12. Titkok

Nem tudtam betelni Adam tökéletes arcának látványával. Csak feküdtünk az ágyamon és néztük egymást. Még csak nem is beszéltünk. De nekem ennyi bőven elég volt. Itt van velem és gyönyörű borostyánszínű szemeit le nem venné az én arcomról.
Adam: Nem untatlak? - kérdezte egy idő múlva. Én csak megráztam a fejem. - Azon gondolkoztam... hogy lenne e kedved motorozni? - kérdezte.
Meglepődtem. Persze tudtam már, hogy ő egy elképesztő fekete motorcsodával közlekedik. Én ezt a típust általában remegő bámulattal figyeltem. Vonzott és taszított egyaránt.
Angie: Mármint... most? - kérdeztem. Ő mosolyogva bólintott.
Tétovázni kezdetem. Erős volt a kísértés. Felültem és beletúrtam összegubancolódott hajamba. Adam külseje persze tökéletes volt.
Adam: Bizonytalannak tűnsz. - jegyezte meg.
Angie: Igen, de nem arról van szó, hogy nem szeretném, csak éppen este 11 van és nekem holnap be kell mennem az irodába. - magyarázkodtam. Ami az illeti igaz volt a kifogás.
Adam: Oh... sajnálom. Erre nem gondoltam. - motyogta kicsit csalódottan. - Azért maradhatok? - kérdezte rögtön.
Angie: Igen, nagyon szeretném hogy maradj! - feleltem és megfogtam a kezét.
Ő a karjába húzott és visszadőlt velem együtt a párnák közé. Arcát a hajamba temette és halkan dúdolni kezdett. Behunytam a szemem. Nyugalmat éreztem és biztonságot. Csodálatos volt.
Adam: Hajnalban el kell mennem. Mielőtt még felkel a nap. - szólalt meg pár perc múlva.
Kinyitottam a szemem és kétségbeesetten néztem rá.
Angie: Muszáj?
Adam: David már biztosan ideges, hogy hol maradok ennyi ideig. És azt hiszem vadásznom is kellene. Csak a biztonság kedvéért.
Bólintottam. Érthető indokok voltak, de akkor is rosszul esett hogy magamra hagy.
Angie: És látlak holnap? - kérdeztem remegő hangon.
Adam: Egészen biztosan. Talán elmehetnénk valahová estefele. Szívesen megmutatnám neked az én világomat. - mondta rejtélyes mosollyal. Kíváncsi lettem.
Angie: Most félnem kellene? - kérdeztem ingerkedő hangon és szembefordultam vele.
Adam: Már azóta félned kellene, hogy a lakásodba csábítottál. - súgta.
Megborzongtam. A veszély még sohasem volt ennyire izgató, mint most.
Angie: Nem tudsz rám ijeszteni... - súgtam.
Adam: Honnét tudod? - kérdezte és kivillantotta a fogait. Én felhúztam a szemöldökömet, ő pedig felmordult és rám vetette magát. - A szíved majd kiugrik a helyéről, még hogy nem tudlak megijeszteni! - jegyezte meg diadalittas mosollyal.
Angie: Szóval azt hiszed, hogy akárhányszor egy nőnek a közeledben hevesebben vert a szíve, akkor ő félt? - kérdeztem.
Adam: Még sohasem volt hozzám ember ennyire közel. - felelte. - De ha mégis, akkor rend szerint nem maradt már ideje félni. - tette hozzá. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, amikor felfogtam a szavai jelentését.
Adam: El sem tudom képzelni, hogy miért van az... - súgta és egy pillanatra elhallgatott, majd beszívta az illatomat. - hogy a véred egyáltalán nem vonz. Néha, ha hirtelen mozdulatot teszel, vagy hozzám érsz... attól félek, hogy most megtörténik és... - elhallgatott. - De nem. Másképp nem bírok rád nézni.
