10. Zuhanás

Régóta nem éreztem ilyen üdítőnek az alvást, talán évek óta sem. Néha rémálmok gyötörtek, máskor pedig az életem fájdalmas szilánkjai szúródtak a lelkembe. Az elmúlt hónapok talán még ennél is rosszabbak voltak. Nem volt semmi. Sem álmok, sem a fájdalom. Csak az üresség, ami borzasztóbb volt az előző kettőnél. De ezen az éjszakán valami megváltozott. A szilánkok mintha lassan összeforrtak volna, hogy aztán kitölthessék az ürességet. Én nem tudtam miért, vagy hogy történt, de még abban sem voltam biztos hogy mi történt. Az agyam takarék üzemmódba kapcsolt és minden emlékem hiányosan, ködösen élt bennem.
Amikor pedig az üresség nőni kezdett, és én ismét zuhantam a nevenincs sötétségbe, akkor feltűnt egy gyönyörű arc, egy arany szempár és otthon voltam. Biztonságban.
Lassan kezdtem átlépni az álom és az ébredés határát. Az ágyam puha és meleg volt. Határozottan tudtam hogy ma vasárnap van, tehát kedvemre lustálkodhatok. Hirtelen bevillant egy kép és a szemeim kipattantak. Meglepetésemre egy borostyánszínű szempárral találták szembe magukat. Nem álom volt. Ő tényleg létezik. És itt van velem.
Angie: Azt hiszem elaludtam... - suttogtam kicsit álmos hangon és próbáltam felidézni az éjszaka történteket.
Emlékeztem, hogy beszélgetni kezdtünk. Adam elmesélte, hogy itt él a városban egy barátjával, aki szintén vámpír. Megkérdeztem, hogy hány éves, mire ő azt mondta, hogy 21. Én pedig arról faggattam, hogy most hány éves lenne. Ezen kicsit gondolkoznom kellett. Mit is mondott? 98...
Most rám mosolygott. És én majdnem elolvadtam egy 98 éves férfi mosolyától.
Adam: Még sohasem láttam olyan szépet mint éjjel, amikor néztem, ahogy alszol. Tudtad hogy mosolyogsz álmodban? - kérdezte és jeges ujjaival végigcirógatta a vállamat és a nyakamat.
Angie: Rém unalmas lehetett.
Adam: Ó, dehogy. Épp ellenkezőleg. Nem tudtam betelni a látvánnyal és az akaraterőmet is alaposan próbára tetted. - mondta mosolyogva.
Angie: Kívántad a véremet? - kérdeztem megborzongva.
Adam: Nem, nem a véredet. Hanem ezt... - súgta és lágyan megcsókolta az ajkamat.
Annyira meglepett a válasza, hogy nem is viszonoztam a csókot.
Angie: Te... te nem kívánod a véremet? - kérdeztem döbbenten.
Adam: Meglepettnek tűnsz? Másra számítottál? - kérdezte és felült az ágyban. Én is felültem. - Ami azt illeti én magam sem értem. Habár az elmúlt 10 évben nem ízleltem emberi vért, de néha még mindig kísértésbe estem, ha valaki túl közel került hozzám. - magyarázta. - És valljuk be... tegnap te meglehetősen közel voltál hozzám. - jegyezte meg hamiskás mosollyal.
Éreztem, hogy elpirulok. Adam megérintette az arcomat.
Adam: Lenyűgöző... - súgta.
Angie: Miért lehet... hogy az én vérem nem vonz? - faggattam tovább. Ő gondolkozott egy kicsit.
Adam: Talán mert... képtelen vagyok rád ÚGY nézni. - mondta töprengve. - De az is lehet, hogy egyéb testi adottságaid terelik el a figyelmemet. - tette hozzá és végignézett rajtam.
Csak egy lenge fekete hálóinget viseltem. Magamra rántottam a takarót.
Angie: Ne nézz így rám, kérlek. - súgtam. Minden porcikám bizseregni kezdett.
Adam: Bocsáss meg, ha illetlenül viselkedtem. - komolyodott el. Furcsán néztem rá.
De úgy tűnt komolyan gondolja.
Angie: Itt maradsz velem? - kérdezte reménykedve.
Adam: Igen. Egyébként sem mehetnék ki, mert odakint hét ágra süt a nap.
Felcsillant a szemem. Kiugrottam az ágyból és megfogtam Adam kezét, majd a nappaliba húztam. Ő engedelmesen jött utánam. Megálltam és kérdőn néztem rá.
