6. Egy szerelem alkonya

Minden nappal jobban szerettem őt. Minden mozdulata, mosolya, érintése és csókja táplálta a szerelmet, amit éreztem iránta. Ő volt a létezésem oka, a fény a lelkem sötét oldalán. Mégis harcot vívtam önmagammal, hogy el tudjam engedni. Az egyik felem azt szerette volna, ha normális életet élhet, szörnyek, mítoszok és veszély nélkül. A másik énem viszont vele akart maradni. A szörny. Az önző Nye. És sajnos ő volt az erősebb. Így hát maradtam. Figyeltem minden rezdülését, minden sóhaját. Vártam a jelre, amikor megérzem majd hogy ez már túl sok neki. De Lina született pókerjátékos volt, nem mutatott semmi érzelmet, ha a dolgaimról volt szó. Egyetlen riadt pillantás, egyetlen reszketés, vagy zaklatott mozdulat nem történt. Sőt, néha ijesztően könnyedén fogta fel a dolgokat. Nehéz volt távol tartani a többiektől, amikor nyilvánvalóan szerette őket. Bella-t és Leah-t és Rob-ot, de még azt a nyamvadt kis Ephraimot is, a többiekkel együtt.
De hogy engedhetném meg neki hogy az én világomban éljen? És én meddig maradhatok az övében? A szörny azért esedezett hogy örökké. Ha vele voltam olyan könnyű volt elfeledkezni arról ami vagyok és ahová tartozom. De ez végzetes hiba lehet. Mindent megtettem hogy a kapcsolatunk normális legyen, de hogy lehetne az, ha én egy árnyjáró vagyok? És ő ember.
A legnehezebb része a napnak az alkonyat volt, az este, a sötétség. Az én birodalmam. Minden nap el kellett játszanunk ugyanazt a jelenetet. Csókok, ölelések, simogatás... és éreztem hogy nincs erőm embernek maradni. Láttam rajta hogy rosszul esik neki az elutasítás, de nem bírtam beszélni vele. Ha tudná hogy mennyire kívánom, milyen nagyon szeretném hogy ő és én együtt legyünk... de nem... ha tudná csak rosszabb lenne.
Régen, amikor az árnyak rejtekében figyeltem őt, és a rémálmai közben arra vágytam hogy a karomba vegyem és megnyugtassam, még nem volt bonyolult semmi. Csak egy vágyálom volt. De ez most a húsvér valóság. És hiába ölelem át, hiába minden becézgetés és ringatás, a kínzó álmai nem múlnak el. Nem... mert én itt vagyok. És akármennyire is úgy tesz mintha minden rendben lenne, akkor is felemészti őt ez a borzalom amibe belekevertem.
De ha csak szóba hoztam, hogy mennyivel könnyebb lenne neki, ha én eltűnnék, azonnal könnyekben tört ki. És én nem bírtam nézni a szenvedését. Gyáva voltam és önző.
A napok pedig teltek, én maradtam. És ostoba módon még reménykedtem is. Talán majd idővel feldolgozza a történteket, talán Kaiho-nak igaza lesz és sikerül uralkodni magamon... talán... talán...
Szombatonként már hagyománnyá vált, hogy lementünk a tengerhez. Mezítláb sétáltunk a partot nyaldosó hullámok között és a mólóról néztük a naplementét. Szerettem ezeket az órákat. Magunk mögött hagytuk mindkettőnk világát, a szenvedélyt, a vágyat, a félelmet, a fájdalmat. Csak Lina és Nye volt. És csak ez számított.
A legszebb naplemente július második napján volt. Lina születésnapja előtt egy estével, az enyém előtt 5 nappal. Egy takarón feküdtünk a parton, Lina feje a mellkasomon pihent, finom ujjaival a hajamba túrt. Behunytam a szemem és hallgattam a tenger zúgását és a sirályok rikoltozását.
Lina: Olyan boldognak tűnsz most. - súgta.
Nye: Mindig boldog vagyok, ha velem vagy. - válaszoltam.
Lina: Én is az vagyok. Csak néha félek... mert folyton úgy érzem hogy búcsúzol tőlem, és rettegek hogy talán most látlak utoljára. - vallotta be. Felültem.
