40. Búcsú

Életem leghosszabb órái voltak, mialatt Carlisle-ra vártunk. Lina a kanapén feküdt, félig ájultan a fájdalomrohamoktól, amik időről-időre rá törtek. Sápadt volt, akár egy kísértet, a haja fénytelen és gubancos, néhány tincs rátapadt a verítéktől fénylő arcára.
Adam mellette ült és a kezét fogat, halkan suttogott neki. Megígérte, hogy minden rendben lesz. Hazug. Legszívesebben itt helyben végeztem volna vele. Ám a szavai úgy ismétlődtek az agyamban, mint valami hipnotikus mantra. " Nem halhatok meg, amíg biztosan nem tudom, hogy Angie rendben lesz. Ha baja esik, én magam kérlek majd rá, hogy végezz velem. "
Ezt mondta, amikor rájöttem, hogy mi történik. Abban a pillanatban kész lettem volna végezni vele, akár Lina szeme láttára is.

- Fázom! - suttogta.

- Hozok még egy takarót. - felelte és eltűnt a hálószobában.

Odamentem Lina mellé. Nem voltam biztos benne, hogy lát e engem vagy egyáltalán tudja e hogy én is itt vagyok. Nehéz volt ránézni, nem akartam így látni. Ha meghal, nem akarom hogy ez a kép maradjon meg bennem róla, ahogyan itt fekszik, nyomorultul.

- Nem kell végignézned. - suttogta, mintha olvasna a gondolataimban.

- Csak nem képzeled, hogy itt hagylak?

- Miért? Mire vársz még? - kérdezte elcsukló hangon.


"Rád." - Szerettem volna felelni, de a torkomban valami elindult felfelé, meggátolva, hogy kimondjam a szavakat. Adam közben visszatért egy vastag takaróval. Nem hittem volna, hogy a vámpírok is lehetnek elgyötörtek. De azt, ahogyan Adam kinézett csak így lehetett volna jellemezni. Elgyötört, reményvesztett, bűnös.

- Angie? - suttogta.

- Megint elájult? - kérdeztem sóhajtva.

- Talán jobb így. Nem érzi a fájdalmat.

- Mégis... mit hittetek? - tört ki belőlem.

- Csak nem hiszed hogy szándékosan tettük? - kérdezte dühösen.

- Ok, akkor véletlenül? Mikor tudtátok hogy baj lehet belőle. Ez még akkor is a legnagyobb baromság, amit elkövethettetek, ha Angie történetesen ember, de... - suttogni kezdtem. - mindketten tudjuk, hogy ő nem egészen ember. És biztos vagyok benne hogy ő is sejti már.

- Nem tudom miért csinálta! - suttogta.

Szerettem volna megütni. Összezúzni a tökéletes arcát, amibe Lina beleszeretett.

- Csinálta? Talán inkább csináltátok! Gondolom te is kivetted a részed a dologból. - sziszegtem, miközben az agyam megtelt képekkel, amelyektől felfordult a gyomrom.

- Ha tudom, hogy nem szedi a tablettát egy ujjal sem értem volna hozzá! Csak nem hiszed, hogy képes lennék ezt tenni vele szándékosan?

- Élőhalottá akarod változtatni. Ezek után bármit elhiszek rólad.

- Jobb lenne, ha távoznál. - vetette oda.

- Hát dobj ki!

Adam rám nézett, és láttam az arcán, hogy szíve szerint megtenné, de azt is tudja, hogy nem lenne képes rá. Nem volt a világon olyan erő, aki képes lett volna eltávolítani innét. Talán ezek az utolsó órák, amiket vele tölthetek. Talán meghal.
És ha mégsem! Bár így lenne! Ha mégsem hal meg, ha nem esik baja, hát én magam megyek el, önszántamból. Soha többé nem érek hozzá, nem állok közéjük. Megkaphatja Lina a happy end-jét és hozzá a herceget.