Angie: Szabad? - kérdeztem és a fejemmel a hatalmas üvegajtó felé intettem. Most el volt húzva a sötétítő, így narancsos fényben úszott a szoba.
Adam: Hát ezt is tudod! - sóhajtott.
Angie: Még sohasem láttam ilyet. - vallottam be.
Adam: Nem fogsz megijedni? - kérdezte. Csak megráztam a fejemet.
Nem mondott semmit, ezért elindultam a függönyhöz és egyetlen mozdulattal elhúztam mind a kettőt. Az erős fény elvakított. És hunyorogva fordultam vissza, de Adam-et nem láttam sehol. A szívem nagyot dobbant, amikor megérintette a kezemet. Ott állt mellettem. Hátrébb léptem hogy láthassam.
Döbbenetes látvány volt, mintha hófehér bőre gyémántok milliárdjaival lenne kirakva. Szikrázott, fénylett, a szivárvány összes színében játszott. Olyan gyönyörű volt, hogy hozzá sem mertem érni, mert attól féltem hogy csak egy látomás, ami az érintésem nyomán szertefoszlana. Ő mégis közelebb lépett és megfogtam a kezemet, majd az arcához érintette.
Adam: Mire gondolsz? - kérdezte.
Angie: Gyönyörű vagy! - vágtam rá gondolkozás nélkül. - És most arra, hogy miért vagy itt velem? Mit akarsz tőlem? - kérdeztem halkabban és hozzáléptem.
Ő átölelt és lenézett rám. A szemei közelről olyan nagyon voltak, hogy betöltötték az egész világot.
Adam: Mit akarok? Inkább csak szeretném... ha te tudnál szeretni egy ilyen szívtelen gyilkost mint én, ha engednéd hogy veled maradjak. - mondta és most valahogy nagyon alázatosnak tűnt. - Tudom hogy ostobaság... és önző dolog, hogy egy olyan kárhozatra ítélt lény mint én, éppen egy angyal szerelmére vágyik.
Angie: Félek tőled... súgtam. Ő elengedett.
Adam: Sajnálom, tudhattam volna, hogy eljön az a pont, amikor neked ez túl sok lesz. És biztosan borzasztó lehet, ha éppen egy vámpír ostromol a szerelmével. - mondta szomorúan.
Angie: Nem erről van szó. Nem TŐLED félek, hanem ez... ez annyira gyors és...
Adam: Bocsáss meg... tudom, hogy ti emberek ezt máshogy... csináljátok. - mondta hirtelen és elfintorodott. - De kicsit furcsán hatna ha randizni hívnálak.
Angie: Nem, nem értesz. - ellenkeztem. - Félek tőled, mert olyan érzéseket ébresztesz bennem... amiket azt hittem már senki iránt sem fogok érezni és olyan intenzitással és hirtelenséggel akár egy szökőár. Félek, mert amikor legutóbb ezt éreztem, az az... ember... elhagyott engem és vissza sem nézett többé. - mondtam szomorúan.
Ő közelebb lépett. Ránéztem.
Adam: Én egy önző szörnyeteg vagyok, szóval ha akarnál sem tudnál egykönnyen lerázni. Nemhogy magamtól hagyjalak el. - mondta mosolyogva. - És ha kell akár minden este itt fogok énekelni az ablakod alatt és rózsák százaival üldözlek mindenhová.
Felnevettem. Ő annyira más volt. Az érintése, a csókja, a szavai. Nem volt köztünk távolság. Éreztem hogy Ő tényleg akar engem. Hozzásimultam és beletúrtam dús fekete hajába, majd lehúztam magamhoz. Hideg ajkai megperzselték az enyémet. Nekidőltünk az üvegfalnak, miközben hagytuk hogy a szenvedély sohasem látott lánggal tomboljon. A kezei végigsiklottak a hátamon és a fenekemen, majd a combomnál fogva felemelt és mindkét lábamat a csípője köré kulcsolta.
Forróság és borzongás váltakozott bennem. Akartam őt. Olyan volt, mintha egy törékeny pici virágot találtam volna, ami hatalmas, erős indává nőtt és most fölém kerekedett és mozdulni sem bírtam tőle. A saját csapdámba zuhantam bele. Megmérgeztem őt, de minden csókjával átadta nekem is a mérget és már mindketten égtünk ugyanattól a láztól.
