14. Beteljesülés

Adam elmosolyodott és felült, miközben én még mindig az ölében ültem. Közel hajolt hozzám és a szemembe nézett, mintha a lelkembe akarna belelátni.
Adam: Nekem nincs szívem és nincs lelkem sem... ezért nem is ígérhetem neked őket. De úgy érzem ha csak a testemet adom oda, az borzasztóan kevés ahhoz viszonyítva, amit tőled kapok. Így neked ajánlom az egész létezésemet és az örökkévalóságot. - mondta végig a szemembe nézve.
Éreztem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. A boldogság könnyei voltak. Adam gyengéden letörölte őket.
Angie: Ha ennél többre vágynék az már önző dolog lenne... - súgtam.
Adam: Tudnod kell, hogy ennél többet nem is adhatok neked. - folytatta. - De... mivel te ember vagy, szeretnék kérni valami nagyon is emberit. És ne nevess ki! - kérte aggodalmas arccal. - Még sohasem mondtad ki... hogy... - elhallgatott.
Tudtam hogy mire céloz. És megértettem.
Angie: Úgy érted, nem adod oda magad nekem, amíg nem vallottam az érzéseimről? - kérdeztem.
Adam: Igen. Persze tudom, hogy mit érzel, máskülönben nem lennénk itt. De... hallanom kell!
Angie: Szeretlek Adam Masen! És tudom hogy van szíved én lelked. Mégpedig a legcsodálatosabb ami létezhet a földön. - feleltem.
Az arca furcsán megvonaglott. Tudtam, hogy a vámpírok nem tudnak sírni, de majdnem biztos voltam benne, hogy ő most sír, ha könnyek nélkül, de akkor is sír. Most én érintettem meg az ő arcát. A szemei csillogtak.
Adam: És is szerelmes vagyok beléd! Lehet hogy ez a legképtelenebb dolog a földön, de akkor is szeretlek. - mondta mosolyogva.
Én csendesen felnevettem. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam, miközben levettem róla az ingét. A teste gyönyörűbb volt mint egy márványszobor, de legalább olyan hűvös. Megbűvölten futtattam végig az ujjaimat a nyakán és a vállán. Ő behunyta a szemét.
Adam: Nem tudom mit kell csinálni. - bökte ki.
Angie: De igen. Tudod. - ellenkeztem. - Emlékszel, amikor Lonnie félbeszakított minket? Csak gondolj arra, hogy mit tettél volna, ha nem toppan be éppen akkor.
Adam: Oh, ezen rengeteget gondolkodtam már... - súgta sejtelmes mosollyal. - Lássuk csak...
Végigsimított a hátamon, amíg elért a felsőm aljáig, majd lassan elkezdte felfelé húzni. Én behunytam a szemem és felemeltem a karjaimat. Adam kibújtatott a nevezetes ruhadarabból és magához húzott.
Adam: Gyönyörű vagy... - súgta rekedt hangon.
Belecsókolt a nyakamba és megborzongtam. Hideg teste csodálatos volt a hőségben. Minden porcikámmal érezni akartam így még szorosabban bújtam hozzá. Felnyögtem, amikor az ujjai végigvándoroltak a hátamon.
Adam: Mi baj? - kérdezte ijedten.
Angie: Semmi. - válaszoltam mosolyogva. - Csak jólesik amit csinálsz.
Adam elmosolyodott és folytatta, ahol abbahagyta. Én beletúrtam a hajába, amit imádtam. Ajkaim bebarangolták a nyakát és a vállát. Ekkor óvatosan felemelt és maga mellé fektetett. Közben a tekintetünk egy pillanatra sem vált el. A tarkójánál fogva magamhoz húztam és most már szenvedélyesen csókolni kezdtem. Éreztem, ahogy márvány teste az enyémre nehezedik. A szívem hevesen vert és még sohasem ismert vágyakozás kerített hatalmába. Az ujjaim a hátába mélyedtek és éreztem, hogy ő is egyre jobban vágyik rám.
Ajkai eltávolodtak az enyémtől és elindultak le az államon, végig a nyakamon és a mellkasomon. Egy pillanatra elidőzött a szívem felett majd vágytól szikrázó szemekkel nézett fel rám. Én felsóhajtottam, és ő folytatta. Amikor jeges ajkai a mellemhez értek, összerezzentem a gyönyörtől. Az édes kíntól a párnába mélyesztettem a körmeimet. Az ujjai a hasamon írtak le apró köröket, majd lassan lehúzta a nadrágomat. Behunytam a szemem, mert zavarba jöttem, amikor ő teljesen meztelenre vetkőzött. A szépsége leírhatatlan volt.
Vakon húztam magamra, és csak akkor mertem kinyitni a szemem, amikor hűvös lehelete az arcomat súrolta. Ujjai végigfutottak az arcomon és ismét megcsókolt. A másik keze közben a combomat simogatta. Megadóan széttártam a lábamat és hallottam, ahogy valamiféle morgás tör elő a mellkasából. Halk sercenést hallottam és éreztem, ahogy a bugyim elválik a testemtől.
Adam: Ne nézz így... - súgta. - Nem volt türelmem illedelmesen levenni rólad. - magyarázta.
Én elmosolyodtam és egyáltalán nem bántam a szétszaggatott fehérneműt. Lassan, gyengéden csókolni kezdtem, miközben az ujjaink egymásba kulcsolódtak. Egyre nehezebben vette a levegőt és éreztem, hogy én sem bírok tovább uralkodni magamon. Felemeltem a csípőmet és a testünk egyetlen tökéletes mozdulattal egybeolvadt. Én felnyögtem a gyönyörtől, ő pedig az arcát a vállam fölött a párnába fúrta. A kezeim végigsiklottak a hátán, le a csípőjéhez, hogy rávezessem mit is kell most tennie. Ő megértette és óvatosan megmozdult, számomra pedig eltűnt a külvilág, eltűnt minden. Az elmémre köd ereszkedett. Nem, nem rózsaszín volt ahogy a könyvekben leírták. Ez a köd sötétlila volt és fullasztó. Minden értelmes emberi gondolatot megbénító, minden gátlást leromboló és az összes ösztönt felszabadító.
Csak sóhajok léteztek ebben a világban, örömkönnyek, nyögések, karmolások, harapások, a fogak édes sértése a bőrön, aminek az illata szédítő. És minden egybeolvadt egyetlen tökéletes robbanásban, ami felemésztette a világot.

Valami a falhoz taszított és olyan erővel rohant nekem, hogy az összes levegő kiszorult a tüdőmből. Felüvöltöttem.
Kinyitottam a szemem és rájöttem, hogy hol vagyok. A testem izzadt volt és remegtem. Halk kopogás hallatszott a szobám ajtaján.
Nye: Igen? - kérdeztem zihálva.
Edward: Minden rendben? - kérdezte, amikor kinyílt az ajtó.
Nye: Nem tudom. - feleltem. - Rossz előérzetem van. Nyomasztó.
Edward: Mivel kapcsolatban? - kérdezte.
Nye: Vele kapcsolatban. - feleltem. Edward bólintott és könnyedén leült az ágy szélére, hosszú lábait felhúzta maga alá.
Edward: Ennek köze van ahhoz, amit Rob mondott? - érdeklődött.
Nem feleltem azonnal. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy Linának van valakije. Még akkor is, amikor Dax ugyanazt elmondta. Valaki érte jött az irodához egy sötét motorral. Nem, ez még nem jelent semmit. Ránéztem Edward-ra.
Nye: Lina szabad ember. Azt tesz amit akar.
Edward: Egy fenét! - felelte.
Nye: Én nem fogok közbeavatkozni.
Edward: Az előbb mást terveztél. - ellenkezett.
Nye: Nincs jogom közbeavatkozni. Azzal hagytam el, hogy keressen magának valakit, aki mellett biztonságban van. Nem kérhetem tőle, hogy remeteként éljen, csakhogy az én érzéseim ne sérüljenek. - magyaráztam.
Edward: Valami nincs rendben és ezt te is tudod. Alice látta, hogy hamarosan visszamész. - felelte. Én csak a fejemet ráztam.
Edward nem válaszolt, csak halkan kisétált a szobából. Magamra hagyott a kételyeimmel, és félelmeimmel.

Nem volt kedvem vitatkozni Nye-jal. Az elmúlt egy hónapban mást sem csináltunk csak veszekedtünk. Meguntam. Úgyis azt fogja tenni, amit akar, nem hallgat senkire és semmire. Komótosan ballagtam végig a folyosón és csak úgy megszokásból belehallgattam a többiek gondolataiba. Megtorpantam. Alice agyában egy ismerős arc bukkant fel, de amint meghallotta a lépteimet, azonnal dúdolni kezdett egy Rolling Stones számot, hogy elterelje a gondolatait. Felszisszentem. Kényes téma volt. Vajon mit látott Alice vele kapcsolatban? Idejön?
Eltöprengtem. Ha tényleg idejön, Alice szólni fog, hogy legyen időm elmondani Bella-nak az igazságot. Meg fog lepődni, hogy vannak még titkok a Cullen család életében. Vajon dühös lesz, ha rájön, hogy van még egy Cullen valahol a világban, akiről neki eddig senki sem beszélt?

Nehezen bírtam csak megfordulni, de csak akkor ébredtem rá, hogy miért, amikor kinyitottam a szemem. Adam karjai fonódtak körém. A szemei a távolba meredtek, láthatóan messze jártak a gondolati. Automatikusan lazított az ölelésén. És a hátamra fordultam és a fejemet és karjára hajtottam.
Adam: Jól érzed magad? - kérdezte halkan.
Angie: Jól? Azt hiszem ez eléggé szegényes jelző arra ahogy érzem magam. - feleltem kuncogva. Megfordultam, hogy láthassam az arcát.
A haja összevissza állt, amitől elnevettem magam. Ő is mosolygott.
Adam: Sajnálom. - súgta. Értetlenül néztem rá.
Ő végigfuttatta az ujjait a karomon. Követtem a szememmel a mozdulatot és ekkor megláttam a hófehér bőrömet borító lila foltokat. Végignéztem magamon. A karjaim, a derekam, a csípőm, a combom. Mindenhol ott voltak az ujjainak szorítását jelző kékeslilás foltok.
Angie: Oh... azt hiszem ezt hívják szexbalesetnek. - mondtam nevetve.
Adam: Nem, Életem! Ezt úgy hívják, hogy hülye, ügyetlen vámpír! - mondta megbánó arccal. - Nem akartalak bántani.
Angie: Nem bántottál. - ellenkeztem. - Még soha soha soha nem volt részem ilyen boldogságban mint tegnap. És... - elakadtam és éreztem, hogy az arcom lángba borul. - ... amit csináltál az nagyon jó volt. - tettem hozzá
Adam: Igen? - kérdezte felélénkülve.
Angie: Azt hiszem a szomszédok furcsán fognak ránk nézni egy darabig, ha hallották a tegnap esti... hm... zajokat.
Adam: Odalesz a jó híred! - csóválta a fejét rosszallóan.
Angie: Nincs is rá szükségem!
Adam: Ami azt illeti a tegnap éjjel nagyon jó volt nekem! - mondta őszinte szemekkel.
Hihetetlenül édes volt, ahogy ezt kimondta, minden szépítés nélkül.
Angie: Ezért néz ki úgy a szoba, mintha tornádó sújtott volna le? - kérdeztem kuncogva.
A lepedő teljesen össze volt csavarodva, a párnék szanaszét hevertek a földön, a takaró olyan gyűrött volt, mintha mosógépben száradt volna és a ruháink egy nagy kupacban hevertek az ágy végében megkoronázva a szétszaggatott bugyimmal. Adam halkan nevetett.
Ekkor halk nyivákolás hallatszott az ajtóból. Kisherceg toporgott és félénken nézett ránk. Elfogott a lelkiismeret furdalás.
Angie: Szegénykém! - sóhajtottam.
Gyorsan felkeltem az ágyból és magamra kaptam Adam ingét, mert az volt a legközelebb. Egészen a combom közepéig leért. Az izomláztól olyan súlyosnak éreztem a lábaimat, mintha ólomból lennének kiöntve. És az előrehaladást az sem segítette, hogy Kisherceg minden lépésnél a lábam alatt ugrált. A konyhába érve kinyitottam a hűtőt és elővettem a tejet. Kiöntöttem a tálkájába és egy fél percre betettem a mikróba hogy ne legyen túl hideg. Közben kivettem egy szép szelet sonkát és apró darabokra vágtam, majd ezt is egy tányérkába tettem. A cica a finom illatok hatására még türelmetlenebbül sírt.
Elégedetten néztem, ahogy eszik. Az én hasam is megkordult és rájöttem, hogy tegnap dél óta nem ettem semmit. Levettem egy doboz műlit a polcról és öntöttem belőle egy tálba, majd joghurtot borítottam rá.
Visszamentem a hálóba, ahol az ágy már tetszetősen el volt rendezve, de a legtetszetősebb látvány mégis Adam volt, ahogy majdnem meztelenül feküdt rajta.
Adam: Miért eszel magokat? - kérdezte elfintorodva.
Angie: Mert finom. - feleltem. Ő csak a fejét csóválta.
Adam: Azon tűnődtem, hogy... persze én vámpír vagyok... de szóval.. khm...
Angie: Adam! - sóhajtottam.
Adam: Mondom már, nyugi! Tehát azon gondolkoztam, hogy a tegnapi alakításomon még lenne mit csiszolni... - mondta és várakozón nézett rám. Én felnevettem.
Angie: Azért hagyod, hogy megreggelizzek, kéjsóvár uraság? - kérdeztem.
Adam: Reggeli... inkább ebéd! - világosított fel. Rápillantottam az órára és felvisítottam.
11 óra múlt 4 perccel. Adam öntelt mosollyal dőlt hátra.
Adam: Úgy aludtál mint egy kisgyerek.
Angie: Ez nem vigasztal!Elkéstem az irodából. - mondtam morcosan.
Adam: Pedig ma nem mész be arra az átkozott helyre. Ha mindenáron főnökasszony szeretnél lenni, én azt sem bánom. Én leszek a legalázatosabb beosztottad és lesem minden kívánságodat! - duruzsolta a fülembe.
Angie: Ez egy visszautasíthatatlan ajánlat, azt hiszem fel vagy véve! - súgtam, miközben letettem a müzlis tálat az éjjeliszekrényre. Adam azonnal magához húzott.

