42. Csapda

Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte képtelen voltam felfogni. Még órákkal később sem sikerült az összes részletet a helyére igazítanom. Csupán zajok, árnyékok, képkockák maradtak meg az emlékezetemben.
Az alak, ahogyan lassan a gardrób felé közelít, majd megdermed, Adam hangja, a zaj, az üvegszilánkok, Adam a karjába vesz, a szeme tele van aggodalommal... Homály... minden homályos, semmi sem tiszta többé, semmi sem biztos.
Jerome: És ha egy árnyjáró volt? - kérdezte hirtelen.
A nappaliban voltunk, Jerome fel-alá járkált, Rob és Leah halkan beszélgettek az ablak előtt, én pedig Adam karjában kuporogtam.
Rob: Gondolkozz Jerome... ha egy Nye-hoz hasonló ugrott volna át az ablakon, akkor lennének nyomok. Vér... - a fejét csóválta. - Nem árnyjáró volt.
Leah: De nem is vámpír. A szagát felismernénk. Itt viszont nincs semmiféle szag.
Jerome: De akkor mégis mi? - kiáltotta.
Összerezzentem. Ránéztem Adam-re, aki maga elé meredt.
Rob: Adam? - kérdezte halkan. - Mondd el mire gondolsz.
Adam: Azt mondtátok, és ez nyilvánvaló, hogy a lakásban Angie és az én szagomon kívül mást nem éreztek. - kezdte. - Egy árnyjáró, minden bizonnyal megsérült volna annyira, hogy vért hagyjon maga után, de ebben nem lehetünk biztosak. Lehet hogy szerencséje volt.
Leah: Mire célzol?
Adam: Egy árnyjárót csak a saját fajtája tud kiszagolni.
Jerome: Várj! Te ide akarod hívni Nye-t és a kis szektáját? - kérdezte dühösen. - Amikor legutóbb találkoztunk velük, csak az akadályozta meg az összecsapást, hogy emberek is voltak ott. És nem ígérem, hogy még egyszer tudok uralkodni magamon!
Leah: Én is ellenzem. - értett egyet.
Rob: Legyünk reálisak. Nye az egyetlen aki segíthet. Félre kell tennünk az ellentéteket és együtt kel dolgoznunk. Bárki is volt itt, nyilvánvalóan nem békés szándékkal jött. - magyarázta.
Jerome dühösen felhorkant, Leah pedig megadóan sóhajtott. Rob rám nézett.
Angie: Én... én ebbe nem szólok bele. - mentettem ki magam.
Rob elővette a telefonját, majd felhívta Nye-t. Képtelen voltam végighallgatni a beszélgetést. Kiszabadítottam magam Adam karjából, majd a konyhába rohantam. Tudtam hogy követ, de legalább néhány másodpercig nem láthatta az arcom.
Adam: Jól vagy? - kérdezte idegesen.
Angie: Igen. Én csak... ez most kicsit sok volt. - feleltem az igazsághoz híven.
Adam: Soha többé nem hagylak magadra. - ígérte.
Angie: Nem a te hibád! - vigasztaltam.
Adam magához húzott és szorosan átölelt.
Leah: Nye néhány percen belül itt lesz. - suttogta az ajtóból.
Adam elengedett. Hűvös ujjaival végigcirógatta az arcomat, a halántékomtól az államig. El sem tudtam képzelni, hogy pár órával ezelőtt, vonzónak találtam Nye-t. Vagy hogy valaha is rá bírtam nézni másik férfira.
Adam: Mire gondolsz? - kérdezte halkan.
Angie: Túl jó vagy hozzám. - feleltem szomorúan.
Adam: Ne butáskodj. - bosszankodott.
Angie: El kell mondanom valamit... - kezdtem idegesen.
Adam: Bármit elmondhatsz...
Angie: Én... - elakadtam.
Hogy mondjam el neki? Nem bánthatom meg. Ő a mindenem. Az életem értelme, a legszebb valóra vált álom.
Adam: Azt hiszem itt vannak. - sóhajtott.
A karjába kapaszkodtam, mialatt visszamentünk a nappaliba. Magamon éreztem Nye szemét és Rob gyanakvó pillantását. Én vagyok a leggonoszabb ember a világon.
Max: Biztosan nem a mi fajtánk volt.
Jerome: Szóval van még rajtatok kívül még egy ilyen alattomos, gonosz...
Max: Még egy szó és elveszek egyet a kilenc életedből cicus!
Leah: Azt kötve hiszem mert átharapom a torkod!
Nye: Elég! - avatkozott közbe. - Ez nem a megfelelő hely és idő.
Spencer: Szóval te vagy Lina. - lépett elém.
Meglepődtem. Ugyanannyira hasonlított a bátyjára, mint amennyiben különböztek. Spencer sokkal emberibbnek, kézzel foghatóbbnak tűnt, habár ez abból is fakadhat, hogy még nem volt olyan régen árnyjáró, mint Nye vagy Max. Az arca nyílt volt, őszinte és kedves.
Angie: Igen, de jobb szeretem, ha Angie-nek szólítanak. - feleltem. Nye köhögéssel próbálta álcázni a nevetését.
Spencer: Pedig a Lina sokkal jobban illik hozzád. - mosolygott.
Tudja! Hirtelen belém nyilallt. Nye biztosan elmondta neki, ezért néz így most rám. Láttam hogy Adam összevonja a szemöldökét, miközben Nye-t nézi.
Spencer: Nye éppen a gondolatain keresztül beszél hozzá. - suttogta a fülembe közelebb hajolva.
Angie: Mi? - kiáltottam fel.
Mit mondhat neki? Adam rám pillantott.
Rob: Mi folyik itt? - kérdezte frusztrált hangon.
Nye: Elmondtam a barátodnak, hogy mit gondolok. - felelte egyszerűen.
Jerome: Szóval igaz, amit Rob mondott. - húzta el a száját.
Nye rápillantott, majd Jerome összerezzent. Megrázta a fejét.
Leah: Mi? Szóval... képes a gondolataidban beszélni hozzád? - horkant fel.
Nye: Igen. - felelte Jerome helyett. - Úgy tűnik nem mindenkinél válik be, te vagy rá az egyik példa és Lina.
Max: Lehet hogy a lányok agya másképp működik. - találgatta.
Jerome: Hát persze. Mivel nem működik. - röhögött fel. Leah oldalba bökte.
Hangzavar támadt, Rob és Adam halkan beszéltek valamit, Max és Spencer eltűntek a szobámban. Nye pedig engem nézett. Úgy tűnt erősen koncentrál valamire. Hirtelen bevillant egy kép a délutáni csókról. Pontosabban arról, amit ő érzett akkor.
Hátraléptem, majd a kezemmel a fejemhez kaptam, próbáltam meggátolni, hogy ezek a képek a fejembe kerüljenek. Éreztem hogy Adam átölel, de leráztam a kezét. A képek hirtelen eltűntek.
Rob: Nem okoztál még elég bajt? - hallottam a hangját.
Adam: Te csináltad ezt vele?
Felnéztem. Adam Nye felé indult, és abban a pillanatban ott termett Max és Spencer, Adam mellett pedig Rob és Jerome. Szerettem volna kiáltani, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon.
Leah: Ott! Lent! - kiáltotta, majd mire mindenki odafordult volna, Leah már kiugrott a teraszról.
A többiek követték. Odarohantam a korláthoz, de Adam visszarántott.
Angie: Mi történt?
Adam: Leah látott valamit. - felelte.
Angie: Mit mondott Neked Nye? - kérdeztem aggódva.
Adam: Valamit amire én is gyanakodtam.
Összeszorult a torkom.
Angie: És... mi az?
Adam: Szerinte azért nem éreztük a... látogatód szagát, mert ő olyan mint te. - felelte.
Először megkönnyebbültem, de miután újra átgondoltam Nye következtetését, még nyomorultabbul éreztem magam. Nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok egészen ember, de ezt a tényt szerettem az agyam minél eldugottabb részében tárolni. Könnyebb volt nem gondolni rá. Túl sok minden történt most, ha erre is gondolnom kell, végképp beleőrülök.
Összerezzentem, amikor Nye hirtelen mellénk ugrott.
Adam: Nos?
Nye: Gyors a rohadék. Max még mindig üldözi, de a többiek feladták.
Adam: Az amire gyanakodtunk?
Nye: Ez nyilvánvalóan megmagyarázza, miért nem éreztél soha késztetést, hogy kiszívd Lina vérét. - jegyezte meg cinikus hangon. - Az a valami olyan... mintha valamiféle vámpír lenne. Csak gyorsabb, és úgy tűnik teljesen tisztában van azzal hogy mi kik vagyunk.
Adam: Gondolod hogy elbírnál vele? - kérdezte aggódva.
Nye: Kérlek. - sóhajtott. - Ha akartam elkaphattam volna, de ha megteszem fenn áll a veszélye, hogy végzek vele, mielőtt még bármit is kiszedhetnénk belőle. Hagytam, hogy Max utána menjen, legalább egy kicsit kitombolja magát.
Adam: Nincs szükségünk rá, hogy feldühítsük. Ha másokat is idehoz...
Nye: Akkor velük is végzünk.
Adam: Talán csak... kíváncsi volt Angie-re.
Nye: Ó hát ez remek! Miért nem hívjátok meg rögtön teázni? - kiáltotta. - Az az izé betört a barátnőd lakásába, és biztosan nem barátkozni jött. Ha van még belőle több is, semmi szükség rá, hogy tudjanak Angie-ről.
Angie: Állj! - szakítottam félbe, miután végre összeszedtem magam. - Azt mondod, hogy Max meg fogja ölni?
Nye: Igen. Miután kiszedték belőle mit akart.
Angie: Ezt... ezt nem hagyhatod! Olyan mint én! Nekem... beszélnem kell vele!
Nye: Nem kell!
Adam: Igaza van. Angie-nek joga van látni!
Nye nem felelt, de látszott rajta, hogy ez egyáltalán nem tetszik neki. Hirtelen átugrott a korláton, majd kecsesen földet ért a mélyben, akárha egy székről ugrott volna le. Mire egyet pislogtam már eltűnt.