Nye: Jobb lenne ha nem forgattam volna fel az életed.
Lina: Nem. - ellenkezett.
Nye: Jó... talán nem. De könnyebb.
Lina: Az lehet. De nem mindig a könnyű út a legjobb.
Nye: Te vagy az életem, Lina. És azt szeretném, ami neked a legjobb. - magyaráztam, miközben a kezeit az enyémbe vettem.
Ujjaink összekulcsolódtak. Az ő fehér, vékony ujjacskái szívszorítóan törékenynek tűntek az én barna mancsaim között. Elengedtem a kezét.
Lina: Nekem te vagy a legjobb.
Nye: Nem, Lina. Én kellek neked, de nem én vagyok a legjobb.
Lina: Ezt hadd döntsem el én, kérlek. - mondta feldúltan. Sóhajtottam. Makacs mint mindig.
Nye: Néha úgy érzem hogy te vagy az én őrangyalom. Az egyetlen oka annak hogy még létezik bennem valamennyi az emberi énemből. - mondtam mosolyogva és magamhoz húztam. - És most különösen emberi érzések törtek fel bennem. - suttogtam és szenvedélyesen megcsókoltam.
Lina felnyögött és a hajamba túrt. Tudta hogy azt imádom. Végigdőltünk a pokrócon és egyre hevesebben csókoltuk egymást. Elkezdtem kigombolni a blúzát, de ekkor meghallottam a homok sercegését. Valaki erre fele kocogott.
Nye: Társaságunk van. - súgtam és eltávolodtam Lina-tól.
Lina: Mit szólnál ha hazamennénk? - kérdezte, miután a futó elhaladt tőlünk nem messze.
Nye: Ok. - egyeztem bele. - Tudod mit? Menj előre a kocsival, nekem most jólesne egy kis futás és útközben beugrom haza is tiszta ruháért. - ajánlottam.
Lina hatalmas kiscica szemekkel nézett rám.
Lina: Hogy... hogy én... vezessem... azt! - intett a Porsche felé. - Akkor inkább én is futok. - ellenkezett.
Nye: Nahát! Szóval akkor csak kamu volt hogy jól tudsz vezetni? - kóstolgattam.
Lina dühösen felpattant és lesöpörte magáról a homokot, majd kinyújtotta markát.
Lina: A kulcsot! - követelte.
Belenyúltam a zsebembe, majd a tenyerébe ejtettem a kulcsokat. Lina jelentőségteljesen rám nézett, majd elmasírozott a kocsihoz ami az út szélén állt. Bepattant, majd hallottam, hogy két hatalmas levegőt vesz és a szíve egyre hevesebben ver. Kuncogni kezdtem. A motor hirtelen felbőgött, én pedig már oda akartam rohanni, amikor a kocsi kipördült, a kerekek kesernyés füstöt árasztva nyikorogtak, majd az imádott autóm padlógázon elszáguldott benne az imádott barátnőmmel.
Nye: Nem volt kamu. - jegyeztem meg csak úgy magamnak.
Az út hazáig nem tartott tovább negyed óránál. Még Lina-t is megelőztem, holott legalább 160-al hajtott. Félelmetesen gyönyörű látvány volt, de reméltem hogy nem találkozik rendőrökkel, mert akkor búcsút inthetett volna a jogsijának.
Egy utcányira voltam a házunktól, amikor furcsa lökést éreztem a mellkasomban. A hűvös esti szél különös illatot hozott és én ösztönösen irányt váltottam.
Nem messze egy újabb háztömb épült, de még csak a falak álltak. A drótkerítéssel körbekerített építési terület teljesen kihalt volt. Csak egy németjuhász ugatott torkaszakadtából, de a közelségemtől fülét-farkát behúzva hátrált.
Felnéztem az egyik falra. Nem... nem képzelődöm. Ott állt. És engem nézett. Átugrottam a kerítésen ás néhány mozzanattal később már ugyanazon a falon álltam, az ismeretlen ismerőstől néhány méterre. Perceken keresztül csak néztük egymást. Egyikünk sem bírt megszólalni.
Nye: Te... olyan vagy mint én. - suttogtam rekedten.
Dwayne: Éppen ezt akartam mondani. - bólintott. - A nevem Dwayne.