13. A jövevény

A nap utolsó sugarai rózsás könnyekkel búcsúztak a látóhatár végén. A város fényei egyre szikrázóbban ragyogtak és ezzel egyidejűleg megváltoztak a zajok. Elmúlt a zsibongás és a helyére valamiféle monoton zümmögés került, amibe belevegyült a bárokból kiszűrődő zene, a járművek hangja, a léptek kopogása, az emberek beszéde és a folyamatos szirénaszó, ami egy ilyen nagyvárosban szinte egy percre sem hallgatott el.
A hegyről nézve Los Angeles egy show volt megszámlálhatatlan szereplővel, ki nem alvó fényekkel, végszó nélkül. Még sohasem láttam a várost felülről és most elbűvölten figyeltem. Itt élek. Én is a show része vagyok.
Adam: Mire gondolsz? - kérdezte és szorosabban átölelt.
A motorján ültünk a várost körülölelő hegyvonulat egyik magasabb pontján, nem messze a Hollywood táblától. Most én ültem elől nekitámasztva a hátamat Adam kemény mellkasának.
Angie: Arra, hogy az emberek leélik az életük úgy hogy fogalmuk sincs a körülöttük lévő világ titkairól és szépségéről. - feleltem.
Adam: Vannak olyan titkok, amiket jobb ha nem tudnak.
Angie: Lehetséges. - értettem egyet. Régen nem szerettem a titkokat. De most úgy alakult hogy éppen a legnagyobb titkomba szerettem bele.
Adam: Azt hiszem, minden ember olyan mint a hold. Mindenkinek van sötét oldala, csak nem mindenki meri megmutatni.
Angie: És mi a helyzet a vámpírokkal? - kérdeztem. Adam elgondolkodott.
Adam: Ránk éppen az ellenkezője igaz. Mindegyikünkben ott van a jó, hacsak parányi szemcsékben, de ott van. Viszont sokkal egyszerűbb ezeket a parányi szemcséket félresöpörni, mint megtalálni.
Lenyűgözött az esze és a gondolkodása. Ittam minden szavát.
Angie: Te jónak vagy rossznak tartod magad? - kérdeztem.
Adam: Hogyan választhat valaki a pokol és a mennyország között ha mindkét helyen vannak barátai? - kérdezte mosolyogva. - De a jelenlegi helyzetem alapján azt hiszem rossznak kellene tartanom magam.
Ezen meglepődtem. Megfordultam és ránéztem.
Angie: Miért?
Adam: Mert semmi jogom feldúlni az életedet és mégis megteszem és ami a legrosszabb, nem áll szándékomban lelépni. Sőt... - nem fejezte be, csak megcsókolt. Beleremegtem. - ha mégis lelépek, akkor magammal foglak vinni, és lehet hogy a pokolba. - kacsintott a végén.
Angie: Ismerem a poklot, abban éltem mielőtt te felbukkantál. És ismerem az ördögöt is személyesen. - sóhajtottam.
Adam: Egyszer el kell majd mondanod az igazat. - mondta komoran. Ránéztem. Bólintottam.
Angie: Tudom. De még nem megy. És különben is. Ami volt, az nem változtat azon ami most van. - feleltem. Adam megfogta a kezemet és összekulcsolt ujjainkat tanulmányozta.
Adam: És azon ami lesz? - kérdezte. - Mi van ha visszajön?
Angie: Akkor te és én lelépünk innét örökre. - feleltem. - Egy helyre ami csak a miénk lesz, ahol nem talál ránk senki.
Adam: Biztos hogy ezt akarod? Biztos vagy benne hogy engem akarsz?
Angie: Attól a perctől kezdve biztos vagyok benne, hogy először megcsókoltalak. Akkor ott valami végérvényesen megváltozott bennem. Nem tudnám megmondani hogy mi, de abban biztos vagyok, hogy a dolgok a legjobb irányba tartanak.
Adam: A legjobb irányba tart? Nem vagyok benne biztos, hogy vámpírnak lenni a legmegfelelőbb életcél. - mondta elgondolkozva.
Ennyire nyíltan még sohasem került szóba az átváltoztatásom. Persze tudtam, hogy ha az örökkévalóságra rendezkedem be, akkor olyanná kell válnom mint ő. De mintha a lelkem tűzben égett volna a gondolatra. Talán ez volt a válasz minden kérdésemre. És a megoldás. Mi van, ha a különcségem valójában egy előkészület volt. Talán éppen ezért nem érint meg mélyebben a gondolat, hogy vámpír legyek.
Angie: Mikor akarod megtenni? - kérdeztem.
Adam: Ezt neked kell eldöntened. - sóhajtott. - Lesz egy mérföldkő a kapcsolatunkban, ami kellőképpen irányadó lehet. - súgta és hideg ajkai a nyakamat súrolták.
Tudtam mire gondol. Megborzongtam. Lehet hogy az érintésétől, de azt hiszem inkább a gondolattól, hogy ő és én... A halállal játszottam ismét. Adam mellett az életem veszélyben volt. Bármikor megölhet engem. És én mégis őrült módjára akarom őt, mert nélküle nincs semmi és én magam is csak semmi vagyok.
Angie: Ha jól alakulnak a... - keresgéltem a megfelelő szót. - ...dolgok, szóval téged nem zavarna ha várnánk.. pár hónapot? - kérdeztem.
Adam: Ha az a "dolog" egyáltalán bekövetkezik és még jól is alakul, akkor azt hiszem akármennyit várok rád. Pár év igazán nem sok nekem. - felelte mosolyogva.
Angie: Te vagy a vámpír, de úgy látom mégis te félsz jobban. - mondtam elgondolkozva.
Adam: Nem szép dolog egy szűz szemére vetni a szendeségét. - felelte lehajtott fejjel. Megdöbbentem. De a szeme hamiskásan csillant.
Angie: Adam! - kiáltottam. - Lehetetlen alak vagy.
Adam: Kockázataimról és mellékhatásaimról kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét... - felelte vigyorogva.
Én még mindig a fejemet csóváltam, amikor furcsa vékonyka hangot hallottam a fák közül. Valahol egy kismacska sírt kétségbeesetten. Ránéztem Adam-re.
Angie: Hallod? - kérdeztem. Ő csak felnevetett, majd leszállt a motorról és a fák közé indult.
Követtem. Az egyik ősöreg fenyő legmagasabb ágán egy apró fehér szőrgombóc kuporgott és kétségbeesetten sírt. Felsóhajtottam.
Adam: Nem lesz elragadtatva, ha megfogom. - jegyezte meg, majd levette a kabátját és a kezembe adta.
Néhány kecses ugrással fent termett a fán, majd könnyedén odakúszott a kismacskához. Meglepetésemre a gyámoltalan kis állat felborzolta a szőrét és dühösen fújtatott. Adam fél kézzel megfogta, majd leugrott az ágról vele. A macska dühösen forgolódott és fújtatott. Adam odanyújtotta nekem.
Két kézzel fogtam meg és magamhoz szorítottam.
Angie: Szegénykém! - súgtam. - Ne félj! - próbáltam megnyugtatni. Éreztem, ahogy apró szíve a mellkasán dörömböl.
Adam: Az állatok általában így reagálnak a közelségünkre. A kutyák okosabbak és érzékenyebbek. Ők egy idő után rájönnek, ha nincs mitől félniük. - magyarázta. - Szeretnéd megtartani?
Angie: Azt hiszem.
Adam: Akkor jobb lenne ha hazamennénk. Biztosan éhes szegényke. - ajánlotta és tétován a macska felé nyúlt hogy megsimogassa.
Amaz viszont újra dühös fújtatással jelezte, hogy ezzel ő nem érte egyet. Adam csak legyintett, majd felvette a kabátját.
Adam: Dugd el a kabátodban, akkor talán nem hal szörnyet szegény! - jegyezte meg és felült a motorra.
Angie: Jól van kicsi Hercegnő... nem lesz semmi baj. - súgtam neki és óvatosan átfogtam Adam-et hogy ne nyomjam össze a cicát.
Adam dühösen fújt egyet.
Adam: Féltékeny vagyok... és egy macskára! - motyogta, majd beindította a motort.


Egy hónapja és egy hete. 13 órája, 32 perce és... 43, nem 44, nem... Áááá megőrülök. Dühösen járkáltam a fehér nappaliban. Edward aggodalmas pillantást vetett rám, majd Jasperre. Éreztem, hogy lassan lehiggadok.
Rájuk meredtem. Ők pedig rám. Most mondanom kellene valamit, de nem vagyok rá képes.
Edward: Döntöttél? - kérdezte.
Nye: Nem.
Jasper: Nem, nem mész vissza, vagy nem, nem döntöttél?
Nye: Az utóbbi. - feleltem. Edward elfordította a tekintetét. Én a hajamba akartam túrni, mint mindig ha feszült vagyok.
Ennyi idő alatt sem voltam képes megszokni az új frizurámat. Ezért aztán felvettem egy kocsikulcsot az asztalról és elkezdtem pörgetni a mutatóujjamon. Segített a gondolkodásban.
Jasper: Akkor talán újabb kutatásba kellene kezdenünk. Megkérdezhetnénk más árnyjárókat is... - ajánlotta.
Érzékeny téma volt. Még mindig nem bocsátottam meg, hogy rávették Kaiho-t, hazudjon nekem. Jasper érezte a dühömet és diszkréten lecsillapított.
Edward: Jasper, tudod hogy hiába beszélsz neki. - jegyezte meg.
Nye: Nem akarok hiú reményeket. Örökre elengedtem Angelina-t és Lonnie szerint remekül megvan. Túljutott rajtam.
Edward: És te ezt elhiszed?
Nye: Beletörődött.
Jasper: Túljutni valamin és beletörődni az két különböző dolog.
Dühösen elfordultam. Igaza volt. Hallgattunk egy sort, majd meghallottam Alice táncoló lépteinek zaját a lépcsőn. Edward ebben a pillanatban felpattant a kanapéról.
Edward: Hogy lehet ez? - kérdezte, amint Alice feltűnt.
Nye: Mi történt?
Alice: Vendégünk érkezik. Néhány perc múlva. - jelentette ki vidáman, majd Jasper mellé táncolt és valamit a fülébe súgott.
Nem igazán figyeltem, de egy szó, vagyis inkább név megakadt az elmémben.
Nye: Ephraim? - kérdeztem döbbenten.
Edward: Igen. - bólintott. - Egyedül van.
Elindultam az ajtó felé a többiekkel a nyomomban. Figyeltünk. Edward a fák sűrűjébe bámult, tudtam, hogy hallja a gondolatait. Pár másodperc múlva Ephraim kilépett a pázsitra. A ruhája koszos volt és szakadt. Cipőt sem viselt és a hajába számtalan levél ragadt. A bőre hófehér volt, a teste izmos. A szemei furcsa narancs színűek.
Nye: Ephraim... - nyögtem ki. Elindultam felé. Ő mereven állt és rezzenéstelen arccal nézett rám.
És szó nélkül átöleltem.
Nye: Annyira sajnálom! - kiáltottam fuldokolva. Ő eltolt magától.
Ephraim: Ne tedd. - szólalt meg. A hangja is más volt. - Nincs miért haragudnom.
Nye: Megöltelek... - ellenkeztem.
Ephraim: Felszabadítottál. - jelentette ki.
Edward: Ephraim! - lépett oda. - Jó újra látni!
Ephraim üdvözölte a többieket is, akik időközben megjelentek. Bementünk a házba. Mindenkinek volt valami mondanivalója, de az én kérdésem sokkal sürgetőbb volt.
Nye: Hogy kerülsz ide? A többiek is itt vannak? - kérdeztem gyanakodva.
Ephraim: Nem. Azt hiszem ők Los Angeles-ben maradtak. - mondta elgondolkozva.
Nye: Azt hiszed?
És Ephraim elmesélt mindent. Felébredt és iszonyúan szomjas volt. Nem gondolkodott. Elmenekült a lakásból. A többire nem is emlékszik, csak arra, hogy ott térdel egy hajléktalan teste mellett. Megölte.
Ephraim: És akkor, miután a torkom már nem lángolt annyira, képes voltam gondolkozni. Elbújtam az erdőben és állatokra vadásztam. Próbáltam elkerülni az embereket, mert nem akartam bántani senkit. Azt a szerencsétlent is sajnálom...
Carlisle: Egészen hihetetlen az akaraterőd. - jelentette ki.
Ephraim: Aztán bolyongani kezdtem, azt sem tudtam merre járok. Véletlenül jöttem rá, hogy egészen közel vagyok Forks-hoz. És eldöntöttem, hogy idejövök. Nem tudtam hogy itt vagy. - fordult hozzám. - És Angie?
Felsóhajtottam. Ideje volt, hogy én is mesélni kezdjek. De előtte még meg kellett ejtenem egy fontos hívást. Emmett összecsapta a tenyerét és várakozva letelepedett mellettem.
Rob: Halo? - szólt bele.
Nye: Szia Rob! - üdvözöltem. Emmett felvihogott.
Rob: Nye! Milyen jó hogy hívsz... már vártam, hogy jelentkezz. Lonnie is várta...
Nye: Minden renbben odaát? - kérdeztem. Emmett a szájába tuszkolta az öklét és Edward is csendesen elmosolyodott.
Rob: Hát persze! Kézben tartjuk a dolgokat! - felelte. - És veled minden ok?
Nye: Azon gondolkodtam, hogy meglátogatlak titeket. - mondtam.
Rob: Neeee... - kiáltotta. - Vagyis... neeee mond! - helyesbített. Már a többiek is kuncogtak.
Jerome: Nye az! Idejön? A francba... - hallottam a háttérből.
Nye: Kíváncsi lennék mi van Ephraimmal... - jegyeztem meg.
Rob: Ó, hát ő remekül van! Nagyon szuperül van, csúcsformában van. - bizonygatta.
Nye: Azt én is látom, mivel itt ül mellettem. - jegyeztem meg szárazon.
Rob: Basszkuri! - csúszott ki a száján.
Jerome: Megyek és megírom a végrendeletem... - hallatszott a háttérből.
Emmmett mellettem felnevetett és a többiek is kuncogtak.
Nye: Van bármi épkézláb magyarázatod arra hogy miért hazudtatok? - kérdeztem nem törődve a többiekkel.
Rob: Nincs... de léci ne ölj meg! - súgta.
Nye: Pedig nagy szívességet tennék a világnak. - jegyeztem meg.
Rob: Ephraim jól van? - kérdezte óvatos hangon.
Nye: Igen. Jól... vagyis többé kevésbé. Még nagyon nehéz neki. - magyaráztam.
Rob: Oh! Szeretném őt látni. Hol vagytok? - kérdezte kíváncsi hangon.
Nye: Tudod, hogy nem mondom meg.
Rob: Te meg tudod, hogy én tudom, hogy tudod hogy tudjuk hogy Forksban vagy! - jegyezte meg diadalittas hangon. Csak a szememet forgattam.
Nye: Ha idejössz feltörlöm veled az erdőt és az egész nyavalyás, esőben fulladozó félszigetet! - mondtam sötét hangon.
Rob: Mindjárt jobb kedved lesz, ha elárulom amit Sarah mesélt Dax-nek.
Nye: Na ne mond!
Rob: Az a pletyka járja, hogy Angie-nek új pasija van. - bökte ki.
Hallottam, hogy a háttérben hatalmas káromkodás és dulakodás zajlik.
Jerome: De ez csak pletyka! - szólt bele a telefonba.
Rob: Látták, hogy felszállt egy pasi motorjára! - harsogta a háttérben. Tompa puffanás hallatszott, majd morgás.
Valamit mondanom kellett volna. A vonal végén kínos csend volt és a többiek a szobában várakozóan néztek rám. Én pedig képtelen voltam elhinni. Angie és egy másik férfi... Egy hang azt kiabálta gúnyosan, hogy "Ezt akartad! Ezt akartad!". De a fájdalom a mellkasomban ennek ellentmondott.

