27. Megoldás

A fejem Adam mellkasán pihent, miközben a karjában vitt át a parkolón, majd beültetett az autóba, hogy hazavigyen. Hallottam, ahogyan méterekre lemaradva tőlünk Nye és Rob vitatkoznak.
Rob: Azt hiszem egyértelmű, hogy a mai után nem látunk szívesen a lakásban! - harsogta.
Nye: Azt akarod mondani hogy kidobsz? - kérdezte hisztérikusan nevetve. - Hát ez jó! Ez tetszik, az év vicce.
Rob: Te képes vagy nevetni, azok után amit Angie-vel műveltél?
Nye: Most nem tartanánk itt ha lett volna annyi eszed és időben szólsz nekem, hogy Lina veszélyben van!
Rob: Angie azóta van veszélyben hogy te felbukkantál! - felelte jeges hangon. - Holnap estig kotródj a lakásból, mert különben nagyon megbánod! - sziszegte. - Adam, várj!
Adam: Nem szükséges velem jönnöd, Rob. Menj csak Leah-hoz és Jerome-hoz. Biztosan várnak már.
Rob: Be kéne vinned a kórházba, nem néz ki túl jól. - súgta.
Adam: Megőrültél? A kórházba? És hogy magyarázzuk meg az orvosoknak a szemét?
Rob: Hát... ez igaz. - tétovázott. - Valamit ki kell találnunk. Nem csak Angie-vel kapcsolatban, hanem... Vele is foglalkoznunk kell. - mondta még halkabban.
Adam nem válaszolt, csak óvatosan berakott az ülésre és bekapcsolta az övemet. Ezután minden elsötétült. Nem éreztem semmit. Zsibbadtam.
Kicsit később a szobámban tértem magamhoz. Felültem az ágyon. Valami nem stimmelt. Ez nem az én szobám. Pontosabban... az. De ez a gyerekszobám volt. Lenéztem a kezeimre és legnagyobb megdöbbenésre egy gyermek kezeit láttam. Körülnéztem. A babaházamat és a játékaimat homály fedte, csak az ablak felől szűrődött be némi fény. Nagyon megrémültem. Csak álom lett volna minden? Csak álmodtam?
Lekászálódtam az ágyról hogy megkeressem a szüleimet. Ekkor egy árnyék vált ki a sötétből.
Árny: Aludj kicsi lány. - súgta. - Nincs mitől félned!
Meredten bámultam az alakot, akinek hangja keserédesen ismerős volt számomra. Hallottam már ezt a hangot. De nem tudtam kié lehet, az emlékeim között nem élt egyetlen arc sem, akihez köthettem volna. Szerettem volna szólni, de az árny megérintette az arcom. A bőre hűvös volt.
Árny: Aludj kicsi angyal! - súgta.
Felriadtam. Ezúttal a szobámban voltam. Nagy levegőt vettem és felültem. Minden a helyén volt. Lassan felkeltem és kibotorkáltam a fürdőbe, hogy lemossam a sminkemet és lezuhanyozzak. Kicsit furcsálltam, hogy Adam nem jött be hozzám. Biztosan észrevette hogy felébredtem. Meggondoltam magam és ki akartam menni hozzá. Ekkor egy fekete foltot pillantottam meg a kövön. Megtorpantam. Lehajoltam, hogy megnézzem mi az, de ekkor egy újabb csepp hullott le. Éreztem hogy valami végigfolyik az arcomon és ösztönösen odakaptam. Az ujjamon fekete festék volt. Belenéztem a tükörbe. Nem. Ez nem festék... ezek a könnyeim. És feketék. Felsikítottam.
Adam: Angie, ébredj... Kicsim! Ébredj... - hallottam. - Itt vagyok, nincs semmi baj!
Kinyitottam a szemem. Adam aggodalmasan nézett rám. Azonnal az arcomhoz kaptam, majd amikor a rendes könnyeimen kívül mást nem találtam, fellélegeztem. Álom az álomban...
Adam: Jól vagy? - kérdezte.
Angie: Egy kicsit furcsán érzem magam. Nem emlékszem dolgokra... - mondtam rekedten. - Mi történt velem? Az utolsó dolog amire emlékszem az hogy... - elhallgattam.
Ránéztem Adam-re akinek szokatlanul sötétek voltak a szemei. Tudtam hogy ez mit jelent.
Adam: Legszívesebben... megölném. - mondta fojtott hangon és a szemei még inkább elsötétültek.
Angie: Ne kérlek, ezt nem... - megrémültem. - Nem teheted... ő ölne meg téged... kérlek, ígérd meg hogy nem támadod meg... - könyörögtem sírva. - Nem bírnám ki ha bajod esne!
Adam: Akkor mit tegyünk? Nem fog elmenni, nem lehet elzavarni, nem mond le rólad, nem hagy minket békén és nem tudom elpusztítani! - sorolta ingerülten. - Ez rosszabb, mint egy rémálom. Úgy érzem... tehetetlen vagyok!
Angie: El kell fogadnia, hogy te és én szeretjük egymást! - biztattam. - A végtelenségig nem járhat a nyakunkra.
Adam felkapta a fejét és rám meredt. Tudtam hogy valami az eszébe jutott.
Adam: Talán éppen ez a kulcs... a végtelenség. - mondta selymes hangján. - Azt mondtad a végtelenségig...
Megértettem. Ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Nye nem akarja hogy vámpír legyek. Ha az lennék nem tehetne semmit. Kénytelen lenne belenyugodni hogy ezt a játszmát elvesztette. Örökre.
De tudtam hogy még nem vagyok kész. Ha Nye nem jött volna vissza, éltük volna az életünket, boldogan. Adam sohasem erőltette az átváltozásomat és én sem akartam mindenáron vámpír lenni. Enélkül is boldogan élhettünk volna.
Így viszont választás elé kerültem. Nye zaklatni fog és minden erejével azon lesz hogy Adam-et eltávolítsa a közelemből, vagy átváltozok és akkor nem lesz már oka a küzdelemre.
Adam: Tudom hogy félsz... és hidd el nem kérném ezt tőled ha lenne más megoldás. De ha elmenekülünk az még rosszabb. Bujkálnunk kellene. És a szeretteidet így sem láthatnád éveken át. Legalábbis addig nem, amíg meg nem tanulod uralni a szomjadat. És az... hosszú idő. Viszont a bujkálás lehet hosszabb is.
Angie: Ebben a játékban senki sem nyerhet. - mondtam csalódottan. - Ismerem Nye-t, és még a pokolba is utánam jönne. Ha egyszer valamit a fejébe vesz, annak úgy kell lennie.
Adam: Azért küzd, hogy téged halandónak tartson és így elválaszthasson minket. Ha te is vámpír leszel többé nem állhat közénk. És ezt ő is tudja.
Nem feleltem. Adam-nek igaza van. Felsóhajtottam és beletemettem az arcom Adam ingébe. Szerettem volna elbújni a világ elől. Nye elől. Szerettem volna láthatatlanná válni.

Másnap vasárnap volt, így szerencsére nem kellett bemennem az irodába. Sokáig ágyban maradtam és az életemen merengtem. Nem sok dolog van amit fájna magam mögött hagyni és kevés ember akinek szívből hiányoznék. Az életem sem volt túl boldog. Akkor miért olyan keserves lemondani róla? Még annak a férfinak a kedvéért is, aki magát a világot jelenti számomra? Olyan nagy áldozat ez? Hiszen cserébe Adam az enyém lesz örökre. Nélküle semmi vagyok, csak egy porszem.
Még most is, amikor csak pár órára hagyott magamra, akkor is nyomorultul érzem magam. Hiányzik a mosolya, a hangja, az illata. A fény ami belőle árad. Amiről tudom hogy a szerelme sugározza.
