44.Vakító fehérség 2/1

Adam reszketve indult felénk, kezét tétován kinyújtva. Magamhoz öleltem Benjamint és hátrálni kezdtem. Éreztem hogy baj van.
Adam: Add ide azt a gyereket! - suttogta rekedten.
Angie: Nem! - vágtam rá. - Mit akarsz tenni vele?
Adam: Angie... ez... ez lehet akár csapda is. - magyarázta. - Nem tudhatod hogy igazat mondott e... kérlek add ide!
Még szorosabban öleltem magamhoz a kisbabát, aki ekkor már hangosan zokogott.
Jerome: Istenem, szétmegy a fejem a visításától. Angie add ide azt az izét! - kérte ő is.
Angie: Menjetek a pokolba mind a ketten! - kiáltottam most már én is zokogva. - ő... ő az öcsém!
Adam: Angie...
Angie: Nem! - szakítottam félbe. - Te ezt nem érted, Adam! Felismertem őt! Emlékszem rá! Azt hittem csak álom volt, de láttam őt kislánykoromban. Minden éjjel eljött hozzám és aztán... - bennem rekedtek a szavak.
Adam pillantása nyugtalanul ugrált köztem és a kisbaba között.
Jerome: Még ha tényleg ő az apád, akkor sem biztos hogy megbízhatunk benne.
Angie: Meg akar védeni! - kiáltottam elkeseredetten.
Adam: Jerome hagyd... talán... igaza van. - sóhajtott.
Közelebb jött, a kezét feltartva. Gyanakodva néztem rá.
Adam: Nem bántom őt, ígérem. - suttogta.
Elfogyott a hely a hátam mögött, a falnak szorultam. Adam lassan közeledett hozzánk. Magamhoz öleltem Benjamint, aki halkan nyöszörgött.
Angie: Kérlek... - suttogtam.
Adam: Minden rendben van... - felelte megnyugtató hangon, majd óvatosan átkarolt minket. - Minden rendben. - ismételte.
A mellkasába fúrtam a fejem. Benjamin az én reszkető testem és az ő szobor-hideg teste közé szorult, de vigyáztunk hogy ne nyomjuk össze.
Jerome: Na jó... én leléptem! Nem veszek részt ebben a bizarr papás-mamásban. - elégedetlenkedett. - Ez az egész erősen kezd hasonlítani az Addams Family-re, azon sem lepődnék meg ha fél percen belül levágott kezek kezdenének szaladgálni a padlón. - morogta inkább csak magának.
Angie: Semmi baj Kicsim! - suttogtam a baba pelyhes fejét puszilva. - Senki sem fog bántani.
Adam: Finom az illata. - jegyezte meg. Csúnyán néztem rá. - Mármint... nem úgy... - helyesbített. - Olyan mint a tiéd.
Angie: Nézd a szemét. - mutattam a kicsi zöld szemeit.
Adam: Mint a tiéd. - sóhajtott. - Megfoghatom? - kérdezte.
Magamhoz szorítottam Benjamint. Adam arcáról eltűnt a lelkesedés.
Adam: Nem bízol bennem.
Ez nem kérdés volt.
Angie: Az előbb még el akartad venni tőlem! - védekeztem.
Adam: Mert megijedtem. Valaki... aki az apádnak mondja magát megjelenik és itt hagy nekünk egy idegen gyereket. Szerinted nincs okom pánikra?
Angie: Először is! Nem mondta magát az apámnak! Tudom hogy ő az! Másodszor nem itt hagyta, hanem megkért hogy vigyázzak rá. És harmadszor nem egy idegen gyerek, hanem a testvérem!
Adam: Miért hagyta itt?
Angie: Mert meg akar védeni minket! És arra kért hogy állítsalak meg titeket. Nem harcolhattok a... az én fajtám ellen. - nehéz volt kimondani.
Adam: Ők harcolnak ellenünk!
Angie: De ők nem az apám oldalán állnak. Ő...ő nem rossz! Azért hagyta itt Benjamint mert félt hogyha neki baja esik, a kicsit sem hagyják életben. Meg kell bíznunk benne! - kérleltem.
Adam: Az életedről van szó!
Angie: Az apám meg tud védeni!
Adam: Tényleg, és hol volt eddig? - kérdezte ironikus hangon.
A fájdalom, ami a szavai nyomán kelt szinte a húsomba vágott.
Angie: Ha nem állsz mellettünk, akkor akár el is mehetsz.
Adam arca fájdalmasan megrándult.
Adam: Nem hagylak itt.
Angie: Majd Nye vigyáz rám.
Istenem mi ütött belém? Adam rám meredt.
Adam: Kis szerencsével a fajtád éppen most tépi apró darabokra.
Megszédültem.
Angie: Hogy?
Adam: Elment, hogy végezzen a támadókkal. - magyarázta az ajtóból, majd kilépett a folyosóra.
Lerogytam az ágyra, Benjamin súlya hirtelen elviselhetetlenül nehéznek tűnt, féltem hogy le fogom ejteni. A kezem reszketett, és a kisbaba megérezte ezt. Felsírt.