A konyhában térdeltem Kisherceg mellett. Erre módosítottam a nevét, mivel kiderült, hogy fiú. Egy tálból lefetyelte a tejet és közben elégedetten dorombolt. Adam az ajtónak támaszkodva figyelt minket.
Adam: Utálom azt a kis dögöt! - jegyezte meg.
Angie: Hogy mondhatsz ilyet! Olyan édes! - döbbentem le.
Adam: Én is édes vagyok... - duzzogott. Elmosolyodtam.
Felkeltem és odamentem hozzá. Ő szó nélkül átölelt.
Angie: Olyan boldog vagyok! - súgtam.
Adam: Én is! Nem is hittem hogy ilyen boldogság létezhet. - jelentette ki.
A cica tétován nyávogott egyet, jelezve, hogy befejezte az evést. Felvettem és beraktam az újonnan vásárolt kosarába. Azonnal összegömbölyödött és dorombolva elaludt. Mosolyogva néztem. Olyan volt mint én. Engem is Adam mentett meg.
Adam: Az én kiscicámnak is ideje ágyba bújnia! - duruzsolta a fülembe és a karjába vett.
Engedelmesen hagytam, hogy bevigyen a hálóba. Lerakott az ágy mellett. Megértettem, hogy időt hagy a készülődésre. Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam és felvettem a lila selyempizsamámat.
Adam az ágyon feküdt, a kezeit a tarkója alatt összekulcsolta és behunyt szemmel dúdolgatott. Amikor az ágy mellé léptem, egy szempillantás alatt berántott maga mellé. Még meglepődni sem volt időm.
Adam: Imádom a hajadat! - súgta és beletemette az arcát.
Angie: Csak a hajamat?
Adam: Nem... - ellenkezett azonnal. - A válladat, a nyakadat, az arcodat és... - szünetet tartott, miközben minden említett testrészt megcsókolt. - az ajkaidat leginkább.
Hozzásimultam és megcsókoltam. Ő magára húzott. Éreztem, ahogy a kezei elindulnak a hátamon, majd jeges ujjai beférkőztek a felsőm alá és a derekamat simogatta. Én végigcsókoltam az arcát és a nyakát. Gondoltam egyet és finoman megharaptam.
Adam: Hé... - felnevetett. - Gyakorolsz? - kérdezte. Én is nevettem.
Angie: Milyen érzés volt?
Adam: Megmutassam?
Elakadt a lélegzetem. Adam óvatosan odahajolt és vigyázva, gyengéden beleharapott a nyakamba. Forróság öntötte el a testemet azon nyomban...
Angie: Hűh... - leheltem.
Adam: Aha... - súgta és újra megcsókolt.
Beletúrtam a hajába és végigsimítottam a nyakán és a hátán. Ő egy pillanatra megállt és a szemembe nézett.
Adam: Biztosan akarod? - kérdezte.
Én válaszképpen elkezdtem kigombolni az ingét. Ő behunyta a szemét.
Angie: Mi a baj? - kérdeztem suttogva.
Adam: Hát... vámpír vagyok és szűz... ezen kívül semmi. - jegyezte meg idegesen.
Elmosolyodtam.
Angie: Az egyiken segíthetek...

Teaser

Holnap este lesz új rész, addig gondoltam borzolom a kedélyeket egy kicsit. Itt van egy kis mézesmadzag. De ne feledjétek: ebben a világban semmi sem az, aminek elsőre látszik. ;)

"Dax nem bírta tovább kontrollálni az emlékeit és kétségbeesetten felsóhajtott, szabad utat engedve nekem, hogy belelássak a fejébe. És a kép amit ott láttam tényleg megérdemelte, hogy ilyen titok övezze. Angelina-t láttam. Vörösen izzó szemekkel nézett Dax-re, miközben a szája gúnyos mosolyra húzódott. A tekintetem Nye-ra tévedt. Hogy mondjam ezt el neki?"

12. Titkok

Nem tudtam betelni Adam tökéletes arcának látványával. Csak feküdtünk az ágyamon és néztük egymást. Még csak nem is beszéltünk. De nekem ennyi bőven elég volt. Itt van velem és gyönyörű borostyánszínű szemeit le nem venné az én arcomról.
Adam: Nem untatlak? - kérdezte egy idő múlva. Én csak megráztam a fejem. - Azon gondolkoztam... hogy lenne e kedved motorozni? - kérdezte.
Meglepődtem. Persze tudtam már, hogy ő egy elképesztő fekete motorcsodával közlekedik. Én ezt a típust általában remegő bámulattal figyeltem. Vonzott és taszított egyaránt.
Angie: Mármint... most? - kérdeztem. Ő mosolyogva bólintott.
Tétovázni kezdetem. Erős volt a kísértés. Felültem és beletúrtam összegubancolódott hajamba. Adam külseje persze tökéletes volt.
Adam: Bizonytalannak tűnsz. - jegyezte meg.
Angie: Igen, de nem arról van szó, hogy nem szeretném, csak éppen este 11 van és nekem holnap be kell mennem az irodába. - magyarázkodtam. Ami az illeti igaz volt a kifogás.
Adam: Oh... sajnálom. Erre nem gondoltam. - motyogta kicsit csalódottan. - Azért maradhatok? - kérdezte rögtön.
Angie: Igen, nagyon szeretném hogy maradj! - feleltem és megfogtam a kezét.
Ő a karjába húzott és visszadőlt velem együtt a párnák közé. Arcát a hajamba temette és halkan dúdolni kezdett. Behunytam a szemem. Nyugalmat éreztem és biztonságot. Csodálatos volt.
Adam: Hajnalban el kell mennem. Mielőtt még felkel a nap. - szólalt meg pár perc múlva.
Kinyitottam a szemem és kétségbeesetten néztem rá.
Angie: Muszáj?
Adam: David már biztosan ideges, hogy hol maradok ennyi ideig. És azt hiszem vadásznom is kellene. Csak a biztonság kedvéért.
Bólintottam. Érthető indokok voltak, de akkor is rosszul esett hogy magamra hagy.
Angie: És látlak holnap? - kérdeztem remegő hangon.
Adam: Egészen biztosan. Talán elmehetnénk valahová estefele. Szívesen megmutatnám neked az én világomat. - mondta rejtélyes mosollyal. Kíváncsi lettem.
Angie: Most félnem kellene? - kérdeztem ingerkedő hangon és szembefordultam vele.
Adam: Már azóta félned kellene, hogy a lakásodba csábítottál. - súgta.
Megborzongtam. A veszély még sohasem volt ennyire izgató, mint most.
Angie: Nem tudsz rám ijeszteni... - súgtam.
Adam: Honnét tudod? - kérdezte és kivillantotta a fogait. Én felhúztam a szemöldökömet, ő pedig felmordult és rám vetette magát. - A szíved majd kiugrik a helyéről, még hogy nem tudlak megijeszteni! - jegyezte meg diadalittas mosollyal.
Angie: Szóval azt hiszed, hogy akárhányszor egy nőnek a közeledben hevesebben vert a szíve, akkor ő félt? - kérdeztem.
Adam: Még sohasem volt hozzám ember ennyire közel. - felelte. - De ha mégis, akkor rend szerint nem maradt már ideje félni. - tette hozzá. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, amikor felfogtam a szavai jelentését.
Adam: El sem tudom képzelni, hogy miért van az... - súgta és egy pillanatra elhallgatott, majd beszívta az illatomat. - hogy a véred egyáltalán nem vonz. Néha, ha hirtelen mozdulatot teszel, vagy hozzám érsz... attól félek, hogy most megtörténik és... - elhallgatott. - De nem. Másképp nem bírok rád nézni.
Elmosolyodtam és lehúztam őt magamhoz. Jeges ajkai ismét megperzseltek. Beszívtam szédítő illatát és hirtelen kellemes zsibbadás járta át a testemet. A csókja olyan volt mintha tömény alkoholt innék. Megrészegített, de egyre többet akartam. A függője lettem. A kezei elindultak a testemen és még a ruhán át és éreztem a hűvösségét. Megmozdítottam a lábaimat és átkulcsoltam őket körülötte. Ő felnyögött és kicsit eltávolodott tőlem.
Adam: Néha már úgy érzem, hogy én vagyok az áldozat és te a vadász. - súgta.
Angie: Miért? - kérdeztem.
Adam: Teljesen elgyengítesz, szinte hipnotizálsz... és olyan dolgokra veszel rá, amikről nem is tudtam hogy akarom őket. - felelte csillogó szemekkel.
Angie: Azt hittem a vámpíroknál a testi vágy nagyjából ugyanazt jelenti, mint nálunk embereknél. - feleltem. Ő elkomorodott.
Adam: Hát... lehetséges.
Angie: Oh... elfelejtettem hogy az emberi emlékeid eléggé homályosak - kaptam észhez. Ő csak megrázta a fejét.
Adam: Emberként nem voltam valami vonzó. A hajam vörös volt és esetlenül vékony voltam. Akár egy udvari-bolond. - csóválta a fejét. - Fogalmam sincs hogy milyen lehet embereként együtt lenni valakivel.
Angie: Vámpírként sem lehet nagyon más. - vontam meg a vállam. Ő furcsán nézett rám.
Hirtelen érdekes gondolat futott át rajtam. Ő eléggé sunyin nézett rám ahhoz hogy ne bírjam ki és rákérdezzek:
Angie: Adam... te még szűz vagy?
Adam: Nem vagyok benne biztos hogy egy vámpír esetében a szűz a legtalálóbb kifejezés e! - csóválta a fejét. Én rámeredtem. - De ha már itt tartunk... igen.
Angie: Oh! - nyögtem ki.
Adam: Te vagy az első nő, akit megkívántam...úgy. - tette hozzá.
Angie: Ez azért hízelgő. - feleltem.
Különös érzés volt. Lehetséges, hogy ezt a csodálatos, tökéletes már-már szívszaggatóan gyönyörű lényt csakis nekem szánta a sors? És akkor ebben a percben láttam magunkat együtt örökké. Láttam magamat vámpírként ragyogó borostyánszemekkel. És ezt akartam. Vele lenni. Örökké. Bármi áron.

Reggel álomittasan pislogtam, mire eljutott az agyamig, hogy Adam eltűnt. A helyén, ahol feküdt csak egy gyönyörű fehér virág hevert. Megszagoltam. Jázmin. Ismerős volt az illat. Otthon a házunk kertjében jópár bokor volt belőle. Említettem is Adam-nek, amikor arról kérdezett, hogy mik azok az illatok amik az otthonomra emlékeztetnek. A jázmin és az eső illata. Ezt feleltem. És most boldogság árasztott el, hogy emlékezett erre. De vajon honnét szerzett nekem virágot hajnalban? Ez talán örök rejtély marad.
Nem sok kedvem volt bemenni az irodába, de tudtam hogy Robert számít rám. Hirtelen a szívverésem is kihagyott. Lonnie? Vajon beszélt... vele...? Még csak gondolatban sem akartam kiejteni a nevét és amikor az arca megjelent előttem villámgyorsan visszavonulót fújtan és próbáltam bármi mást felidézni. Ő számomra örökre egybeforrt a fájdalom fogalmával. És soha többé nekem akartam fájdalmat érezni. Azt a fájdalmat főleg nem.
Nagyot sóhajtottam és bevonszoltam magam a fürdőbe. A reggeli teendőimet rutinosan és megszokottan végeztem. A hajamat kivasaltam és visszafogottan kifestettem magam. Kiválasztottam egy farmert fehér pólóval és fekete zakóval, ami tökéletesen simult az alakomra. A lábamra piros magassarkút húztam és a derekamra piros lakkövet csatoltam. Jól éreztem magam így. Az órára pillantottam. Még volt fél órám, így kilakkoztam a körmömet is. Elmélázva figyeltem a végeredményt. A nevelőmön mindig azt mondta, hogy csak a léha életű nők festik pirosra a körmüket. És vajon azok, akik egy vámpírral akarják leélni az életüket? Ők megtehetik?
Egy pillanatra meghökkentem, amikor megláttam a kocsimat. Elfelejtettem, hogy ilyen... vad látványt nyújt. Úgy tűnik mostanában a kelleténél jobban vonzanak a vad dolgok.
Élvezettel hajtottam végig a városon. Az idő kellemes volt, a nap szikrázóan sütött, de érezni lehetett hogy ma nem lesz fullasztó a hőség. A parkoló már megtelt, de szerencsére a szokott helyemet még nem foglalták el. Kiszállva a kocsiból megpillantottam az ismerős terepjárót. Már nem dobbant meg a szívem a látványára. Rob kedvesen mosolyogva intett és én visszaintegettem. Meglepetésemre odajött hozzám.
Rob: Jó reggelt! Szép napunk van, ugye?
Angie: Igen, nagyon kellemes az idő. - feleltem. Elindultunk.
Rob: Leah üdvözöl. - felelte kis hallgatás után.
Angie: Én is őt... és Ephraimot is. - tettem hozzá. Még Dax említette hetekkel ezelőtt, hogy Ephraim valójában itt maradt.
Rob: Oh... na igen. Ez érdekes történet. - felelte.
Angie: Jól van? - kérdeztem aggódva. Felidéztem Ephraim gyermekien kedves arcát és őszinte mosolyát.
Rob: Fogalmunk sincs. - felelte és megadó mozdulatot tett a kezével. - Elment.
Angie:Dax azt mondta ti vigyáztok rá, és az csak fedősztori volt hogy ő is elment... vele. - tettem hozzá.
Rob: Ez igaz. De sajnos... úgy alakult... hogy pár percre egyedül hagytuk. Még amikor a lángolása tartott. - magyarázta. - És amikor visszamentünk az ablak nyitva állt és ő eltűnt.
Angie: Átalakult és eltűnt? - kérdeztem a kelleténél hangosabban. Rob csendre intett.
Rob: Igen, de erről Nye nem tud. - súgta. A név hallatán összeszorult a gyomrom. - Ha tudná darabokra tépne minket. - mondta megborzongva. - Próbáltuk megtalálni Ephraimot, de nyoma veszett. Még belegondolni is rossz hogy egyedül bolyong, újszülött vámpírként.
Angie: Cullenék nem segíthetnek? - kérdeztem.
Rob: Nos... ami azt illeti nem mertünk nekik szólni. Leah úgy gondolja, hogy Nye ott van Forks-ban.
Ismét kellemetlen lökést éreztem a mellkasomban. Meg is kellett állnom egy pillanatra. Vettem egy nagy levegőt, hogy a gyomorgörcs elmúljon.
Rob: Jól vagy? - kérdezte és aggódva fürkészett.
Angie: Igen... csak egy kicsit háborog a gyomrom. - feleltem. - Szóval... te nem is tudjátok igazából, hogy hol van ő?
Rob: Nem, nem mondta meg. A mobilját itt hagyta. Csak Lonnie-t hívja fel minden hétfőn és pénteken. Tudni akarja hogy jól vagy e. - mondta együtt érző mosollyal.
Elakadt a lélegzetem. Ma hétfő van.
Angie: Siessünk.... nekem fontos dolgom van. - sürgettem.
Rob: Én megvárnám a többieket. - tétovázott a lift előtt.
Angie: Jó, hát akkor... fent találkozunk. - intettem neki, majd beszálltam a liftbe.
Türelmetlenül toporogtam és magamban sürgettem a liftet. Szinte kirontottam az előtérbe. Lonnie-t szokás szerint Sarah asztalánál találtam. Most éppen egy magazin felett nevetgéltek.
Sarah: Angie! Hogy vagy ma? - üdvözölt.
Angie: Remekül! Lonnie! Az irodámba, most! - intettem.
Lonnie: Ájáájjj! - csóválta a fejét és követett.
Amint becsukta az ajtót, már neki is rontottam a kérdéseimmel.
Angie: Elmondtad Nye-nak, hogy egy férfit találtál a lakásomban? - kérdeztem. Ő csak bámult. - Lonnie?
Lonnie: Oh... hát nem. Még nem hívott. - felelte. Én felsóhajtottam.
Angie: Helyes! Ne szólj neki. Kérlek! - tettem hozzá.
Lonnie: De ő megkért...
Angie: Lonnie!Kérlek... - fogtam esedezőre. - Na....
Lonnie: Jaj, miért csinálod ezt? - forgatta a szemét. - Hát jó! De cserébe el kell mondanod, hogy mi a helyzet azzal az Adam-mel!
Angie: Hát... úgy néz ki komoly a dolog! - feleltem az igazsághoz híven.
Lonnie: Nagyszerű! - tapsikolt. - Hihetetlenül vonzó pasi! Áruld már el melyik bárban csípted nyakon? Én is elmegyek oda.
Angie: Azt hiszem Alvilág a neve.
Lonnie: Nem túl biztató név! Gondolom fura alakok járnak oda. - fintorgott. - Nem szeretem a csúnya embereket! - látványosan megborzongott.
Én csak a fejemet csóváltam. Máris sokkal felszabadultabb lettem. Megkértem Lonnie-t hogy hozzon nekem egy kávét és egy fánkot. Én pedig belevetettem magam a papírmunkába.