Hirtelen elengedett, majd hátralépett és az előtér felé bámult.
Adam: Egyedül élsz? - kérdezte.
Angie: Igen... miért?
Mielőtt még válaszolhatott volna, én is meghallottam. Valaki az ajtóval babrált, a zár kattant. Adam egy szempillantás alatt a szobámba száguldott, csak egy homályos csíkot láttam belőle.
Aztán Lonnie lépett be.
Lonnie: Nahát álomszuszék! Felébredtünk? Hát mi történt? Talán földrengés volt? - kérdezte és odajött hozzám, majd homlokon puszilt.
Angie: Mit csinálsz itt? - kérdeztem.
Lonnie behúzta a sötétítőt.
Lonnie: Kiég a szemem ettől az erős fénytől, odakint majdnem 40 fok van. Ha nem húzod be a függönyt délre olyan lesz ez a lakás mint egy katlan. - okított. - Jah... hogy mit keresek itt? Csak hiányoztál! - vetette oda. - Vásárolni indultam és akkor mindig hiányzol! Nélküled nem ugyanaz. És Sarah nélkül sem, de ő fülig bele van esve Dax-be és unom már az áradozását hallgatni. - hadarta.
Adam hirtelen kilépett a szobámból és gyanakodva méregette Lonnie-t, aki a hajammal vacakolt és arról dünnyögött, hogy kéne nekem egy új frizura. Én idegesen intettem Adam-nek hogy menjen vissza. Ő nem mozdult és kicsit dühösnek tűnt.
Lonnie rám bámult, majd amikor észrevette, hogy nem is figyelek rá, megfordult.
Lonnie: Áhhh! - kiáltotta. - Jajj, Angie... édesem... miért nem szóltál hogy nem vagy egyedül. - mondta zavartan. - Helloka! - intetett Adam-nek.
Adam: Jó reggelt! - bólintott.
Angie: Ő itt az asszisztensem Lonnie Purdy... - mutattam be. - Lonnie... ő itt Adam...
Adam: ... Masen! - tette hozzá.
Lonnie: Oh! - bólintott. - Örvendek. - vigyorgott, majd a szemével a konyha felé intett. - Angie drágám... beszélhetnénk egy kicsit?
Angie: Hát...
Adam: Menj csak, én majd megvárlak a hálószobában. - mondta, amikor kérdőn ránéztem.
Kecsesen bevonult a szobámba. Lonnie pedig végigvonszolt a lakáson, és magunkra zárta a konyhaajtót.
Lonnie: Ki ez? - kérdezte suttogva.
Angie: Bemutatkozott... - vontam vállat.
Lonnie: Az Istenért... úgy értettem hol ismerted meg.
Gondolkozni kezdtem. Most mit mondjak? Úgy döntöttem az igazat fogom mondani. Többnyire.
Angie: Egy bárban szedtem fel. Tegnap este. - mondtam tárgyilagos hangon. Lonnie-nak leesett az álla.
Lonnie: Megőrültél? Felhoztál egy idegen pasit a lakásodba? Jó... iszonyat dögös és szívdöglesztő példány... de lehet akár sorozatgyilkos, vagy pszichopata is, aki már három feleségét fojtotta meg és a csontjaikat az ágya alatt tartja.
Angie: Túl élénk a fantáziád! - nevettem idegesen.
Az igazság talán még Lonnie elméleteinél is rémisztőbb volt. Felhoztam a lakásomra egy idegen férfit és elcsábítottam. És ő szerelmet vallott nekem. És ő... egy vámpír.
Lonnie: Legalább védekeztetek? - kérdezte a körmét rágva.
Angie: Nem...
Lonnie: Nem! - sikoltott fel. - Mit mondok majd Nye-nak ha visszajön és itt talál felcsinálva egy sorozatgyilkos gyerekével! - kiabálta.
Angie: Nem feküdtem le vele.
Lonnie: Oh remek... nem csak sorozatgyilkos de még impotens is...
Angie: Lonnie Purdy! Háromig számolok, ha addig nem tűnsz el a lakásomból, akkor én leszek sorozatgyilkos, és te leszel az első áldozatom... - sziszegtem.
Lonnie megláthatott valamit az arcomon, mert villámgyorsan felszívódott. Később persze ki kell majd engesztelnem, de most nem volt türelmem hozzá. Berohantam a hálószobába. Adam az ágyamon feküdt és az arcán széles mosoly ült.