Adam olyan hirtelen termett mellettem, hogy felsikoltottam.
Adam: Add ide! - kérte.
Nem bírtam átnyújtani neki. Kivette a kezemből, majd óvatosan magához szorította. A szívem a torkomban dobogott. Valami belső ösztön azt súgta hogy nem bízhatok többé senkiben. Adam idegennek és fenyegetőnek tűnt.
Nem voltam már ember, de még más sem. Mintha megrekedtem volna két világ között. Ha döntenem kell melyik oldalra állok majd?


Gyorsabb volt mint hittem, és szinte biztosra vettem volna, hogy nincs egyedül. Hát persze egy újabb aljas csapda a sok közül. De nem érdekelt! Ha meg kell halnom azért hogy ezek mind elpusztuljanak, akkor vállalom.
Minden erőmet beleadtam a futásba, és a méterek egyre fogytak közöttünk. Ugrottam egyet és rávetettem magam. A földre zuhantunk én pedig a torkának estem. Minden erőmmel szorítottam, ő pedig gúnyos mosolyra húzta a száját.
Ekkor valami éles és forró hatolt a nyakamba a bőröm alá. Felüvöltöttem és reflexszerűen láthatatlanná váltam, de néhány másodperc múlva az erőm teljesen elhagyott. Éreztem hogy belém rúgnak, de a testem még a fájdalomhoz is túl kábult volt. Beszédfoszlányok szűrődtek az agyamba, próbáltam elkapni az értelmüket, mindhiába. Láttam hogy valaki fölém hajol.
Egy szőke hajú férfi volt az, fekete szemekkel.
Kegan: A nyugtató hatása hamar elmúlik. - a hangja visszhangozva csengett a fülemben. - Ügyeljetek rá, hogy ne térjen magához. Ha erejénél van nem bírunk vele.
Valaki mondott valamit, de túl távolról jött a hang, hogy megértsem mit mond.
Kegan: Max itt van már? - kérdezte.
Max! Erőltettem a szemem, körül akartam nézni, látni akartam mi történik. Az érzékeim cserben hagytak. Halványan éreztem a közelségét, de olyan tompa volt, mintha víz alatt lennék.
Max: Mondtam hogy vigyázzatok vele. Kiszámíthatatlan.
Nye: Max... - hörögtem. - Segíts...
Tompa puffanást éreztem a mellkasomban. A fájdalom még váratott magára, de tudtam hogy könyörtelenül eljön majd. Max megragadta a fejem és felrántott a földről.
Max: Ostobább vagy mint hittem.
Kegan: Hagyd békén! Úgysem érti amit mondasz neki.
Max: Dehogynem. Érti! - rám vigyorgott. - Had tudja meg az igazat. Hamarosan úgyis megöljük.
Lelökött a földre. A fejem éles fájdalmat szülve vágódott egy sziklának. Kezdtem észhez térni. Baj van! Hatalmas nagy baj van!
Nye: Te... - nyögtem.
Max: Átvertelek! A kezdetek óta nekik kémkedtem. A legelejétől!
Kegan: Max, ideje visszatérned. - avatkozott közbe.
Max: Ok, de nem gondolod hogy hitelesebb lenne ha sérült lennék? - kérdezte. - Egy-két vágás... néhány seb...
Kegan: Csak mond amit megbeszéltünk. Nye-t megölték, és te is alig bírtál elmenekülni. - magyarázta.
Felnyögtem és megmozdultam, de valaki ismét belém rúgott. Felrántottak a földről.
Kegan: Tyler, vidd innét és adj neki egy újabb adagot. - utasította. - Fel kell készülnünk Sebastian érkezésére.
Max: Adam majd kézben tartja a dolgokat Főnök. Még néhány nap és Angelina a tiéd!
A szavai lyukat égettek a mellkasomba és felüvöltöttem, de a világ hirtelen elsötétült.
Hangok és szagok, fájdalom és szúrások. Felemeltek, vittek, újabb szúrások, kábulat és sötétség. És egy kérdés, egy fontos dolog, ami elveszett valahol a ködben, de a helye szinte kimart belülről. Kiáltani szerettem volna, de a hangom nem engedelmeskedett.
Amikor magamhoz tértem, az első dolog amit megéreztem az a nedves beton volt a hátam alatt. Megmozdultam, de valaki azonnal visszanyomott.
Tyler: Tégy úgy mintha teljesen ki lennél ütve. - suttogta.
Az érzékeim lassan visszatértek. Láttam. Az agyam pedig vadul kattogott. Megpróbáltam láthatatlanná válni, de az idegen szavai szinte pofonként térítettek észhez.
Tyler: Ne csináld ezt! Én veletek vagyok! Nye figyelj rám! - suttogta fojtott hangon.
Nye: Ki az ördög vagy te?
Tyler: A nevem Tyler és Sebastian csapatáhaz tartozom de beépültem Kegan-hez még két évvel ezelőtt, amikor rájöttünk, hogy a Lázadók ráakadtak Angelina nyomára. Bastiannak szüksége volt valakire, aki Kegan minden lépéséről tud.
