11. Őrült

Nem sok fogalmam volt a szerelemről eddig. Emberi életem emlékei halványak és gyengék voltak de legfőképpen régiek. És az elmúlt közel 80 év alatt reményem sem lehetett rá, hogy megtapasztalom a szerelmet. Főleg nem egy emberrel.
És most itt voltam. Fülig szerelmesen. Egy emberbe. Akit mindössze két napja ismerek. Annyira más volt ez, mint a filmekben, a zenében és a könyvekben. Számtalan szerző, millió műve sem tudná pontosan leírni. De az is lehet hogy az én szerelmem más. Minden értelmet nyert általa. Olyan voltam eddig mint egy bolygó, ami szabadon bolyong a világegyetemben, univerzumok között és most hirtelen bekerült egy másik égitest tömegvonzásába.
Képtelen voltam levenni Angelina-ról a szemem, tudni akartam minden titkát. Az életét akartam. Nem elvenni, csak a részévé válni. Örökre. Mégpedig az én fogalmaim szerint.
Rengeteg kérdésem volt hozzá, azt sem tudtam hol kezdjem. Másfelől pedig féltem az ő kérdéseitől. Szégyelltem a múltamat. Az a rengeteg élet amit kioltottam... értelmetlenül. A vér mámorában élve, vakon és elvadulva. Senki sem tudna szeretni egy ilyen lényt.
Adam: Nem túl nagy ez lakás egy 20 éves lánynak? - kérdeztem, amikor követtem őt a gardróbjába. Több ruha volt ott, mint egy üzletben.
Angie: Szeretem a tágas tereket. - felelte gondolkodás nélkül.
Adam: Mivel is foglalkozol?
Angie: Egy reklámügynökséget vezetek. - fordult felém. Komolyan gondolta.
Adam: És ki bízott meg ezzel a feladattal?
Angie: Én bíztam meg magamat. Enyém az ügynökség. - felelte. Erre nem tudtam mit mondani. - Az apám hagyta rám. Pár hónapja halt meg.
Adam: Sajnálom. - feleltem.
Láttam rajta, hogy ez fáj neki. Biztosan nagyon szerette az édesapját.
Adam: És az anyukád?
Angie: Ő a keleti parton él. - felelte és nagyot sóhajtott. - Nem túl jó a viszonyunk.
Adam: Nem örül neki, hogy önállósítottad magad? - találgattam.
Angie: Olyasmi. De leginkább az bosszantja hogy elváltam. - felelte és kicsit ijedten nézett rám.
Meglepődtem.
Adam: Te férjnél voltál? - kérdeztem hitetlen hangon.
Angie: Aham... fél évig. De... - ismét sóhajtott. - nem ő volt a férjek gyöngye. Igazából nem szeretett engem, csak az örökségemet akarta. És amikor rájött, hogy nem kaphatja meg, akkor gyorsan megszabadult tőlem. Azóta már újra megnősült és gyereke is született. - mesélte és közben a ruhái között matatott. - Bár a gyerek már akkor útban volt, amikor még házasok voltunk. - tette hozzá.
Megdöbbentem. Erre nem számítottam. Ostoba tinédzserkori lázadásnak hittem, vagy esetleg az első szerelem hevének. De ez... még vámpírként is megrázó volt hallani.
Adam: Nekem nehéz megérteni az ilyesmit. - mentegetőztem. - Biztosan nagyon szenvedtél.
Angie: Fájdalmas időszak volt. - mondta és nagy levegőt vett. - Ne beszéljünk róla többet.
Bólintottam. Nem akartam feltépni a sebeit, de rengeteg kérdés megválaszolatlan maradt. Úgy döntöttem elteszem őket későbbre. Témát váltottam.
Adam: Szóval vámpírokkal barátkozol? - kérdeztem.
Angie: Igen, többek között. - válaszolta és hamisan csillogott a szeme. Rosszat sejtettem.
Adam: Többek között? - kérdeztem vissza. - És még?
Angie: Hallottál már olyanról hogy alakváltó? - kérdezte.
Megmerevedtem. Hogy hallottam e? Majdnem végzett velem egy...
Adam: Farkas-ra gondolsz? - kérdeztem óvatosan.
Angie: Például. És párducra.
Megint meglepett. Hallottam már róla, hogy létezik ilyen is. De hogy Los Angelesben...
Adam: Te valami Van Helsing vagy nőben? Vagy mi? - kérdeztem idegesen nevetve.
Angie: Úgy nézek ki? - mosolygott.