Az órák elteltek, fogalmam sem volt milyen nap van, vagy éppen milyen napszak. Angie órák óta mozdulatlanul feküdt, a szívverése lelassult, mintha valamiféle hibernált állapotba került volna.
Nye úgy nézte, mintha most látná utoljára. Megdermedtem. Ő azt hiszi, hogy Angie meg fog halni.

- Nem fog meghalni. - suttogtam inkább magamnak.

Nye nem felelt, de rám pillantott. A szemében undor és gyűlölet volt csak, a két dolog amit irántam érzett. A két dolog, amit saját magam iránt éreztem.
Újabb hosszú órák múlva végre megcsörrent a telefon.

- Igen?

- Megérkeztünk. Egyenesen egy barátom rendelőjébe megyünk.

- Mondd a címet! - kértem.

Carlisle lediktálta a címet, majd óvatosan levittem Angie-t az autóhoz. Nye szó nélkül követett, kinyitotta előttem az ajtót, majd beült a volánhoz. De ez nem volt alkalmas időpont a veszekedésre. Hagytam, hogy segítsen, ahol tud.
A rendelő a belvárosban volt egy klinika-komplexumban. Eltűnődtem, hogy vajon Carlisle barátja, mennyit tudhat rólunk. Kissé gyanakodva léptem be az épületbe, ami teljesen kihalt volt. A lift órája éjjel 2-őt mutatott.

- Gyertek utánam!

Esme állt előttünk, amikor kinyílt a lift. Rám mosolygott és végigsimított a karomon, amikor mellé értem. Carlsile a rendelőben volt, láthatóan már minden előkészített.

- Tedd le ide! - utasított szakmai hangon. - Le kell vennünk a felsőjét, hogy hozzáférjek a hasához. - magyarázta, majd rápillantott Nye-ra.

- Oh, kérlek. - kiáltott fel.

- Carlisle, csináld kérlek, úgysem tudjuk kirakni innét! - sürgettem.

- Minden rendben lesz! - súgta Esme és megölelt. - Hiányoztál!

Szorosan magamhoz öleltem. Olyan érzése volt, mintha otthon lennék.

Carlilse bekapcsolta az ultrahangot, majd megvizsgálta Angie hasát.

- Mióta nincs magánál? - kérdezte.

- Fogalmam...

- Tegnap délután óta. - felelte helyettem Nye.

- Hát, az biztos hogy nem terhes. Az ultrahang szerint minden rendben van a hasával, a szervei teljesen egészségesek.

Úgy éreztem elhagy minden erőm. A falnak dőltem, és mindennél jobban szerettem volna sírni, de képtelen voltam rá. Mély levegőt vettem, majd ismét, aztán újra. Ez valamennyire feloldotta bennem a feszültséget.

- Akkor mi baja van? - kérdezte Nye mellettem.

- Megvizsgálom a vérét, mert még nem biztos, de... azt hiszem maláriás.

- Azt könnyen megkaphatta Dél-Amerikában. - bólintott Esme.

- Várj Carlisle! - fékeztem meg, mielőtt megszúrhatta volna Angie-t. - Valamit tudnod kell. Angie vére... valami nem stimmel vele. Úgy értem, nem olyan az illata, mint a legtöbb emberé, vagyis a többi emberé.

Carlisle döbbenten nézett rám, de folytatta a beavatkozást. Tudtam mi fog következni, úgyhogy nem vettem levegőt, sőt befogtam az orromat. A tű behatolt Angie vénájába, majd láttam Carlisle megránduló arcát.
Eldobta a tűt és hátra lépett. Esme addigra már rég kirohant a vizsgálóból. Intettem Carlisle-nak, hogy ő is jöjjön ki. Nye úgy nézett ránk, mint aki semmit sem ért.

- Ez nem a malária miatt van ugye? - kérdezte Esme.