Elmosolyodtam és lehúztam őt magamhoz. Jeges ajkai ismét megperzseltek. Beszívtam szédítő illatát és hirtelen kellemes zsibbadás járta át a testemet. A csókja olyan volt mintha tömény alkoholt innék. Megrészegített, de egyre többet akartam. A függője lettem. A kezei elindultak a testemen és még a ruhán át és éreztem a hűvösségét. Megmozdítottam a lábaimat és átkulcsoltam őket körülötte. Ő felnyögött és kicsit eltávolodott tőlem.
Adam: Néha már úgy érzem, hogy én vagyok az áldozat és te a vadász. - súgta.
Angie: Miért? - kérdeztem.
Adam: Teljesen elgyengítesz, szinte hipnotizálsz... és olyan dolgokra veszel rá, amikről nem is tudtam hogy akarom őket. - felelte csillogó szemekkel.
Angie: Azt hittem a vámpíroknál a testi vágy nagyjából ugyanazt jelenti, mint nálunk embereknél. - feleltem. Ő elkomorodott.
Adam: Hát... lehetséges.
Angie: Oh... elfelejtettem hogy az emberi emlékeid eléggé homályosak - kaptam észhez. Ő csak megrázta a fejét.
Adam: Emberként nem voltam valami vonzó. A hajam vörös volt és esetlenül vékony voltam. Akár egy udvari-bolond. - csóválta a fejét. - Fogalmam sincs hogy milyen lehet embereként együtt lenni valakivel.
Angie: Vámpírként sem lehet nagyon más. - vontam meg a vállam. Ő furcsán nézett rám.
Hirtelen érdekes gondolat futott át rajtam. Ő eléggé sunyin nézett rám ahhoz hogy ne bírjam ki és rákérdezzek:
Angie: Adam... te még szűz vagy?
Adam: Nem vagyok benne biztos hogy egy vámpír esetében a szűz a legtalálóbb kifejezés e! - csóválta a fejét. Én rámeredtem. - De ha már itt tartunk... igen.
Angie: Oh! - nyögtem ki.
Adam: Te vagy az első nő, akit megkívántam...úgy. - tette hozzá.
Angie: Ez azért hízelgő. - feleltem.
Különös érzés volt. Lehetséges, hogy ezt a csodálatos, tökéletes már-már szívszaggatóan gyönyörű lényt csakis nekem szánta a sors? És akkor ebben a percben láttam magunkat együtt örökké. Láttam magamat vámpírként ragyogó borostyánszemekkel. És ezt akartam. Vele lenni. Örökké. Bármi áron.

Reggel álomittasan pislogtam, mire eljutott az agyamig, hogy Adam eltűnt. A helyén, ahol feküdt csak egy gyönyörű fehér virág hevert. Megszagoltam. Jázmin. Ismerős volt az illat. Otthon a házunk kertjében jópár bokor volt belőle. Említettem is Adam-nek, amikor arról kérdezett, hogy mik azok az illatok amik az otthonomra emlékeztetnek. A jázmin és az eső illata. Ezt feleltem. És most boldogság árasztott el, hogy emlékezett erre. De vajon honnét szerzett nekem virágot hajnalban? Ez talán örök rejtély marad.
Nem sok kedvem volt bemenni az irodába, de tudtam hogy Robert számít rám. Hirtelen a szívverésem is kihagyott. Lonnie? Vajon beszélt... vele...? Még csak gondolatban sem akartam kiejteni a nevét és amikor az arca megjelent előttem villámgyorsan visszavonulót fújtan és próbáltam bármi mást felidézni. Ő számomra örökre egybeforrt a fájdalom fogalmával. És soha többé nekem akartam fájdalmat érezni. Azt a fájdalmat főleg nem.