Már hajnalodott, amikor meghallottam a többieket. Valami nem volt rendben. Angie elaludt a kanapén, a mellkasomra dőlve. Óvatosan kimásztam alóla, majd a teraszhoz mentem.
Olyan erősen szorítottam a korlátot, hogy a festék, apránként megrepedezett a tenyerem alatt. Láttam, amint Rob Leah-t hozza a karjában, Jerome és Nye pedig Max-et cipelik. Spencer intett nekem én pedig rájöttem, hogy azt kérik, engedjem fel őket.
Halkan leszóltam a portásnak. Azt hazudtam neki, hogy néhány barátunk, akik eláztak egy buli után. Idegesen járkáltam, nem tudtam mire számítsak.
Angie: Mi történt? - kérdezte álomittas hangon.
Adam: Még én sem tudom.
Csak reméltem, hogy ezt nem az az egyetlen személy tette velük. Meghallottam a liftet, ezért az ajtóhoz rohantam. Nye és Jerome jöttek be először és a padlóra lökték Max-et, aki félmeztelen volt. Rob is behozta Leah-t, majd óvatosan leültette Angie mellé.
Angie: Mi történt? - kiáltotta hisztérikusan.
Nye: Az az izé csapdába csalt minket. Nem mi üldöztük, hanem ő vezetett minket. Egyenesen a többi hozzá hasonló markába.
Adam: Mennyi van még belőle?
Jerome: 13-at számoltam. Tizet megöltünk, de a három legerősebb elmenekült.
Angie: Mit akarnak tőlünk? - kérdezte összetörten.
Max: Téged akarnak. - hörögte a földön. Nye belerúgott.
Angie: Mi?
Adam: Ezt ők mondták?
Jerome és Nye egymásra pillantottak, majd Jerome bólintott.
Nye: Spencer lent maradt, figyeli a környéket. Mostantól együtt kell dolgoznunk. Ezek a vámpír-félék nagyon gyorsak, de az előnyük csupán ennyi.
Leah: És amit az egyik mondott... - suttogta gyenge hangon. - Azt mondta, hogy engedjétek a vámpírnak, hogy megharapjon.
Rob: Nem kellett volna közbeavatkoznod!
Leah: Nem érted? - kérdezte dühösen majd felszisszent. - Ez valami nagyon rosszat jelent. Miért akarnák hogy megharapd őket?
Rob: Ne aggódj, miután megéreztem a vérük szagát elment tőle a kedvem.
Adam: Hogy?
Rob: Ne sértődj meg Angie, de a rokonaid enyhén szólva bűzösek!
Nye: Erről beszélt Carlisle is Angie vérével kapcsolatban. Azt mondta... olyan mintha a szaga belülről marna ki.
Rob: És még visszafogottan fogalmazott.
Max lassan felkelt a földről és nyújtózkodni kezdett.
Jerome: Nye gyorsabban gyógyul. - jegyzete meg lekicsinylő hangon.
Angie: Megsérültél? - kérdezte döbbenten.
Hirtelen féltékenység fogott el. Nem mindegy hogy megsérült e?
Nye: Csak egy karcolás volt. - vonta meg a vállát. - Leah megvagy?
Leah: Nekem egy kicsit több idő kell.
Angie: Hozhatok valamit? - kérdezte halkan Leah-tól. Ő csak egy pohár vizet kért.
Angie kiment a konyhába, Nye pedig utána indult. Követtem őket.
Nye: Beszélnem kell vele! - szólalt meg a fejemben.
Végül nem mozdultam.
Rob: Kettesben hagyod őket? - kérdezte szemrehányó hangon.
Adam: Ha nem lett volna itt most talán mind halottak lennénk. - feleltem védekezésképp.
Rob: Ne bízz meg Nye-ban.
Nem feleltem. Sohasem bíztam benne és nem is állt szándékomban a bizalmamba fogadni. Igen, segített nekünk, immár másodszor, de ő akkor is Angie-t akarja, jobb ha rajta tartom a szemem. Otthagytam a többieket, majd utánuk mentem a konyhába.