Óvatosan felkelt, majd körülnézett.
Tyler: El kell hitetnünk velük, hogy harcképtelen vagy. - magyarázta.
Nye: Max?
Tyler: Kegan-nek dolgozik. Ő küldte el hozzátok, amikor kérdésessé vált, hogy bízhatnak e Adamben. - magyarázta.
Nye: Mármint... Adam Masen-ben? - kérdeztem rettegve a választól. Tyler bólintott.
Tyler: Az ő feladata volt, hogy elhozza a lányt, de néhány hónapja megszakadt vele a kapcsolat. Fogalmuk sem volt hogy mi történik. Odaküldték Max-et, hogy épüljön be, de Adam hamarosan rájött. Kegan azt hitte hogy átállt a másik oldalra, de aztán néhány napja üzent, hogy számíthatnak rá.
Nye: Igazam volt.
Reszkettem a dühtől. Igazam volt. Az a nyomorult, aljas ördögfajzat.
Tyler: Nincs már sok időnk. - sóhajtott. - Az esküvő után Adam idehozza Angelina-t és ami a legrosszabb... a kis Benjamin is vele van.
Nye: Az meg ki?
Tyler: Sebastian másik gyermeke. Angelina öccse. Otthagyta a lányánál. Nem kapta meg az üzenetem. - elkeseredettnek tűnt.
Nye: Akkor mire várunk? - kérdeztem izgatottan. - Mennünk kell.
Tyler: Már csak három nap van az esküvőig. És Sebastian nem talált ránk.
Nye: Három... nap... - nyögtem. - Mennyi ideig voltam eszméletlen?
Tyler: Sokáig. Max mindenkinek azt mondta hogy meghaltál. Próbáltam... üzenni Bastiannak, de fogalmam sincs hol vannak. Kegan szerint készülnek a támadásra.
Nye: Szöktess meg! - kértem sürgető hangon.
Tyler: Túl késő. Ha Max és Adam megtudják, hogy úton vagy, elviszik Angelina-t. - ellenkezett. - Várnunk kell, amíg Bastian értünk nem jön. Ha végeztek Kegan bandájával, elmegyek Angelina-ért. mintha engem küldtek volna. Max és Adam átadják nekem, Bastian pedig végez velük. Ez a terv.
Nye: És ha a te Bastian-od, nem ér ide?
Tyler: Akkor meglépünk. - felelte.
Nye: Már csak egy kérdés. Miért kell nekik Lina?
Tyler összeráncolta a szemöldökét.
Tyler: A fajtánk a kihalás szélére került, mert a női egyedek egy furcsa betegségben meghatak, akik pedig megmaradtak, nem tudtak többé szülni. Kegan felesége volt az utolsó termékeny nő, de Sebastian elszerette tőle. Kegan megölte, és lázadás tört ki. Két táborra szakadtunk. Ők eltűntek, Sebastian pedig elkezdte kutatni a megoldást. Végül rájött, hogy ha hibridek születnének, a fajtánk fenn maradhatna.
Nye: Hogyan? - kérdeztem, miközben a gyomrom kavarogni kezdett.
Tyler: Ha egy hibrid egy tiszta vérűvel szaporodik. - felelte zavartan.
Nye: Ezért akarja Kegan Angelina-t. - értettem meg.
Tyler nem felelt. Rá pillantottam.
Nye: De ugye Sebastian nem akarja teherbe ejteni a saját lányát? - kérdeztem elszörnyedve.
Tyler döbbenten nézett rám.
Tyler: Bastian nem szörnyeteg.
Nye: De azért neki is ez a célja. Hogy a lánya sok kis utódot szüljön egy hozzá hasonlónak. - mondtam ironikus hangon. Tyler nem felelt. Úgy tett, mint aki hallgatózik. - És ki az ideális jelölt a nemes feladatra.
A fiú rám pillantott, úgy tűnt mintha elpirult volna. Ez bőven elég is volt válaszként.


Az esküvő előtti napok furcsa tompa, érzéketlen kábulatban teltek. Egyetlen emlék tartott csupán a valóság határán. Egyetlen emlék volt, ami eszembe jutatta hogy nem álmodom. Max reszkető, megsebzett teste, amint a nappalim padlóján vergődik, a zokogó Spencer karjában. "Meghalt" - ismétli újra. "Megölték."
Hideget éreztem a bőrömön, a tekintetem Leah-t kereste, aki Benjiet tartotta a karjában. Körbenéztem. Adam állt mellettem, az ő hideg ujjai tapadtak a karomra, mintha arra várt volna, hogy összeesem.
Emlékszem a szemére, amint engem figyelt, arra várva hogy mikor omlok össze mint egy kártyavár. Az egész túl valóságos volt, annyira, hogy az már nem is volt hihető. Egy rossz álomnak gondoltam és minden ébredés után arra vártam, hogy kiderül az igazság. De a napok teltek és semmi sem változott.