A nappaliba lépve David-et a tévé előtt találtam. A csatornák közt kapcsolgatott türelmetlenül. Amikor meghallotta a lépteimet, felugrott és felém indult.
David: Hol voltál? - szegezte nekem a kérdést. - Már aggódtam hogy történt valami. A rossz napjaidon hajlamos vagy hülyeségekre. - emlékeztetett.
Adam: Nyugi, minden ok. - feleltem mosolyogva.
David: Nagyon furcsa vagy.
Adam: Úgy találod? - kérdeztem vissza.
David: Történt valami. - jelentette ki. - És látom, hogy két perc múlva le leszek döbbenve. - tette hozzá.
Adam: Igen, az biztos! - kuncogtam. Ledobtam magam a kanapéra és a lábamat feltettem az asztalra.
David: Mi történt?
Adam: Szerelmes vagyok! - mondtam egyszerűen. David elnevette magát.
David: Nahát, micsoda hír! - csóválta a fejét. - És hol ismerted meg?
Adam: Csak úgy egymásba botlottunk. - mondtam az igazsághoz híven.
David: Csak úgy? De hol?
Adam: Az Alvilágban.
David: Oh... hát igazán összeillő páros lehettek ha ő is olyan helyekre jár. - jelentette ki. - Hány éves?
Adam: 20!
David: Eléggé fiatal, nem lesz gond vele? - kérdezte. Rámeredtem.
Most jön a neheze.
David: Vagy... nem vegetáriánus? - kérdezte.
Adam: Ő... egy ember. - vallottam be.
David elmosolyodott. Azt hitte viccelek vele. Aztán az arcomat látva elsápadt. A szemei idegesen méregettek.
David: Egy... ember... - súgta. - De, hogy? Hogy jutott ilyesmi az eszedbe! - kiáltotta most már dühösen. - Belegondoltál mi lesz ha rájön, hogy vámpír vagy?
Adam: Tudja. - feleltem. David döbbenten nézett rám.
David: Elmondtad neki?
Adam: Nem. Ő tudott rólunk. Odajött hozzám és megmondta hogy tudja mi vagyok. - magyaráztam, majd tömören elmondtam a történet többi lényeges részét is. - És mire észbe kaptam, már teljesen belehabarodtam. És úgy tűnik ő is belém.
David: Hát ez... - dadogta. - Hú... És hogy bírod?
Adam: Ez a legfurább...
David: Na ne mond! - csapta össze a kezét.
Adam: Egyáltalán nem vágyom a vérére. Még csak nem is égeti a torkom, ha megcsókolom akkor sem...
David: Te... megcsókolod? - hüledezett.
Széles mosollyal bólintottam. David még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét.
David: Megszoktam már hogy furcsa dolgokat művelsz, hogyha rád jön a flúgos futam. De...ez! - türelmetlenül felém intett. - És mit gondolsz mi lesz ebből?
Adam: Gondolom idővel átváltoztatom. - feleltem.
David: Miért nem teszed meg most?
Adam: Nem tudom... kíváncsi vagyok. - vallottam be. - Ő egy ember... és el sem tudod képzelni mennyire jó érzés a melegsége. Milyen finom és törékeny... - soroltam.
David úgy nézett rám, mint egy dilisre szokás. Nem zavart. Ha megismeri Angelina-t, majd megérti.

Négy órakor Lonnie-val ballagtunk ki az irodából. A nap hol előbújt, hol eltűnt az égről. Lonnie megállás nélkül fecsegett, miközben a kocsimhoz tartottunk. Úgy terveztük, hogy beugrunk egy pizzára a kedvenc olasz éttermünkbe.
Mielőtt még a kocsimhoz értünk volna, megláttam egy ismerős motort, rajta egy teljesen feketébe öltözött alakkal. Sisakot viselt így nem láttam az arcát, de azonnal tudtam ki az.
Angie: Lonnie... várnál itt egy kicsit? - kértem. Ő bólintott.
Odaszaladtam Adamhez.
Angie: Honnét tudtad az iroda címét? - kérdeztem izgatottan.
Adam: A telefonkönyvből. - felelte. A hangja furcsán csengett az sisak alól.
Mindig meg tudott lepni a hétköznapi válaszaival.
Adam: Arra gondoltam bepótolhatnánk a tegnap elmaradt motorozást. - mondta és elővett egy másik sisakot.
Angie: Oh... hát rendben. Várj egy kicsit. Megkérem Lonnie-t hogy vigye haza a kocsimat.
Gyorsan visszatipegtem a tanácstalanul álldogáló Lonnie-hoz.
Lonnie: Ki az? - kérdezte gyanakodva.
Angie: Adam. El akar vinni motorozni! - feleltem izgatottan. - Nem baj ha rád hagyom a kocsimat? - kérdeztem.
Lonnie: Lássuk csak... valaki rám bíz egy szuperdögös vadi új Lamborghini-t... hát... nem is tudom, hogy fogom kibírni! - sóhajtott.
Én nevetve lepasszoltam neki a kulcsot és már szaladtam is Adam-hez.
Adam: Vedd ezeket fel! - Utasított.
Döbbenten vettem kézbe a bőrdzsekimet. Már meg sem kérdeztem hogy szerezte meg. Felhúztam a cipzárt, majd a sisakot is felvettem.
Angie: Hogy festek? - kérdeztem.
Adam: Dögös vagy! - felelte.
Felültem mögé és szorosan hozzásimultam, a két kezemmel pedig belekapaszkodtam. Ő életre keltette a motort és beletaposott a gázba. A gyomrom bukfencezni kezdett, de jó értelemben. Nagyon izgalmas volt. A motor könnyedén kikanyarodott a forgalomba és sorra kerülgettük a kocsikat. Szabadnak éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy Adam-mel még a világ végére is elmennék.

11. Őrült

Nem sok fogalmam volt a szerelemről eddig. Emberi életem emlékei halványak és gyengék voltak de legfőképpen régiek. És az elmúlt közel 80 év alatt reményem sem lehetett rá, hogy megtapasztalom a szerelmet. Főleg nem egy emberrel.
És most itt voltam. Fülig szerelmesen. Egy emberbe. Akit mindössze két napja ismerek. Annyira más volt ez, mint a filmekben, a zenében és a könyvekben. Számtalan szerző, millió műve sem tudná pontosan leírni. De az is lehet hogy az én szerelmem más. Minden értelmet nyert általa. Olyan voltam eddig mint egy bolygó, ami szabadon bolyong a világegyetemben, univerzumok között és most hirtelen bekerült egy másik égitest tömegvonzásába.
Képtelen voltam levenni Angelina-ról a szemem, tudni akartam minden titkát. Az életét akartam. Nem elvenni, csak a részévé válni. Örökre. Mégpedig az én fogalmaim szerint.
Rengeteg kérdésem volt hozzá, azt sem tudtam hol kezdjem. Másfelől pedig féltem az ő kérdéseitől. Szégyelltem a múltamat. Az a rengeteg élet amit kioltottam... értelmetlenül. A vér mámorában élve, vakon és elvadulva. Senki sem tudna szeretni egy ilyen lényt.
Adam: Nem túl nagy ez lakás egy 20 éves lánynak? - kérdeztem, amikor követtem őt a gardróbjába. Több ruha volt ott, mint egy üzletben.
Angie: Szeretem a tágas tereket. - felelte gondolkodás nélkül.
Adam: Mivel is foglalkozol?
Angie: Egy reklámügynökséget vezetek. - fordult felém. Komolyan gondolta.
Adam: És ki bízott meg ezzel a feladattal?
Angie: Én bíztam meg magamat. Enyém az ügynökség. - felelte. Erre nem tudtam mit mondani. - Az apám hagyta rám. Pár hónapja halt meg.
Adam: Sajnálom. - feleltem.
Láttam rajta, hogy ez fáj neki. Biztosan nagyon szerette az édesapját.
Adam: És az anyukád?
Angie: Ő a keleti parton él. - felelte és nagyot sóhajtott. - Nem túl jó a viszonyunk.
Adam: Nem örül neki, hogy önállósítottad magad? - találgattam.
Angie: Olyasmi. De leginkább az bosszantja hogy elváltam. - felelte és kicsit ijedten nézett rám.
Meglepődtem.
Adam: Te férjnél voltál? - kérdeztem hitetlen hangon.
Angie: Aham... fél évig. De... - ismét sóhajtott. - nem ő volt a férjek gyöngye. Igazából nem szeretett engem, csak az örökségemet akarta. És amikor rájött, hogy nem kaphatja meg, akkor gyorsan megszabadult tőlem. Azóta már újra megnősült és gyereke is született. - mesélte és közben a ruhái között matatott. - Bár a gyerek már akkor útban volt, amikor még házasok voltunk. - tette hozzá.
Megdöbbentem. Erre nem számítottam. Ostoba tinédzserkori lázadásnak hittem, vagy esetleg az első szerelem hevének. De ez... még vámpírként is megrázó volt hallani.
Adam: Nekem nehéz megérteni az ilyesmit. - mentegetőztem. - Biztosan nagyon szenvedtél.
Angie: Fájdalmas időszak volt. - mondta és nagy levegőt vett. - Ne beszéljünk róla többet.
Bólintottam. Nem akartam feltépni a sebeit, de rengeteg kérdés megválaszolatlan maradt. Úgy döntöttem elteszem őket későbbre. Témát váltottam.
Adam: Szóval vámpírokkal barátkozol? - kérdeztem.
Angie: Igen, többek között. - válaszolta és hamisan csillogott a szeme. Rosszat sejtettem.
Adam: Többek között? - kérdeztem vissza. - És még?
Angie: Hallottál már olyanról hogy alakváltó? - kérdezte.
Megmerevedtem. Hogy hallottam e? Majdnem végzett velem egy...
Adam: Farkas-ra gondolsz? - kérdeztem óvatosan.
Angie: Például. És párducra.
Megint meglepett. Hallottam már róla, hogy létezik ilyen is. De hogy Los Angelesben...
Adam: Te valami Van Helsing vagy nőben? Vagy mi? - kérdeztem idegesen nevetve.
Angie: Úgy nézek ki? - mosolygott.
Végignéztem rajta. Törékeny testű, hófehér bőrű és porcelánbaba szépségű. Nem, egyáltalán nem úgy nézett ki mint egy vámpírvadász. Ennek ellenére engem mégis zsákmányul ejtett.
Adam: Hogy történt ez? Mármint... hogy találkoztál az én fajtámmal és azokkal a... az alakváltókkal?
Angie: Felvettem őket a cégemhez. - felelte. Ez most sok volt nekem. Döbbenten néztem rá. Ő csak mosolygott. - Nyugi, nem hirdetésben kerestem vámpírt betöltendő állásra. Így alakult. És az életrajzukban sem volt benne. Csak később jöttem rá, hogy mik ők. - magyarázta.
Egyre inkább elképesztett. De ezzel együtt méginkább beleszerettem. Odaléptem hozzá és átöleltem. Ő a karomba simult és a fejét a mellkasomhoz nyomta. Mintha a szívdobbanásomat akarná meghallani.
Adam: És mit csináltál amikor rájöttél ezekre a... dolgokra? - faggattam.
Angie: Sokkot kaptam. - ismerte be.
Elborult az arca és tudtam hogy most az emlékeivel küzd.
Adam: Nem kell róla beszélned. - súgtam. Ő megrázta a fejét.
Angie: Eleinte ijesztő volt. De amikor mindent megtudtam róluk, már nem féltem. Inkább érdekelni kezdett ez a másik, izgalmas világ. Még sohasem volt ennyi titkom, de nagyon jó érzés hogy van egy titkos életem. - ismerte be.
Ez nagyon tetszett nekem. De akkor különös gyanú ébredt bennem.
Adam: Amikor először megcsókolt... valahogy... nagyon gyakorlottnak tűntél. És itt most nem a technikádra célzok. Hanem arra, hogy nem én vagyok az első lény akivel ezt megtetted, Igaz? - kérdeztem.
Angie: Mit számít ez... most már te vagy az egyetlen akit meg akarok csókolni. - felelte és lábujjhegyre állt. Felkínálta magát.
Adam: Szóval az expasid is vámpír volt? - kérdeztem.
Angie: Nem.
Adam: Alakváltó? - kérdeztem és kezdtem furcsán dühös lenni. Eltávolodtam tőle.
Angie: Nem.
Adam: Angelina... szeretném ha egyenes választ adnál! - mondtam komoly hangon.
Megváltozott az arca. A távolba meredt. A szemei már nem láttak engem és most sokkal törékenyebben tűnt. Ijedtem néztem rá. Rosszul van? Ekkor megjelent valami a szemében. Rájöttem, hogy sír. Nagyon megijedtem, nem tudtam mit tegyek. Még sohasem láttam embert sírni. Miattam még sohasem sírt senki.
Adam: Angelina...
Angie: Mi van? - kérdezte ingerült hangon és megtörölte a szemét.
Adam: Sajnálom. - súgtam és közelebb léptem, de ő hátrálni kezdett és megfordult.
Angie: Lementem a nap... - mondta. Megértettem.
Adam: Így küldesz el? - kérdeztem csalódottan.
Nem fordult meg, csak a lábával tett egy ideges mozdulatot. Én is dühös voltam. Kisétáltam a gardróbból és magára hagytam. A városra már sötétség borult és nagyon mehetnékem támadt. Ijesztő érzések kavarogtak bennem. Szerettem volna üvölteni egyet, vagy összezúzni valamit.
Még egyszer utoljára visszanéztem. De ő nem jött utánam. Hát jó. Ennyi volt.