Angie hátát fordított nekem. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy meddig akar még menekülni az érzései elől, de tudtam hogy ez az időpont nem éppen a legalkalmasabb erre. Főleg mivel Rob minden bizonnyal éberen hallgatja minden szavunkat.
Nye: Az egyikük mondott valamit, amit tudnod kell.
Angie: Ne kímélj! - sóhajtott.
Nye: Mielőtt elmenekültek, az egyik a háromból azt kiabálta: Visszajövünk, és ne higgyétek hogy az apja majd megvédi.
Angie: Az apja... - suttogta. - Az én apám?
Nye: Angie... nyilvánvaló hogy az apád olyan mint ők.
Angie: Én, azt hittem... hogy meghalt, vagy... - elcsuklott a hangja. - Nem akarok erről beszélni.
Nye: Beszélhetünk másról is. - ajánlottam.
Angie: Nem! - vágta rá.
Nye: Nem menekülhetsz örökké az elől aki vagy és amit érzel...
Adam: De ha beszélni akar majd ezekről, arra itt vagyok én. - szólalt meg a hátam mögött.
Nye: Lehet hogy nem veled akarja majd megbeszélni.
Adam: Akkor talán Veled?
Nye: Miért ne?
Angie: Elég! Hagyjátok ezt abba! Annyira elegem van ebből a rivalizálásból. - kiáltotta. - Nem tudnátok legalább most elviselni egymást?
Adam rám meredt, majd gúnyosan elmosolyodott.
Nye: Mi van? - kérdeztem dühösen.
Adam: Nem hagyom, hogy felidegesíts. - felelte. - Angelina már választott és nyilvánvalóan nem téged.
Angie: Adam menjünk ki innét! - kérte. - Menjünk vissza a többiekhez.
Adam: Rendben.
Nye: Meg fogja gondolni magát! - figyelmeztettem a gondolatain keresztül.
Adam rám pillantott és láttam a szemében, ha így is lesz, ő azt biztosan nem hagyja majd annyiban. Egy háború közepén voltunk, amiben együtt kell harcolnunk, mialatt egymás ellen is küzdünk.