Durcásan kászálódtam ki az ágyból. Mezítláb indultam a konyhába, hogy enni adjak a macskának és magam számára is összekaparjak némi ennivalót. A hűtőben csak narancslé, tej és félkész bagett volt, így kivettem a szekrényből egy doboz müzlit. Rálöttyintettem egy kevés tejet és lekuporodtam a tévé elé. Ám az első falat után, undorodva tettem le a tálat. Furcsa íze volt, mintha fűrészport ettem volna. Inkább kivettem a narancslét és öntöttem egy pohárba belőle. Ennek jobb íze volt és rájöttem hogy borzasztóan szomjas vagyok. Már nem is öntöttem ki a pohárból, csak az üvegből ittam. Hamar kiürült és kerestem még valamit, amivel csillapíthatnám a szomjamat. A boros rekeszben csak két üveg volt, arra az esetre ha vendégem érkezne. A magam kedvéért sohasem nyitottam volna meg, de most mégis rávitt valami. Próbáltam visszafogni magam és szépen illedelmesen kiöltöttem pohárba. Aztán egyetlen húzásra megittam. Hirtelen melegem lett, így leültem a bárszékre és töltöttem.
Sokkal jobban éreztem magam. Már nem vedeltem úgy, mint aki egy hétig vándorolt a sivatagban. Lassan, ínyenc módjára kortyolgattam a vörös nedűt.
A macska felugrott a pultra elém és a kezemnek dörgölőzött.
Angie: Tudod... azt hinnéd hogy csak az ember pasikkal van gond. - mondtam neki. - Aztán kiderül hogy tök mindegy ember e vagy vámpír... esetleg árnyjáró... mindegyik balhés! - magyaráztam. - És annak a szemétnek volt képe megcsókolni! - tettem hozzá, majd nagyot kortyoltam a borból. - Itt hagyott mint a huzat, amikor én majd elepedtem érte... aztán visszajön mintha mi sem történt volna... és csókolgat!
A macska nem felelt. Csak unottan nézett rám és halkan dorombolt.
Angie: És azt hiszi hogy mert ő árnyjáró... nekem azonnal a lábai elé kell borulnom. Hát nem! - intettem. - Azt várhatja! - tette hozzám hevesen bólogatva. - Ó... hát ez elfogyott. - nézegettem az üveget. - Neked nincs meleged, cicuskám?
Levettem a pólómat és a mosogatóba dobtam. Felnyitottam a második üveget is.
Angie: Olyan átkozottul nagy itt a csend! - sóhajtottam. - Táncolni akarok!
Berohantam a szobába az üveggel és bekapcsoltam a hifit. Maximum hangerőre tekertem és felmásztam az ágyra, majd ugrálni kezdtem. Hirtelen elmúlt minden bajom. Még sohasem voltam jobban. A macska is besomfordált is felült a fésülködőasztalomra.
Angie: Tudod, azt hiszem elmegyek Miami-ba és egy bárban fogok táncolni! Ezt figyeld! - kiáltottam és kecsesen a fenekemre estem az ágyról. - A francba... ez nem lesz benne a showban! - nyögtem, majd felkapaszkodtam és a rúdhoz vonszoltam magam. - Nagyon rossz kislány vagyok!

Rob persze komolyan gondolta hogy költözzek el és természetesen Jerome és Leah és kórusban helyeseltek. Nem mondhatnám hogy különösebben meghatott volna az ellenségességük. Már semmi sem érdekelt. Semmi, kivéve Lina.
Annyi dolog volt, amiért féltenem kellett. És hirtelen én voltam a legkevésbé veszedelmes számára. Mi vagyok én egy vámpírhoz képest, aki bármelyik percben úgy dönthet, hogy a vérét akarja, vagy még rosszabb: saját magához hasonlóvá teszi. És egyáltalán nem vagyok ijesztő ahhoz képest, ami végbement a szemeim előtt tegnap este.
Rob nem túlzott. Lina egészen biztosan nem ember. De akkor mi lehet? Hirtelen olyan baljósnak tűnt sápadt bőre, és játékbaba szépségű arca ami eddig talán a legvonzóbb volt benne. És szokatlanul élénkzöld szemei is gyanúsak voltak. Különösen, amikor a vér látványától apró fekete cseppek jelentek meg bennük.
Lina talán vámpír? Talán olyan mint Rob? Lassan átalakul? De hogy lehet ez? Millió kérdés és egyetlen válasz sincs. Kétségek közt őrlődtem.
Hirtelen elfogott a vágy hogy láthassam őt. Ha csak egy percre is. Az a nyomorult vérszívó biztosan őrzi mint egy pók. Minden erőmre szükségem lesz, hogy ne vegyen észre és ne érezzen meg. Nem voltam benne biztos, hogy képes leszek e erre amikor belül majd szét feszített a düh.
Késő délután volt és a nap már lenyugvóban volt, de a hőség mintha csak fojtogatóbbá vált volna. Utáltam ezt. Odahaza Angliában, vagy Forks-ban már csodás őszi idő van, itt pedig mintha csak egyetlen évszak lenne. Semmi sem változik.
A parkolóban álltam, és hallgatóztam. Nem hallottam mást, csak dübörgő zenét és Lina szabálytalan szívverését. Mi folyik itt? Láthatatlanná váltam és néhány ugrással felküzdöttem magam a teraszra. Azonnal tudtam, hogy Adam nincs itt, habár a szaga még mindig érződött. Behunytam a szemem és elszámoltam tízig hogy lehiggadjak kissé.
A lakásban először a szokatlanul nagy rendetlenség szúrt szemet. Majd megéreztem az alkohol szagát és Lina illatát. A zene bántóan hangos volt és a hálóból jött. Odaosontam.
Kellett pár perc, mire az agyam feldolgozta a látottakat. Lina a szoba közepén felállított sztriptíz-rúd körül vonaglott egy aprócska sortban és melltartóban. Sötét haja rátapadt izzadt hátára és homlokára. Nyeltem egyet.
Mióta tart a szobájában egy rudat? Ekkor rájöttem, hogy az átható piaszag leginkább Lina-ból árad. Most már láttam hogy részeg. Csoda hogy nem törte össze magát. A végszóra, majdnem elvágódott, de még időben utána kaptam.
Először értetlenül pislogott, majd elnevette magát. Én csak a szememet forgattam.
Nye: Mi olyan vicces?
Angie: Azt hiszem... - suttogta. - kicsit berúgtam.
Nye: Igen? Én ebben egészen biztos vagyok! - sóhajtottam és lefektettem az ágyra. - Mióta iszol titokban? És... mióta rúdtáncolsz?
Angie: Adam szerint nagyon dögös! - gurgulázta. - Mindig beindul tőle.
Nye: Na jó! Főzök neked egy erős kávét. Képes vagy rá hogy lezuhanyozz? - kérdeztem. - Lina csak bámult maga elé. - Lina?
Angie: Tulajdonképpen... utállak.
Nye: Micsoda változatosság!
Felkaptam a székről egy köntöst és ráadtam. Ő szótlanul tűrte.Tudtam hogy ebben az állapotban aligha mozdul el onnét, ezért kimentem a konyhába és feltettem egy kávét. Itt is hatalmas rendetlenség volt. Lina pólója bevágva a mosogatóba, a cipő lerúgva, üres borosüveg... Tulajdonképpen az egész lakás olyan volt mint a gazdája. Zűrös.
Angie: Olyan klassz volt amíg vissza nem jöttél! - tántorgott ki. - Buliztunk, motoroztunk... imádok motorozni!
Nye: Régebben inkább olvastál...
Angie: Az rém unalmas! Adam mellett nem lehet unatkozni. Ő mindig kitalál valami, izgalmasat és szokatlant! - áradozott. - Mindig meglep valamivel.
Én is szívesen megleptem volna Adam-et mondjuk egy alapos pofánveréssel.
Nye: És a piára is ő szoktatott rá? - kérdeztem.
Angie: Neeem... - rázta a fejét, majd hozzám támolygott és a szája elé tette az ujját. - Ugye... nem árulsz be? - kérdezte kuncogva.
