És még rosszabb volt bevallani hogy gyenge vagyok. De ő annyira megértő volt, és olyan nagyon édes. Úgy éreztem még jobban szeretem. Ha ez lehetséges egyáltalán.
Azokon az éjszakákon, amikor a sötétben megbújva figyeltem őt, folyton arról álmodoztam hogy a karomban tartom, a feje a mellkasomon pihen és nyugodtan alszik, rémálmok nélkül.
Sajnos úgy tűnt a mai éjszakán semmi sem alakul úgy ahogy kellene. Túlságosan meleg volt és az még csak rontott a helyzeten hogy az én testem forró volt akár ha lázas lennék. Lina bár aludt, de néha nyöszörögve megmozdult és próbált hűvös helyet találni az ágyban. Elengedtem őt, hagytam hogy arrébb guruljon. Egy darabig csendben volt, majd felsóhajtott és újra visszakúszott a karjaimba. És ez így ment egész éjjel. Csak remélni tudtam hogy nincsenek rémálmai. Erről csak az adott némi bizonyságot, hogy néhányszor kimondta a nevem. Mintha egy varázsige lett volna, a szívem hevesebben kezdett verni. Oldalra fordultam és néztem ahogy ő alszik. A legcsodálatosabb, legtörékenyebb lény a földön, akit valami csúf hiba folytán az égiek éppen az én gondjaimra bíztak, egy szörnyére. Rajtam múlik a boldogsága.
Hajnalban óvatosan kimásztam az ágyból és felöltöztem. Sötét volt még, és az utca kihalt csendbe burkolózott. Lementem a közeli éjjel-nappali szupermarketbe és vettem néhány hozzávalót a reggelihez. Tojást, kenyeret, joghurtot, narancslevet, müzlit és gyümölcsöket. Elhatároztam hogy oda fogok figyelni Lina étrendjére.
Amikor visszaértem, ő még békésen szuszogott az ágyában. Becsuktam a szobája ajtaját és találomra felkaptam egy könyvet a takarosan rendben tartott polcról. Egy verseskötet volt. Bementem a konyhába és feltettem egy kávét, majd leültem olvasni. Közben odakint már világos volt és a város kezdett ébredni.
A verseskötet lebilincselő volt, és amikor az órára pillantottam kicsit meglepett hogy így elszaladt az idő. Hamarosan hét óra. Fénysebességgel belekezdtem a reggeli elkészítésébe. Biztos voltam benne, meg tudnám szokni, hogy minden nap így induljon...

Talán a félresikerült éjszaka miatt, vagy a megrázó igazság miatt, de az is lehet hogy csak a meleg miatt volt ilyen nyugtalan az éjszakám. Nem ez nem olyan volt, mint amikor rémálmok gyötörtek. Ez valami új érzés volt. Ezek nem rémálmok voltak. Már nem. Farkasok, Nye a világító szemeivel, vámpírok, árnyak... Csupa olyan lény amelyek a lidércnyomások állandó szereplői. Nekem pedig a valós életem részei.
Aztán.. valami megváltozott... azelőtt ha álmodtam, és legtöbbször valahogy mindig tudtam hogy csak álmodom, akkor általában egy sötét erdő, kihalt utca, hófödte táj volt az álmom színhelye. Eléggé sokszor álmodtam azt hogy víz alatt vagyok. Más embereknél jórészt a valóságos környezetük bukkant fel. Nálam viszont olyan helyek, ahol sohasem jártam és talán nem is léteznek.
De most... itt voltam Los Angeles-ben. A város fényárban úszott, az emberek buliztak az utcákon. Mindenki gyönyörű volt, sápadt, arany szemű... kelyhekből itták a vért, és megsimogattak ahogy elhaladtam mellettük. Mámorító volt. Hirtelen valaki megfogta a kezem. Bella volt az. Még szebb volt, mint emlékeztem. Magával húzott, átvágtunk az euforikus tömegen, sötét utcákon haladtunk végig kéz a kézben.
Végül egy lépcsőnél álltunk meg, ami egy pincébe vezetett le. Keleties, ismeretlen zene hallatszott onnét, és tömény hívogató illat csapta meg az orromat. Elindultunk lefelé. Az ajtó kinyílt, és fehér füst ömlött ki rajta, bent félhomály volt, és piros fény úszott a falakon. Bella elengedte a kezem és odament egy magas férfihoz. Megismertem. Edward volt az. Ő is... és Bella is talpig feketébe voltak öltözve. Mindenki feketében volt. Nem, nem gyászt viseltek... sokkal inkább valamiféle egyenruhát. Nem is ez a legjobb kifejezés... ugyanaz a stílus volt... mintha itt mindenki egy törzs tagja lenne. Csak én viseltem fehéret, egy gyönyörű fehér ruhát. A hajam le volt engedve. A kedves vámpírok, borral kínáltak, szőlővel etettek, táncolni hívtak. És én egyre beljebb merészkedtem. Szédítő volt... a zene, az illat, a hangok, a fények, az emberek... csodálatos volt.
Boldog voltam, és egyre többet akartam. A bor sűrű volt és vörös... az íze pedig édes. Egy tálcán pedig gyönyörű érett piros almák sorakoztak. Megkívántam. Levettem egyet és beleharaptam. A legfinomabb ízt éreztem, amit ember kóstolhat. Aztán minden forogni kezdett velem, a füst és hangzavar egyre nagyobb lett. Próbáltam kitalálni a tömegből, de eltévedtem. És akkor... megláttam őt. Egy trónon ült. Ő volt a legszebb dolog amit valaha láttam. Az arca, a szemei... igézően gyönyörű volt. Akár egy angyal a pokolból. A haja fekete... a bőre hófehér. A kezében pedig egy zöld kígyó tekergett, amit felém emelt. Rápillantottam az almára a kezemben. Ő lenne a sátán maga? Elmosolyodott...
Felriadtam. A szobában még félhomály volt, de a sötétítőn keresztül már a napsugarak próbáltak bejutni a szobába. Megmozdultam és észrevettem, hogy valami van a kezemben. Odapillantottam. Egy vörös alma volt az. Úgy dobtam el, mintha tűz forró lenne. Az alma a földre zuhant és az ajtóig gurult, ahol egyenesen Nye lába előtt állt meg.
Gyanakodva nézett rám.
Nye: Minden rendben? - kérdezte és felvette az almát. - Nem szereted?
Angie: Hogy került ez ide? - kérdeztem rekedt hangon.
Nye: A tálcán volt. - mutatott az ágyra. Mellettem egy reggelizőtálca volt, tele mindenféle étellel. - Lehet hogy álmodban vetted le véletlenül.
Angie Ó! - felsóhajtottam.
Nye: Éppen fel akartalak kelteni. - mondta mosolyogva és leült mellém. - Tényleg be akarsz menni az irodába?
Angie: Igen. Miért? - kérdeztem. Nye nem válaszolt. - Jól vagyok, hidd már el.
Nye: Na jó. Legyen... - egyezett bele. - De csak akkor ha rendesen megreggeliztél.
Angie: Atyaég! - felnyögtem. - Ezt mind? - néztem rá kétségbeesetten. Ő mosolyogva bólintott.
Nye: Láss neki.
Magam elé húztam a tálcát és próbáltam kitalálni, hogy melyik finomsággal kezdjem. Ezalatt Nye beleharapott az almába. Egy pillanatra újraéltem az álmomat. De már nem tudtam felidézni a trónon ülő vámpír... vagy sátán arcát. Talán jobb is...