Nagyot sóhajtottam és bevonszoltam magam a fürdőbe. A reggeli teendőimet rutinosan és megszokottan végeztem. A hajamat kivasaltam és visszafogottan kifestettem magam. Kiválasztottam egy farmert fehér pólóval és fekete zakóval, ami tökéletesen simult az alakomra. A lábamra piros magassarkút húztam és a derekamra piros lakkövet csatoltam. Jól éreztem magam így. Az órára pillantottam. Még volt fél órám, így kilakkoztam a körmömet is. Elmélázva figyeltem a végeredményt. A nevelőmön mindig azt mondta, hogy csak a léha életű nők festik pirosra a körmüket. És vajon azok, akik egy vámpírral akarják leélni az életüket? Ők megtehetik?
Egy pillanatra meghökkentem, amikor megláttam a kocsimat. Elfelejtettem, hogy ilyen... vad látványt nyújt. Úgy tűnik mostanában a kelleténél jobban vonzanak a vad dolgok.
Élvezettel hajtottam végig a városon. Az idő kellemes volt, a nap szikrázóan sütött, de érezni lehetett hogy ma nem lesz fullasztó a hőség. A parkoló már megtelt, de szerencsére a szokott helyemet még nem foglalták el. Kiszállva a kocsiból megpillantottam az ismerős terepjárót. Már nem dobbant meg a szívem a látványára. Rob kedvesen mosolyogva intett és én visszaintegettem. Meglepetésemre odajött hozzám.
Rob: Jó reggelt! Szép napunk van, ugye?
Angie: Igen, nagyon kellemes az idő. - feleltem. Elindultunk.
Rob: Leah üdvözöl. - felelte kis hallgatás után.
Angie: Én is őt... és Ephraimot is. - tettem hozzá. Még Dax említette hetekkel ezelőtt, hogy Ephraim valójában itt maradt.
Rob: Oh... na igen. Ez érdekes történet. - felelte.
Angie: Jól van? - kérdeztem aggódva. Felidéztem Ephraim gyermekien kedves arcát és őszinte mosolyát.
Rob: Fogalmunk sincs. - felelte és megadó mozdulatot tett a kezével. - Elment.
Angie:Dax azt mondta ti vigyáztok rá, és az csak fedősztori volt hogy ő is elment... vele. - tettem hozzá.
Rob: Ez igaz. De sajnos... úgy alakult... hogy pár percre egyedül hagytuk. Még amikor a lángolása tartott. - magyarázta. - És amikor visszamentünk az ablak nyitva állt és ő eltűnt.
Angie: Átalakult és eltűnt? - kérdeztem a kelleténél hangosabban. Rob csendre intett.
Rob: Igen, de erről Nye nem tud. - súgta. A név hallatán összeszorult a gyomrom. - Ha tudná darabokra tépne minket. - mondta megborzongva. - Próbáltuk megtalálni Ephraimot, de nyoma veszett. Még belegondolni is rossz hogy egyedül bolyong, újszülött vámpírként.
Angie: Cullenék nem segíthetnek? - kérdeztem.
Rob: Nos... ami azt illeti nem mertünk nekik szólni. Leah úgy gondolja, hogy Nye ott van Forks-ban.
Ismét kellemetlen lökést éreztem a mellkasomban. Meg is kellett állnom egy pillanatra. Vettem egy nagy levegőt, hogy a gyomorgörcs elmúljon.
Rob: Jól vagy? - kérdezte és aggódva fürkészett.
Angie: Igen... csak egy kicsit háborog a gyomrom. - feleltem. - Szóval... te nem is tudjátok igazából, hogy hol van ő?
Rob: Nem, nem mondta meg. A mobilját itt hagyta. Csak Lonnie-t hívja fel minden hétfőn és pénteken. Tudni akarja hogy jól vagy e. - mondta együtt érző mosollyal.
Elakadt a lélegzetem. Ma hétfő van.
Angie: Siessünk.... nekem fontos dolgom van. - sürgettem.
Rob: Én megvárnám a többieket. - tétovázott a lift előtt.
