5. Baljós álmok

A június már a vége felé járt. A nappalok hosszúak és forróak voltak, az éjszakák rövidek de annál fülledtebbek. Nem aludtam túl jól ezekben a napokban. Egyrészt a meleg miatt, másrészt az álmaim miatt. Baljós, sötét álmok voltak, értelem nélkül. Nem érettem miért? Hiszen minden csodásan alakult. A cégnél minden rendben volt, és lassan kezdtem úgy érezni, hogy kézben tartom a dolgokat és már nem csupán egy báb vagyok, akit a nálam okosabbak mozgatnak. Robert-tel is javult a kapcsolatom. Már elfogadta, hogy csak barátként tekintek rá és Nye miatt sem fújt annyira. Sokkal könnyebb volt így mindenki számára.
Nye és én remekül megvoltunk. Minden éjszakát nálam töltött, aztán hajnalban kisurrant és mire én elkészültem, addigra lent várt a csillogó sportkocsinak támaszkodva. Így aztán megváltam a sofőrömtől, hiszen nem volt már rá szükség. Az irodában igyekeztünk illendően viselkedni, bár ez nem mindig jött össze, amivel elegendő témát adtunk Lonnie-nak és Sarah-nak. Egyébként ős és Dax elkezdtek randizgatni és úgy tűnik a történelem ismétli önmagát: most Dax-en volt a sor, hogy aggódjon Sarah reakciója miatt. Az igazságot nem lehet sokáig titkolni.
Megismerkedtem Leah-val. Eleinte furcsa volt, hogy úgy bánik velem mintha a barátnőm lenne, de aztán megszoktam a közvetlenségét és megkedveltem őt. Jó volt látni hogy két különböző lény... egy vámpír és a egy vérfarkas képesek együtt élni, szeretik egymást. Valahogy erőt adott nekem és reményt. Talán akkor egy ember és egy árnyjáró és lehetnek boldogok.
Hétvégenként Nye próbált emberi programokat kitalálni. Moziba mentünk, vacsorázni, bulizni, a tengerhez. Csupa olyan dolgot csináltunk amit a normális emberek szoktak. Néha az volt az érzésem, hogy görcsösen próbál távol tartani az ő világától. És ez egyre frusztrálóbb lett. Olyan volt mintha el fal lenne köztünk.
Nem szeretett beszélni a képességeiről, vagy a többiekről és nem akarta hogy velük legyek. Arról pedig hallani sem akart hogy meglátogassuk a Cullen családot. Ha csak felhoztam a témát, egy másodperc alatt képes volt dühbe gurulni, és ilyenkor nyomorultul éreztem magam.
A másik, és talán legnyomasztóbb dolog a kettőnk testi kapcsolata volt. Vagy inkább annak hiánya. A házasságom előtt, nem volt senkim, így nem nagyon foglalkoztatott a szex. Travis-szel pedig nem igazán működött, és eléggé kellemetlen volt. Utána már kifejezetten taszított a gondolat.
De úgy tűnt, a hormonjaim működésbe léptek, mert ez igazat megvallva nem is nagyon tudtam másra koncentrálni. A félresikerült próbálkozásunk után minden este kísérletet tettem a "gyakorlásra", de Nye általában rövid idő alatt visszavonulót fújt, vagy egészen egyszerűen megtagadta még a próbálkozást is. Az indok mindig ugyanaz volt: úgy érzi még nincs elég önuralma ahhoz, hogy meg tudja óvni a testi épségemet és saját magát kontrollálja.