Miért kell ennyire bonyolultnak lennie? Miért kellett kérdéseket feltennie? Olyanokat, amik miatt én is kérdezni akarok. De nem tőle, hanem... valaki mástól. El akartam őt felejteni végleg. Egy időre sikerült is. Adam teljesen elhalványította az emlékét és a szerelmet amit éreztem. Kitúrta őt a szívemből és a helyére költözött. De... elég volt egy apró utalás és ismét itt volt, hogy bántson. Hogy csókoltam e valaha más lényt? Igen, és a szívem beleszakadt. És most téged szeretlek. És lehet, hogy miattad is szenvednem kell.
Összeomlottam. Térdre ereszkedtem és mindkét karomat magam köré fontam. Rettegtem, hogy Nye visszajön. De attól is féltem, hogy mi lesz ha nem jön vissza. Behunytam a szemem és próbáltam felidézni az arcát. A szemét.
Nem ez nem az ő arca... erősebben próbáltam. Ziháltam és forró könnyek égették a bőrömet. Nem emlékszem rá. Ez nem ő. Hogy történhetett? Hogy lehetséges ez?
Adam mindent elsöpört, teljesen felforgatta az életem. Csak az ő arca élt az emlékeimben, az ő hangja. Csak egyetlen nevet zengett az agyam. Adam... És Nye valahol a háttérben lassan egy lidérccé vált, akinek pusztán az említésétől is rettegni kezdek. Felültem. Minden világos volt, legalábbis annak tűnt. Megtöröltem a szemem és kibotorkáltam a szobámba, majd a nappaliba.
Jeges rémület fogott el.
Angie: Adam? - hívtam. - Adam! - kiáltottam hangosabban és a könnyeim ismét előtörtek.
Kirohantam a teraszra. Odakint már sötét volt és nem láttam semmit. Deja vu-m volt. Átéltem már ugyanezt. Nem... ez nem történhet meg! Berohantam a szobámba és magamra rángattam a tornacipőmet és a bőrkabátomat. Mást nem is vettem magamhoz, még a lakást sem zártam be. A lift nem volt az emeleten, ezért a lépcsőn rohantam le.
Az utcára érve körülnéztem. Most mit tegyek? Hol találhatnám meg? Sírva fakadtam. Rohanni kezdtem a semmibe. A város még nyüzsgött és sokan megbámultak, amint zokogva, kiabálva futok, akár egy őrült.
Már nem kaptam levegőt, de tudtam hogy nem állhatok meg. Őt nem engedem el. Gyorsabban futottam és ignoráltam minden fájdalmat és gyengeséget.

Kifelé hajtottam a városból, tövig nyomva a gázt. A motorom sorra előzte meg a kocsikat. Dühös voltam és megbántott. Igen, tudtam, hogy volt valaki ez életében előttem. Akinek a puszta említésétől is kiborul. Először éreztem ilyet és nem bírtam neki nevet adni. Ekkor valami feljajdult bennem. Mintha valaki a nevemet kiáltotta volna. Fékeztem. Hallottam, hogy dudálnak, de nem érdekelt. Megfordultam a motorral és visszafelé száguldottam.
Pár perc alatt ott voltam a lakásánál. Amint levettem a sisakomat, azonnal megéreztem az illatát. Mit keresett lent az utcán? Követni kezdtem az ismerős esszenciát. Mit csinált ez a zakkant nő? Megint egy ismeretlen érzés kerített hatalmába. Még sohasem féltettem senkit.
Próbáltam emberi tempóban futni, de ahogy az illat erősebb lett, az ösztöneim kezdtek beindulni. Tudtam, hogy a közelben van. Megpillantottam. A kereszteződésben állt ás tanácstalanul fordult egyik irányból a másikba. Mintha azon gondolkozna hogy merre induljon. Láttam, hogy reszket és csupa könny volt az arca. Hallottam, hogy a szíve rendezetlenül dobog, olyan hangosan, hogyha csak arra koncentráltam, teljesen elnyomta a város zaját.
Lassítottam és elindultam felé. Olyan ijedtnek tűnt. Felém fordult, mintha tudná, hogy itt vagyok. Az arca megváltozott és a szája elé kapta a kezét, majd rohanni kezdett felém. Én ösztönösen kitártam a karomat. Ő pedig zokogva a nyakamba ugrott és belém kapaszkodott. Minden nyomasztó érzés elmúlt. Magamhoz öleltem és próbáltam megnyugtatni.
Angie: Azt hittem... - zokogta. - hogy... azt hittem... örökre elhagytál!
Adam: Soha, sohasem hagynálak el! - feleltem.
Lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Ő magához húzott és szédítő szenvedéllyel viszonozta a csókomat.
Angie: Soha többé nem hagysz el? - kérdezte aggódva.
Adam: Nem. És nem érdekel a múltad. És az sem érdekel, ha előttem magával az ördöggel volt dolgod! - tettem hozzá.
Angie: Ami azt illeti nem jársz messze az igazságtól. - mondta még mindig szipogva.
Belenézett a szemembe. Nem számít már semmi. Nincs múlt, nincs jövő. Csak a jelen van. Csak ő és én.
Adam: Menjünk haza, jó? - kérdeztem és kézen fogtam. Ő rám mosolygott.
Ennyi drámát az elmúlt 20 évben nem éltem át, mint az elmúlt 2 napban. De ez jó volt. Nagyon jó. Akartam ezt a makacs, bátor, szeszélyes, érzékeny lányt, jobban mint bármit a világon. Én akartam lenni számára a világ. Őrült vagyok? Biztosan. Nem érdekel? Naná, hogy nem!

10. Zuhanás

Régóta nem éreztem ilyen üdítőnek az alvást, talán évek óta sem. Néha rémálmok gyötörtek, máskor pedig az életem fájdalmas szilánkjai szúródtak a lelkembe. Az elmúlt hónapok talán még ennél is rosszabbak voltak. Nem volt semmi. Sem álmok, sem a fájdalom. Csak az üresség, ami borzasztóbb volt az előző kettőnél. De ezen az éjszakán valami megváltozott. A szilánkok mintha lassan összeforrtak volna, hogy aztán kitölthessék az ürességet. Én nem tudtam miért, vagy hogy történt, de még abban sem voltam biztos hogy mi történt. Az agyam takarék üzemmódba kapcsolt és minden emlékem hiányosan, ködösen élt bennem.
Amikor pedig az üresség nőni kezdett, és én ismét zuhantam a nevenincs sötétségbe, akkor feltűnt egy gyönyörű arc, egy arany szempár és otthon voltam. Biztonságban.
Lassan kezdtem átlépni az álom és az ébredés határát. Az ágyam puha és meleg volt. Határozottan tudtam hogy ma vasárnap van, tehát kedvemre lustálkodhatok. Hirtelen bevillant egy kép és a szemeim kipattantak. Meglepetésemre egy borostyánszínű szempárral találták szembe magukat. Nem álom volt. Ő tényleg létezik. És itt van velem.
Angie: Azt hiszem elaludtam... - suttogtam kicsit álmos hangon és próbáltam felidézni az éjszaka történteket.
Emlékeztem, hogy beszélgetni kezdtünk. Adam elmesélte, hogy itt él a városban egy barátjával, aki szintén vámpír. Megkérdeztem, hogy hány éves, mire ő azt mondta, hogy 21. Én pedig arról faggattam, hogy most hány éves lenne. Ezen kicsit gondolkoznom kellett. Mit is mondott? 98...
Most rám mosolygott. És én majdnem elolvadtam egy 98 éves férfi mosolyától.
Adam: Még sohasem láttam olyan szépet mint éjjel, amikor néztem, ahogy alszol. Tudtad hogy mosolyogsz álmodban? - kérdezte és jeges ujjaival végigcirógatta a vállamat és a nyakamat.
Angie: Rém unalmas lehetett.
Adam: Ó, dehogy. Épp ellenkezőleg. Nem tudtam betelni a látvánnyal és az akaraterőmet is alaposan próbára tetted. - mondta mosolyogva.
Angie: Kívántad a véremet? - kérdeztem megborzongva.
Adam: Nem, nem a véredet. Hanem ezt... - súgta és lágyan megcsókolta az ajkamat.
Annyira meglepett a válasza, hogy nem is viszonoztam a csókot.
Angie: Te... te nem kívánod a véremet? - kérdeztem döbbenten.
Adam: Meglepettnek tűnsz? Másra számítottál? - kérdezte és felült az ágyban. Én is felültem. - Ami azt illeti én magam sem értem. Habár az elmúlt 10 évben nem ízleltem emberi vért, de néha még mindig kísértésbe estem, ha valaki túl közel került hozzám. - magyarázta. - És valljuk be... tegnap te meglehetősen közel voltál hozzám. - jegyezte meg hamiskás mosollyal.
Éreztem, hogy elpirulok. Adam megérintette az arcomat.
Adam: Lenyűgöző... - súgta.
Angie: Miért lehet... hogy az én vérem nem vonz? - faggattam tovább. Ő gondolkozott egy kicsit.
Adam: Talán mert... képtelen vagyok rád ÚGY nézni. - mondta töprengve. - De az is lehet, hogy egyéb testi adottságaid terelik el a figyelmemet. - tette hozzá és végignézett rajtam.
Csak egy lenge fekete hálóinget viseltem. Magamra rántottam a takarót.
Angie: Ne nézz így rám, kérlek. - súgtam. Minden porcikám bizseregni kezdett.
Adam: Bocsáss meg, ha illetlenül viselkedtem. - komolyodott el. Furcsán néztem rá.
De úgy tűnt komolyan gondolja.
Angie: Itt maradsz velem? - kérdezte reménykedve.
Adam: Igen. Egyébként sem mehetnék ki, mert odakint hét ágra süt a nap.
Felcsillant a szemem. Kiugrottam az ágyból és megfogtam Adam kezét, majd a nappaliba húztam. Ő engedelmesen jött utánam. Megálltam és kérdőn néztem rá.
Angie: Szabad? - kérdeztem és a fejemmel a hatalmas üvegajtó felé intettem. Most el volt húzva a sötétítő, így narancsos fényben úszott a szoba.
Adam: Hát ezt is tudod! - sóhajtott.
Angie: Még sohasem láttam ilyet. - vallottam be.
Adam: Nem fogsz megijedni? - kérdezte. Csak megráztam a fejemet.
Nem mondott semmit, ezért elindultam a függönyhöz és egyetlen mozdulattal elhúztam mind a kettőt. Az erős fény elvakított. És hunyorogva fordultam vissza, de Adam-et nem láttam sehol. A szívem nagyot dobbant, amikor megérintette a kezemet. Ott állt mellettem. Hátrébb léptem hogy láthassam.
Döbbenetes látvány volt, mintha hófehér bőre gyémántok milliárdjaival lenne kirakva. Szikrázott, fénylett, a szivárvány összes színében játszott. Olyan gyönyörű volt, hogy hozzá sem mertem érni, mert attól féltem hogy csak egy látomás, ami az érintésem nyomán szertefoszlana. Ő mégis közelebb lépett és megfogtam a kezemet, majd az arcához érintette.
Adam: Mire gondolsz? - kérdezte.
Angie: Gyönyörű vagy! - vágtam rá gondolkozás nélkül. - És most arra, hogy miért vagy itt velem? Mit akarsz tőlem? - kérdeztem halkabban és hozzáléptem.