Angie: Jó, hát akkor... fent találkozunk. - intettem neki, majd beszálltam a liftbe.
Türelmetlenül toporogtam és magamban sürgettem a liftet. Szinte kirontottam az előtérbe. Lonnie-t szokás szerint Sarah asztalánál találtam. Most éppen egy magazin felett nevetgéltek.
Sarah: Angie! Hogy vagy ma? - üdvözölt.
Angie: Remekül! Lonnie! Az irodámba, most! - intettem.
Lonnie: Ájáájjj! - csóválta a fejét és követett.
Amint becsukta az ajtót, már neki is rontottam a kérdéseimmel.
Angie: Elmondtad Nye-nak, hogy egy férfit találtál a lakásomban? - kérdeztem. Ő csak bámult. - Lonnie?
Lonnie: Oh... hát nem. Még nem hívott. - felelte. Én felsóhajtottam.
Angie: Helyes! Ne szólj neki. Kérlek! - tettem hozzá.
Lonnie: De ő megkért...
Angie: Lonnie!Kérlek... - fogtam esedezőre. - Na....
Lonnie: Jaj, miért csinálod ezt? - forgatta a szemét. - Hát jó! De cserébe el kell mondanod, hogy mi a helyzet azzal az Adam-mel!
Angie: Hát... úgy néz ki komoly a dolog! - feleltem az igazsághoz híven.
Lonnie: Nagyszerű! - tapsikolt. - Hihetetlenül vonzó pasi! Áruld már el melyik bárban csípted nyakon? Én is elmegyek oda.
Angie: Azt hiszem Alvilág a neve.
Lonnie: Nem túl biztató név! Gondolom fura alakok járnak oda. - fintorgott. - Nem szeretem a csúnya embereket! - látványosan megborzongott.
Én csak a fejemet csóváltam. Máris sokkal felszabadultabb lettem. Megkértem Lonnie-t hogy hozzon nekem egy kávét és egy fánkot. Én pedig belevetettem magam a papírmunkába.

A nappaliba lépve David-et a tévé előtt találtam. A csatornák közt kapcsolgatott türelmetlenül. Amikor meghallotta a lépteimet, felugrott és felém indult.
David: Hol voltál? - szegezte nekem a kérdést. - Már aggódtam hogy történt valami. A rossz napjaidon hajlamos vagy hülyeségekre. - emlékeztetett.
Adam: Nyugi, minden ok. - feleltem mosolyogva.
David: Nagyon furcsa vagy.
Adam: Úgy találod? - kérdeztem vissza.
David: Történt valami. - jelentette ki. - És látom, hogy két perc múlva le leszek döbbenve. - tette hozzá.
Adam: Igen, az biztos! - kuncogtam. Ledobtam magam a kanapéra és a lábamat feltettem az asztalra.
David: Mi történt?
Adam: Szerelmes vagyok! - mondtam egyszerűen. David elnevette magát.
David: Nahát, micsoda hír! - csóválta a fejét. - És hol ismerted meg?
Adam: Csak úgy egymásba botlottunk. - mondtam az igazsághoz híven.
David: Csak úgy? De hol?
Adam: Az Alvilágban.
David: Oh... hát igazán összeillő páros lehettek ha ő is olyan helyekre jár. - jelentette ki. - Hány éves?
Adam: 20!
David: Eléggé fiatal, nem lesz gond vele? - kérdezte. Rámeredtem.
Most jön a neheze.
David: Vagy... nem vegetáriánus? - kérdezte.
Adam: Ő... egy ember. - vallottam be.
David elmosolyodott. Azt hitte viccelek vele. Aztán az arcomat látva elsápadt. A szemei idegesen méregettek.
David: Egy... ember... - súgta. - De, hogy? Hogy jutott ilyesmi az eszedbe! - kiáltotta most már dühösen. - Belegondoltál mi lesz ha rájön, hogy vámpír vagy?
Adam: Tudja. - feleltem. David döbbenten nézett rám.
