13. A jövevény

A nap utolsó sugarai rózsás könnyekkel búcsúztak a látóhatár végén. A város fényei egyre szikrázóbban ragyogtak és ezzel egyidejűleg megváltoztak a zajok. Elmúlt a zsibongás és a helyére valamiféle monoton zümmögés került, amibe belevegyült a bárokból kiszűrődő zene, a járművek hangja, a léptek kopogása, az emberek beszéde és a folyamatos szirénaszó, ami egy ilyen nagyvárosban szinte egy percre sem hallgatott el.
A hegyről nézve Los Angeles egy show volt megszámlálhatatlan szereplővel, ki nem alvó fényekkel, végszó nélkül. Még sohasem láttam a várost felülről és most elbűvölten figyeltem. Itt élek. Én is a show része vagyok.
Adam: Mire gondolsz? - kérdezte és szorosabban átölelt.
A motorján ültünk a várost körülölelő hegyvonulat egyik magasabb pontján, nem messze a Hollywood táblától. Most én ültem elől nekitámasztva a hátamat Adam kemény mellkasának.
Angie: Arra, hogy az emberek leélik az életük úgy hogy fogalmuk sincs a körülöttük lévő világ titkairól és szépségéről. - feleltem.
Adam: Vannak olyan titkok, amiket jobb ha nem tudnak.
Angie: Lehetséges. - értettem egyet. Régen nem szerettem a titkokat. De most úgy alakult hogy éppen a legnagyobb titkomba szerettem bele.
Adam: Azt hiszem, minden ember olyan mint a hold. Mindenkinek van sötét oldala, csak nem mindenki meri megmutatni.
Angie: És mi a helyzet a vámpírokkal? - kérdeztem. Adam elgondolkodott.
Adam: Ránk éppen az ellenkezője igaz. Mindegyikünkben ott van a jó, hacsak parányi szemcsékben, de ott van. Viszont sokkal egyszerűbb ezeket a parányi szemcséket félresöpörni, mint megtalálni.
Lenyűgözött az esze és a gondolkodása. Ittam minden szavát.
Angie: Te jónak vagy rossznak tartod magad? - kérdeztem.
Adam: Hogyan választhat valaki a pokol és a mennyország között ha mindkét helyen vannak barátai? - kérdezte mosolyogva. - De a jelenlegi helyzetem alapján azt hiszem rossznak kellene tartanom magam.
Ezen meglepődtem. Megfordultam és ránéztem.
Angie: Miért?
Adam: Mert semmi jogom feldúlni az életedet és mégis megteszem és ami a legrosszabb, nem áll szándékomban lelépni. Sőt... - nem fejezte be, csak megcsókolt. Beleremegtem. - ha mégis lelépek, akkor magammal foglak vinni, és lehet hogy a pokolba. - kacsintott a végén.
Angie: Ismerem a poklot, abban éltem mielőtt te felbukkantál. És ismerem az ördögöt is személyesen. - sóhajtottam.
Adam: Egyszer el kell majd mondanod az igazat. - mondta komoran. Ránéztem. Bólintottam.
Angie: Tudom. De még nem megy. És különben is. Ami volt, az nem változtat azon ami most van. - feleltem. Adam megfogta a kezemet és összekulcsolt ujjainkat tanulmányozta.
Adam: És azon ami lesz? - kérdezte. - Mi van ha visszajön?
Angie: Akkor te és én lelépünk innét örökre. - feleltem. - Egy helyre ami csak a miénk lesz, ahol nem talál ránk senki.
Adam: Biztos hogy ezt akarod? Biztos vagy benne hogy engem akarsz?
Angie: Attól a perctől kezdve biztos vagyok benne, hogy először megcsókoltalak. Akkor ott valami végérvényesen megváltozott bennem. Nem tudnám megmondani hogy mi, de abban biztos vagyok, hogy a dolgok a legjobb irányba tartanak.