Adam: Nem kell hozzám jönnöd. - a hangja élettelen volt.
Angie: A meghívókat már ki küldték. - feleltem automatikusan.
Adam: Teszek a hülye meghívókra! - üvöltötte, hogy a falak is beleremegtek. Benjie felsírt az ágyában.
Adam óvatosan kiemelte, majd próbálta lecsitítani.
Angie: Megijesztetted. - sóhajtottam.
Adam: Engem te ijesztesz meg. Olyan vagy... - elakadt. - Nem is tudom. Ennél még az is jobb lenne, ha sikítoznál és zokognál. De ez... ez az érzéketlenség. Olyan vagy mint egy szobor.
Angie: Szeretnéd ha sírnék miatta? - kérdeztem meglepetten.
Adam: Angie... Nye meghalt. Érezned kell valamit. Nem léphetsz át fölötte.
Angie: Én... nem tudom mi történik velem. - vallottam be.
Adam: Nem kell összeházasodnunk. - ismételte. - Én csak... menjünk el innét, jó? - kérte ismét.
Nye halálhíre óta minden nap könyörgött, hogy menjünk el.
Angie: Attól félsz hogy a szelleme kísérteni fog? - kérdeztem élettelen hangon.
Adam: Más szellemektől félek. - vallotta be.
Angie: Azóta nem láttuk őket. Apám... biztosan elintézte őket.
A magyarázatom még saját magamnak is hamisan csengett.
Adam: Kérlek! - suttogta. - Menjünk el innét! Bízz bennem!
Angie: Anyám kiborulna, ha lemondanánk az esküvőt! - ellenkeztem. - Így is ki van készülve, amiért nem szóltunk neki az örökbefogadásról.
Adam grimaszt vágott. Nem tetszett neki, hogy azt hazudtuk, Benjamint örökbe fogadtuk. Azt hiszem folyton arra várt, hogy az apám megjelenik hogy elvigye.
Én meg folyton arra vártam hogy Nye jelenik meg. És rettegtem, hogy az érzéketlenségem egyszerre elmúlik és akkor a fájdalom darabokra tép majd. Mert amit az agyam már rég tudott, azt még a szívem nem sejtette.


Fogalmam sem volt, hogy Max igazat mondott e. Ha Nye meghalt, akkor veszélyben vagyunk, ha él akkor is. Ha fogva tartják akkor már minden bizonnyal tudja az igazat. Tudtam ha visszajönne, egyetlen kérdést sem tenne fel, mielőtt végezve velem.
Kell lennie valami módnak, hogy kapcsolatba lépjek Sebastiannal. Most, hogy Nye talán halott, szükségem van rájuk. Együtt kell szembe szállnunk Kegan-nel, csak akkor van esélyünk a győzelemre.
De a napok teltek és Angelina apjáról nem érkezett hír. Max kellőképpen bizalmatlan volt velem, hogy ne áruljon el részleteket. Tudtam, hogy amíg itt van, addig nincs esélyem, hogy elszöktessem Angie-t és a kisbabát.
Mégis mit hittem? Hogy elmenekülünk a nyomomban Nye-jal, Sebastiannal és Kegan-nel? Ez a hajó akkor elment, amikor Max felbukkant. Mire vártam? Miért voltam olyan ostoba?
Túl gyenge vagyok ártani neki, és nem tudom megvédeni. Abban a pillanatban el kellett volna hagynom, amikor rájöttem hogy szeretem. Meg kellett volna mondanom Kegan-nek hogy nem tudok segíteni neki. Ehelyett én ostoba arra vártam, hogy Kegan és Sebastian majd elintézik egymást. Most pedig ők intéznek majd el engem.

Az esküvő helyszíne

43. Apa csak egy van

Már csak három hét volt az esküvőig. Életem legboldogabb időszaka kellett volna hogy legyen, tele tervezgetéssel, várakozással és álmodozással. De nem volt az.
Féltem, rettegtem, szorongtam. Úgy éreztem bármi történik is, veszíteni fogok. Mintha minden homokként folyna szét az ujjaimon keresztül én pedig nem tehetek mást, mint hogy tehetetlenül nézem.
A Hálaadás olyan hirtelen gyorsasággal telt el, hogy szinte észre sem vettem. Az anyám a barátaival ünnepelt, a bátyám pedig felém sem nézett már a válásom óta. Megkérhettem volna Lonnie-t vagy Sarah-t hogy ünnepeljenek velem, de nem akartam elvenni tőlük a lehetőséget, hogy a családjukkal töltsék az ünnepet.
Nem, valóban nem lett volna okos gondolat belekeverni őket abba a rémálomba, amiben éltem. Valakik, akik olyanok mint én, rám vadásznak és nyilvánvalóan semmitől sem riadnak vissza, hogy a céljukat elérjék.
A harc óta nem bukkantak fel, de szinte éreztem, hogy figyelnek. Tudtam hogy a közelben vannak ás arra várnak, hogy mikor tudnak rést ütni a pajzson: a Nye által szervezett védelmi rendszeren.