David: Elmondtad neki?
Adam: Nem. Ő tudott rólunk. Odajött hozzám és megmondta hogy tudja mi vagyok. - magyaráztam, majd tömören elmondtam a történet többi lényeges részét is. - És mire észbe kaptam, már teljesen belehabarodtam. És úgy tűnik ő is belém.
David: Hát ez... - dadogta. - Hú... És hogy bírod?
Adam: Ez a legfurább...
David: Na ne mond! - csapta össze a kezét.
Adam: Egyáltalán nem vágyom a vérére. Még csak nem is égeti a torkom, ha megcsókolom akkor sem...
David: Te... megcsókolod? - hüledezett.
Széles mosollyal bólintottam. David még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét.
David: Megszoktam már hogy furcsa dolgokat művelsz, hogyha rád jön a flúgos futam. De...ez! - türelmetlenül felém intett. - És mit gondolsz mi lesz ebből?
Adam: Gondolom idővel átváltoztatom. - feleltem.
David: Miért nem teszed meg most?
Adam: Nem tudom... kíváncsi vagyok. - vallottam be. - Ő egy ember... és el sem tudod képzelni mennyire jó érzés a melegsége. Milyen finom és törékeny... - soroltam.
David úgy nézett rám, mint egy dilisre szokás. Nem zavart. Ha megismeri Angelina-t, majd megérti.

Négy órakor Lonnie-val ballagtunk ki az irodából. A nap hol előbújt, hol eltűnt az égről. Lonnie megállás nélkül fecsegett, miközben a kocsimhoz tartottunk. Úgy terveztük, hogy beugrunk egy pizzára a kedvenc olasz éttermünkbe.
Mielőtt még a kocsimhoz értünk volna, megláttam egy ismerős motort, rajta egy teljesen feketébe öltözött alakkal. Sisakot viselt így nem láttam az arcát, de azonnal tudtam ki az.
Angie: Lonnie... várnál itt egy kicsit? - kértem. Ő bólintott.
Odaszaladtam Adamhez.
Angie: Honnét tudtad az iroda címét? - kérdeztem izgatottan.
Adam: A telefonkönyvből. - felelte. A hangja furcsán csengett az sisak alól.
Mindig meg tudott lepni a hétköznapi válaszaival.
Adam: Arra gondoltam bepótolhatnánk a tegnap elmaradt motorozást. - mondta és elővett egy másik sisakot.
Angie: Oh... hát rendben. Várj egy kicsit. Megkérem Lonnie-t hogy vigye haza a kocsimat.
Gyorsan visszatipegtem a tanácstalanul álldogáló Lonnie-hoz.
Lonnie: Ki az? - kérdezte gyanakodva.
Angie: Adam. El akar vinni motorozni! - feleltem izgatottan. - Nem baj ha rád hagyom a kocsimat? - kérdeztem.
Lonnie: Lássuk csak... valaki rám bíz egy szuperdögös vadi új Lamborghini-t... hát... nem is tudom, hogy fogom kibírni! - sóhajtott.
Én nevetve lepasszoltam neki a kulcsot és már szaladtam is Adam-hez.
Adam: Vedd ezeket fel! - Utasított.
Döbbenten vettem kézbe a bőrdzsekimet. Már meg sem kérdeztem hogy szerezte meg. Felhúztam a cipzárt, majd a sisakot is felvettem.
Angie: Hogy festek? - kérdeztem.
Adam: Dögös vagy! - felelte.
Felültem mögé és szorosan hozzásimultam, a két kezemmel pedig belekapaszkodtam. Ő életre keltette a motort és beletaposott a gázba. A gyomrom bukfencezni kezdett, de jó értelemben. Nagyon izgalmas volt. A motor könnyedén kikanyarodott a forgalomba és sorra kerülgettük a kocsikat. Szabadnak éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy Adam-mel még a világ végére is elmennék.