41. Rossz előérzet

Hogy lehettem ennyire vak? Mindazok után amin keresztül mentünk... Hogy kételkedhettem benne hogy még mindig szeret? Nem volt szükség szavakra, ez a csók mindent elárult, olyan dolgokat is, amelyeket talán szóval el sem lehet mondai.
Nye: Lehet, hogy későn szólok, de elég lett volna ha megkérsz, hogy maradjak. - suttogtam a fülébe, amikor az ajkaink szétváltak.
Angie: Ó Istenem! - suttogta és megpróbált kiszabadulni az ölelésemből.
Nye: Lina, minden rendben lesz. Nincs miért aggódnod. Ez... ennek így kellett lennie.
Angie: Hagy abba! Hallgass! - kiáltotta és ellökött magától. - Miért kell mindennek újra bonyolulttá válnia? Az életem végre egyenesbe jött és erre jössz te, hogy elmész és én azon kapom magam... - elhallgatott.
Nye: Mond ki! - kértem.
Angie: Nem!
Nye: Ok, akkor mond azt, hogy nem akarsz engem. - javasoltam.
Angie nagy levegőt vett, de végül egyetlen szó sem hagyta el a száját. Csupán egy lépésnyire volt tőlem, így gondolkodás nélkül szeltem át a köztünk lévő távolságot.
Angie: Kérlek, ne tedd ezt velem újra. - súgta és a homlokát a mellkasomhoz szorította.
Nye: Hidd el, ezt nem én irányítom. Volt idő, amikor bármint megadtam volna, hogy ne szeress belém, aztán az életem adtam volna, ha még mindig szeretsz. De sohasem én irányítottam. És nem is te. Ez csak megtörtént velünk.
Angie: Szeretem Adam-et. - suttogta.
Nye: Tudom. - feleltem. - De ez tényleg elég? Úgy értem... mit adhat ő neked, aminél én ne adhatnék százszor többet?
Angie: Még ha így is van... nem tehetem ezt vele.
Eltolt magától.
Nye: Ha tényleg szeret meg fogja érteni.
Angie: Várj, te... azt hiszed el akarom őt hagyni? - kérdezte döbbenten.
Nye: Van más lehetőséged? Vagy talán azt hiszed, hogy majd édes hármasban fogunk élni? - kérdeztem cinikus hangon.
Angie: Nem én azt hiszem, hogy ez csak egy csók volt. - felelte idegesen. - Nevezhetjük akár a leánybúcsúmnak is, ami igazából nem lesz. Szóval...
Nye: Ez nem csak egy csók volt, és ha azt hiszed hogy ezek után lemondok rólad, akkor hülyébb vagy mint hittem.
Az iroda ajtaja kinyílt és Rob állt a küszöbön. Lerítt az arcáról, hogy minden egyes szót hallott.
Angie: Rob... ez most nem...
Rob: Alkalmas? - kérdezte. - Megkérdeztem Sarah-t a délutáni programodról, de Adam megcsalása nem szerepelt köztük. - a hangja hidegen metszett.
Nye: Ez nem tartozik rád.
Rob: Adam a barátom. Angelina pedig a menyasszonya. Te pedig ellenséges terülten vagy, úgyhogy a helyedben...
Nye: A helyemben? - kérdeztem dühösen és Rob felé indultam.
Angie: Állj! - kiáltotta. - Elég!
Rob rám vicsorgott, de Angie hangjára rendezte az arcvonásait.
Rob: Angie... nem teheted ezt! Ő... az ellenségünk!
Angie: Elegem van ebből az egész árnyjárók kontra vámpírok és alakváltók háborúból! Ez... beteges. És értelmetlen.
Rob: Háború? Nincs háború... még. De ha Adam megtudja, hogy te és Nye... Biztos vagyok benne, hogy az felér majd egy hadüzenettel.
Nye: Ó, gyerünk! Ugye nem várod tőlem, hogy újra harcoljuk a trójai háborút? - kérdeztem nevetve. - Ha itt valaki döntést hozhat az Lina. És a kérdés igazán egyszerű. Adam vagy én? - kérdeztem hozzá fordulva.
Angie döbbenten nézett rám, majd Rob-ra, akin látszott, hogy alíg bírja fékezni magát.
Angie: Nye... azt hiszem menned kéne. - sóhajtott. - Nekem még egy csomó dolgom van ezzel a... az esküvőszervezéssel.
Először persze ellenkezni akartam. Nem küldhet el, azok után, hogy szinte beismerte a szerelmét. Másrészt... azt sem akartam, hogy ilyen hirtelen kelljen választania és főleg úgy, hogy Rob úgy nézi, mint egy pók az áldozatát.
Nye: Remélem észhez térsz még az esküvő előtt. Nem hinném, hogy vámpírt hagytak már ott az oltár előtt. Biztos vagyok benne, hogy nem Adam szeretne az első lenni...
Angie nem nézett rám. Egy héttel ezelőtt azt hittem, hogy minden véget ért. Pedig csak most kezdődött el igazán. Elsétáltam Rob előtt, aki halkan suttogott. Olyan halkan, hogy Angie nem hallhatta.
Rob: Sohasem lesz a tiéd.
Nye: Akkor figyelj! - gondoltam.
Rob felkapta a fejét és utánam fordult.
Nye: Ó, igen. Egy kis újdonság. - gondoltam. - De ne aggódj, a gondolataid még biztonságban vannak. Egyelőre...