Nye: A mi titkunk marad! - feleltem és a kezébe nyomtam a bögrét. - De ezt idd meg. Aztán irány a zuhany és utána kialszod magad!
Angie: Menjünk inkább bulizni! - kiáltotta.
Nye: És Adam-nek majd hagyunk egy cetlit a hűtőn? - kérdeztem. Angie elgondolkozott. - Inkább ne válaszolj!
Nehezen belediktáltam a kávét, majd betuszkoltam a fürdőbe és engedtem neki a kádba vizet. Ő megállás nélkül szövegelt Adam-ről és David-ről, meg a bulikról ahová elvitték.
Nye: Le tudsz vetkőzni? - kérdeztem.
Lina megvonta a vállát, majd ledobta a köntöst és ki akarta kapcsolni a melltartóját.
Nye: Hé! - leállítottam. - Biztos vagy benne hogy ezt előttem akarod csinálni?
Lina felnevetett és pedig magára hagytam. Hallottam, hogy a vízcsobogásból, hogy sikeresen bemászott a kádba, vagy remélhetőleg nem a wc kagylóban próbál fürdeni. Sohasem hittem volna hogy idáig fajulnak a dolgok. Körülnéztem a hálószobában ahol annyi éjszakát töltöttem őt figyelve és szívfájdítóan keveset úgy hogy a karomban tarthattam.
Az ágyat kicseréltette. Az éjjeli szekrényen egy keretben kép volt róla és Adam-ről. Boldognak tűntek. Lina szinte sugárzott. Szomorúan néztem a képet. Nekem kellene rajta lennem, ha volna igazság a földön.
A vízcsobogás abbamaradt és pár perc múlva Lina megjelent az ajtóban egy frottírköntösben, vizes hajjal. Az ajtófélfának támaszkodott.
Angie: Borzalmas nőszemély vagyok. - súgta.
Nye: Ezzel nem vitatkozom. - feleltem. - Hozok neked egy hálóinget, aztán alszol egy nagyot és utána piszkosul fog fájni a fejed!
Lina nem helyeselt, nem ellenkezett csak leült az ágyra. Bementem a gardróbba és levettem a polcról az első alkalmasnak tűnő pólót. Mire visszamentem, Lina már eldőlt az ágyon és békésen szuszogva aludt.
Nem volt szívem felkelteni. Óvatosan odafeküdtem mellé és kisimítottam vizes haját az arcából. Erre ő megmozdult és hozzám bújt.
Angie: Adam... - súgta.
Nem bírtam sírni sem. Vagy dühöngeni. Teljesen megnémultam a felismeréstől és a vereségtől. Legyőzött engem. Kiütött a nyeregből. Lina őt szereti. Hozzá tartozik és nekem nincs többé keresnivalóm az életében.

26.Vámpírok bálja 2/2

Könnyebb lett volna ha Lina nem ennyire elbűvölő és szépséges. De hogyan is gondolkodhatnék tisztán, amikor ott áll előttem életem szerelme, az egyetlen nő akire vágyom. Hogy maradhatnék higgadt, amikor azt kell látnom, hogy életének percei villámgyorsan leperegnek, hogy aztán tovább lebeghessen az idő nélküli végtelenben szívdobbanás nélkül, hidegen. Mert akit szeret az egy vámpír. Egy velejéig romlott vérszívó, aki semmitől sem riadt vissza, hogy Lina-t megkaphassa. És még a barátaimat is ellenem fordította.
Legszívesebben itt helyben végeztem volna vele. Ahogyan ott állt, maga mögé rejtve Lina-t, aki riadtan nézett rám... annyira gyűlöltem, mint amennyire gyűlölne lehet azt, aki mindent elvett tőled ami valaha is fontos volt.
Láttam, Lonnie-t és még pár alkalmazottat, ahogyan hitetlenül és döbbenten veszik tudomásul felbukkanásomat. Nem érdekelt. Lassan elindultam Lina felé. Hallottam, ahogyan a szíve minden megtett lépésemmel hangosabban kezd dobogni. És éreztem hogy az én szívem is legalább annyira kalapál.
Megálltam és hidegen néztem Adam-re, aki hasonló pillantással méregetett engem.
Nye: Beszélnünk kell! - néztem Angie-re.
Adam: Nem akar Veled beszélni! - ellenkezett. Kezdtem nagyon dühös lenni.
Nye: Ezt had döntse el ő! Lina? Kijönnél velem egy percre? - kérdeztem kedvesebben.
Angie: Adam-nek igaza van, nekünk már nincs miről beszélnünk. - sóhajtott.
Nye: Nem hisze el hogy ennyire megváltoztál... - csóváltam a fejemet. - Azt már észrevettem, hogy elvesztetted a saját stílusodat, de hogy többé önálló véleménnyel sem rendelkezel...
Angie: Ez nem igaz! - ellenkezett. - Tudni akarod az önálló véleményemet? Hát tessék! Utálom hogy bele akarsz avatkozni az életembe! Azzal vádolod Adam-et hogy befolyásol, holott éppen te vagy az, aki mindenkit megpróbál irányítani. Nem kellett volna visszajönnöd!
Mintha ezernyi üvegszilánk fúródott volna a testembe egyidejűleg, úgy sebeztek meg Lina kemény szavai. Aztán ismét fellángolt bennem a harag.
Nye: Hát persze... maradtam volna távol, hogy te a kis vámpíroddal hancúrozhass! - jegyeztem meg.
Angie: Kicsit halkabban ha kérhetném! - próbált csitítani, miután már szinte mindenki minket nézett.
Nye: Nem érdekel! Tetszik a műsor? Hát nézzék csak! - kiáltottam. - Igazán szórakoztató nem?
Rob: Nye, elég lesz! - hallottam a hátam mögül.
Ezzel egyidejűleg éreztem, ahogy Rob a dühömet nyugalommá változtatja. Hagytam magam lecsillapítani. Rob magabiztosan felsorakozott Adam mellé és néhány pillanat múlva Jerome is megjelent.
Nye: Hát jól van. - súgtam. - Most már értem.
Adam: Ennek örülök. Ezek szerint semmi nem tart vissza abban hogy távozz! - vetette oda lekicsinylő hangon.
Nye: Így is lesz... miután beszéltem Lina-val.
Angie: Ne szólíts így! - ellenkezett.
Nye: Amikor a karjaimban feküdtél nem zavart...
Láttam hogy Adam izmai megfeszülnek és a szemei szinte szikráztak. Azt hittem menten nekem ugrik, de úgy tűnt Rob őt is lenyugtatta.
Angie: Na jó... 5 percet, kapsz és utána felszívódsz, rendben? - kérdezte türelmetlen hangon.
Bólintottam, majd a terasz felé intettem. Lina emelt fővel elsétált mellettem, Adam pedig halkan rám mordult. Én csak mosolyogtam rajta és követtem Lina-t.
Odakint a levegő kellemesen hűvös volt, de láttam hogy Angie fázik, ezért megpróbáltam átölelni. Ő azonnal arrébb húzódott és a szemei dühtől szikráztak.
Angie: Ne érj hozzám! - sziszegte.
Megadóan feltartottam a kezemet.
Nye: Ahogy akarod.
Angie: Bökd ki végre mit akarsz, aztán tűnj el! - vetette oda.
Szomorú lettem. Ez a nő nem az, akit néhány hónappal ezelőtt itt hagytam. Ez egy rideg, érzéketlen nő.
Nye: Szóval te és az a...
Angie: A neve Adam. - szakított félbe.
Nye: Igen, persze... Adam. Tehát te és... Adam. - hangsúlyoztam. - Most boldogan éltek édes kettesben.
Angie: Éltünk... amíg vissza nem jöttél.
Nye: Bocs hogy lélegzem. - kezdett elfogyni a türelmem. - Mégis mit eszel rajta?
Angie: Téged ez miért érdekel? - kérdezte türelmetlenül.