Adam: A legjobb irányba tart? Nem vagyok benne biztos, hogy vámpírnak lenni a legmegfelelőbb életcél. - mondta elgondolkozva.
Ennyire nyíltan még sohasem került szóba az átváltoztatásom. Persze tudtam, hogy ha az örökkévalóságra rendezkedem be, akkor olyanná kell válnom mint ő. De mintha a lelkem tűzben égett volna a gondolatra. Talán ez volt a válasz minden kérdésemre. És a megoldás. Mi van, ha a különcségem valójában egy előkészület volt. Talán éppen ezért nem érint meg mélyebben a gondolat, hogy vámpír legyek.
Angie: Mikor akarod megtenni? - kérdeztem.
Adam: Ezt neked kell eldöntened. - sóhajtott. - Lesz egy mérföldkő a kapcsolatunkban, ami kellőképpen irányadó lehet. - súgta és hideg ajkai a nyakamat súrolták.
Tudtam mire gondol. Megborzongtam. Lehet hogy az érintésétől, de azt hiszem inkább a gondolattól, hogy ő és én... A halállal játszottam ismét. Adam mellett az életem veszélyben volt. Bármikor megölhet engem. És én mégis őrült módjára akarom őt, mert nélküle nincs semmi és én magam is csak semmi vagyok.
Angie: Ha jól alakulnak a... - keresgéltem a megfelelő szót. - ...dolgok, szóval téged nem zavarna ha várnánk.. pár hónapot? - kérdeztem.
Adam: Ha az a "dolog" egyáltalán bekövetkezik és még jól is alakul, akkor azt hiszem akármennyit várok rád. Pár év igazán nem sok nekem. - felelte mosolyogva.
Angie: Te vagy a vámpír, de úgy látom mégis te félsz jobban. - mondtam elgondolkozva.
Adam: Nem szép dolog egy szűz szemére vetni a szendeségét. - felelte lehajtott fejjel. Megdöbbentem. De a szeme hamiskásan csillant.
Angie: Adam! - kiáltottam. - Lehetetlen alak vagy.
Adam: Kockázataimról és mellékhatásaimról kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét... - felelte vigyorogva.
Én még mindig a fejemet csóváltam, amikor furcsa vékonyka hangot hallottam a fák közül. Valahol egy kismacska sírt kétségbeesetten. Ránéztem Adam-re.
Angie: Hallod? - kérdeztem. Ő csak felnevetett, majd leszállt a motorról és a fák közé indult.
Követtem. Az egyik ősöreg fenyő legmagasabb ágán egy apró fehér szőrgombóc kuporgott és kétségbeesetten sírt. Felsóhajtottam.
Adam: Nem lesz elragadtatva, ha megfogom. - jegyezte meg, majd levette a kabátját és a kezembe adta.
Néhány kecses ugrással fent termett a fán, majd könnyedén odakúszott a kismacskához. Meglepetésemre a gyámoltalan kis állat felborzolta a szőrét és dühösen fújtatott. Adam fél kézzel megfogta, majd leugrott az ágról vele. A macska dühösen forgolódott és fújtatott. Adam odanyújtotta nekem.
Két kézzel fogtam meg és magamhoz szorítottam.
Angie: Szegénykém! - súgtam. - Ne félj! - próbáltam megnyugtatni. Éreztem, ahogy apró szíve a mellkasán dörömböl.
Adam: Az állatok általában így reagálnak a közelségünkre. A kutyák okosabbak és érzékenyebbek. Ők egy idő után rájönnek, ha nincs mitől félniük. - magyarázta. - Szeretnéd megtartani?
Angie: Azt hiszem.
Adam: Akkor jobb lenne ha hazamennénk. Biztosan éhes szegényke. - ajánlotta és tétován a macska felé nyúlt hogy megsimogassa.
Amaz viszont újra dühös fújtatással jelezte, hogy ezzel ő nem érte egyet. Adam csak legyintett, majd felvette a kabátját.