Úgy álltam ott, mint egy alvajáró, akit felébresztettek és most fogalma sincs róla, hogy hol is van valójában. Hallottam, hogy Rob beszél hozzám, a szavai beszivárogtak a fülembe, de mintha jelentésüket vesztették volna, amint elérték az agyamat. Mintha fényképek lettek volna, amiket az előhívásukkor fény ért.
Próbáltam visszatalálni a valóságba, jelentést fűzni a szavakhoz.
Angie: Megismételnéd? - kérdeztem.
A hangom még nekem is idegenül csengett. Rob egy pillanatig tűnődve nézett, majd ideges hangon folytatni kezdte a mondandóját.
Rob: Te tudtad ezt? - kérdezte. - Elmondta neked?
Angie: Mit?
Rob: A fenébe, megpróbálnál egy kicsit rám figyelni? Úgy értem tényleg figyelni?
Angie: Ok, hallgatlak.
Rob: Az imént, Nye a fejemben válaszolt.
Bambán pislogtam rá.
Angie: Ha hangokat hallasz talán egy szakemberrel kellene megbeszélned.
Rob: Nagyon vicces vagy. Had mondjam másképp. - idegesen mászkált fel alá. - Olyan volt, mintha amit mondott, azt csak gondolta volna, de közben én mégis hallottam.
Angie: Úgy érted belemászott a fejedbe?
Rob: Igen!
Angie: A vámpírok megőrülhetnek? - kérdeztem. Rob csak a szemét forgatta.
Rob: Ha a kisöccse képes blokkolni a képességeinket...
Angie: Várj... egy pillanat. - döbbenten néztem rá. - Nye... testvére? Úgy érted...
Rob: Amíg ti elő-nászúton voltatok, Nye egyszer csak megjelent az öccsével. Ó és a legjobb... Ő is árnyjáró.
Angie: Ugyanazzal a képességgel mint Nye?
Rob: Hogyan?
Angie: Nye is képes rá, legalábbis Adam szerint. - világosítottam fel.
Rob: Ó remek! És még miket tudhat? És a másik kettő? Vajon nekik is vannak még ilyen kis... meglepetéseik? - kérdezte dühösen.
Angie: Rob, higgadj le! - kértem.
Rob: Milyen jó hogy te ilyen nyugodt vagy. Adam-nek is ilyen hidegvérrel fogod majd elmondani, hogy mi történt közted és Nye között?
Angie: Nem terveztem hogy elmondom neki.
Rob: Igazad van, had tudja meg Nye-tól.
Angie: Figyelj! Ez... az egész csak egy nagy hiba volt és semmin sem változtat. Adam-et szeretem és a felesége leszek. Nye pedig elmehet ahová akar.
Rob: Éreztem, hogy mit érzel, amikor ti... - megrázta a fejét. - Nem mehetsz hozzá Adam-hez ha még mindig szereted Nye-t.
Angie: Én nem... - elhallgattam.
Rob: Jobb ha összeszeded a gondolataidat. Ez most nem csak rólatok szól, ha Adam és Nye harcolnak egymás ellen, abból mi sem maradunk ki.
Vártam, hogy mond e még valamit, ami tovább nehezítheti a lelkiismeretemet. Ám Rob szó nélkül otthagyott. Nem mertem volna fogadni rá, hogy tartja a száját, ezért felkaptam a táskámat.
Sarah felugrott, amikor meglátott a lift felé szaladni.
Sarah: A megbeszélés?
Angie: Mond le! - kértem és megállás nélkül a lift gombját nyomtam.
Sarah: Az édesanyád már legalább egy tucatszor hívott és Preston Baley is. Holnap lesz a ruhapróba és...
A lift kinyílt én, pedig beszálltam.
Angie: Mennem kell.
Sarah: De... Angie...
Nem lepődtem volna meg, ha holnapra egy egész kosárnyi büntetőcédulát kapok. Minimum két piros lámpán hajtottam át, a megengedett sebesség kétszereséig nyomtam a gázpedált.
A ház elé érve azonnal feltűnt, hogy Adam motorja nincs itt. Még tegnap este mentek el David-del vadászni, de azt ígérte mire hazaérek ő már várni fog. Az órámra pillantottam. Még bőven volt időm.
A lakásba lépve, azonnal ledobáltam magamról a ruháimat, majd beletettem őket egy szemeteszsákba. Adam megérezni rajtuk Nye szagát. A zsákot bedobtam a szemétledobó aknába, majd lezuhanyoztam. Kétszer.
Éppen a gardróbomban öltözködtem, amikor furcsa érzésem támadt. Mintha... valaki lett volna még a lakásban rajtam kívül. Ismertem ezt az érzést azokból az időkből, amikor Nye éjszakánként besurrant hozzám, hogy nézze ahogyan alszom.
Angie: Nye? - suttogtam rekedten. Gyorsan felhúztam a farmerom. - Nye, te vagy az? Ne szórakozz kérlek...
Kimentem a szobámba. Benéztem a fürdőbe és a tükörből láttam, ahogyan egy sötét ruhás alak átrohan a folyosón a nappali felé.
Angie: Ó istenem! - sikoltottam, majd a háló ajtajához rohantam és bezártam.
A kilincs alá nyomtam egy széket. A mobilom persze a táskámban volt, amit a kanapéra dobtam. Berohantam a gardróbba, mert emlékeztem rá, hogy a régi telefonomat oda süllyesztettem el. Kipakoltam az összes fiókot, mire megtaláltam, közben a háló felé füleltem.
Bekapcsoltam a telefont, ami szerencsére működött és gyorsan tárcsáztam az első számot, amit megleltem.
Jerome: Igen? - szólt bele gyanakodva.
Angie: Én vagyok. - suttogtam.
Jerome: Angie? Rosszul hallak....
Angie: Kérlek, kérlek gyertek ide. Valaki van a lakásomban. - hadartam.
Hallottam, hogy a kilincs megnyikordult.
Jerome: Mi? Micsoda? Ki az?
Angie: Siessetek! A szobámba zárkóztam, de...
Hallottam, hogy valami az ajtónak csapódik, majd reccsenés hallatszott.
Jerome: Angie...
Angie: Bent van a szobámban... suttogtam.
Jerome: Két perc és ott vagyok...
A vonal megszakadt és láttam, hogy egy árny vetül a gardrób padlójára.