Nye: Próbálok legalább egy okot találni hogy ne öljem meg. - vallottam be az igazsághoz híven. - Ki vele! Mi tetszett meg benne?
Angie tétovázott, majd zavartan elfordult és az eget kezdte kémlelni, mintha a csillagokból kiolvashatná a választ.
Angie: Nem is tudom... amikor találkoztunk... mintha megtaláltam volna azt amit mindig is kerestem. Valahogy... megnyugodtam. És olyan természetesnek tűnt hogy ő és én...
Nye: Természetesnek? - kiáltottam. - Ő egy vámpír!
Angie: De ő nem olyan... mint a többi vámpír... ő nem bánt senkit. - védte.
Nye: Mégis hol ismerted meg?
Angie: Egy... bárban. Odamentem hozzá.
Nye: Mi van? És amikor rájöttél hogy mi ő... meg sem fordult a fejecskédben hogy ez veszélyes?
Angie: Tudtam hogy mi ő. Amint megláttam tudtam hogy ő vámpír.
Nye: Te nem vagy normális. - súgtam döbbenten. - És mi történt?
Angie: Követett hazáig. Feljött a lakásomba és...
Nye: És? Megtámadott? - kérdeztem rémült hangon.
Angie: Megcsókoltam.
Szerettem volna megütni. Még életemben nem akartam bántani nőt, de most minden vágyam volt hogy jól odasózzak egyet.
Nye: Nem vagy normális! - mondtam inkább dühtől fuldokolva.
Angie: Lehet. De nekem jó így. És nem is akarok változtatni ezen az állapoton. Ha pedig nem tetszik amit látsz... hát kérlek tehetsz egy szívességet! - vetette oda és indult volna vissza, de én megragadtam a karját.
Lina megpróbált megütni de én elkaptam a kezét és a háta mögé szorítottam. Az arca így néhány centire volt csak az enyémtől. Az illata megszédített és elemi erővel tört rám a vágy.
Angie: Eressz el. - mondta higgadt hangon.
Nye: Miért nem élvezed ki a helyzetet egy kicsit. A vámpírkáddal úgysem mehettek tovább a kézfogásnál. - gúnyoltam. - Már ha nem akarod vacsora ként végezni.
Angie: Na ne mond. Ellentétben Veled, ő képes uralkodni az ösztönein.
Ellöktem magamtól.
Nye: Ostoba vicceid vannak. - jegyeztem meg.
Angie: Nem vicceltem. És ha tudni akarod Adam őrülten jó abban amire te képtelen voltál. Ó mi is volt az? Várjunk csak. Megvan. A szex! - gúnyolódott.
Döbbenten meredtem rá. Nem viccelt.
Nye: Te lefekszel... egy vámpírral? - dadogtam.
Angie: Igen. - felelte.
Nem akartam elhinni. Nem lehet. A gondolat, hogy Lina annak a kétszínű aljadéknak adta a testét egyszerűen megsemmisített. Nem bírtam ki a tudatot, hogy az övé. Hogy tényleg az övé. Edward-nak igaza volt. Akkor sem lenne jobb, ha Angie egy embert szeretne. A féltékenység szinte szétmarcangolt.
Nye: Az életeddel játszol... - súgtam és a kezem önkéntelenül is az arca felé indult.
Lina hátrébb lépett. Én követtem és megragadtam a vállát. Szabadulni próbált, de nem engedtem.
Angie: Ne fogdoss egyfolytában! - kiáltott szokatlanul hisztérikus hangon és ellökött magától. Hagytam.
Nye: Sohasem fog annyira szeretni mint én! - mondtam minden meggondolás nélkül.
Lina szemei tele lettek fájdalommal és keserűséggel.
Angie: Úgy érted annyira... hogy faképnél hagyjon és vissza sem nézzen? Hát tudod mit igazad van. Ő nem így szeret engem. De neked arról a fajta szerelemről fogalmad sincs. Te nem szeretsz mást csak magadat és azokat akik engedelmeskednek neked. - hadarta dühösen.
Nye: Belegondoltál már hogy miért hagytalak el?
Angie: Nem. Őszintén szólva nem érdekel. - mondta egy vállrándítással. - Talán majd egyszer gondolkozom rajta. - mondta könnyedén és elindult a bejárat felé.
Iszonyú dühös lettem, amiért így lerendezett. Utána iramodtam és megragadtam a karját, még az sem érdekelt, hogy fájdalmat okozok neki.
Nye: Inkább gondolkozz el ezen! - súgtam és szájon csókoltam.
Lina vadul kapálózott. És a mellkasomat ütötte, megpróbált kiszabadulni, de nem engedtem. Nekinyomtam a falnak és még vadabbul csókoltam. Ő ekkor megharapta az alsó ajkamat, mire kénytelen voltam elengedni. Éreztem, ahogy a vérem végigfolyik az államon. Újra meg akartam csókolni, de ekkor megláttam a szemeit. Kábultnak tűnt... mintha legalábbis részeg lenne. És a zöld íriszében apró fekete foltok jelentek meg. Ijesztő volt. Úgy tűnt hogy azt sem tudja hol van. A szemei a vérző ajkamra fókuszáltak.
A fülemben visszacsengtek Rob szavai, amik most egészen hihetőnek tűntek. Tehát a vér lenne a kulcs? Közelebb hajoltam hozzá és véres ajkaimat az övéhez érintettem. Éreztem hogy a szája résnyire nyílik és ösztönösen megcsókoltam. Most nem ellenkezett, de nem is viszonozta. Átkaroltam a derekát és magamhoz húztam.
Ekkor valami kemény csapódott a testemnek és a következő pillanatban már a földön hevertem. Felugrottam, de Rob előttem termett és rám vicsorgott. Láttam hogy Adam Angie-t tartja a karjában és próbálja észhez téríteni.
Adam: Mit csináltál vele? - üvöltötte. - Miért vérzik?
Rob: Az Nye vére. Megharapta.
Adam: Angie Drágám! Nézz rám. Kérlek, nézz rám. - kérlelte.
Most már komolyan megijedtem. Megpróbáltam odamenni, de Rob vissza tartott.
Nye: Eressz oda! - kértem fojtott hangon. Rob vicsorgott. - Ne akard hogy...
Ebben a pillanatban Angie összeesett egyenesen Adam karjába. Rob és én is odarohantunk.
Adam: Angie! - kiáltotta.
Rob: A pulzusa iszonyatosan gyors! - jelentette ki.
Adam: Szívrohama van? - kérdezte rémülten.
Rob: Azt hiszem... be kell vinnünk a kórházba.
Ekkor Angie szemei kipattantak és köhögni kezdett. Adam felültette.
Adam: Lélegezz... Angie... rosszul vagy? Fáj valamid?
Lina még mindig köhögött de a fejét csóválta. Rob eközben óvatosan megtörölte az arcát egy zsebkendővel.
Rob: Mit érzel? Mi történt? - kérdezte.
Angie: Nem tudom. - súgta elcsukló hangon. - Az utolsó emlékem az hogy... - elakadt és rám nézet. - Hogy merészelted? - kérdezte és megpróbált felállni, de Adam nem engedte. - Nem volt hozzá jogod! Undorodom tőled!
Nye: Rob vigyétek be a kórházba. - mondtam csöndesen. - Sajnálom. - tettem hozzá.
Adam úgy nézett rám, mintha én lennék az eleven ördög. Talán igaza is van.

25. Vámpírok bálja 1/2

Próbáltam valamire gondolni, akármire... csak ne kelljen emlékeznem Lina arcára. Nem bírtam a gondolatát sem hogy most ott van a lakásában azzal az undorító képű vámpírral. Éreztem, ahogy a gyűlölet szétáramlik a vénáimban vad zöld tűzzel égve és arra buzdít, hogy elpusztítsam azt az átkozottat. Darabokra akartam tépni, el akartam égetni, hogy aztán örömtáncot lejthessek a pusztulása fölött. Lassan és fájdalmasan ölném meg és kiélvezném minden percét.