Így aztán rendszerint eléggé zaklatott állapotban tértünk nyugovóra. És az álmok minden éjjel kísértettek. Ugyanaz az álom volt, mint amit már évek óta láttam. Minden a zuhanással kezdődött. Aztán elmerültem egy örvénylő, háborgó jéghideg vízben, az áramlatok messzire sodortak és egyre mélyebbre süllyedtem. A víz melegebb lett, vagy csak azért éreztem így, mert belül lángokban állt a testem. Meg kellett volna halnom. Meg kellett volna fulladnom. Ehelyett ott lebegtem félúton a halál és az élet között. Alattam a sötét mélység, fölöttem a fény. A testem görcsben volt, az izmaim megfeszültek, a vénáimban eleven tűz száguldott. A szívem olyan vadul vert, hogy majdnem darabokra szaggatta a bordáimat. Sikítottam, de a víz elnyelte a hangom. Nem tudtam mozdulni. Vártam. A kínzó lángolás lassan múlni kezdett és valamiféle zsibbadásba ment át. A szívem dobbanásai pedig apró rángásokká váltak és egyre ritkultak. Mint a haldokló galamb szárnyverdesései. Újra... hosszú szünet... még egy... pár perc... és most azt utolsó... vége. Hirtelen magával ragadott az áramlat és a hullámok elvittek valahová. A lábam és a karjaim szilárd talajt értek. Újabb hullám... most már az egész testem érzékelte a partot. Próbáltam megmozdulni, magamhoz térni. Egy újabb hullám tört rám és ettől felébredtem. Lassan kinyíltak a szemeim, és az agyam működni kezdett. Nem éreztem mást csak kínzó szomjúságot. Az első dolog amit megpillantottam egy hófehér farkas volt. A sekély vízben állt és tétovázva nézett engem. Mintha várna valamire...
De hogy mire is pontosan, azt sohasem tudtam meg, mert itt mindig félbeszakadt az álom. Aztán újra felbukkant Bella és magával csalt abba a bűnbarlangba. És minden pont úgy történt mint az első alkalommal. Csak egyvalami változott. Egy kicsivel mindig közelebb kerültem a kígyót tartó vámpírhoz. Egyre jobban elbűvölt és csábított. Egyre inkább vágytam rá. De akárhányszor meg akartam érinteni, a kígyó nem engedte és megmart. Ilyenkor általában sikítozni kezdtem, mert zuhantam. Mintha a régi álmom kezdete lett volna. De sohasem derült ki, mert Nye felébresztett. A karjába vett és addig ringatott, amíg abba nem hagytam a reszketést. Aztán amikor megnyugodtam kissé, akkor próbálta kiszedni belőlem, hogy mit álmodtam. A vámpíros álomra valahogy sohasem emlékeztem. Csak annyi maradt meg, hogy Bella elvitt magával egy helyre és ott volt egy vámpír. De a részletek, az illatok, a történések nagy része homályba veszett, csakúgy mint az arc, ami álmomban annyira elbűvölt.
A másik álmomról nem szívesen beszéltem. Nem találtam a megfelelő szavakat hogy leírjam azt az érzést. Így aztán... Nye-nak be kellett érni azzal hogy fuldoklom, de mégsem halok meg. Éreztem hogy magát okolja a lidércnyomások miatt, de nem tudtam elégszer elmondani neki, hogy ő az egyetlen jó dolog az életemben. Nélküle semmi sem lenne. Csak üresség. És fájdalom.
Ő az oka annak hogy lélegzem, ő minden gondolatom, övé minden szívdobbanásom. De ezt hiába ismételtem el neki. Ő csak szomorúan rám nézett és így szólt.
Nye: Talán így van... az kezemben van az életed. És lehet hogy minden lélegzeted és szívdobbanásod meg van számlálva. - suttogta. - Te vagy a mindenem. És mégis tönkreteszlek.
Angie: Nem... - ellenkeztem.
Nye: Hát nem látod? A barátaiddal már nem is találkozol. A családoddal sem... semmi más nem érdekel csak az én őrült, értelmetlen világom és a szörnyek akik benne élnek! - kiáltotta elkeseredetten. - És ez ellen a tudatod is tiltakozik. Fogalmad sincs milyen érzés nekem minden éjjel végigasszisztálni a rémálmaidat. Nem tudod milyen látvány vagy akkor remegve, leizzadva, könnyes arccal. - sorolta és elkeseredetten beletúrt a hajába. - Bárcsak... lett volna erőm, hogy elhagyjalak.
Angie: Ne mondd ezt kérlek. - suttogtam és szorosan hozzábújtam. - Szeretlek. Ha elhagynál abba belehalnék...
Nye: Abba fogsz belehalni ha veled maradok. - válaszolta.
Angie: Kérlek... ne mondd ezt. Nem akarom hallani. Velem kell hogy maradj. - suttogtam immáron sírva. - Rajtad kívül nincs senkim.
Nye: Lina... - súgta. - El kell engedned.
Angie: Nem! - zokogtam. - Nem, nem! Azt nem!
Nye: Ssss!Ne sírj! Megszakad a szívem. - súgta és a karjába vett, majd leült velem a kanapéra. - Ne sírj! Minden rendben lesz. Itt vagyok... szeretlek!