Talán az egyetlen pozitívum volt ebben a káoszban, hogy Nye és a másik két árnyjáró végre együttműködött Rob csapatával. Rob persze igyekezte úgy beállítani a dolgokat, mintha Adam lenne a főnök, de mindenki tudta, hogy ez csak álca. Az együttműködés sorsa kritikussá vált, amikor a semmiből hirtelen felbukkant Dax és Ephraim. Dax nyilvánvaló ellenszenvvel viseltetett Adam és David iránt, így senkit sem lepett meg, hogy Nye hívei közé fog csatlakozni. Ephraim mint újdonsült vámpír, sokkal otthonosabban érezte magát Adam csapatában.
Folyton az az érzésem volt, hogy a háború kellős közepén bármelyik pillanatban kitörhet egy belharc. Adam és Nye próbálták csitítani a kedélyeket, mondván az ellenség azonnal kihasználná a helyzetet. A legnagyobb félelmem mégis az volt, hogy ők ketten meddig bírják egymást elviselni. És mi lesz, ha ez az egész véget ér? Ha véget ér valaha...
És Nye... ahogy rám nézett akárhányszor találkoztunk. Mintha... várna rám. Ijesztő volt. De a legfélelmetesebb dologra mégis a saját lelkemben bukkantam: akartam hogy várjon rám. Akartam azt a pillantást, akartam, hogy ő akarjon engem.
Lassan rájöttem, hogy itt már korántsem Adam és Nye harcáról van szó. Adam Angelinája és Nye Linája csapott össze. A baj csak az, hogy ez a két személy egy és ugyanaz, és sohasem győzhet úgy az egyik, hogy valakik ne sérüljenek meg. Vajon boldog tudok e lenni miközben a lelkem ketté szakad? Vajon lesz e jogom boldognak lenni miközben valakinek összetörtem minden álmát?
Talán a rám vadászó vámpírfélék tudnak valamit... Talán én rossz vagyok, természetellenes... talán hiba megvédeni tőlük...



Az esküvő közeledtével mindenki egyre feszültebb lett. Jó lett volna távol tartani az ártatlan embereket, de Angie anyja mindig a legváratlanabb pillanatban bukkant fel az esküvőszervezővel. Ruhapróbák, tortakóstolás, virágdekorációk, meghívók... miközben bármelyik pillanatban ránk támadhat egy tucat mutáns vámpír, akik Angie-t akarják.
Nem voltam benne biztos hogy egyáltalán akarom e tudni, hogy miért kell nekik. Angie olyan mint ők. Legalábbis lassacskán olyanná válik. Ez szinte érezhető volt, habár nem voltam benne biztos, hogy a többiek látják e ezt a változást. Én, aki mindenkinél jobban ismertem Angie-t észrevettem. A mozdulatai sokkal puhábbak, kecsesebbek lettek, sokkal inkább tűnt most már vámpírnak mint embernek.
A védelmi rendszerünk nagyon jól működött, Angie sohasem volt egyedül többé, valaki mindig volt mellette, rendszerint én vagy David. Egy árnyjáró pedig mindig figyelte a házat és környékét. Lassacskán úgy tűnt, a támadók feladják. Szerettem volna hinni ebben, de nem kockáztathattam.
Viszont egy belső hang folyton azt suttogta hogy Nye talán kissé eltúlozza a dolgokat. Talán ennyire nem is rossz a helyzet és csak azért csinál ekkora felhajtást, hogy Angie közelében lehessen.
Azt kívántam bár elvihetném Angie-t valahová messzire. Elszöknénk mindenki és minden elől. Visszatérnénk Acapulco-ba az erdei házba, ahol nem számít hogy mik vagyunk, ahol nincs idő és tér.



Bizonyos részt könnyebb volt ez a kényszer-tűzszünet. Végre nem éreztem magam gonosz cselszövőnek, aki mindenféle aljas módon próbál a szeretett nő közelébe férkőzni. Legálisan voltam vele, mondhatni a jó cél érdekében.
Furcsamód, Rob valahogy mindig kimódolta, hogy sohase maradjunk kettesben. Gyanakvással méregette minden egyes mozdulatom, amitől az idegeim szinte pattanásig feszültek. Néha úgy éreztem ezt akarja, hogy megint én legyek a rosszfiú, a legfőbb ellenség. Talán mindenkinek könnyebb lett volna, mint ez a lappangó feszültség, ami ködként ereszkedett ránk. Nem tudtuk mikor szakad el az utolsó szál, mikor tör ki a küzdelem. Miközben mindenki erre várt, a másik felünk az igazi ellenséget fürkészte.
És talán ők pedig minket. Nem tudhattuk milyenek a képességeik, mennyire jó stratégák, mennyire bátrak és veszélyesek. És az ismeretlentől mindenki fél.