Sötét gondolataimból a telefon csörgése zökkentett ki. Dax hívott.
Nye: Hol vagy? - kérdeztem azonnal, szinte ugyanakkor amikor ő is efelől érdeklődött. - Hogyan? - kérdeztem döbbenten.
Dax: Én itt vagyok Forks-ban. Érted jöttem... de te eltűntél. Hol vagy?
Nye: LA-ben. - vallottam be.
Dax: Ó... hát akkor elkéstem. - mormolta. - Találkoztál valakivel?
Nye: Adam-re godnolsz?
Dax: Mi történt? - kérdezte izgatott hangon.
Nye: Meg akartam ölni... azt hittem hogy az átkozott megtámadta Linát. - magyaráztam dühtől remegve. - Aztán felbukkant Rob és Jerome...
Dax: Na igen... a klónok. - jegyezte meg epés hangon.
Nye: Mégis mi folyik itt, Dax? Rob és Jerome és... Lina...
Dax: Én el akartam mondani neked szinte az első perctől fogva hogy rájöttünk. - mentegetőzött. - De úgy tűnik hogy annak a vámpírnak vannak bizonyos képességei... amikkel mintha befolyásolná a körülötte lévők érzéseit. Ráveszi őket, hogy szeressék...
Nye: Ez... biztos? - dadogtam. - Ezért van vele Lina?
Dax: Nem... Lina tényleg szereti. Tisztán éreztem, hogy szereti. De Rob és Jerome és Leah is... egyik percről a másikra a függői lettek. - mesélte dühösen. - És Adam drágalátos vámpír cimborája magába bolondította Sarah-t.
Nye: Mi? - kérdeztem hitetlen hangon.
Dax: Azért jöttem ide, hogy hazahívjalak mert az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor Sarah közölte velem, hogy úgy érzi beleszeretett abba a David nevű vámpírba.
Nye: Előbb kellett volna jönnöd. - jelentettem ki.
Dax: Talán még nincs minden veszve. Miért nem... - tétovázott. - Miért nem üldözöd el őket. Te vagy az árnyjáró! - emlékeztetett.
Nye: És mi lesz Lina-val? Ő... teljesen a rabja annak a... - nem is találtam szavakat. - Rob-ról már nem is beszélve.
Dax: Ez igaz. - ismerte el kis idő múlva. - Angie nem bocsátaná meg.
Mindketten hallgattunk egy sort.
Nye: Edward talán segíthetne.
Dax azonnal biztatni kezdett hogy hívjam fel és kérjem a tanácsát, de én továbbra is bizonytalan voltam. Reggel, az első napsugarakkal megszületett bennem az elhatározás és gyorsan tárcsáztam Edward számát. Egyetlen csörgés után felvette.
Edward: Dax már mondta hogy hívni fogsz. És hogy Los Angeles-ben vagy. - kezdte azonnal.
Nye: És még mit tudsz?
Edward: Dax csak annyit mondott hogy Angie beleszeretett egy veszélyes vámpírba. Bevallom őszintén ez engem kissé szórakoztat. Talán vannak veszélytelen vámpírok is?
Nye: Nem hiszem hogy ez a legmegfelelőbb időpont a tréfára. - mondtam sötét hangon. - Segítened kell! Te olvashatsz a gondolataiban és megtudhatod mire készül!
Edward: Ok... tegyük fel hogy Angie bajban van, mert a vámpír tényleg... veszélyes. Mit akarsz tenni?
Nye: Még nem tudom... de abban biztos vagyok, hogy nem maradhatnak együtt. Nem engedem... nem hagyom hogy Angie is olyan legyen mint ő...
Edward: Ez csak természetes. És szívesen segítek neked. De van egy feltétételem.
Nye: Kérlek, Eddie...
Edward: Nem. Vagy így vagy sehogy! - jelentette ki. Sóhajtottam. - Ha kiderült hogy a vámpír... megbízható és Angie-vel tényleg szeretik egymást, akkor békén kell hagynod őket.
Nye: Tessék? Hagyjam hogy Lina átváltozzon?
Edward: Nem dönthetsz helyette az életéről! Elhagytad őt, rá bíztad hogy irányítsa a sorsát. És most már nem táncolhatsz vissza.
Üvöltözni akartam, valamit darabokra zúzni. Miért nem értik meg, hogy én nem ezt akartam? Egy ember mellett lenne a helye... nem pedig egy vámpír helyett.
Nye: Te a helyemben mit tennél? - kérdeztem.
Edward: Angie-re bíznám a döntést. - felelte azonnal. - De az az igazság, hogy ha egy emberrel lenne, te akkor is el akarnád választani tőle, mert még mindig szereted. És a féltékenység legalább olyan rossz tanácsadó mint a harag.
Türelmetlenül kinyomtam a telefont, majd ledobtam magam az ágyra. Hallottam, hogy a konyhában Leah csörömpöl a tányérokkal és közben Jerome-mal sutyorognak.
Leah: Lefogadnám, hogy Nye elmegy a ma esti céges partira, csak hogy borsot törjön Adam orra alá.
Jerome: Még nem is tud a partiról. - felelte.
Leah: Ugyan kérlek... ő Nye... és ha eddig nem tudta hát most tutira kihallgatott minket.
Jerome: Bárcsak visszamenne Forks-ba a Cullenek-et boldogítani.
Nem akartam többet hallani. A lényeget tudtam. Ma este valami parti lesz a cégnél és Adam is ott lesz. Ez kész agyrém. Angie odaviszi a kis vámpírját a kollégái és a barátai közé. Majdnem felrobbantam a dühtől.

Angie még sohasem aludt ennyire nyugtalanul. Borzalmas volt látni a forgolódását és a kínjait, amiket az előző este emlékei hagytak benne. Tudtam hogy a legszörnyűbb rémálma öltött testet azzal, hogy Nye visszatért. Tudtam, hogy retteg tőle. És most már értettem is miért. Láttam a szemében, hogy minden követ meg fog mozgatni azért hogy minket elválasszon. Talán meg is ölt volna, ha Rob és Jerome nem avatkoznak közbe.
Sohasem féltem az elmúlástól, mert eddig nem volt miért élnem, de mióta Angie-vel voltam létezésem értelmet nyert és a halhatatlanság végre csodálatosnak tetszett, mert abban reménykedtem hogy vele tölthetem majd. De Angie még nincs kész hogy maga mögött hagyja a régi életét, és nem kényszeríthetem őt. És azt sem akartam hogy bujkálnunk kelljen, attól rettegve hogy az a fenevad ránk talál.
Gyűlöltem őt, mert erősebb volt mint én, gyűlöltem mert el akart választani minket, de leginkább azért gyűlöltem, mert valaha Angie szerette. Jeges rémület költözött a sötét lyukba, ahol a lelkem volt egykor, mielőtt még porrá zúzta volna a halhatatlanság. Mi van ha Nye Angie-t akarja? Ha vissza akarja szerezni? Ha elhagyna... akkor nem bírnék tovább élni. A gondolat, hogy valaki más öleli át, valaki máshoz bújik éjjelente... teljesen kiborított. Legszívesebben elrejtettem volna őt mindenki elől.
Angie kinyitotta a szemét és egyenesen rám nézett. Lassan felült és beletúrt összekócolódott hajába.
Angie: Csak álom volt? - kérdezte. Nem tudtam mit feleljek. - Tehát nem. - súgta. - Mit tegyünk most?
Adam: Te mit szeretnél? - bíztam rá a döntést.
Angie: Csak annyit hogy legyen minden olyan mit tegnap estig volt.
Adam: Nem fog csak úgy átengedni téged nekem.
Angie: Nincs mit átengedni, nem vagyok az övé. A tiéd vagyok attól a perctől kezdve, hogy megláttalak. Hozzád tartozom. - súgta és az ölembe mászott.