Végignéztem rajta. Törékeny testű, hófehér bőrű és porcelánbaba szépségű. Nem, egyáltalán nem úgy nézett ki mint egy vámpírvadász. Ennek ellenére engem mégis zsákmányul ejtett.
Adam: Hogy történt ez? Mármint... hogy találkoztál az én fajtámmal és azokkal a... az alakváltókkal?
Angie: Felvettem őket a cégemhez. - felelte. Ez most sok volt nekem. Döbbenten néztem rá. Ő csak mosolygott. - Nyugi, nem hirdetésben kerestem vámpírt betöltendő állásra. Így alakult. És az életrajzukban sem volt benne. Csak később jöttem rá, hogy mik ők. - magyarázta.
Egyre inkább elképesztett. De ezzel együtt méginkább beleszerettem. Odaléptem hozzá és átöleltem. Ő a karomba simult és a fejét a mellkasomhoz nyomta. Mintha a szívdobbanásomat akarná meghallani.
Adam: És mit csináltál amikor rájöttél ezekre a... dolgokra? - faggattam.
Angie: Sokkot kaptam. - ismerte be.
Elborult az arca és tudtam hogy most az emlékeivel küzd.
Adam: Nem kell róla beszélned. - súgtam. Ő megrázta a fejét.
Angie: Eleinte ijesztő volt. De amikor mindent megtudtam róluk, már nem féltem. Inkább érdekelni kezdett ez a másik, izgalmas világ. Még sohasem volt ennyi titkom, de nagyon jó érzés hogy van egy titkos életem. - ismerte be.
Ez nagyon tetszett nekem. De akkor különös gyanú ébredt bennem.
Adam: Amikor először megcsókolt... valahogy... nagyon gyakorlottnak tűntél. És itt most nem a technikádra célzok. Hanem arra, hogy nem én vagyok az első lény akivel ezt megtetted, Igaz? - kérdeztem.
Angie: Mit számít ez... most már te vagy az egyetlen akit meg akarok csókolni. - felelte és lábujjhegyre állt. Felkínálta magát.
Adam: Szóval az expasid is vámpír volt? - kérdeztem.
Angie: Nem.
Adam: Alakváltó? - kérdeztem és kezdtem furcsán dühös lenni. Eltávolodtam tőle.
Angie: Nem.
Adam: Angelina... szeretném ha egyenes választ adnál! - mondtam komoly hangon.
Megváltozott az arca. A távolba meredt. A szemei már nem láttak engem és most sokkal törékenyebben tűnt. Ijedtem néztem rá. Rosszul van? Ekkor megjelent valami a szemében. Rájöttem, hogy sír. Nagyon megijedtem, nem tudtam mit tegyek. Még sohasem láttam embert sírni. Miattam még sohasem sírt senki.
Adam: Angelina...
Angie: Mi van? - kérdezte ingerült hangon és megtörölte a szemét.
Adam: Sajnálom. - súgtam és közelebb léptem, de ő hátrálni kezdett és megfordult.
Angie: Lementem a nap... - mondta. Megértettem.
Adam: Így küldesz el? - kérdeztem csalódottan.
Nem fordult meg, csak a lábával tett egy ideges mozdulatot. Én is dühös voltam. Kisétáltam a gardróbból és magára hagytam. A városra már sötétség borult és nagyon mehetnékem támadt. Ijesztő érzések kavarogtak bennem. Szerettem volna üvölteni egyet, vagy összezúzni valamit.
Még egyszer utoljára visszanéztem. De ő nem jött utánam. Hát jó. Ennyi volt.

Miért kell ennyire bonyolultnak lennie? Miért kellett kérdéseket feltennie? Olyanokat, amik miatt én is kérdezni akarok. De nem tőle, hanem... valaki mástól. El akartam őt felejteni végleg. Egy időre sikerült is. Adam teljesen elhalványította az emlékét és a szerelmet amit éreztem. Kitúrta őt a szívemből és a helyére költözött. De... elég volt egy apró utalás és ismét itt volt, hogy bántson. Hogy csókoltam e valaha más lényt? Igen, és a szívem beleszakadt. És most téged szeretlek. És lehet, hogy miattad is szenvednem kell.
Összeomlottam. Térdre ereszkedtem és mindkét karomat magam köré fontam. Rettegtem, hogy Nye visszajön. De attól is féltem, hogy mi lesz ha nem jön vissza. Behunytam a szemem és próbáltam felidézni az arcát. A szemét.
Nem ez nem az ő arca... erősebben próbáltam. Ziháltam és forró könnyek égették a bőrömet. Nem emlékszem rá. Ez nem ő. Hogy történhetett? Hogy lehetséges ez?