Adam: Dugd el a kabátodban, akkor talán nem hal szörnyet szegény! - jegyezte meg és felült a motorra.
Angie: Jól van kicsi Hercegnő... nem lesz semmi baj. - súgtam neki és óvatosan átfogtam Adam-et hogy ne nyomjam össze a cicát.
Adam dühösen fújt egyet.
Adam: Féltékeny vagyok... és egy macskára! - motyogta, majd beindította a motort.


Egy hónapja és egy hete. 13 órája, 32 perce és... 43, nem 44, nem... Áááá megőrülök. Dühösen járkáltam a fehér nappaliban. Edward aggodalmas pillantást vetett rám, majd Jasperre. Éreztem, hogy lassan lehiggadok.
Rájuk meredtem. Ők pedig rám. Most mondanom kellene valamit, de nem vagyok rá képes.
Edward: Döntöttél? - kérdezte.
Nye: Nem.
Jasper: Nem, nem mész vissza, vagy nem, nem döntöttél?
Nye: Az utóbbi. - feleltem. Edward elfordította a tekintetét. Én a hajamba akartam túrni, mint mindig ha feszült vagyok.
Ennyi idő alatt sem voltam képes megszokni az új frizurámat. Ezért aztán felvettem egy kocsikulcsot az asztalról és elkezdtem pörgetni a mutatóujjamon. Segített a gondolkodásban.
Jasper: Akkor talán újabb kutatásba kellene kezdenünk. Megkérdezhetnénk más árnyjárókat is... - ajánlotta.
Érzékeny téma volt. Még mindig nem bocsátottam meg, hogy rávették Kaiho-t, hazudjon nekem. Jasper érezte a dühömet és diszkréten lecsillapított.
Edward: Jasper, tudod hogy hiába beszélsz neki. - jegyezte meg.
Nye: Nem akarok hiú reményeket. Örökre elengedtem Angelina-t és Lonnie szerint remekül megvan. Túljutott rajtam.
Edward: És te ezt elhiszed?
Nye: Beletörődött.
Jasper: Túljutni valamin és beletörődni az két különböző dolog.
Dühösen elfordultam. Igaza volt. Hallgattunk egy sort, majd meghallottam Alice táncoló lépteinek zaját a lépcsőn. Edward ebben a pillanatban felpattant a kanapéról.
Edward: Hogy lehet ez? - kérdezte, amint Alice feltűnt.
Nye: Mi történt?
Alice: Vendégünk érkezik. Néhány perc múlva. - jelentette ki vidáman, majd Jasper mellé táncolt és valamit a fülébe súgott.
Nem igazán figyeltem, de egy szó, vagyis inkább név megakadt az elmémben.
Nye: Ephraim? - kérdeztem döbbenten.
Edward: Igen. - bólintott. - Egyedül van.
Elindultam az ajtó felé a többiekkel a nyomomban. Figyeltünk. Edward a fák sűrűjébe bámult, tudtam, hogy hallja a gondolatait. Pár másodperc múlva Ephraim kilépett a pázsitra. A ruhája koszos volt és szakadt. Cipőt sem viselt és a hajába számtalan levél ragadt. A bőre hófehér volt, a teste izmos. A szemei furcsa narancs színűek.
Nye: Ephraim... - nyögtem ki. Elindultam felé. Ő mereven állt és rezzenéstelen arccal nézett rám.
És szó nélkül átöleltem.
Nye: Annyira sajnálom! - kiáltottam fuldokolva. Ő eltolt magától.
Ephraim: Ne tedd. - szólalt meg. A hangja is más volt. - Nincs miért haragudnom.
Nye: Megöltelek... - ellenkeztem.
Ephraim: Felszabadítottál. - jelentette ki.
Edward: Ephraim! - lépett oda. - Jó újra látni!
Ephraim üdvözölte a többieket is, akik időközben megjelentek. Bementünk a házba. Mindenkinek volt valami mondanivalója, de az én kérdésem sokkal sürgetőbb volt.