Ő átölelt és lenézett rám. A szemei közelről olyan nagyon voltak, hogy betöltötték az egész világot.
Adam: Mit akarok? Inkább csak szeretném... ha te tudnál szeretni egy ilyen szívtelen gyilkost mint én, ha engednéd hogy veled maradjak. - mondta és most valahogy nagyon alázatosnak tűnt. - Tudom hogy ostobaság... és önző dolog, hogy egy olyan kárhozatra ítélt lény mint én, éppen egy angyal szerelmére vágyik.
Angie: Félek tőled... súgtam. Ő elengedett.
Adam: Sajnálom, tudhattam volna, hogy eljön az a pont, amikor neked ez túl sok lesz. És biztosan borzasztó lehet, ha éppen egy vámpír ostromol a szerelmével. - mondta szomorúan.
Angie: Nem erről van szó. Nem TŐLED félek, hanem ez... ez annyira gyors és...
Adam: Bocsáss meg... tudom, hogy ti emberek ezt máshogy... csináljátok. - mondta hirtelen és elfintorodott. - De kicsit furcsán hatna ha randizni hívnálak.
Angie: Nem, nem értesz. - ellenkeztem. - Félek tőled, mert olyan érzéseket ébresztesz bennem... amiket azt hittem már senki iránt sem fogok érezni és olyan intenzitással és hirtelenséggel akár egy szökőár. Félek, mert amikor legutóbb ezt éreztem, az az... ember... elhagyott engem és vissza sem nézett többé. - mondtam szomorúan.
Ő közelebb lépett. Ránéztem.
Adam: Én egy önző szörnyeteg vagyok, szóval ha akarnál sem tudnál egykönnyen lerázni. Nemhogy magamtól hagyjalak el. - mondta mosolyogva. - És ha kell akár minden este itt fogok énekelni az ablakod alatt és rózsák százaival üldözlek mindenhová.
Felnevettem. Ő annyira más volt. Az érintése, a csókja, a szavai. Nem volt köztünk távolság. Éreztem hogy Ő tényleg akar engem. Hozzásimultam és beletúrtam dús fekete hajába, majd lehúztam magamhoz. Hideg ajkai megperzselték az enyémet. Nekidőltünk az üvegfalnak, miközben hagytuk hogy a szenvedély sohasem látott lánggal tomboljon. A kezei végigsiklottak a hátamon és a fenekemen, majd a combomnál fogva felemelt és mindkét lábamat a csípője köré kulcsolta.
Forróság és borzongás váltakozott bennem. Akartam őt. Olyan volt, mintha egy törékeny pici virágot találtam volna, ami hatalmas, erős indává nőtt és most fölém kerekedett és mozdulni sem bírtam tőle. A saját csapdámba zuhantam bele. Megmérgeztem őt, de minden csókjával átadta nekem is a mérget és már mindketten égtünk ugyanattól a láztól.
Hirtelen elengedett, majd hátralépett és az előtér felé bámult.
Adam: Egyedül élsz? - kérdezte.
Angie: Igen... miért?
Mielőtt még válaszolhatott volna, én is meghallottam. Valaki az ajtóval babrált, a zár kattant. Adam egy szempillantás alatt a szobámba száguldott, csak egy homályos csíkot láttam belőle.
Aztán Lonnie lépett be.
Lonnie: Nahát álomszuszék! Felébredtünk? Hát mi történt? Talán földrengés volt? - kérdezte és odajött hozzám, majd homlokon puszilt.
Angie: Mit csinálsz itt? - kérdeztem.
Lonnie behúzta a sötétítőt.
Lonnie: Kiég a szemem ettől az erős fénytől, odakint majdnem 40 fok van. Ha nem húzod be a függönyt délre olyan lesz ez a lakás mint egy katlan. - okított. - Jah... hogy mit keresek itt? Csak hiányoztál! - vetette oda. - Vásárolni indultam és akkor mindig hiányzol! Nélküled nem ugyanaz. És Sarah nélkül sem, de ő fülig bele van esve Dax-be és unom már az áradozását hallgatni. - hadarta.
Adam hirtelen kilépett a szobámból és gyanakodva méregette Lonnie-t, aki a hajammal vacakolt és arról dünnyögött, hogy kéne nekem egy új frizura. Én idegesen intettem Adam-nek hogy menjen vissza. Ő nem mozdult és kicsit dühösnek tűnt.
Lonnie rám bámult, majd amikor észrevette, hogy nem is figyelek rá, megfordult.
Lonnie: Áhhh! - kiáltotta. - Jajj, Angie... édesem... miért nem szóltál hogy nem vagy egyedül. - mondta zavartan. - Helloka! - intetett Adam-nek.
Adam: Jó reggelt! - bólintott.
Angie: Ő itt az asszisztensem Lonnie Purdy... - mutattam be. - Lonnie... ő itt Adam...
Adam: ... Masen! - tette hozzá.
Lonnie: Oh! - bólintott. - Örvendek. - vigyorgott, majd a szemével a konyha felé intett. - Angie drágám... beszélhetnénk egy kicsit?
Angie: Hát...
Adam: Menj csak, én majd megvárlak a hálószobában. - mondta, amikor kérdőn ránéztem.
Kecsesen bevonult a szobámba. Lonnie pedig végigvonszolt a lakáson, és magunkra zárta a konyhaajtót.
Lonnie: Ki ez? - kérdezte suttogva.
Angie: Bemutatkozott... - vontam vállat.
Lonnie: Az Istenért... úgy értettem hol ismerted meg.
Gondolkozni kezdtem. Most mit mondjak? Úgy döntöttem az igazat fogom mondani. Többnyire.
Angie: Egy bárban szedtem fel. Tegnap este. - mondtam tárgyilagos hangon. Lonnie-nak leesett az álla.
Lonnie: Megőrültél? Felhoztál egy idegen pasit a lakásodba? Jó... iszonyat dögös és szívdöglesztő példány... de lehet akár sorozatgyilkos, vagy pszichopata is, aki már három feleségét fojtotta meg és a csontjaikat az ágya alatt tartja.
Angie: Túl élénk a fantáziád! - nevettem idegesen.
Az igazság talán még Lonnie elméleteinél is rémisztőbb volt. Felhoztam a lakásomra egy idegen férfit és elcsábítottam. És ő szerelmet vallott nekem. És ő... egy vámpír.
Lonnie: Legalább védekeztetek? - kérdezte a körmét rágva.
Angie: Nem...
Lonnie: Nem! - sikoltott fel. - Mit mondok majd Nye-nak ha visszajön és itt talál felcsinálva egy sorozatgyilkos gyerekével! - kiabálta.
Angie: Nem feküdtem le vele.
Lonnie: Oh remek... nem csak sorozatgyilkos de még impotens is...
Angie: Lonnie Purdy! Háromig számolok, ha addig nem tűnsz el a lakásomból, akkor én leszek sorozatgyilkos, és te leszel az első áldozatom... - sziszegtem.
Lonnie megláthatott valamit az arcomon, mert villámgyorsan felszívódott. Később persze ki kell majd engesztelnem, de most nem volt türelmem hozzá. Berohantam a hálószobába. Adam az ágyamon feküdt és az arcán széles mosoly ült.
Adam: Egészen szimpatikus nekem ez a fajankó! - mondta nevetve.
Angie: Hallottad? - kérdeztem és elszégyelltem magam.
Adam: Hát persze. És nagyon tanulságos beszélgetés volt. - jegyezte meg. - Most már tudom, hogy van egy asszisztensed, aki bálványoz téged és félt, akár a kishúgát. És hogy úgy nézek ki, mint egy sorozatgyilkos... aki a feleségeit az ágya alatt gyűjti.
Felnevettem. Adam is nevetett és maga mellé húzott.
Angie: De te vagy a legjóképűbb sorozatgyilkos a világon Adam... Masen! - mondtam és élvezet volt kimondani a nevét.
Adam: Ki az a Nye? - kérdezte kicsit később. Összerezzentem.
Angie: Ő... egy kollégám. Aki szereti beleártani magát az életembe. És a távollétében Lonnie-t kérte meg hogy ezt tegye meg helyette. - magyaráztam.
Adam: Nekem inkább az a gyanúm hogy egy féltékeny expasi, akit Lonnie Purdy informál minden lépésedről és csőre töltött puskával fog ránk rontani. - mondta komolyan. - Még szerencse hogy golyóálló vagyok.
Most nem tudtam nevetni. Lonnie el fogja mondani Nye-nak hogy egy férfival voltam? Mi lesz ha visszajön? A szívem hevesebben kezdett verni a gondolatra, de hirtelen szinte megszűnt dobbanni is. És Adam? Nye megölné... Valami feljajdult bennem. Fájdalmasan. Nem, őt nem... Adam-et nem. Ránéztem. A világnak is vége lenne enélkül a csodás teremtmény nélkül.
Adam: Mi a baj? - kérdezte.
Angie: Túlságosan akarlak... - súgtam.
Adam: Akkor ez nem is baj. - mosolygott.
Megcsókoltam. Ő viszonozta, de nem olyan hévvel, mint nemrég a nappaliban. Hamarosan el is távolodott tőlem. Kicsit zavartnak tűnt.
Adam: Mondott valamit a barátod... ami kicsit felkavart. - mondta. Én éretetlenül néztem rá. - Amikor megkérdezte, hogy védekeztünk e... - tette hozzá.
Elakadt a lélegzetem. Most először gondoltam Adam-re úgy. Eddig csak ösztön volt és ész nélküli szenvedély. De most belegondoltam. Eszembe jutott Bella és Edward története.
Angie: Én... szedek gyógyszert. - böktem ki.
Adam úgy nézett rám, mintha hiányozna egy kerekem. Talán így is van.
Adam: Angelina...én vámpír vagyok. Nem a biztonság miatt kell aggódnod. - mondta mosolyogva.
Angie: De... én ismerek valakit. Vagyis egy párt... a fiú vámpír és a lány ember volt... és nekik... szóval a lány terhes lett. - mondtam. Adam döbbenten nézett rám.
Adam: Mi történt? - kérdezte.
Angie: Gyerekük született. És Bella átváltozott. A kislányuk pedig félig vámpír, félig ember.
Adam: Most én félek tőled... olyan dolgokat tudsz... - elhallgatott, majd furcsán nézett rám. - És te... meg mernéd tenni... - ismét elhallgatott. - Te lefeküdnél velem? Majd... egyszer? - kérdezte és most nem nézett rám.
Hihetetlenül édes volt, ahogyan zavartan markolászta a takarót. Rám sandított. Mi is volt a kérdés? Ó, hát persze.
Angie: Igen, azt hiszem. Egyszer... - tettem hozzá.
Elmosolyodott és újra magához húzott.
Adam: Csak hogy tudd... nem csak hogy önző vagyok, de nagyon türelmetlen is. - mondta hamiskás mosollyal és mielőtt bármit mondhattam volna, szenvedélyes csókjával elhallgattatott.
És akkor éreztem hogy zuhanok. Gyógyíthatatlan szerelembe szédültem. Megatonnányi energiát feccöltem abba hogy ez ne történjen meg, és ő is küzdött ellene, eleve kudarcra ítéltetve. De vannak dolgok, amiknek egyszerűen be kell következniük. A szerelmünk villámcsapás volt, ami lángra lobbantotta a világot körülöttünk. És hiába próbáltuk a hőfokszabályzót takarékra csavarni, mert az csak a full üzemmódot tűrte...