Adam mindent elsöpört, teljesen felforgatta az életem. Csak az ő arca élt az emlékeimben, az ő hangja. Csak egyetlen nevet zengett az agyam. Adam... És Nye valahol a háttérben lassan egy lidérccé vált, akinek pusztán az említésétől is rettegni kezdek. Felültem. Minden világos volt, legalábbis annak tűnt. Megtöröltem a szemem és kibotorkáltam a szobámba, majd a nappaliba.
Jeges rémület fogott el.
Angie: Adam? - hívtam. - Adam! - kiáltottam hangosabban és a könnyeim ismét előtörtek.
Kirohantam a teraszra. Odakint már sötét volt és nem láttam semmit. Deja vu-m volt. Átéltem már ugyanezt. Nem... ez nem történhet meg! Berohantam a szobámba és magamra rángattam a tornacipőmet és a bőrkabátomat. Mást nem is vettem magamhoz, még a lakást sem zártam be. A lift nem volt az emeleten, ezért a lépcsőn rohantam le.
Az utcára érve körülnéztem. Most mit tegyek? Hol találhatnám meg? Sírva fakadtam. Rohanni kezdtem a semmibe. A város még nyüzsgött és sokan megbámultak, amint zokogva, kiabálva futok, akár egy őrült.
Már nem kaptam levegőt, de tudtam hogy nem állhatok meg. Őt nem engedem el. Gyorsabban futottam és ignoráltam minden fájdalmat és gyengeséget.

Kifelé hajtottam a városból, tövig nyomva a gázt. A motorom sorra előzte meg a kocsikat. Dühös voltam és megbántott. Igen, tudtam, hogy volt valaki ez életében előttem. Akinek a puszta említésétől is kiborul. Először éreztem ilyet és nem bírtam neki nevet adni. Ekkor valami feljajdult bennem. Mintha valaki a nevemet kiáltotta volna. Fékeztem. Hallottam, hogy dudálnak, de nem érdekelt. Megfordultam a motorral és visszafelé száguldottam.
Pár perc alatt ott voltam a lakásánál. Amint levettem a sisakomat, azonnal megéreztem az illatát. Mit keresett lent az utcán? Követni kezdtem az ismerős esszenciát. Mit csinált ez a zakkant nő? Megint egy ismeretlen érzés kerített hatalmába. Még sohasem féltettem senkit.
Próbáltam emberi tempóban futni, de ahogy az illat erősebb lett, az ösztöneim kezdtek beindulni. Tudtam, hogy a közelben van. Megpillantottam. A kereszteződésben állt ás tanácstalanul fordult egyik irányból a másikba. Mintha azon gondolkozna hogy merre induljon. Láttam, hogy reszket és csupa könny volt az arca. Hallottam, hogy a szíve rendezetlenül dobog, olyan hangosan, hogyha csak arra koncentráltam, teljesen elnyomta a város zaját.
Lassítottam és elindultam felé. Olyan ijedtnek tűnt. Felém fordult, mintha tudná, hogy itt vagyok. Az arca megváltozott és a szája elé kapta a kezét, majd rohanni kezdett felém. Én ösztönösen kitártam a karomat. Ő pedig zokogva a nyakamba ugrott és belém kapaszkodott. Minden nyomasztó érzés elmúlt. Magamhoz öleltem és próbáltam megnyugtatni.
Angie: Azt hittem... - zokogta. - hogy... azt hittem... örökre elhagytál!
Adam: Soha, sohasem hagynálak el! - feleltem.
Lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Ő magához húzott és szédítő szenvedéllyel viszonozta a csókomat.
Angie: Soha többé nem hagysz el? - kérdezte aggódva.
Adam: Nem. És nem érdekel a múltad. És az sem érdekel, ha előttem magával az ördöggel volt dolgod! - tettem hozzá.
Angie: Ami azt illeti nem jársz messze az igazságtól. - mondta még mindig szipogva.
Belenézett a szemembe. Nem számít már semmi. Nincs múlt, nincs jövő. Csak a jelen van. Csak ő és én.
Adam: Menjünk haza, jó? - kérdeztem és kézen fogtam. Ő rám mosolygott.
Ennyi drámát az elmúlt 20 évben nem éltem át, mint az elmúlt 2 napban. De ez jó volt. Nagyon jó. Akartam ezt a makacs, bátor, szeszélyes, érzékeny lányt, jobban mint bármit a világon. Én akartam lenni számára a világ. Őrült vagyok? Biztosan. Nem érdekel? Naná, hogy nem!