Nye: Hogy kerülsz ide? A többiek is itt vannak? - kérdeztem gyanakodva.
Ephraim: Nem. Azt hiszem ők Los Angeles-ben maradtak. - mondta elgondolkozva.
Nye: Azt hiszed?
És Ephraim elmesélt mindent. Felébredt és iszonyúan szomjas volt. Nem gondolkodott. Elmenekült a lakásból. A többire nem is emlékszik, csak arra, hogy ott térdel egy hajléktalan teste mellett. Megölte.
Ephraim: És akkor, miután a torkom már nem lángolt annyira, képes voltam gondolkozni. Elbújtam az erdőben és állatokra vadásztam. Próbáltam elkerülni az embereket, mert nem akartam bántani senkit. Azt a szerencsétlent is sajnálom...
Carlisle: Egészen hihetetlen az akaraterőd. - jelentette ki.
Ephraim: Aztán bolyongani kezdtem, azt sem tudtam merre járok. Véletlenül jöttem rá, hogy egészen közel vagyok Forks-hoz. És eldöntöttem, hogy idejövök. Nem tudtam hogy itt vagy. - fordult hozzám. - És Angie?
Felsóhajtottam. Ideje volt, hogy én is mesélni kezdjek. De előtte még meg kellett ejtenem egy fontos hívást. Emmett összecsapta a tenyerét és várakozva letelepedett mellettem.
Rob: Halo? - szólt bele.
Nye: Szia Rob! - üdvözöltem. Emmett felvihogott.
Rob: Nye! Milyen jó hogy hívsz... már vártam, hogy jelentkezz. Lonnie is várta...
Nye: Minden renbben odaát? - kérdeztem. Emmett a szájába tuszkolta az öklét és Edward is csendesen elmosolyodott.
Rob: Hát persze! Kézben tartjuk a dolgokat! - felelte. - És veled minden ok?
Nye: Azon gondolkodtam, hogy meglátogatlak titeket. - mondtam.
Rob: Neeee... - kiáltotta. - Vagyis... neeee mond! - helyesbített. Már a többiek is kuncogtak.
Jerome: Nye az! Idejön? A francba... - hallottam a háttérből.
Nye: Kíváncsi lennék mi van Ephraimmal... - jegyeztem meg.
Rob: Ó, hát ő remekül van! Nagyon szuperül van, csúcsformában van. - bizonygatta.
Nye: Azt én is látom, mivel itt ül mellettem. - jegyeztem meg szárazon.
Rob: Basszkuri! - csúszott ki a száján.
Jerome: Megyek és megírom a végrendeletem... - hallatszott a háttérből.
Emmmett mellettem felnevetett és a többiek is kuncogtak.
Nye: Van bármi épkézláb magyarázatod arra hogy miért hazudtatok? - kérdeztem nem törődve a többiekkel.
Rob: Nincs... de léci ne ölj meg! - súgta.
Nye: Pedig nagy szívességet tennék a világnak. - jegyeztem meg.
Rob: Ephraim jól van? - kérdezte óvatos hangon.
Nye: Igen. Jól... vagyis többé kevésbé. Még nagyon nehéz neki. - magyaráztam.
Rob: Oh! Szeretném őt látni. Hol vagytok? - kérdezte kíváncsi hangon.
Nye: Tudod, hogy nem mondom meg.
Rob: Te meg tudod, hogy én tudom, hogy tudod hogy tudjuk hogy Forksban vagy! - jegyezte meg diadalittas hangon. Csak a szememet forgattam.
Nye: Ha idejössz feltörlöm veled az erdőt és az egész nyavalyás, esőben fulladozó félszigetet! - mondtam sötét hangon.
Rob: Mindjárt jobb kedved lesz, ha elárulom amit Sarah mesélt Dax-nek.
Nye: Na ne mond!