9. Végzet

Voltak rosszabb napok, voltak jobbak. De a legtöbb inkább egyhangú volt. Amikor pontosan tudod mi fog történni a következő percben. Nincs váratlan, vagy meglepő. Nincs veszély, nincs boldogság és nincs szomorúság. Érzéketlen vagy. Szobor. De a várakozás mindig ott lebeg a levegőben, még ha nem is tudod hogy mire vársz, vagy ha még arra sem jössz rá, hogy egyáltalán vársz valamire. Csak van az a furcsa érzés, hogy ennyi nem lehet, valaminek még történni kell. Az élet nem szólhat csak erről. Több kell hogy legyen. Még akkor is ha történetesen vámpír vagy már 77 éve. Megfagyva az örökkévalóságnak, áldozat a szépség oltárán. Az éjszaka gyermeke, egy gyilkos. Tele ösztönökkel és vágyakkal.
De létezi az a szomjúság, amit a világ összes vére sem tud csillapítani. Én ezt éreztem, és amikor rájöttem hogy a vágyam többről szól, már képes voltam lemondani a vérről. Végleg. Saját elhatározásból, nem másokat követve.
Azóta próbálom kitölteni az űrt. Amiről azt sem tudom hogy mi az. Nem vagyok egy magányos típus, de vannak napok, amikor még önmagam társaságát sem bírom elviselni, nemhogy másokét. Alig várom, hogy lemenjen a nap, vagy beboruljon az ég. Nekivágok a városnak, elvegyülök. Itt Los Angeles-ben senkinek sem tűnök fel. Itt mindenki gyönyörű. Nekem különösen. Imádom nézni az embereket, ahogyan az apró gondjaikkal terhelve rohannak, szövik a terveiket, szeretnek, gyűlölnek, sírnak, nevetnek. Én egyiket sem vagyok képes átélni. És megérteni sem.
Azelőtt nem jelentettek nekem mást, mint táplálékot. Mert akkoriban csak a szomjam létezett, és az önuralmam csekély volt. Rosszfiú voltam, aki áthágta a szabályokat. A vámpír családom eleinte türelmesen várta, hogy hozzájuk hasonlóan tisztelni kezdjem az emberi életet. És ez sikerült is. Ideig-óráig. De minduntalan vétkeztem. És eljött az a perc, amikor elküldtek maguk közül.
A szabadság mámorító volt, de néhány éve elteltével rosszabb lett, mint bármilyen börtön, vagy szabály. Amikor mindent szabad, bármit lehet, csak éppen értelme nincs. És akkor lassan, de biztosan megcsömörlesz a gyilkolástól és más szemmel kezdesz nézni az emberekre. Irigyled őket. Meg akarod érteni a létezésük titkát.
De azokon a rossz napokon semmit sem szeretnél, csak hogy elnyeljen a föld. A mai is egy ilyen volt. David egész nap az agyamra ment, és nem tudtam lerázni. Odakint rendíthetetlenül szikrázott a nap, így esélyem sem volt szürkület előtt meglógni. Bezártam a szobám ajtaját és maximumra tekertem a hangerőt a hifin. Lefeküdtem az ágyamra, és behunytam a szemem. A legjobb módja volt a várakozásnak. Csak a zenére koncentráltam és kizártam a külvilágot. Mire a lemez a végére ért, a nap már az utolsó sugaraival búcsúzott az égtől.
Felkeltem az ágyról és készülődni kezdtem. Még nem volt semmi ötletem, hogy hová megyek, csak abban voltam biztos hogy David-től jó távol akarok lenni. Ha én depresszióba estem furcsa mód rajta mindig akkor tört ki a boldogsághullám és a beszélgethetnék. Furcsa páros voltunk. Két lázadó vámpír, akik rendszerint egymás agyára mennek. Mégis már közel tíz éve együtt éltünk ebben a sohasem alvó, mindig pezsgő városban. Rajtunk kívül csak egy tucat vámpír élt LA-ban, a magunk fajta inkább a borús, esős vidéket kedveli, ahol napközben is szabadon járhatnak.
Viszont az ilyen helyeknek is voltak hátrányaik. Rém unalmasak. Egyhangúak. És ha már az életem, vagyis létezésem alapjáraton ilyen, akkor legalább a hely legyen izgalmas, ahol tengetem mindennapjaimat.
A belvárosban utcabál volt, ami most eléggé irritált és éreztem hogy keresnem kell egy csendes helyet, mielőtt még tömegmészárlást rendezek. Határozottan rossz kedvem volt. Végül az Alvilágot választottam, gyakran jöttem ide. Leültem a pult végébe és rendeltem egy koktélt. Persze csak a látszat kedvéért. Itt egyáltalán nem tűntem ki a tömegből. Persze megesett hogy felkeltettem valaki érdeklődését, de néhány mogorva megjegyzéssel hamar le tudtam szerelni az illetőt. És az elmúlt néhány hónapban már fel sem tűntem nekik. A bőrcuccok, a fekete körmök megtették a hatásukat.
Hosszú idő óta most először fordult meg a fejemben, hogy le kéne lépni. Elmenni innét. Talán felkereshetném őket is. Nem... nem látnának szívesen. Teljes letargiába estem. Az embereknek olyan könnyű. Felpillantottam. A pult másik felén egy fiatal lány ült. Engem nézett. Őt még sohasem láttam itt, rá biztosan emlékeztem volna.
Próbáltam máshová nézni, de éreztem hogy engem néz. Kicsit ideges lettem. Volt valami a szemében. Nem az a nézés volt amit ismertem. Döbbenet ült a szemeiben. Ismét ránéztem. Most mosolygott. Be kellett vallanom, hogy kifejezetten csinos volt. Ha képen látom, akár vámpír is lehetne, a sápadt bőrével és a porcelánbaba szépségű arcával. Észrevettem hogy ide fog jönni. Próbáltam minél ellenszenvesebb lenni.
Lány: Szia! - üdvözölt. Én csak bólintottam. - Leülhetek?
Próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel. Nagyon finom illata volt.
Lány: Egyedül vagy? - kérdezte. Csak bólintottam. - Ez furcsa, azt hittem hogy az olyanok mint te családban élnek.
Felkaptam a fejem. Rosszat sejtettem.
Adam: Mit értesz az alatt, hogy "olyan" mint én? - kérdeztem dühösen. Kénytelen voltam rá nézni. Tényleg nagyon szép volt.
Lány: Hát... olyan... "emberek", mint te. - mondta ártatlan arccal. Az ember szó furcsán hangsúlyos volt. - Nem úgy tűnik, hogy éppen vadászol.
Végigmértem. Ez a lány tudja hogy én ki vagyok.
Adam: Nagyon veszélyes terepre tévedtél kislány! - mondtam dühösen.
Lány: Szeretem a veszélyt, de ha már itt tartunk a szemeid elárulnak. Te nem fogsz bántani. - mondtam lágy hangon és törékeny kezével az enyém felé nyúlt.
Felpattantam és egy lépést hátráltam. Ez már nem játék. Ez a lány pontosan tudja hogy én ki vagyok.
Adam:Nem tudom ki mondta el neked ezeket, de jobban tennéd ha hallgatnál, mint a sír. Mert legközelebb nem biztos hogy megúszod! - figyelmeztettem.
Nagyon megdöbbentett, hogy egy ilyen bájos, fiatal lánynak volt mersze odajönni egy magamfajtához. Még akkor is, ha tudja hogy nem ölök embert. Villámgyorsan leléptem. Nem akartam bajba sodorni. Felültem a motoromra és a fejembe húztam a sisakot. De nem bírtam elmenni. Tudnom kell ki ő és honnét szerezte ezeket az információkat. Ez akár még veszélyes is lehet.
Nem sok idő telt el, amikor a lány megjelent a kijáratnál. Nem is törődött a férfiakkal, akik megbámulták. Kicsit szórakozottnak tűnt. Az arca kipirult. Leintett egy taxit és kissé sután bemászott. Követtem őt. A város új részében lakott, ahol egy-két éve épültek fel ezek a fényűző penthouse lakások. Megvártam, amíg bement, majd figyeltem. Az épület sötét ablakai visszatükrözték a holdat. Hamarosan fény gyúlt az egyik lakásban. Odamentem a csengőhöz és kiszámoltam az ablakok alakján, hogy hányas lakás az. Meg is volt. Angelina Casiraghy. Hm... ismerős volt a név. Hallottam már valahol.
Vajon mit szólna ha becsengetnék? Ezt hamar elvetettem. Lássuk, tényleg olyan vagány e miss Casiraghy! Néhány ugrással felkapaszkodtam a teraszára, ahol az üvegajtó szélesre tárva hívogatott. Láttam, hogy fel alá járkál a lakásban, mezítláb egy selyemköntösben. A kezében borospohár volt, és kicsit bizonytalanok voltak a mozdulatai. Részeg lenne? Már másodszorra ment el mellettem, amikor hirtelen megtorpant és felém fordult. Nem tűnt ijedtnek, inkább csak meglepettnek. Lassan letette a poharat, majd közelebb lépett.
Angie: Követtél? - kérdezte.
Adam: Honnét tudsz az én fajtámról? - szegeztem neki a legfontosabb kérdést.
Angie: Nem válaszoltál a kérdésemre. - vetette oda. Kicsit ideges lettem.
Adam: Te sem az enyémre. - emlékeztettem.
Angie: De én kérdeztem előbb! - ellenkezett. Feladtam.
Adam: Na jó... igen, követtelek. Most pedig mond el hogy ki mesélt neked a vámpírokról... Angelina Casiraghy! - mondtam és mélyen a szemébe néztem.
Meglepődött. Hallottam, hogy a szíve egyre gyorsabb iramban ver.
Angie: Honnét tudod a nevem? - kérdezte gyanakodva.
Adam: A lakók névsorából. - feleltem.
Angie: Oh!
Csalódottnak tűnt. Mire számított? Hogy emberi csontokból jósoltam? Mosolyognom kellett az arca láttán.
Adam: Valami izgalmasabbra számítottál? - kérdeztem ingerkedő hangon és közelebb léptem.
Nem tűnt rémültnek.
Angie: Igen. - válaszolta. Elpirult. És ez nekem nagyon tetszett.
Adam: Most pedig válaszolj, arra amit kérdeztem. Ki mondta el neked ezeket? - kérdeztem elkomolyodva.
Angie: Egy másik vámpír. Ő... egy ismerősöm. Egy barátom. - mondta egyszerűen.
A barátja! Na ez remek. Ez a lány nem egészen normális az biztos.
Adam: Jobban meg kellene válogatnod, hogy kikkel barátkozol. - mondtam sötét hangon. Ideje hogy ráijesszek egy kicsit. - Ugye tudod hogy meg kéne öljelek? - kérdeztem és rávillantottam a fogsoromat.
Angie: Akkor mire vársz? - kérdezte felszegett fejjel. Komolyan mondta.
Adam: Te őrült vagy! - mondtam dühösen.
Angie: Az lehet, de akkor sem félek tőled. Az életemben nincs semmi amit sajnálnék itt hagyni, szóval még szívességet is tennél, ha megölnél! - mondta szinte kétségbeesett hangon és elindult felém. Hátrébb léptem. Nem tetszett a tekintete.
Adam: Azt akarod, hogy megöljelek? - kérdeztem ingerülten.
Angie: Nem, de ha megteszed az sem baj. - felelte.
Ez a lány az őrületbe kerget.
Adam: Akkor mit akarsz tőlem? Miért jöttél oda hozzám? - kérdeztem. Közben olyan közel jött, hogy már nem maradt hová hátrálnom.
A falhoz szorultam. Sarokba szorított. Az ösztöneim beindultak és éreztem ahogy a méreg a számban gyűlni kezd. Ez a lány az életével játszik és tudja.
Angie: Sokat gondolkodtam ezen. Hogy mit is akarok? De most, hogy te itt vagy azt hiszem már tudom. - súgta. Az arca centiméterekre volt az enyémtől.
Vissza kellett tartanom a lélegzetem.
Adam: Mit... akarsz? - kérdeztem, felhasználva az utolsó levegőt, ami a tüdőmben volt.
Mély levegőt vett és valami felcsillant a szemében. A szíve vadul kalapált és láttam hogy remeg. Felemelkedett a lábujjaira és ekkor rájöttem mit fog tenni. Nincs menekvés. Amikor forró ajkai az enyémhez értek, olyan volt, mintha sokkolnának. Éreztem ahogy megfeszülnek az izmaim. Az ajkai elváltak az enyémtől és kinyitotta a szemét. Csak most láttam hogy milyen zöldek a szemei. Vettem egy nagy levegőt. Az illata bódító volt és furcsa mód nem égette a torkomat. Pedig már három napja hogy vadászni voltam.
Adam: Te tényleg őrült vagy! - mondtam, de ez inkább bóknak hatott.
Angie: És ez téged zavar? - kérdezte kihívóan.
Valami a helyére kattant, vagy inkább én kattantam be, nem tudom. De akartam őt.
Adam: Nem! - vágtam rá és magamhoz húztam.
Csak egyetlen csók, csak tudni akarom milyen érzés. Ó, leírhatatlan volt. Fantasztikus. Ilyet még sohasem éreztem. Ez a vágy új volt a számomra és ijesztő. A teste az enyémhez simult és a karjával magához húzott. Éreztem a szíve dobbanását. Ezt akartam. És ő?
Adam: Ezt akartad? - kérdeztem és meglepett hogy zihálok.
Angie: Igen! - lehelte.
Adam: Megkaptad amit akartál, de érd be ennyivel! - hadartam és kényszerítettem magam, hogy ott hagyjam.
A friss levegő kimosta az illatát az orromból, de a vágy megmaradt. Ez a lány... olyan bátor és szenvedélyes. És az illata... az íze. Mi történik velem? Mit tettem!
Rohanni kezdtem. De ez ellen nem lehetett elfutni. Az ajkam még mindig forró volt az övétől. És a nyakamon még mindig éreztem az érintését. Elcsábított engem. Vajon ez büntetés vagy jutalom? De miért járna jutalom éppen nekem?
Kétségbe voltam esve. Valami ismeretlen érzés költözött belém. Nem bírtam futni. Vissza kellett fordulnom. Gondolkoznom kellett. Amikor ismét a lakása előtt álltam, már sötétség fogadott. Biztosan alszik. Csak vetek rá egy pillantást.
És alig fél perc múlva már az ágya mellett álltam. Gyönyörű volt. Lenyűgöző vámpír lenne belőle. És ekkor megértettem. Akarom őt. Ő volt az amiről nem is tudtam hogy keresem.
Hirtelen felriadt és tapogatózni kezdett a sötétben a lámpa után. Világos lett. Hunyorogva nézett rám, majd az arca felderült és boldogan felkiáltott.
Angie: Visszajöttél!
Adam: Igen. Ha még nem jöttél volna rá én is őrült vagyok.
Angie: Én láttalak már téged! - mondta még mindig mosolyogva.
Ó egek, dilisebb mint gondoltam.
Adam: Ugye most nem a Drakulára célzol? Eléggé szar film. - kérdeztem.
Angie: Nem! - rázta meg a fejét. Nagyon édes volt így kócosan. - Álmomban láttalak. Nem emlékeztem az arcodra, de ott a bárban felismertelek. - magyarázta.
Hogy történhetett ez velem?
Adam: És a rémálmod valóra vált. - suttogtam és leültem mellé. Nincs mit tenni.
Angie: Nem félek tőled. - emlékeztetett.
Adam: Ezt már bebizonyítottad. - helyeseltem és végigsimítottam az arcán. A bőre selymes volt és meleg.
Angie: Nem hiszem el, hogy ez megtörténik velem. - súgta.
Már ketten voltunk. Lassan odahajoltam és megcsókoltam. A torkom egyáltalán nem égett.
Adam: Én sem... ezt elhiheted! Te kerestél valamit és megtaláltad én nem kerestem semmit és mégis rád találtam. - mondta elgondolkozva.
Tétovázva megérintette az arcomat. Csodálatos volt.
Angie: Mi a neved? - kérdezte.
Adam: Adam! - feleltem.
Az arca megváltozott. meglepődött. Vajon mire gondolhat?
Adam: Hatalmas nagy bajban vagy.
Angie: Nem érdekel. - súgta és megfogta a kezemet. Ez is jó érzés volt.
Adam: Nem fogsz tudni lerázni. - figyelmeztettem.
Angie: Nem is akarlak lerázni. - ellenkezett. Felsóhajtottam. Megadtam magam.
Megértette. Lassan odahajolt hozzám és megcsókolt. Igazából. Nagyon gyenge lettem hirtelen. Lassan végigdőltünk az ágyon és forró teste az enyémhez simult. A haja a nyakamat cirógatta, és az ujjai az enyémekhez kulcsolódtak.
Létezésem hosszú ideje alatt most először szerelmes voltam. Minden porcikámmal azonnal beleszerettem ebbe az emberlányba. Akartam őt, és tudtam hogy meg is fogom kapni.
Angie: Mi történik velünk? - kérdezte amikor ajkaink elváltak egy pillanatra.
Adam: Félsz?
Angie: Nem... úgy érzem végre otthon vagyok, megtaláltam amit kerestem. Téged kerestelek, és tévedtem... mert én téged kerestelek. - ismételte.
Nem érettem mire gondol, de jól esett amit mondott. A szemei csillogtak és apró kezével a hajamba túrt, majd végigsimította az arcomat. Magamhoz öleltem és a fejét a mellkasomra hajtotta.
Olyan voltam, mint akit elvarázsoltak. Ez a lány egy boszorkány. Megbabonázott. És eszem ágában sem volt szabadulni a varázslat alól. Ha ez a végzetem, akkor állok elébe.