Adam: Egészen szimpatikus nekem ez a fajankó! - mondta nevetve.
Angie: Hallottad? - kérdeztem és elszégyelltem magam.
Adam: Hát persze. És nagyon tanulságos beszélgetés volt. - jegyezte meg. - Most már tudom, hogy van egy asszisztensed, aki bálványoz téged és félt, akár a kishúgát. És hogy úgy nézek ki, mint egy sorozatgyilkos... aki a feleségeit az ágya alatt gyűjti.
Felnevettem. Adam is nevetett és maga mellé húzott.
Angie: De te vagy a legjóképűbb sorozatgyilkos a világon Adam... Masen! - mondtam és élvezet volt kimondani a nevét.
Adam: Ki az a Nye? - kérdezte kicsit később. Összerezzentem.
Angie: Ő... egy kollégám. Aki szereti beleártani magát az életembe. És a távollétében Lonnie-t kérte meg hogy ezt tegye meg helyette. - magyaráztam.
Adam: Nekem inkább az a gyanúm hogy egy féltékeny expasi, akit Lonnie Purdy informál minden lépésedről és csőre töltött puskával fog ránk rontani. - mondta komolyan. - Még szerencse hogy golyóálló vagyok.
Most nem tudtam nevetni. Lonnie el fogja mondani Nye-nak hogy egy férfival voltam? Mi lesz ha visszajön? A szívem hevesebben kezdett verni a gondolatra, de hirtelen szinte megszűnt dobbanni is. És Adam? Nye megölné... Valami feljajdult bennem. Fájdalmasan. Nem, őt nem... Adam-et nem. Ránéztem. A világnak is vége lenne enélkül a csodás teremtmény nélkül.
Adam: Mi a baj? - kérdezte.
Angie: Túlságosan akarlak... - súgtam.
Adam: Akkor ez nem is baj. - mosolygott.
Megcsókoltam. Ő viszonozta, de nem olyan hévvel, mint nemrég a nappaliban. Hamarosan el is távolodott tőlem. Kicsit zavartnak tűnt.
Adam: Mondott valamit a barátod... ami kicsit felkavart. - mondta. Én éretetlenül néztem rá. - Amikor megkérdezte, hogy védekeztünk e... - tette hozzá.
Elakadt a lélegzetem. Most először gondoltam Adam-re úgy. Eddig csak ösztön volt és ész nélküli szenvedély. De most belegondoltam. Eszembe jutott Bella és Edward története.
Angie: Én... szedek gyógyszert. - böktem ki.
Adam úgy nézett rám, mintha hiányozna egy kerekem. Talán így is van.
Adam: Angelina...én vámpír vagyok. Nem a biztonság miatt kell aggódnod. - mondta mosolyogva.
Angie: De... én ismerek valakit. Vagyis egy párt... a fiú vámpír és a lány ember volt... és nekik... szóval a lány terhes lett. - mondtam. Adam döbbenten nézett rám.
Adam: Mi történt? - kérdezte.
Angie: Gyerekük született. És Bella átváltozott. A kislányuk pedig félig vámpír, félig ember.
Adam: Most én félek tőled... olyan dolgokat tudsz... - elhallgatott, majd furcsán nézett rám. - És te... meg mernéd tenni... - ismét elhallgatott. - Te lefeküdnél velem? Majd... egyszer? - kérdezte és most nem nézett rám.
Hihetetlenül édes volt, ahogyan zavartan markolászta a takarót. Rám sandított. Mi is volt a kérdés? Ó, hát persze.
Angie: Igen, azt hiszem. Egyszer... - tettem hozzá.
Elmosolyodott és újra magához húzott.
Adam: Csak hogy tudd... nem csak hogy önző vagyok, de nagyon türelmetlen is. - mondta hamiskás mosollyal és mielőtt bármit mondhattam volna, szenvedélyes csókjával elhallgattatott.
És akkor éreztem hogy zuhanok. Gyógyíthatatlan szerelembe szédültem. Megatonnányi energiát feccöltem abba hogy ez ne történjen meg, és ő is küzdött ellene, eleve kudarcra ítéltetve. De vannak dolgok, amiknek egyszerűen be kell következniük. A szerelmünk villámcsapás volt, ami lángra lobbantotta a világot körülöttünk. És hiába próbáltuk a hőfokszabályzót takarékra csavarni, mert az csak a full üzemmódot tűrte...