Szorosan átöleltem, és beletemettem az arcomat selymes fürtjeibe. Ekkor bevillant a tegnap esti kép, ahogyan értelem nélkül mered Jerome vérző kezére és a szemei sötéten villognak.
Adam: Jól vagy? - kérdeztem aggódva. Ő vállat vont.
Nem éreztem hogy a bőre hidegebb vagy melegebb lenne, mint általában. Talán kicsit sápadt volt és a szemei alatt sötét karikák húzódtak, de egyébként nem láttam rajta semmi változást. Semmit, ami alátámasztaná Rob feltevését. Akkor mondta ezt, amikor tegnap este hazaindultak. Csak néhány szót váltottunk. Rob meg volt róla győződve, hogy Angie nem egészen ember. És megkért hogy figyeljem és ha bármi változást észrevennék rajta, akkor ne engedjem emberek közé, amíg meg nem tudjuk mi is történik vele.
Igaza volt. Valami nem stimmel. Az emberek szeme nem változik egyik pillanatról a másikra. És főleg nem a vér szagától.
Angie: El kell mennem a ma esti partira. - mondta szomorúan.
Adam: Egy fenét! Nem mehetsz oda! - ellenkeztem. - Mi van ha Nye felbukkan?
Angie: Szerinted jelenetet rendezne az emberek előtt? - kérdezte és felelt is azonnal. - Nem. Ő nem ilyen. - rázta meg a fejét. - Én vagyok az vezérigazgató. Ott kell lennem a partin.
Adam: De csak akkor ha veled mehetek.
Angie bólintott, de láttam a félelmet a szemében. Teljesen zavartnak tűnt, mintha fel sem fogná hogy mi történik.
Attól féltem talán sokkot kapott. Minden mozdulatát árgus szemekkel követtem. Gépiesnek tűnt, mintha a gondolatai nagyon messze járnának. És a tudattól hogy Nye-ra gondol hirtelen megéreztem a méreg ízét a számban.
Nagy megeröltetés árán sikerült nyugodtnak maradnom, ami nagyrészt annak volt köszönhető, hogy össze kellett pakolnom a tegnapi harc helyszínét: a nappalit. Mindenfelé törött bútordarabok, lepörgött vakolat és üvegszilánkok hevertek a padlón. És még csak esélyem sem volt küzdeni ellene... minden erőfeszítés nélkül megölhetett volna Angie szeme láttára.
Este nem sok jó érzéssel indultam el a partira. David kölcsön adta a kocsiját és csendben hajtottunk végig a töklámpásokkal kivilágított városon, ahol a gyerekek és fiatalok kis csoportokban, beöltözve járták a házakat hogy megijesszék a lakókat.
Mi a tegnap viselt jelmezt öltöttük magunkra. Angie gyönyörű volt, szinte igéző. Nem akartam hogy Nye így lássa.
Szórakozottan bámult kifelé az ablakon, kezében apró táskáját szorongatta. Ahogyan egyre közeledtünk a szállodához, ahol a céges partit rendezték, a szívverése ijesztően felgyorsult.
Adam: Biztos vagy benne? - kérdeztem, amikor leparkoltam a kocsit. Angie nem nézett rá, csak bólintott.
Én kipattantam a volán mögül is gyorsan kisegítettem az autóból. Megfogta a kezemet és közel húzódott hozzám. Szorosan összesimulva léptünk be az ajtón.
Odabent már hatalmas tömeg gyúlt össze. Boszorkányok, tündérek és maszkos gyilkosok nevetgéltek és táncoltak a bálteremben. Azonnal kiszúrtam Lonnie-t és Sarah-t, akik kísértetnek öltöztek. Ők is megláttak minket és az üdvözlésünkre siettek.
Lonnie: Hé... hát ez meg mi? - mutatott a jelmezemre.
Adam: Drakula gróf. - vontam meg a vállam.
Lonnie: Azt én is látom. De hogy voltatok képesek ugyanabban a jelmezben jönni, mint tegnap. Ez rém uncsi! - forgatta fejét.
Sarah: Igazán nagy kár hogy David-nek el kellett utaznia. - sóhajtozott Angie-nek aki láthatóan nem is figyelt oda.
Persze David a városban volt, csak ma estére inkább egy kiadós vadászatot tervezett.
Lonnie: Angie nem tűnsz ma valami vidámnak! - jegyezte meg. - Ami azt illeti ilyen savanyú képpel lehettél volna zombi menyasszony is.
Óvatosan megszorítottam Angie kezét. mire ő az arcára erőltetett egy mosolyt. Körülnéztem megint, de nem láttam újabb ismerős arcokat. Talán el sem jönnek... Áltattam magam. Gyorsan szereztem egy pohár vizet Angie-nek, és közben rábíztam Lonnie-ra, aki továbbra is azon szörnyülködött hogy a tegnapi jelmezünket viseljük. Alig léptem az asztalhoz, ismerős illat csapta meg az orromat. Hátranéztem és Nye ott állt tőlem pár méterre. Korom feketébe volt öltözve, a nyakában keresztet viselt. Vámpírvadász. Hát ez igazán ironikus.

Nagyrészt fogalmam sem volt hogy kerültem ide a partira, és tudtam ugyan hogy Lonnie beszél hozzám, de a szavai üresen csengtek a fülemben. Fásult voltam és érzéketlen. Szívem szerint elrejtőztem volna a világ elől, Nye elől...
Lonnie: Te jó ég! - nyöszörögte. - Te...jó...ég! - ismételte meg, ekkor ránéztem. Az arca hamuszürke volt.
Angie: Mi a baj? - kérdeztem és követtem döbbent tekintetét.
Nye a terem közepén állt és Adam-et bámulta. Úgy nézett rá, mintha a puszta pillantásával próbálná megölni.
Lonnie: Ez meg mit keres itt? - kérdezte meglepően dühön hangon.
Én nem feleltem, csak odasiettem Adam-hez aki dermedten bámulta Nye-t. Megfogtam a kezét. Ő rám nézett és nem voltam képes kiolvasni a szeméből hogy mit érezhet most. Ellenben Nye-ból csak úgy sugárzott a megvetés, amit nekünk címzett.
Hirtelen nagyon dühös lettem. Ehhez nincs joga. Nem teheti tönkre a boldogságomat. Nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem. Nem engedem hogy elszakítson Adam-től.
Ekkor Nye arcán gúnyos mosoly jelent meg és lassan elindult felénk. Mintha maga az ördög szállt volna fölé a pokolból. Adam ösztönösen elém lépett, én pedig belé kapaszkodtam. Nye pedig megállt előttünk.

24. Sötét foltok

Nem bírtam levenni a szemem róla. Ahogyan zöldarany szemei dühtől villogva meredtek rám, egyszerűen fogva tartotta a pillantásomat. Sokszor elképzeltem milyen lehet Ő, akinek az említéséről Angelina összerezzen és Rob rettegéssel teli tisztelettel beszél róla. Egy ijesztő, visszataszító külsejű, hatalmas szörnyet képzeltem magam elé, aki mindenkit a hatalmában tart. Nem erre számítottam. Nem erre a vad külsejű, világító szemű lidércre, aki egyetlen pillanat alatt képes láthatatlanná válni, és úgy viselkedik, mintha itt mindenki az ő tulajdona lenne, beleértve Angelina-t is. Sőt leginkább őt.
És ez az érzés olyan fájdalmas volt, hogy ahhoz hasonlót még sohasem éreztem, még at átalakulás lángoló kínjai is eltörpültek emellett. Ez a lény, ez az agresszív pusztítógép, akinek ereje ellen tehetetlen vagyok, ez a fenevad azt állítja hogy Angelina őt szerette. Nem bírtam elfogadni, nem lehet. És mégis... annyi gyanakvás, annyi jel, olyan sok bizonyíték ordított a fejemben. Ezt titkolta, ezért rettegett tőle.