8. Veszélyes játék

Mintha álomból ébredtem volna. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Tétován körülnéztem a lakásban és próbáltam felidézni a történteket, de az agyam zsibbadva tiltakozott a fájó emlékek ellen. Melegem volt. Ledobtam magamról a meleg gyapjútakarót és felkeltem a kanapéról. A végtagjaim rémesen el voltak zsibbadva, alig bírtam megmozdítani a lábam. Hirtelen zajt hallottam a konyha felől és bukdácsolva elindultam, mert a remény maga után húzott. Lonnie a hűtőszekrény előtt állt, kötényben, konyharuhával a karján.
Lonnie: Szent ég! A frászt hoztad rám! - kapott a szívéhez. - Ó drágám, hát jól vagy? - kérdezte és magához ölelt. - Annyira aggódtunk már, dr. Cullen már attól tartott, hogy be kell téged utalnia a pszichiátriára.
Angie: Carlisle? - kérdeztem suttogva. Nem volt hangom.
Lonnie gyorsan töltött nekem egy pohár vizet, majd a kezembe adta. Egyetlen húzásra felhajtottam.
Angie: Carlisle itt volt?
Lonnie: Igen, Rob hozta őt el, mert az orvos akit én hívtam azonnal be akart vitetni a... hát oda... arra a szörnyű helyre.
Angie: Nye elment. - mondtam. Lonnie bólintott. - Tegnap... este... miután elment, azóta... semmire nem emlékszem. - dadogtam.
Odabotorkáltam a konyhapulthoz és leültem az egyik székre, a homlokomat a pult hűvös lapjához szorítottam. Lonnie tétován állt az ajtóban.
Lonnie: Angie... az már... szóval... már egy hete volt. - bökte ki. Felkaptam a fejem.
Angie: Mi? Egy hete? Az... nem lehet.
Lonnie: De... sajnos igen. Én találtam rád. A szülinapod volt és nem vetted fel a telefont, ezért eljöttem hogy megnézzem mi van. A nappaliban feküdtél a padlón. Nem szóltál meg, rám sem néztél. Annyira megrémültem. - mesélte. - Sarah felhívta egy orvos ismerősét, aki megvizsgált és... akkor nagyon furcsa dolgokat kezdtél mondani. Vámpírokról és... farkasokról... meg valami árnyról... - sorolta. Döbbenten néztem rá. - A doki meg volt róla győződve hogy becsavarodtál. De én nem hittem el.
Angie: Köszönöm! - suttogtam könnyes szemmel.
Lonnie: Kétségbe voltunk esve Sarah-val hogy mi lesz. Aztán megjelent Dax és Rob azzal az eszméletlenül sármos doktorral. Azt mondták hogy ő kezelőorvosod. Igazán, drágám... ilyen dolgokat azért elmesélhetnél!
Angie: És... és utána? - próbáltam visszaterelni az eredeti témához.
Lonnie: Oh... hát közben Rob elmondta hogy szakítottatok Nye-jal és ő meg Ephraim leléptek egy időre. És a doktor szerint akkora megrázkódtatás ért, hogy idegösszeomlást kaptál. Teljesen elzárkóztál a külvilágtól, csak azokat a marhaságokat ismételgetted a farkasokról... még szegény Rob-ot is levámpíroztad!
Angie: Oh!
Lonnie: A doktor nem akarta hogy kórházba vigyünk, így ideköltöztem hozzád, hogy vigyázhassak rád. A többiek is minden nap itt vannak. Már nagyon féltünk, hogy nem leszel képes feldolgozni, ami történt.
Angie: Azt hiszem... jól vagyok. - suttogtam.
Lonnie: Borzalmas látvány volt... ahogy ott ültél üres tekintettel és csak motyogtál magadban. Éjjel pedig... ha elaludtál, néhány óra múlva arra kellett felriadnom, hogy sikítozol és... őt hívod.
Angie: Sohasem fog visszajönni... ugye nem? - kérdeztem.
Lonnie: Nekem azt mondta hogy egy időre mentek csak el. - mondta vállat vonva.
Angie: Beszéltél vele? - kérdeztem döbbenten.
Lonnie: Igen, miután Cullen doki megvizsgált téged. Felhívott és megkért hogy viseljem gondodat. - magyarázta.
Hirtelen dühös lettem. Csak úgy lepasszol mint valami hisztis ovist. A fene egye meg, remélem nem jön vissza.
Angie: Mondott még valamit?
Lonnie: Hogy sajnálja...
Angie: Hát persze! Kitalálhattam volna.
Nehéz volt visszatérni az életbe. Abba amit Nye előtt éltem. Minden rá emlékeztetett, a lakásom minden pontjához fűződött egy közös emlék, egy csók, a parkolóban, amikor megláttam az ismerős autót, folyton arra vártam, hogy kiszáll és mosolyogva odajön hozzám, hogy aztán valami pimasz megjegyzést tegyen a ruhámra. Ha a lift kinyílt, mindig arra számítottam hogy ő áll majd ott. Ha kopogtak az irodám ajtaján, arra vártam hogy ő lép be. De nem. Nye elment. Elhagyott. Nem maradt hátra más mint az üresség. Nem éreztem már fájdalmat sem, vagy dühöt. Nem volt egyáltalán semmi.
A többiek pedig furcsa mód kerültek engem. Jerome és Rob különösen. Ugyanolyan kedvesek voltak mint régen, de kerültek. És Leah sem jött el többet. Az egyetlen aki ugyanolyan maradt, az Dax. Később rájöttem miért. Ő ember. És Nye azt akarta hogy én az emberek között éljek.
A hetek teltek, és eljött az augusztus is. Már nem vártam őt. Nem hagytam nyitva a teraszajtót és nem feküdtem ébren a sötétben, arra várakozva hogy megérezzem a jelenlétét. Különös volt. Előtte is ürességet éreztem csak és utána is. Csak most még rosszabb volt. Mert előtte nem ismertem mást, de most... nem akartam ezt az életet. Szerettem Lonnie-t és Sarah-t de kimondhatatlanul unatkoztam. És rettegtem hogy egy napon azt fogom hinni hogy minden csak egy álom volt. Egy régi álom, ami néha eszembe jut. Mert már az álmaim sem mutatták hogy Nye tényleg létezett. Nem álmodtam semmit. Nem éreztem semmit, nem reméltem semmit. Ember voltam, és úgy is éltem.
A hónap első hétvégéje volt. Sarah és Dax most ünnepelték az első együtt töltött hónapjuk évfordulóját, Lonnie pedig a szüleinél volt Ohio-ban. Most tényleg egyedül maradtam. Délután vásárolni mentem, hogy ne unatkozzak. Furcsa érzéssel ébredtem ma. Tenni akartam valamit, lázadni akartam. Meg akartam szegni a szabályokat,a tilalmat. Át akartam lépni a határt. Az utcán sétálva megakadt a szemem az egyik autókereskedés kirakatán. Úgy mentem be, mint egy holdkóros. Egy eladó azonnal ott termett jól begyakorolt mosollyal az arcán.
Eladó: Segíthetek, kisasszony?
Angie: Az ott... milyen kocsi? - mutattam rá a legvadabbnak tűnő modellre.
Eladó: Egy Lamborghini Gallardo. A leggyorsabb modellünk. Megnézné? - kérdezte. Szó nélkül odamentem.
A kocsi gyönyörű volt, és láttam magam előtt Nye dühös arcát, amint leelőzöm.
Angie: Megveszem! - jelentettem ki. Az eladónak leesett az álla.
Eladó: Nem szeretné kipróbálni? - kérdezte. Megráztam a fejem. - Hát rendben. Mikor szeretné elvinni?
Angie: Most!
És egy óra múlva kihajtottam az új szupermenő Lamborghinimmel a szalon parkolójából. Beletapostam a gázba és áthajtottam a piroson, hallottam a dudálást és láttam hogy az emberek szörnyülködve néznek utánam. És valahol... magam mögött hagytam azt a lányt, akit Nye itt hagyott. Én is szakítottam vele örökre.
Hazaérve leparkoltam az új kocsit és kiszedtem a táskákat, amikben a mai nap szerzeményei voltak. Mialatt a bejárathoz mentem, egy fiatal lány rám sózott egy szórólapot. Egy utcabált hirdettek. Hm, a régi Angie otthon maradna és dvd-t nézne, de az új... ő ott lesz azon az utcabálon.
Felvettem a legvadabb ruhámat, amit találtam a gardróbomban. Egy bőr miniruha volt, vastag leopárdmintás övvel a derekán. Fekete szegecses magassarkút vettem fel hozzá. A szememet feketére festettem és a hajamat vad hullámokba rendeztem. Úgy festettem mint egy nagyon rossz nő. És talán az is voltam.
Odaérve kicsit alábbhagyott a lelkesedésem. Ez az utcabál egyáltalán nem olyan volt, mint képzeltem. Az emberek nagy része farmert és pólót viselt és papírpohárból ittál a sört. Úgy festettem közöttük, mint egy földönkívüli. Kaptam néhány gusztustalan megjegyzést is, így hamar feladtam és elindultam, hogy keressek valami tisztességes szórakozóhelyet. Egy mellékutcából dübörgő zene hallatszott, mintha egy rock pub lett volna. Ott talán nem fognak kinézni az emberek maguk közül. Közelebb érve hallottam, hogy a zene kissé indiai, misztikus beütésű. Az ajtónálló elismerően végignézett rajtam és szélesre tárta az ajtót előttem. A hely neve Underworld, ezért valami sötét, gótikus barlang szerű lepusztult helyre számítottam. Ehhez képest a bár nagyon modern volt és hangulatos. Lila és kék fények úsztak, és füst szállt. Nem voltak sokan, de éppen elegen megbámultak ahhoz, hogy megszeppenve elkezdtem valami csendesebb zug után kutatni. A bárpulthoz öltem le és rendeltem egy mojitot.
Furcsa érzés nehezedett rám. Én nem tartozom ide. Nem tartozom az emberek közé. Nem tudok úgy élni, mint mások. Ez is csak egy buta próbálkozás volt. Mégis mit hittem? Ha felveszem a legdögösebb ruhámat, és belevetem magam az éjszakába, akkor az üresség elmúlik? De hogy is mulaszthatnám el, ha azt sem tudom mit akarok? Csak egy valamiben voltam biztos. Nem bírok úgy élni mint mások. Hogy is tudnék? Tegyek úgy mintha nem tudnék arról a másik világról? Mintha normális lennék? De mi a normális? Körülnéztem. Ő a piercing-el a szemöldökében normális? Vagy a biliárdozó piros hajú lány a bőrnadrágban? Esetleg a cowboy csizmás férfi a kígyóbőr kabátban? Mi a normális? Én az vagyok? Nem, nem vagyok. De ez a fogalom mindenki számára mást jelent. Nye azt akarta hogy az emberek között éljek, mert szerinte az a normális. Elment, elhagyott, és megígértette velem hogy rendezem az életemet és elfelejtem azt ami történt, amit láttam, amit megtudtam. De ő megszegte az ígéretét. Hát én is meg fogom szegni.
Még nem tudtam hogy hogyan. De az elhatározás megszületett. Egyre frusztráltabb lettem, idegesen nézegettem körbe a teremben, mert volt egy furcsa érzésem. Nem tudnám megmondani hogy mi. Egy társaság elindult kifelé. Odanéztem, ahol előbb ültek, mert eddig eltakarták előlem a terem azon felét. A pult legvégén, majdnem szembe velem, egy magányos férfi ült. Karjaival támaszkodott és a kezében majdnem teli poharat forgatott, és elgondolkozva tanulmányozta a benne lévő folyadékot.
A kívülálló ember számára eléggé unalmas látvány. Még annak ellenére is, hogy a férfi szinte teljesen feketébe volt öltözve, még a körmei is feketére voltak festve és a szemei is. A haja is fekete volt. De manapság sokan jártak így. Nem emiatt döbbentem le. Hanem mert ennek a férfinak hófehér bőre volt és valami leírhatatlan gyönyörű arca. Mintha megérezte volna, hogy figyelik. Rám nézett. A fények rejtélyesen megvilágították sápadt bőrét és megláttam az arany-karamell színű szemeit. Végre nevet tudtam adni a látványnak: Vámpír. Ez a fiú egy vámpír.
Az idegen levette rólam a szemét és ismét a poharát tanulmányozta. Közben a szívem majd kiugrott a helyéről. Kérdések ezrei szaladták át az agyamon. Mit keres itt? Egyedül van?
Elakadt a lélegzetem és bevillant egy kép a fejembe. Ez az idegen vámpír... ő az... őt láttam álmomban. Róla álmodtam éjjeleken át. Majdnem felkiáltottam a felismerés édes boldogságától. Megint rám nézett, ezúttal hosszabban. Tétován rámosolyogtam, mire ő elkapta a tekintetét rólam.
Nem bírtam tovább és felálltam a székemről. Tudtam hogy amit teszek az hatalmas baromság és még veszélyes is, de meg kellett tennem. Odamentem hozzá. Láttam hogy rám sandít.
Angie: Szia! - üdvözöltem. Ő csak bólintott. - Leülhetek? - kérdeztem. Egy vállrándítással jelezte hogy mindegy neki. - Egyedül vagy? - faggattam tovább. Ismét bólintott. - Ez furcsa, azt hittem hogy az olyanok mint te családban élnek. - jegyeztem meg.
Megmerevedett és felém fordult. Arany szemeiben gyanakvás lakozott.
Vámpír: Mit értesz az alatt, hogy "olyan" mint én? - kérdezte. A hangja csodálatos volt.
A legszebb zene, tele titkokkal.
Angie: Hát... olyan... "emberek", mint te. - válaszoltam és kellően megnyomtam az ember szót. - Nem úgy tűnik, hogy éppen vadászol.
Végigmért. A szemeiben ellenszenv tükröződött.
Vámpír: Nagyon veszélyes terepre tévedtél kislány! - figyelmeztetett.
Angie: Szeretem a veszélyt, de ha már itt tartunk a szemeid elárulnak. Te nem fogsz bántani. - mondtam és meg akartam fogni a kezét. Felpattant a székről.
Vámpír: Nem tudom ki mondta el neked ezeket, de jobban tennéd ha hallgatnál, mint a sír. Mert legközelebb nem biztos hogy megúszod! - vetette oda, majd faképnél hagyott.
Kecsesen vágott át a tömegen én pedig megbabonázva néztem utána. Egy vámpír... és én beszéltem vele. Hirtelen elgyengültem és úgy éreztem innom kell valami erőset. Rendeltem egy whisky-t jéggel és egyetlen hatalmas korttyal felhajtottam. Az ital végigégette a torkomat és könnybe lábadt a szemem. Pillanatokkal később már kellemes meleget éreztem a végtagjaimban. Megnyugodtam.
A vámpír-kaland után már nem maradtam sokáig. Áldottam az eszemet, hogy taxival jöttem, mert az erős ital eléggé a fejembe szállt. Nem tudtam volna ilyen állapotban vezetni.
Otthon hanyagul ledobáltam magamról a ruhákat és belebújtam a köntösömbe. Nagyon melegem volt. Kitártam a teraszajtót hogy bejöjjön egy kis hűvös éjszakai levegő. Kicsit szédültem, de nagyon jól éreztem magam. Töltöttem magamnak egy pohár bort, majd fel s alá mászkáltam a lakásban, rámtört a pakolhatnék. Bevittem pár könyvet a szobámba, kihoztam onnét egy üres poharat, a ledobott cipőmet visszaraktam a gardróbba.
Hirtelen rám tört a vágy egy kis fagyi után így átvágtam a nappalin a konyha felé. Megtorpantam. Megfordultam. Nem, nem képzelődöm. És ennyire részeg sem vagyok. A vámpír állt előttem, akit ma megismertem. Engem nézett. A szemeiben még mindig gyanakvás látszott.
Angie: Követtél? - kérdeztem.
Vámpír: Honnét tudsz az én fajtámról? - kérdezte és közelebb jött.
Angie: Nem válaszoltál a kérdésemre.
Vámpír: Te sem az enyémre.
Angie: De én kérdeztem előbb! - ellenkeztem.
Vámpír: Na jó... igen, követtelek. - sóhajtott. - Most pedig mond el hogy ki mesélt neked a vámpírokról... Angelina Casiraghy!
Ledermedtem.
Angie: Honnét tudod a nevem? - kérdeztem döbbenten.
Vámpír: A lakók névsorából. - vallotta be.
Angie: Oh! - nyögtem ki. Elmosolyodott az arckifejezésem láttán.
Most aztán tényleg kihagyott a szívverésem. Ez a mosoly valami csodás volt.
Vámpír: Valami izgalmasabbra számítottál? - kérdezte és közelebb jött.
Angie: Igen. - vallottam be. Furcsa érzés kezdett feltörni a lelkem mélyéről.
Vámpír: Most pedig válaszolj, arra amit kérdeztem. Ki mondta el neked ezeket? - kérdezte most már komoly arccal.
Angie: Egy másik vámpír. Ő... egy ismerősöm. Egy barátom.
Vámpír: Jobban meg kellene válogatnod, hogy kikkel barátkozol. - ajánlotta. - Ugye tudod hogy meg kéne öljelek? - kérdezte.
Angie: Akkor mire vársz? - kérdeztem kihívóan.
Vámpír: Te őrült vagy!
Angie: Az lehet, de akkor sem félek tőled. Az életemben nincs semmi amit sajnálnék itthagyni, szóval még szívességet is tennél, ha megölnél! - mondtam és közelebb mentem hozzá, ő pedig hátrálni kezdett.
Vámpír: Azt akarod, hogy megöljelek? - kérdezte döbbenten.
Angie: Nem, De ha megteszed az sem baj.
Vámpír: Akkor mit akarsz tőlem? Miért jöttél oda hozzám? - kérdezte.
Még közelebb mentem. Ő már a falhoz szorult, én pedig megálltam előtte.
Angie: Sokat gondolkodtam ezen. Hogy mit is akarok? De most, hogy te itt vagy azt hiszem már tudom. - suttogtam és egészen közel voltam már hozzá.
Vámpír: Mit... akarsz? - kérdezte kicsit ideges hangon.
Vettem egy nagy levegőt. Lehet hogy most meghalok. De akkor is meg fogom tenni. Rájött, hogy mire készülök, de már túl késő volt. Beleremegett, amikor az ajkaim az övéhez értek. Hideg volt és kemény, mint egy szobor, de édes, akár a kísértés. Lassan eltávolodtam tőle. A szemei válaszok után kutatva fürkészték az arcomat.
Vámpír: Te tényleg őrült vagy! - súgta.
Angie: És ez téged zavar? - kérdeztem.
Vámpír: Nem! - vallotta be és magához húzott.
A szívem nagyot dobbant, mert tudtam hogy az életem veszélyben van. De akartam ezt a veszélyt. Jéghideg ajkai az enyémhez értek és szenvedélyesen csókolni kezdett. Olyan volt mint egy hatalmas hullám, ami maga alá temete és elmossa minden gátlásomat. Belekapaszkodtam a nyakába és még szorosabban hozzásimultam. Köd ereszkedett az elmémre, és valahol a távolban még ott volt Nye, de lassan eltűnt az arca és minden amit eddig ismertem.
Vámpír: Ezt akartad? - kérdezte zihálva és eltolt magától.
Angie: Igen!
Vámpír: Megkaptad amit akartál, de érd be ennyivel! - mondta és mire bármit válaszolhattam volna, már eltűnt.
Lerogytam a kanapéra. Még mindig reszkettem. Félelem és vágy. Akartam őt. Tudtam hogy el fog jönni, és el is jött. Róla álmodtam. Kirohantam a teraszra és kinéztem. Nem láttam senkit és semmit.
Angie: És te beéred ennyivel? - kérdeztem a sötétséget.
Kábultan rogytam be az ágyba, és szinte azonnal elnyomott az álom. Részeg voltam. Nem az italtól, hanem a történtektől. Hogy képes a jég tüzet gerjeszteni? Ez volt az utolsó gondolatom.
Talán csak percek teltek el, talán órák. Felriadtam. Felkapcsoltam a lámpát. Az ágyam mellett állt.
Angie: Visszajöttél! - kiáltottam boldogan.
Vámpír: Igen. Ha még nem jöttél volna rá én is őrült vagyok. - jegyezte meg mosolyogva.
Angie: Én láttalak már téged! - vallottam be.
Vámpír: Ugye most nem a Drakulára célzol? Eléggé szar film.
Angie: Nem. - nevettem. - Álmomban láttalak. Nem emlékeztem az arcodra, de ott a bárban felismertelek.
Vámpír: És a rémálmod valóra vált. - súgta és leült az ágyam szélére.
Angie: Nem félek tőled.
Vámpír: Ezt már bebizonyítottad. - súgta és jeges ujjaival végigcirógatta az arcomat.
Angie: Nem hiszem el, hogy ez megtörténik velem. - súgtam.
Ő odahajolt és lágyan megcsókolt.
Vámpír: Én sem... ezt elhiheted! Te kerestél valamit és megtaláltad én nem kerestem semmit és mégis rád találtam. - mondta halkan és mélyen a szemembe nézett.
A szívem hevesebben vert a szavai hallatán. Megérintettem az arcát, éjszakákon át akartam ezt tenni álmomban, de nem lehetett. És most itt van ő, aki kísértésbe vitt álmomban és megteszi a valóságban is.
Angie: Mi a neved? - kérdeztem.
Vámpír: Adam!
Döbbenten néztem rá. Nem olvasgattam túl sokat a Bibliát, de ezt azért már jelnek lehetett venni. És talán így 21. századi a történet. Én vagyok Éva és egy Adam nevű vámpír ejt bűnbe. De még az sem érdekel, ha emiatt büntetés jár majd.