Ajánlás

Megnyílt Von Birken új oldala!!!
Az oldalon történetek-blogok ajánlásai olvashatók, köztük az enyémek is! :)
Kérlek titeket reklámozzátok az oldalt, illetve jelentkezzetek, ha szeretnétek, hogy a ti történetetek ajánlása is felkerüljön a blogra! Csak saját történetek! Fanfiction-ök nem jelentkezhetnek!
A blog címe: http://c-scribendi.blogspot.com/
Nézzétek meg!

Moon Angel

Kampány

Kérlek segítsetek ti is! Én már csatlakoztam a kampányhoz és most megkérem minden kedves olvasómat, hogy tegyenek így ők is. Tegyétek ki a képet és írjtaok pár sort a kampányról.
HA FELHÍVOD AZ 1749-ES TELEFONSZÁMOT, 200 FORINTTAL TÁMOGATOD A KATASZTRÓFA RÁSZORULÓIT. FOGJUNK ÖSSZE ÉS SEGÍTSÜNK MI IS!

40. Búcsú

Életem leghosszabb órái voltak, mialatt Carlisle-ra vártunk. Lina a kanapén feküdt, félig ájultan a fájdalomrohamoktól, amik időről-időre rá törtek. Sápadt volt, akár egy kísértet, a haja fénytelen és gubancos, néhány tincs rátapadt a verítéktől fénylő arcára.
Adam mellette ült és a kezét fogat, halkan suttogott neki. Megígérte, hogy minden rendben lesz. Hazug. Legszívesebben itt helyben végeztem volna vele. Ám a szavai úgy ismétlődtek az agyamban, mint valami hipnotikus mantra. " Nem halhatok meg, amíg biztosan nem tudom, hogy Angie rendben lesz. Ha baja esik, én magam kérlek majd rá, hogy végezz velem. "
Ezt mondta, amikor rájöttem, hogy mi történik. Abban a pillanatban kész lettem volna végezni vele, akár Lina szeme láttára is.

- Fázom! - suttogta.

- Hozok még egy takarót. - felelte és eltűnt a hálószobában.

Odamentem Lina mellé. Nem voltam biztos benne, hogy lát e engem vagy egyáltalán tudja e hogy én is itt vagyok. Nehéz volt ránézni, nem akartam így látni. Ha meghal, nem akarom hogy ez a kép maradjon meg bennem róla, ahogyan itt fekszik, nyomorultul.

- Nem kell végignézned. - suttogta, mintha olvasna a gondolataimban.

- Csak nem képzeled, hogy itt hagylak?

- Miért? Mire vársz még? - kérdezte elcsukló hangon.


"Rád." - Szerettem volna felelni, de a torkomban valami elindult felfelé, meggátolva, hogy kimondjam a szavakat. Adam közben visszatért egy vastag takaróval. Nem hittem volna, hogy a vámpírok is lehetnek elgyötörtek. De azt, ahogyan Adam kinézett csak így lehetett volna jellemezni. Elgyötört, reményvesztett, bűnös.

- Angie? - suttogta.

- Megint elájult? - kérdeztem sóhajtva.

- Talán jobb így. Nem érzi a fájdalmat.

- Mégis... mit hittetek? - tört ki belőlem.

- Csak nem hiszed hogy szándékosan tettük? - kérdezte dühösen.

- Ok, akkor véletlenül? Mikor tudtátok hogy baj lehet belőle. Ez még akkor is a legnagyobb baromság, amit elkövethettetek, ha Angie történetesen ember, de... - suttogni kezdtem. - mindketten tudjuk, hogy ő nem egészen ember. És biztos vagyok benne hogy ő is sejti már.

- Nem tudom miért csinálta! - suttogta.

Szerettem volna megütni. Összezúzni a tökéletes arcát, amibe Lina beleszeretett.

- Csinálta? Talán inkább csináltátok! Gondolom te is kivetted a részed a dologból. - sziszegtem, miközben az agyam megtelt képekkel, amelyektől felfordult a gyomrom.

- Ha tudom, hogy nem szedi a tablettát egy ujjal sem értem volna hozzá! Csak nem hiszed, hogy képes lennék ezt tenni vele szándékosan?

- Élőhalottá akarod változtatni. Ezek után bármit elhiszek rólad.

- Jobb lenne, ha távoznál. - vetette oda.

- Hát dobj ki!

Adam rám nézett, és láttam az arcán, hogy szíve szerint megtenné, de azt is tudja, hogy nem lenne képes rá. Nem volt a világon olyan erő, aki képes lett volna eltávolítani innét. Talán ezek az utolsó órák, amiket vele tölthetek. Talán meghal.
És ha mégsem! Bár így lenne! Ha mégsem hal meg, ha nem esik baja, hát én magam megyek el, önszántamból. Soha többé nem érek hozzá, nem állok közéjük. Megkaphatja Lina a happy end-jét és hozzá a herceget.



Az órák elteltek, fogalmam sem volt milyen nap van, vagy éppen milyen napszak. Angie órák óta mozdulatlanul feküdt, a szívverése lelassult, mintha valamiféle hibernált állapotba került volna.
Nye úgy nézte, mintha most látná utoljára. Megdermedtem. Ő azt hiszi, hogy Angie meg fog halni.