Nyugodt csendes éjszaka volt. Az eső lusta cseppekben hullott alá az égből, monoton üteméhez igazodott az aludni készülő város zajainak zenekara. Angie békésen aludt a szobájában, egyenletes légzése engem is elálmosított. Kipislogtam a szememből a fáradtságot és az ablakhoz mentem. Emberi szemnek észrevétlenül, a parkolót körülvevő park sűrű bokrai között rejtőzött Max, szemmel tartva a környéket. Szemeit rám villantotta, ami annyit jelentett: minden rendben.
Jerome a kanapén nyújtózkodott, az ölében pizzás dobozzal. Tudtam hogy csak tetteti a fáradtságot, valójában éberen figyeli minden mozdulatomat.
Nye: Ha ennek vége lesz, nem kell hogy minden úgy legyen mint volt. - kezdtem békítő hangon.
Jerome: Nem? Szóval nem akarod majd elvenni Angie-t Adam-től? - vonta fel a szemöldökét.
Nye: Ő volt az aki elvette Linát tőlem. Én csak visszavenném azt ami jogosan az enyém.
Jerome: Ne beszélj úgy Angie-ről, mintha egy tárgy lenne. - fenyegetett. - És fejezd be a tervezgetést! Különben minden elmondok Adam-nek.
Nye: Könnyedén megölhetnélek. - feleltem. - Elvinném Linát messzire... mire Adam visszaérne a vadászatból, már bottal üthetné a nyomunkat.
Jerome: Nem menne veled.
Nye: Ki mondta hogy megkérdezném.
Jerome nem válaszolt, csak sötét pillantást vetett rám, majd beleharapott egy szelet hideg pizzába. Visszafordultam az ablak felé és újfent kinéztem. Max nem volt sehol.
Kiléptem a teraszra, majd megtorpantam. Kisherceg, Angie macskája feküdt ott, apró törékeny kis testét összezúzták, hófehér szőre csapzott és véres volt. Jerome felszisszent mellettem, majd egy pillanat alatt eltűnt a konyhában, ahol a macska előzőleg aludt.
Jerome: Az ablakon át jutott be. Még érzem a szagát. - suttogta, amikor visszatért.
Nem feleltem. Az egész testem zsibbadt a visszafojtott dühtől.
Jerome: Mi legyen a...?
Nye: Hozz egy szemetes zsákot. Nem kell hogy Lina lássa ezt. Majd én... elásom szegényt. - feleltem.
A hangom ijesztően üresen csengett. Itt vannak. Figyelnek minket és mi nem is tudjuk.
Jerome: Hova tűnt Max? - kérdezte aggódva.
Nye: Nincs a közelben. - feleltem.
Jerome: Megkeresem. - jelentette ki.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Jerome le is dobta a ruháit, majd kiugrott a teraszról és amikor földet ért, már fényes, fekete szőrű párducként olvadt egybe az éj sötét bársonyával.
Becsomagoltam a szerencsétlen macskát egy konyharuhába, majd lementem vele a parkolóhoz és elástam egy sebtében kapart gödörben. Talán azt kellene mondanunk Angie-nek hogy a cicus megszökött. Semmi szükség rá, hogy még jobban kiboruljon.
Tudtam hogy valaki ezért még keservesen meg fog fizetni. Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel. Amint a szél megfordult, az orrom megtelt az ismerős gyűlölt-imádott illattal.
Az egyikük ott állt az út túloldalán és engem nézett. Emlékeztem rá. Ott volt, amikor tőrbe csaltak minket, ő adta ki a parancsot a menekülésre. Gondolkodás nélkül a zsebembe nyúltam a telefonomért, majd a gyors-hívás funkcióval Adam-et hívtam. Azonnal felvette.
Nye: Gyere haza, most! - szólaltam meg.
Nem is felelt, csak kinyomta a telefont. Hirtelen mellettem termett Jerome is, sötét bundája elázott az esőtől, ami idő közben erősen ráeredt.
A betolakodó még mindig minket nézett. Nem tűnt ijedtnek, vagy meglepettnek. Mire várhat? Jerome felmordult mellettem.
Nye: Nem, ezt bízd csak rám. Adam már úton van. Te maradj itt Linával, nem hagyhatjuk egyedül. - magyaráztam, majd elindultam az ellenség felé.
Lassan hátrálni kezdett, majd futásnak eredt. Utána iramodtam. Tudtam hogy el fogom kapni. És ha elkaptam, végzek vele.


Kinyitottam a szemem. Sötét volt és az eső neszezésén kívül mást nem hallottam, de meg mertem volna esküdni rá, hogy valamit hallottam az előbb. Kimásztam az ágyból és a háló ajtaja felé osontam. Nekidőltem az ajtónak, majd hallgatózni kezdtem. Mintha valaki szuszogott volna a túloldalon.
Jerome: Ébren vagy? - szólt a kérdés.
Hátraugrottam a rémülttől. Jerome kinyitotta az ajtót és bedugta a fejét.
Angie: A frászt hoztad rám.
Jerome: Bocs. - grimaszolt. - Max és Nye vadásznak.
Angie: Hogy?
Jerome: Látogatónk volt.