Nye: Így azért egészen más a helyzet, nem igaz? - kérdezte.
Angie: És mégis mit hittél? Hogy még mindig téged várlak? - kérdezte dühtől reszketve. - Amikor közölted velem hogy elmész, megmondtam hogy ez volt az utolsó húzásod és végeztem veled. Így is van. Elfelejtettelek, kitöröltelek az életemből.
Nye: Adtam neked egy esélyt hogy normális életet élj! - mondta halkan.
Angie: És ha nekem ez a normális? - kérdezte kihívóan.
Nye: Nem fogom hagyni. - ismételte. - Elviszlek innét!
Erre azonnal visszatértem az elmélkedésből.
Adam: Csak a holttestemen keresztül! - ugrottam elé.
Nye: Kérlek, ennek semmi akadálya. - sziszegte és a szemei ismét felvillantak.
Rob: Akkor velünk is végeznek kell. - termett mellettem.
Nye: Rob... neked... elment az eszed. Miért véded ezt a vérszívót? Egyáltalán ki ez? - kérdezte dühösen.
Rob: A barátom.
Nye: És én?
Rob: Te is az vagy... vagy voltál. - felelte sóhajtva. Rá meredtem. - De ha választanom kell köztetek őt választom.
Nye: Hát ez remek. - súgta. Mindannyian elhallgattunk.
Angie: Miért kellett visszajönnöd? - kérdezte elgyötört hangon. - Miért nem maradtál ott ahol voltál?
Nye: Tudni akartam hogy jól vagy e, hogy boldog vagy e!
Angie: Az vagyok.
Nye: Egy vámpírral? - kérdezte cinikus hangon. - És meddig? Amíg úgy nem dönt hogy elfogyaszt vacsorára?
Felmordultam. Rob a dühömet nyugalommá változtatta, de a gyűlöletem ellen még ő sem tehetett semmit.
Angie: Ő nem bánt engem. Sohasem bántana. - ellenkezett.
Nye: Akkor sem maradhatsz vele. - erősködött. - Ember vagy. Az emberek között a helyed.
Angie: Ez az én életem. És én döntök róla. És én vámpír akarok lenni. - mondta egyre dühösebben.
Nye arcán döbbenet látszott. Felkészültem rá, hogy most elveszíti az önuralmát, és ugrásra készen vártam az újabb támadást. Ehelyett csak nagyon nyugodtan ennyit mondott:
Nye: Mindent eldobnál? A jövődet? A munkádat amit szeretsz? A családodat és a barátaidat? - sorolta. - Ez nem egy ruha ami ha mégsem tetszik akkor kicserélheted. Ez végleges. És végig akarod nézni ahogy mindenki akit szeretsz meghal körülötted, vagy éppen te fogod megölni őket? Még gyerekeid sem lehetnek.
Angie-nek elakadt a lélegzete mielőtt válaszolt volna. Szomorúan néztem rá.
Angie: Adam nekem megér ennyit. - felelte könnyek között.
Nye: Majd meglátjuk. - válaszolta és hirtelen eltűnt a szemünk elől.
Angie riadtan nézett körbe és pedig ösztönösen elé húzódtam. Rob felsóhajtott.
Rob: Elment.
Éreztem ahogy Angie belém kapaszkodik és az arcán a hátamnak nyomja.
Adam: Jól van drágám, semmi baj. Már vége. - súgtam és a karomba húztam.
Rob: Hát ilyen Halloween-t nem kívánok senkinek. - jelentette ki, miközben körülnézett a lakásban, ami úgy festett mintha tornádó söpört volna végig rajta.
Jerome: Huh! - ugrott be a teraszon.
Rob: Wááá! - kiáltotta és a kanapéra rogyott. - A frászt hoztad rám.
Jerome hangosan felnevetett.
Jerome: Jobban megijedtél, mint amikor rájöttünk hogy kivel verekszik Adam? - kérdezte.
Rob: Azért azt nem lehet überelni.
Adam: Miért jöttetek ide egyáltalán?
Jerome: Hát Dax nem jött vissza ezért Rob úgy gondolta hogy nem ártana titeket figyelmeztetni, hogy esetleg elment megkeresni Nye-t. De szerintem elkerülték egymást. - magyarázta.
Nem szóltam semmit, csak leültettem Angie-t a kanapéra.
Rob: És most Nye megint beköltözik hozzánk? - kérdezte.
Jerome: Hát ez tuti. Jobb lesz ha felhívod Leah-t, mielőtt még romhalmazt csinálnának a mi lakásunkból is. - javasolta és felemelte a törött dohányzóasztalt. - A francba!
Azonnal megéreztem a vér szagát. Kellemetlen csípős szaga volt, mint az alakváltóknak általában. Láttam Rob arcán is az undort.
Rob: Akkor sem kellene a véred, ha te lennél az utolsó élőlény a földön. - fintorgott továbbra is.
Jerome: Minden okés, pár pillanat és a seb beheged. - lengette a kezét.
Elfordultam és letérdeltem Angie elé, aki mereven bámulta Jerome-ot. Kisimítottam egy tincset az arcából, de még mindig nem nézett rám. Ekkor láttam meg a szemeit. Mintha tinta cseppek lettek volna a zöld íriszében. Nem bírtam megszólalni.
Rob: Mi az? - kérdezte és mellém lépett. - Mi a franc van vele? - kérdezte pánikszerűen amikor meglátta Angie-t és hátrébb lépett.
Megragadtam Angie vállát és felrántottam a kanapéról.
Adam: Angie! - kiáltotta, és megráztam. Ő nem reagált. - Angelina nézz rám! - könyörögtem és még erősebben ráztam. - Nézz a szemembe!
Ekkor rám nézett és a sötét foltok eltűntek a szeméből. Úgy tűnt mintha azt sem tudná mi történik.
Angie: Adam... ez fáj. - nyöszörögte. Én azonnal elengedtem. - Mi történt?
Rob: Hát ez engem is érdekelne azért.
Jerome: Mi volt a baja? - kérdezte suttogva.
Rob: Nem láttad a szemét? - súgta vissza.
Angie: Mi a baja a szememnek? - kérdezte ijedten és megtapogatta az arcát. Ijedtnek tűnt.
Adam: Semmi édes... nyugodj meg! - feleltem és átöleltem. A válla fölött ránéztem Rob-ra aki úgy festett mint egy kísértet.
Jerome: Megmosom a kezemet, a seb már begyógyult. - mondta halkan.
Azt hittem a mai este már nem érhetnek újabb meglepetések, de tévedtem. Ez az egész kezd egy horrorfilmre emlékeztetni.

A majd szét robbantam azt hiszem még gyenge kifejezés arra amit éreztem az utcán rohanva. Fogalmam sem volt merre tartok, de nem is a cél volt a lényeg hanem maga a futás. Le kell higgadnom. Nem vagyok képes tisztán gondolkozni ezzel a dühvel a lelkemben. De ha csak belegondoltam... olyan gyilkos ösztönök ébredtek fel bennem, amikről nem is tudtam. Elpusztítani, megsemmisíteni, darabokra tépni. Mindent, mindent ami az utamba áll.
Aztán egy egészen másik érzés villant belém. Meg kellett állnom. Az eső hűvös cseppjei azonnal elpárologtak a forró bőrömet érve. A tenyeremet a mellkasomhoz nyomtam. Valami mintha belém szúródott volna. Lerogytam a földre és összegörnyedtem. Mintha elhagyott volna minden erőm.
Hogy volt képes így elárulni? Hogy árulhatott el mindenki akiben bíztam, akit szerettem? Rob és Jerome... és a többiek is. Mindenki tudta. Mindenki hazudott. Azon sem lepődnék meg ha a Cullen-ek is tudták volna. És a legfájdalmasabb: Lina. Beleszeretett egy vámpírba. És ő is vámpír akar lenni. Mindent eldobna azért a visszataszító szörnyetegért. Szerettem volna azt mondani neki hogy miattam nem kellene megváltoznia. De én semmit sem ígérhetek neki.