Nye: Én Nye vagyok. - közelebb léptem és kezet nyújtottam. Elfogadta.
Dwayne: Te még eléggé fiatal vagy. - jegyezte meg.
Nye: Még nincs egy éve hogy... így vagyok. - magamra mutattam. És te?
Dwayne: Ó, én már réges-régen ilyen vagyok. A polgárháború kitörése óta.
Nye: A... az észak és dél közötti háború? - kérdeztem döbbenten.
Nem nézett ki 25-nél többnek. De hát az a háború az 1860-as években tört ki. Hosszasan néztem őt. Akkora volt mint én, bár egy kicsit izmosabb. Éj-fekete bőrén megcsillant a holdfény és szemei méregzölden világítottak.
Dwayne: Rabszolga voltam, Jamaicából hozták át Georgia államba. Egy gyapotültetvényen dolgoztam. A legjobb munkás voltam. - vonta meg a vállát.
Nye: Az én családom is Jamaicából származik. - jegyeztem meg.
Dwayne: Mint minden árnyjáró.
Nye: Te ismersz másokat is? - kérdeztem mohón.
Dwayne: Csak egyet. Az öreg Samah-t, de már nem láttam egy évtizede. - legyintett. Közben leült a fal szélére.
Intett hogy üljek mellé.
Nye: Hány éves az öreg? - kérdeztem.
Dwayne: Kinézetre úgy 50-nek tippelném, egyébként 400 fölött jár. Hirtelen kiszáradt a torkom.
Nye: 400 fölött... - suttogtam. - Te egyedül élsz?
Dwayne: Igen. Átutazóban vagyok itt, éppen Mexicóba tartok. - magyarázta. - De... hogy értetted azt hogy egyedül? - kérdezte.
Nye: Nincsenek barátaid?
Dwayne: Nem sok.
Nye: És társad?
Dwayne: Társam? - nézett rám értetlenül. - Te most... nőre gondolsz? - kérdezte elszörnyedve.
Nem válaszoltam, de láttam hogy ideges lesz.
Dwayne: Látszik hogy még fiatal vagy. Azt tudod hogy az árnyjáró a vámpír és a farkas keveréke? - kérdezte. Bólintottam. - Tisztában vagy vele hogy az árnyjáró a földön élő legerősebb élőlény? És a leghalálosabb?
Nye: Tudok mindent... egy Kaiho nevű...
Dwayne: Az a vén csont? - kiáltott fel a a név hallatára. - Úgy tűnik őt egyetlen fajtánk béli sem kerülheti el.
Nye: Tőle tudtam meg mindent az árnyjárókról.
Dwayne: Mindent? Akkor mi volt az az ostoba kérdés a társról? Mintha nem tudnád hogy az lehetetlen...
Nye: De hát... ha nincs társad... eltűnsz... az árnyjáró átka...
Dwayne: Mi van? - kérdezte a fejét rázva. - Mi ez az ostobaság? Az árnyjárónak sohasem lehetett és volt társa... mivel az alakváltók parancsolója és a vámpírok mérge megölné.
Nye: Csak emberrel tudunk lenni... - ellenkeztem. Dwayne felugrott.
Dwayne: Eszedbe ne jusson! - mordult rám.
Nye: Nekem van barátnőm. És... köztünk minden rendben. - ellenkeztem.
Dwayne döbbenten nézett rám.
Dwayne: De nem fekszel le vele. - jelentette ki. Nem feleltem. - Mert ha megtetted volna... már halott lenne a lány. Mint a feleségem is... és még két szerencsétlen, akikkel tudatlanságomban végeztem.
Elszörnyedve néztem rá. Kaiho hazudott volna?
Nye: Miért?
Dwayne: Az árnyjáró... ha olyan kapcsolatba kerül... akkor elveszíti az uralmát a teste fölött. És... darabokra törné azt, akivel...
Intettem hogy hagyja abba. Az agyam tompán kattogva fogta fel a szavak értelmét, és az emlékeim sorra bevillantak. Lina csókja, ölelése, és a folytonos érzés, hogy el fogom veszíteni a fejem, a vágy hogy valamit porrá zúzzak... Összetörve zuhantam a földre és torkom szakadtából üvölteni kezdtem.