Lerogytam az ágyra. Jerome idegesen tördelte a kezét, láttam hogy szeretne még mondani valamit, de nem tudja hogyan kezdjen hozzá.
Angie: Adam? - tettem fel a legfontosabb kérdést.
Jerome: Úton van, ne aggódj. Addig majd... megleszünk valahogy.
Ez új volt. Jerome félt. Láttam a szemében az aggodalmat.
Angie: Történt valami? - kérdeztem gyanakodva.
Jerome: Nem. - rázta meg a fejét. - Minden rendben lesz.
Szerettem volna tovább faggatni, de Jerome hirtelen összerezzent, majd eltűnt a szemem elől. Utána siettem. A nappaliba érve láttam, hogy a teraszon áll, olyan pózban, akár egy ugrásra készen álló macska.
Angie: Jerome... - suttogtam.
Rám pillantott. Közelebb akartam menni, de hirtelen mellettem termett.
Jerome: Ne! - visszatartott. - Had gondolkodjam.
Feszült másodpercek teltek el, láttam rajta, hogy mérlegeli a helyzetet.
Jerome: Adam bármelyik percben itt lehet. - nyugtatgatott. - Van odalent valaki.
Angie: Mit akarsz tenni?
Jerome: Lemegyek. Megpróbálom... elkergetni.
Angie: Veled megyek! - vágtam rá.
Jerome: Francokat! Itt maradsz. Egy perc az egész. Zárkózz be a szobádba.
Karon fogott és a szobámhoz vezetett.
Angie: Kérlek, Jerome! Nagyon rossz érzésem van. Valaki... valami... van itt. Érzem.
Jerome: Nyugi! - futólag megölelt. - Minden rendben lesz.
Mielőtt bármit felelhettem volna, már egyedül voltam. A csend szinte fülsüketítő volt, a saját lélegzetem olyan hangosnak tűnt, hogy visszatartottam a levegőt, ameddig szédülni nem kezdtem. Ügyetlenül kibotorkáltam a nappaliba. Az esőszag felkavarta a gyomromat, hirtelen meg kellett állnom. A nyitott teraszajtó előtt szellemalakként lebegtek a fehér függönyök.
Egy sötét alak sziluettje rajzolódott ki mögöttük.
Angie: Jerome? - suttogtam.
Az alak megmozdult majd belépett a szobába. Kővé dermedtem. Egy magas, sápadt férfi volt. Sötétbarna haja csapzottan lógott a homlokába. A tekintete az enyémbe fúródott, mélyvörös írisze láttán ösztönösen hátrálni kezdtem. Fiatal volt, legfeljebb 25 éves. Talpig feketébe volt öltözve, hosszú, bő fekete kabát borította, az a fajta, amit a kosztümös filmekben lát az ember. Az egyik keze a kabát alatt volt, mintha valamit rejtegetett volna.
Hátrálni kezdtem, felkészülve, hogy hatalmasat sikítsak.
Idegen: Ne félj! - suttogta. Mintha mosolygott is volna.
A hangja szinte lesújtott rám. Visszhangot vetett az agyamban, millió emléket szabadítva fel, amelyek eddig a múlt homályában várták, hogy felszínre kerüljenek.
Idegen: A barátod jól van, elfogtuk, de nem esik baja. - hadarta. Szépséges arca szomorú volt.
Közelebb jött.
Angie: Ki vagy te? - suttogtam rekedten.
Idegen: Ez most nem számít. Figyelj rám kislányom, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy távol tartsam tőled a lázadókat. Nem szabadott volna hagynom, hogy rád találjanak. Nem szabadott volna, hogy a vámpírok tudomást szerezzenek rólunk.
Elkeseredettnek tűnt.
Idegen: Elcsaljuk őket innét, és végzünk velük. Nem eshet bajotok.
Angie: Ki vagy te? - kérdeztem ismét könnyes szemmel.
Idegen: Figyelj rám Angelina. Meg kell tenned valamit. A barátaid nem vadászhatnak a lázadókra. Tartsd őket vissza. Érted?
Angie: Miért?
Idegen: Ha mások is tudomást szereznek rólad, végünk van.
Összerezzentem.
Idegen: Meg kell tenned valamit. - sóhajtott. - Benyúlt a kabátja alá, majd kiemelt onnét egy... kisbabát.
A szám elé kaptam a kezem.
Idegen: Nem vihetem őt magammal. Ha velem valami történne... őt sem hagynák életben. - magyarázta.
Közelebb lépett, majd a kezembe nyomta a gyereket, aki hatalmas zöld szemeivel engem nézett.
Idegen: A neve Benjamin. Ő az öcséd. - tette hozzá.
Nem bírtam levenni a szemem a gyerekről. Az agyam lassacskán rakta össze a kirakós részleteit. Próbáltam szavakat formálni, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Az idegen a terasz felé indult.
Angie: Apa? - kérdeztem hisztérikusan.
Megfordult.
Idegen: Tedd amit mondtam. - felelte.
A meglibbenő függöny eltakarta az alakját. Mire odaértem, már sehol sem volt. Kis híján hanyatt estem, amikor Jerome mellettem termett.