És ez az Adam? Ő sem jobb. Ő egy vámpír. Meg sem csókolhatja rendesen, az élete minden percben veszélynek van kitéve mellette. Felnyögtem a fájdalomtól. Mellettem is. Én sem vagyok jobb. A különbség csak az hogy én nem az örült vérszomjammal ölném meg csupán azzal ami vagyok. Amin nem lehet változtatni.
A hátamra fordultam és hagytam hogy az eső az arcomat mossa. Mélyeket lélegeztem, próbáltam kitörölni a szagát az agyamból.
Felidéztem Rob-ot, aki úgy festett mint egy eszelős hasonmása annak az átkozottnak. És Lina? Annyira más lett... olyan dühös, harcias, szúrós. Mi történt vele? Ez a vámpír mintha mindegyikükből valami élő zombit csinált volna. Mintha kimosta volna az agyukat. Vajon Dax és Leah is ilyenek? Senki sem maradt aki az én oldalamon állna?
Elbizonytalanodtam. Mi értelme van? Miért küzdök? Ha elérem hogy az a nyomorult eltűnjön a közeléből akkor sem lehet az enyém. Elsírtam magam. Olyan átkozottul nyomorult érzés volt. Bármit is teszek ő nem lehet az enyém.
De eddig, ha távol is voltam tőle, ha tudtam hogy nem lehetünk együtt akkor is bennem élt az a csodálatos, dédelgetett tudat, hogy Lina szeret engem és talán vár engem. Abban reménykedtem, ha éjszaka felébredne és megérezné hogy ott vagyok, akkor örülne nekem. Boldogan a karomba vetné magát és könyörögne hogy ne hagyjam el újra.
És te mit tettél volna? Kérdezte egy hang a fejemben. Hazudjak neki, tápláljak belé hiú reményeket? Sohasem lehetünk együtt. Ha ember akkor sem, ha vámpír akkor pedig végképp nem. Mindenképpen elveszítettem őt, miért küzdenék tovább hogy életben tartsam? Alice már réges régen megjósolta hogy Lina vámpír lesz. Hát így kell lennie. Nincs mit tennem. Miért is tennék bármit?
Elképzeltem őt, ahogy jeges, dermedt testtel, vörös szemekkel áll előttem. Eltűnik belőle minden puhaság, melegség. Eltűnik a lelke és a szíve.
Önkéntelenül üvöltöttem egyet. Nem hagyhatom. Meg kell akadályoznom. Nem érhet így véget ez. Nem érhet véget így az élete.
A sors ellen üzentem hadat, miközben nem volt egyetlen fegyverem sem, de még csak remény sem maradt. És mégis... tudtam hogy küzdenem kell.
Lassan összekapartam magam az aszfaltról és körül néztem. A város szélén voltam. Ideje hazamennem. Nekiiramodtam és néhány perc múlva már a régi otthonom előtt álltam. Meglepetésemre Rob és Jerome is a ház előtt várakoztak.
Nye: Jerome, hogy nézel ki? - kérdeztem lesújtó hangon. Ő nem válaszolt, csak a vállát vonogatta.
Rob: Miért jöttél vissza? - kérdezte harciasan és próbálta kielemezni az érzéseimet. Én pedig blokkoltam a képességét.
Eléggé mulatságos volt, ahogy összevont szemöldökkel a nyelvét kidugva az összepontosításban, próbált olvasni bennem. Ekkor átváltott Jerome-ra. Aztán megint nálam próbálkozott.
Rob: Hogy csinálod? - kérdezte kétségbeesetten.
Jerome: Mit csinál? - kérdezte elszörnyedve és pedig felnevettem.
Nye: Nem hagyom ez a majom elemezze az érzéseimet.
Rob: Mi a terved? - kérdezte.
Nye: Maradok.
Rob: És gondolom itt akarsz lakni. - intett a a lakásunk felé.
Nye: Hol máshol? Talán kérjem meg Lina-t, hogy fogadjon be? - kérdeztem drámai hangon. - Leah és Dax odafönt vannak? - kérdeztem.
Jerome: Leah igen. Dax pedig eltűnt ma... illetve tegnap este. Azt gyanítjuk hogy Forks-ba ment érted.
Nye: Lina miatt. - jelentettem ki.
Dax: Nem, Dax-et az nem zavarja. De Sarah dobta őt... Adam barátjáért. - magyarázta.
Nye: Adam barátja... - súgtam. - Egy újabb vámpír! - kiáltottam elkeseredetten.
Jerome: David nagyon jó fej!
Nye: Ó hát gondolom, akárcsak Adam. - forgattam a szememet. - Egyáltalán mióta tudjátok ti hogy Angie és az a...
Rob: Egy ideje... - mondta óvatosan.
Nagy levegőt vettem. Nem húzom fel magam.
Nye: Egy ideje? És miért nem szóltatok nekem?
Jerome: Hát... terveztük, de aztán Angie és Adam meggyőztek minket. És megkedveltük Adam-et. - vallotta be vigyorogva. Legszívesebben képen töröltem volna.
Nye: Mit lehet abban az átkozottban kedvelni?
Rob: Nem is ismered őt, miért beszélsz róla úgy mintha valami iszonyatos dolgot csinált volna és... - elhallgatott.
Nye: Mert azt csinált. A mocskos kezét rá merte tenni az ÉN Linámra. - feleltem.
Jerome: Jaj... most kezdi! - nyögte és leült a járda szélére. Dühösen néztem rá.
Rob: Ő nem a te Linád többé. Szereti Adam-et és boldog vele.Még sohasem láttam őt ilyen boldognak. - mondta halkan. - És végső soron mind ezt akartuk. Hogy boldog legyen.
Nye: De nem egy vámpírral hanem egy emberrel. Lina ember és ha rajtam múlik az is marad.
Rob: Na hát ez érdekes lesz! - csóválta a fejét.
Nye: Mire gondolsz? - kérdeztem döbbenten. - Mit tudsz?
Jerome: A mai kis balesetre célzol? - kérdezte.
Elszörnyedtem. Baleset? Milyen baleset? Lehet hogy az az átkozott megharapta Lina-t, hogy átváltozzon és ne tehessek semmit?
Nye: Milyen baleset? - kérdeztem kétségbeesett hangon.
Rob: Nye... neked nem tűnt fel valami Lina-val kapcsolatban? - kérdezte és elgondolkozva nézett rám.
A gondolataim ide-oda cikáztak. Baleset? Mi történhetett.
Nye: Ugye nem terhes? - kérdeztem suttogva.
Jerome: Kis balesetről volt szó. - csóválta a fejét.
Nye: Mi a francról beszéltek? - üvöltöttem. Elfogyott a türelmem.
Rob: Ne kiabálj, felkel az egész lakópark! - csitított. - Valami másról van szó.
Nye: Bökd már ki, mert kiverem belőled. - sziszegtem.
Rob: Tudod... Angie mindig olyan különös lány volt. Valahogy... nem is tudom. Ahogyan beilleszkedett a mi világunkba, az hogy megérzett téged, amikor a sötétben figyelted, az hogy Adam teljesen érzéketlen a vérére....
Nye: Ezt hogy érted? Mire célzol?
Rob: És ma... - elakadt és Jerome-ra nézett. - Valami történt a szemével. Olyan volt mintha... - ismét elakadt.
Nye: Mintha?
Rob: Mi van ha Angie nem egészen...
Nye: Normális? - találgattam. Jerome felnevetett Rob a fejét csóválta.
Jerome: Hát ez az ami biztos!
Rob: Elég, elég! Szóval... szerintem, Angie nem ember. Legalábbis nem egészen ember.
Egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Hogy... Lina... nem ember... Akkor mégis mi? És hogy? És... Ez egy agyrém. Mi lenne ha nem ember?
Nye: Ez nevetséges! - válaszoltam. - Lina ember. És az is marad!