- Nem. Ez... fogalmam sincs mi a baja. De Edward-nak igaza van. Ez a lány nem ember.

- Nem értem mi ez a cirkusz a vére miatt. - vágott közbe idegesen. - Lehet, hogy nektek vámpíroknak van valami kritérium aminek nem felel meg?

- Fogalmam sincs mi van a vérével, de a szaga olyan, mintha ki akarnák marni belülről a testemet. - világosítottam fel.

- Hidd el valaki szívesen venné, ha ez megtörténne. - suttogta villámló szemekkel.

- Elég! - kiáltott ránk Esme. - Le kell vennünk a vért. Képes vagy rá? - kérdezte Carlisle-t.

- Igen. Nem veszek majd levegőt. - felelte, majd visszament Angie-hez.

Újabb óra telt el, amíg Carlisle tesztelte Angie vérét különböző betegségekre. Esme végig mellettem ült, fogta a kezemet, mint egy igazi anya. Őszintén szólva fogalma sincs nélküle hogyan bírtam volna ki ezeket az órákat.

- Jól van. - felelte, mielőtt még kérdezhettem volna. Láttam, hogy Nye is ugyanúgy felugrott Carlisle érkezésére, mint én. - Megkapta az ellenszert, bár nem tudom, hogy volt e értelme, mivel... úgy tűnik a teste meggyógyította önmagát.

- Mi? - kérdezte Nye döbbenten. - Hogy lehet ez?

- Nem tudom. Bármi is ő, az tény, hogy képes regenerálni a szervezetét. Lassabban mint te, vagy a mi fajtánk, de úgy tűnik, képes rá. Azt hiszem... minden rendben lesz.

- Esme megölelt, én pedig semmi másra nem vágytam, csak hogy a karomba vegyem Angie-t.

- Vettem még tőle vért. Szeretném megvizsgálni a DNS-ét. De ez bele fog telni néhány napba.

- Carlisle, köszönöm! Én... - Carlisle intett, hogy hallgassak, majd ölelésre tárta mindkét karját.

- A fiam vagy, ezt ne felejtsd el soha! - súgta a fülembe.

Úgy éreztem meg kell köszönnöm Nye-nak is, amiért mellettünk állt, de amikor körülnéztem, már nem láttam sehol.



Két hét telt el. Minden nap gyötrődtem, annyira szerettem volna látni Linát, de megfogadtam, hogy békén hagyom, ha nem esik baja. Boldognak kellene lennem, hogy végül be kell tartanom a fogadalmam. Még akkor is, ha minden porcikám ellenkezik a köztünk lévő távolság gondolatára.

- Oh, könyörgöm! Legalább beszélj vele, most utoljára. - kiáltott fel Max.

- Ez nem a te dolgod.

- Szerintem is könnyebb lenne mindkettőtöknek, ha elköszönnél tőle. - szólalt meg az öcsém.

- Biztos vagyok benne, hogy a puszta tény is boldoggá teszi majd, hogy többé nem állok közé és az imádott vámpírja közé.

Azok ketten el sem tudták képzelni, hogy mennyire vágytam rá, még egyszer látni őt, hallani a hangját, látni valamit a szemében, ami nekem szól és azt mondja: ne menj el!
De attól féltem, hiába várnék erre. És ez nagyobb fájdalmat okozna, mint a tény, hogy többe nem látom őt. Rájöttem, hogy a szerelem gonosz. Reményt ad, aztán elpusztítja minden álmod.
Másnap mégis úgy éreztem látnom kell őt még egyszer.

- Meggondoltad magad? - kérdezte Spencer amikor látta, hogy készülök valahová. Csak bólintottam. - Kérdezhetek valamit? - ismét bólintottam. - Hogy fogsz tőle elbúcsúzni? Úgy értem... ő életed szerelme, nem? Hogy tud valaki elbúcsúzni attól a személytől?