- Nem fog meghalni. - suttogtam inkább magamnak.

Nye nem felelt, de rám pillantott. A szemében undor és gyűlölet volt csak, a két dolog amit irántam érzett. A két dolog, amit saját magam iránt éreztem.
Újabb hosszú órák múlva végre megcsörrent a telefon.

- Igen?

- Megérkeztünk. Egyenesen egy barátom rendelőjébe megyünk.

- Mondd a címet! - kértem.

Carlisle lediktálta a címet, majd óvatosan levittem Angie-t az autóhoz. Nye szó nélkül követett, kinyitotta előttem az ajtót, majd beült a volánhoz. De ez nem volt alkalmas időpont a veszekedésre. Hagytam, hogy segítsen, ahol tud.
A rendelő a belvárosban volt egy klinika-komplexumban. Eltűnődtem, hogy vajon Carlisle barátja, mennyit tudhat rólunk. Kissé gyanakodva léptem be az épületbe, ami teljesen kihalt volt. A lift órája éjjel 2-őt mutatott.

- Gyertek utánam!

Esme állt előttünk, amikor kinyílt a lift. Rám mosolygott és végigsimított a karomon, amikor mellé értem. Carlsile a rendelőben volt, láthatóan már minden előkészített.

- Tedd le ide! - utasított szakmai hangon. - Le kell vennünk a felsőjét, hogy hozzáférjek a hasához. - magyarázta, majd rápillantott Nye-ra.

- Oh, kérlek. - kiáltott fel.

- Carlisle, csináld kérlek, úgysem tudjuk kirakni innét! - sürgettem.

- Minden rendben lesz! - súgta Esme és megölelt. - Hiányoztál!

Szorosan magamhoz öleltem. Olyan érzése volt, mintha otthon lennék.

Carlilse bekapcsolta az ultrahangot, majd megvizsgálta Angie hasát.

- Mióta nincs magánál? - kérdezte.

- Fogalmam...

- Tegnap délután óta. - felelte helyettem Nye.

- Hát, az biztos hogy nem terhes. Az ultrahang szerint minden rendben van a hasával, a szervei teljesen egészségesek.

Úgy éreztem elhagy minden erőm. A falnak dőltem, és mindennél jobban szerettem volna sírni, de képtelen voltam rá. Mély levegőt vettem, majd ismét, aztán újra. Ez valamennyire feloldotta bennem a feszültséget.

- Akkor mi baja van? - kérdezte Nye mellettem.

- Megvizsgálom a vérét, mert még nem biztos, de... azt hiszem maláriás.

- Azt könnyen megkaphatta Dél-Amerikában. - bólintott Esme.

- Várj Carlisle! - fékeztem meg, mielőtt megszúrhatta volna Angie-t. - Valamit tudnod kell. Angie vére... valami nem stimmel vele. Úgy értem, nem olyan az illata, mint a legtöbb emberé, vagyis a többi emberé.

Carlisle döbbenten nézett rám, de folytatta a beavatkozást. Tudtam mi fog következni, úgyhogy nem vettem levegőt, sőt befogtam az orromat. A tű behatolt Angie vénájába, majd láttam Carlisle megránduló arcát.
Eldobta a tűt és hátra lépett. Esme addigra már rég kirohant a vizsgálóból. Intettem Carlisle-nak, hogy ő is jöjjön ki. Nye úgy nézett ránk, mint aki semmit sem ért.

- Ez nem a malária miatt van ugye? - kérdezte Esme.

- Nem. Ez... fogalmam sincs mi a baja. De Edward-nak igaza van. Ez a lány nem ember.

- Nem értem mi ez a cirkusz a vére miatt. - vágott közbe idegesen. - Lehet, hogy nektek vámpíroknak van valami kritérium aminek nem felel meg?

- Fogalmam sincs mi van a vérével, de a szaga olyan, mintha ki akarnák marni belülről a testemet. - világosítottam fel.

- Hidd el valaki szívesen venné, ha ez megtörténne. - suttogta villámló szemekkel.

- Elég! - kiáltott ránk Esme. - Le kell vennünk a vért. Képes vagy rá? - kérdezte Carlisle-t.

- Igen. Nem veszek majd levegőt. - felelte, majd visszament Angie-hez.

Újabb óra telt el, amíg Carlisle tesztelte Angie vérét különböző betegségekre. Esme végig mellettem ült, fogta a kezemet, mint egy igazi anya. Őszintén szólva fogalma sincs nélküle hogyan bírtam volna ki ezeket az órákat.

- Jól van. - felelte, mielőtt még kérdezhettem volna. Láttam, hogy Nye is ugyanúgy felugrott Carlisle érkezésére, mint én. - Megkapta az ellenszert, bár nem tudom, hogy volt e értelme, mivel... úgy tűnik a teste meggyógyította önmagát.

- Mi? - kérdezte Nye döbbenten. - Hogy lehet ez?

- Nem tudom. Bármi is ő, az tény, hogy képes regenerálni a szervezetét. Lassabban mint te, vagy a mi fajtánk, de úgy tűnik, képes rá. Azt hiszem... minden rendben lesz.

- Esme megölelt, én pedig semmi másra nem vágytam, csak hogy a karomba vegyem Angie-t.

- Vettem még tőle vért. Szeretném megvizsgálni a DNS-ét. De ez bele fog telni néhány napba.

- Carlisle, köszönöm! Én... - Carlisle intett, hogy hallgassak, majd ölelésre tárta mindkét karját.

- A fiam vagy, ezt ne felejtsd el soha! - súgta a fülembe.