Rob: Az a pletyka járja, hogy Angie-nek új pasija van. - bökte ki.
Hallottam, hogy a háttérben hatalmas káromkodás és dulakodás zajlik.
Jerome: De ez csak pletyka! - szólt bele a telefonba.
Rob: Látták, hogy felszállt egy pasi motorjára! - harsogta a háttérben. Tompa puffanás hallatszott, majd morgás.
Valamit mondanom kellett volna. A vonal végén kínos csend volt és a többiek a szobában várakozóan néztek rám. Én pedig képtelen voltam elhinni. Angie és egy másik férfi... Egy hang azt kiabálta gúnyosan, hogy "Ezt akartad! Ezt akartad!". De a fájdalom a mellkasomban ennek ellentmondott.

A konyhában térdeltem Kisherceg mellett. Erre módosítottam a nevét, mivel kiderült, hogy fiú. Egy tálból lefetyelte a tejet és közben elégedetten dorombolt. Adam az ajtónak támaszkodva figyelt minket.
Adam: Utálom azt a kis dögöt! - jegyezte meg.
Angie: Hogy mondhatsz ilyet! Olyan édes! - döbbentem le.
Adam: Én is édes vagyok... - duzzogott. Elmosolyodtam.
Felkeltem és odamentem hozzá. Ő szó nélkül átölelt.
Angie: Olyan boldog vagyok! - súgtam.
Adam: Én is! Nem is hittem hogy ilyen boldogság létezhet. - jelentette ki.
A cica tétován nyávogott egyet, jelezve, hogy befejezte az evést. Felvettem és beraktam az újonnan vásárolt kosarába. Azonnal összegömbölyödött és dorombolva elaludt. Mosolyogva néztem. Olyan volt mint én. Engem is Adam mentett meg.
Adam: Az én kiscicámnak is ideje ágyba bújnia! - duruzsolta a fülembe és a karjába vett.
Engedelmesen hagytam, hogy bevigyen a hálóba. Lerakott az ágy mellett. Megértettem, hogy időt hagy a készülődésre. Gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam és felvettem a lila selyempizsamámat.
Adam az ágyon feküdt, a kezeit a tarkója alatt összekulcsolta és behunyt szemmel dúdolgatott. Amikor az ágy mellé léptem, egy szempillantás alatt berántott maga mellé. Még meglepődni sem volt időm.
Adam: Imádom a hajadat! - súgta és beletemette az arcát.
Angie: Csak a hajamat?
Adam: Nem... - ellenkezett azonnal. - A válladat, a nyakadat, az arcodat és... - szünetet tartott, miközben minden említett testrészt megcsókolt. - az ajkaidat leginkább.
Hozzásimultam és megcsókoltam. Ő magára húzott. Éreztem, ahogy a kezei elindulnak a hátamon, majd jeges ujjai beférkőztek a felsőm alá és a derekamat simogatta. Én végigcsókoltam az arcát és a nyakát. Gondoltam egyet és finoman megharaptam.
Adam: Hé... - felnevetett. - Gyakorolsz? - kérdezte. Én is nevettem.
Angie: Milyen érzés volt?
Adam: Megmutassam?
Elakadt a lélegzetem. Adam óvatosan odahajolt és vigyázva, gyengéden beleharapott a nyakamba. Forróság öntötte el a testemet azon nyomban...
Angie: Hűh... - leheltem.
Adam: Aha... - súgta és újra megcsókolt.
Beletúrtam a hajába és végigsimítottam a nyakán és a hátán. Ő egy pillanatra megállt és a szemembe nézett.
Adam: Biztosan akarod? - kérdezte.
Én válaszképpen elkezdtem kigombolni az ingét. Ő behunyta a szemét.
Angie: Mi a baj? - kérdeztem suttogva.
Adam: Hát... vámpír vagyok és szűz... ezen kívül semmi. - jegyezte meg idegesen.
Elmosolyodtam.
Angie: Az egyiken segíthetek...