- Sehogy. - feleltem sóhajtva. - Csak eljövök, nem mondok semmit.



Sarah délelőtt behozott egy tucatnyi esküvői katalógust, és az anyám negyed óránként felhívott valami idióta, semmit jelentő dologgal, mint például milyen színűek legyenek a gyertyák és a poháralátétek. Mintha legalábbis ezen múlna egy házasság sorsa.
Félre dobtam a katalógust és hátradőltem a székemben.

- Istenem! - felugrottam, amikor megláttam Nye-t. a szoba közepén.

- Attól tartok nem, de ez igazán hízelgő. - felelte mosolyogva.

- Hogy jutottál be?

- Jól jön, ha az ember láthatatlanná tud válni. - felelte és vállat vont.

- Majd észben tartom. És... mi tehetek érted? - kérdeztem tárgyilagos hangon.

- Búcsúzni jöttem.

- Búcsúzni? Elutazol? - kérdeztem. Nye bólintott. - Mennyi időre?

Nye nem felelt, csak közelebb jött. Kézen fogott és kihúzott az asztalom mögül.

- Nem jövök vissza Lina. Ne aggódj, több nem állok a boldogságod útjába. - a hangja keserűen csengett.

- Várj, örökre elmész. Mármint... - nem bírtam felfogni.

- Miért maradnék? - kérdezte szomorúan, Nem tudtam mit mondjak. - Csak remélem, nem fogod megbánni. Mert amit tenni készülsz az egy életre szól. És nem tudod visszacsinálni.

- Tudom. De felkészültem rá. - feleltem könnyes szemmel.

- Én nem. - vallotta be. - Mennem kell. A gépünk hamarosan indul.

Nye elengedte a kezem, majd elindult az ajtó felé.

- Várj! - utána szaladtam. - Nem mehetsz így el, úgy értem... tudom hogy minden rosszra fordult közöttünk, de ne menj még el. - kértem.

- Mire várjak még Lina? Talán menjek el az esküvődre? - kérdezte cinikus hangon, - Hát nem érted mit érzek, amikor látlak vele? Mintha belülről gyilkolnának meg... fáj...

- Sajnálom.

- Egyszer már elhagytalak, hogy boldog lehess, mert azt hittem én nem tudnálak boldoggá tenni. Akkor majdnem belehaltam. Most elhagylak, azért hogy boldog lehess, azzal a tudattal, hogy én talán jobb lennék neked. Képzeld el, hogy mit érzek. Várj... nem hiszem hogy képes lennél rá.

Ismét hátat fordított, de megragadtam a karját és visszahúztam. Hagyta magát. Átöleltem és a fejem a mellkasára hajtottam. Ismerős érzés volt, ez a meleg, a biztonság, a tudat, hogy nem történhet bajom.
Éreztem az ajkait a hajamon és behunytam a szemem, próbáltam az emlékezetembe vésni az illatát. Az örökkévalóság áll előttem, és rettegtem, hogy egyszer majd nem hiszem el, hogy létezett.
Lassan elengedett és a szemembe nézett. Ezek a szemek... ezeket a szemeket elfelejteni egy örökkévalóság is kevés lenne. És utóvégre éppen emiatt a szempár miatt vagyok most itt, így.
Megérintettem az arcát, majd közelebb léptem és megcsókoltam. Úgy éreztem ez a csók még jár nekünk.
De arra, amit kiváltott belőlem, nem készültem fel, még annyira sem, minthogy elengedjem őt. Forróság volt és borzongás, kín és gyönyör egyszerre. Éreztem, ahogyan az ujjai a hajamba túrnak, miközben átöleltem. Éreztem ahogyan eltűnik a talaj a lábam alól, az agyam elveszti a kontrollt a testem felett. Abban a pillanatban megszűntem létezni, meghaltam és megszülettem egyetlen pillanatban.
És tudtam, ha most elmenne, követném akár a világ végére is.