Úgy éreztem meg kell köszönnöm Nye-nak is, amiért mellettünk állt, de amikor körülnéztem, már nem láttam sehol.



Két hét telt el. Minden nap gyötrődtem, annyira szerettem volna látni Linát, de megfogadtam, hogy békén hagyom, ha nem esik baja. Boldognak kellene lennem, hogy végül be kell tartanom a fogadalmam. Még akkor is, ha minden porcikám ellenkezik a köztünk lévő távolság gondolatára.

- Oh, könyörgöm! Legalább beszélj vele, most utoljára. - kiáltott fel Max.

- Ez nem a te dolgod.

- Szerintem is könnyebb lenne mindkettőtöknek, ha elköszönnél tőle. - szólalt meg az öcsém.

- Biztos vagyok benne, hogy a puszta tény is boldoggá teszi majd, hogy többé nem állok közé és az imádott vámpírja közé.

Azok ketten el sem tudták képzelni, hogy mennyire vágytam rá, még egyszer látni őt, hallani a hangját, látni valamit a szemében, ami nekem szól és azt mondja: ne menj el!
De attól féltem, hiába várnék erre. És ez nagyobb fájdalmat okozna, mint a tény, hogy többe nem látom őt. Rájöttem, hogy a szerelem gonosz. Reményt ad, aztán elpusztítja minden álmod.
Másnap mégis úgy éreztem látnom kell őt még egyszer.

- Meggondoltad magad? - kérdezte Spencer amikor látta, hogy készülök valahová. Csak bólintottam. - Kérdezhetek valamit? - ismét bólintottam. - Hogy fogsz tőle elbúcsúzni? Úgy értem... ő életed szerelme, nem? Hogy tud valaki elbúcsúzni attól a személytől?

- Sehogy. - feleltem sóhajtva. - Csak eljövök, nem mondok semmit.



Sarah délelőtt behozott egy tucatnyi esküvői katalógust, és az anyám negyed óránként felhívott valami idióta, semmit jelentő dologgal, mint például milyen színűek legyenek a gyertyák és a poháralátétek. Mintha legalábbis ezen múlna egy házasság sorsa.
Félre dobtam a katalógust és hátradőltem a székemben.

- Istenem! - felugrottam, amikor megláttam Nye-t. a szoba közepén.

- Attól tartok nem, de ez igazán hízelgő. - felelte mosolyogva.

- Hogy jutottál be?

- Jól jön, ha az ember láthatatlanná tud válni. - felelte és vállat vont.

- Majd észben tartom. És... mi tehetek érted? - kérdeztem tárgyilagos hangon.

- Búcsúzni jöttem.

- Búcsúzni? Elutazol? - kérdeztem. Nye bólintott. - Mennyi időre?

Nye nem felelt, csak közelebb jött. Kézen fogott és kihúzott az asztalom mögül.

- Nem jövök vissza Lina. Ne aggódj, több nem állok a boldogságod útjába. - a hangja keserűen csengett.

- Várj, örökre elmész. Mármint... - nem bírtam felfogni.

- Miért maradnék? - kérdezte szomorúan, Nem tudtam mit mondjak. - Csak remélem, nem fogod megbánni. Mert amit tenni készülsz az egy életre szól. És nem tudod visszacsinálni.

- Tudom. De felkészültem rá. - feleltem könnyes szemmel.

- Én nem. - vallotta be. - Mennem kell. A gépünk hamarosan indul.

Nye elengedte a kezem, majd elindult az ajtó felé.

- Várj! - utána szaladtam. - Nem mehetsz így el, úgy értem... tudom hogy minden rosszra fordult közöttünk, de ne menj még el. - kértem.

- Mire várjak még Lina? Talán menjek el az esküvődre? - kérdezte cinikus hangon, - Hát nem érted mit érzek, amikor látlak vele? Mintha belülről gyilkolnának meg... fáj...

- Sajnálom.

- Egyszer már elhagytalak, hogy boldog lehess, mert azt hittem én nem tudnálak boldoggá tenni. Akkor majdnem belehaltam. Most elhagylak, azért hogy boldog lehess, azzal a tudattal, hogy én talán jobb lennék neked. Képzeld el, hogy mit érzek. Várj... nem hiszem hogy képes lennél rá.

Ismét hátat fordított, de megragadtam a karját és visszahúztam. Hagyta magát. Átöleltem és a fejem a mellkasára hajtottam. Ismerős érzés volt, ez a meleg, a biztonság, a tudat, hogy nem történhet bajom.
Éreztem az ajkait a hajamon és behunytam a szemem, próbáltam az emlékezetembe vésni az illatát. Az örökkévalóság áll előttem, és rettegtem, hogy egyszer majd nem hiszem el, hogy létezett.
Lassan elengedett és a szemembe nézett. Ezek a szemek... ezeket a szemeket elfelejteni egy örökkévalóság is kevés lenne. És utóvégre éppen emiatt a szempár miatt vagyok most itt, így.
Megérintettem az arcát, majd közelebb léptem és megcsókoltam. Úgy éreztem ez a csók még jár nekünk.
De arra, amit kiváltott belőlem, nem készültem fel, még annyira sem, minthogy elengedjem őt. Forróság volt és borzongás, kín és gyönyör egyszerre. Éreztem, ahogyan az ujjai a hajamba túrnak, miközben átöleltem. Éreztem ahogyan eltűnik a talaj a lábam alól, az agyam elveszti a kontrollt a testem felett. Abban a pillanatban megszűntem létezni, meghaltam és megszülettem egyetlen pillanatban.
És tudtam, ha most elmenne, követném akár a világ végére is.