Jerome: Jesszus! - hátrahőkölt amikor meglátta a kisbabát, akit görcsösen szorítottam magamhoz.
Angie: Mi történt? - kérdeztem.
Jerome: Én talállak téged itt egy gyerekkel és még te kérdezed hogy mi történt? - kérdezte hisztérikusan nevetve.
Angie: Kérlek... csak válaszolj!
Jerome: Elfogtak. - vonta meg a vállát. -Aztán egyszer csak elengedtek. Azt hittem magukkal vittek téged. Most meg kiderül hogy inkább... hoztak valamit.
Angie: Ez... ez bonyolult.
Behátráltam a nappaliba.
Jerome: Ki ez a gyerek?
Angie: A neve... Benjamin és aki hozta... azt mondta hogy az öcsém. És vigyáznom kell rá.
Jerome: Ez... csapda! Add ide azt a kölyköt! - kérte.
Angie: Nem! - magamhoz szorítottam a kisbabát. - Hiszek neki. Én... én ismerem őt. Jerome, én már láttam azt az... embert. - megráztam a fejem. Hiszen nem is ember. - Ő az apám.
Jerome arca kifejezéstelen volt.
Jerome: Ezt te mondod el Adam-nek és Nye-nak. - felelte.


Berontottam a lakásba, elsodorva néhány bútort. Jerome felpattant az érkezésemre, mint aki bármelyik pillanatban támadna. Amikor meglátott, kifújta a levegőt. Angie mögötte ült a kanapén.
Odarohantam hozzá és a karomba kaptam, majd szájon csókoltam.
Adam: Jól vagy? - kérdeztem aggódva.
Angie bólintott, majd hozzám bújt, akár egy kisgyerek.
Jerome: Itt járt az apja.
Jerome felé fordultam, aki dühösnek tűnt. Ránéztem Angie-re magyarázatot várva.
Angie: Tudom hogy ő volt az! - vágta rá.
Adam: Angie... - kezdtem.
Ez lehetett akár csapda is.
Angie: Nem! - szakított félbe. - Millióból is felismerném a hangját. - magyarázta. - Azt mondta segíteni akar és arra kérte hogy tartsalak vissza titeket. Nem szabad harcolnotok a... lázadók ellen.
Adam: Lázadók? - kérdeztem rosszat sejtve.
Angie: Így nevezte őket. És... és azt mondta hogy nem szerezhetnek rólam tudomást mások.
Adam: És még mit mondott? - kérdeztem nem sok jóra számítva.
Angie: Kért tőlem valamit...
Jerome: Igazából hozott egy kis ajándékot a lányának. - jegyezte meg gúnyosan. Angie felszisszent.
Adam: Mit akar ez jelenteni?
Angie éppen meg akart szólalni, amikor furcsa hang ütötte meg a fülemet a háló irányából. Mintha egy vergődő őzgida jajveszékelt volna. Nem, mégsem. Sokkal élesebb, keservesebb hang volt. Mint amikor egy...
Adam: Ugye ez csak valami vicc? - kérdeztem automatikusan a háló felé indulva.
Angie elsuhant mellettem. Amikor beléptem az ajtón, láttam hogy felvesz valamit az ágyról, ami két párna között feküdt. Az a valami most még hangosabban sírt és kapálózott is.
Angie: Adam... ő itt Benjamin. Az öcsém. - felelte, majd az orrom elé tolt egy vörös arcú, síró kisbabát.

42. Csapda

Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte képtelen voltam felfogni. Még órákkal később sem sikerült az összes részletet a helyére igazítanom. Csupán zajok, árnyékok, képkockák maradtak meg az emlékezetemben.
Az alak, ahogyan lassan a gardrób felé közelít, majd megdermed, Adam hangja, a zaj, az üvegszilánkok, Adam a karjába vesz, a szeme tele van aggodalommal... Homály... minden homályos, semmi sem tiszta többé, semmi sem biztos.
Jerome: És ha egy árnyjáró volt? - kérdezte hirtelen.
A nappaliban voltunk, Jerome fel-alá járkált, Rob és Leah halkan beszélgettek az ablak előtt, én pedig Adam karjában kuporogtam.
Rob: Gondolkozz Jerome... ha egy Nye-hoz hasonló ugrott volna át az ablakon, akkor lennének nyomok. Vér... - a fejét csóválta. - Nem árnyjáró volt.
Leah: De nem is vámpír. A szagát felismernénk. Itt viszont nincs semmiféle szag.
Jerome: De akkor mégis mi? - kiáltotta.
Összerezzentem. Ránéztem Adam-re, aki maga elé meredt.
Rob: Adam? - kérdezte halkan. - Mondd el mire gondolsz.
Adam: Azt mondtátok, és ez nyilvánvaló, hogy a lakásban Angie és az én szagomon kívül mást nem éreztek. - kezdte. - Egy árnyjáró, minden bizonnyal megsérült volna annyira, hogy vért hagyjon maga után, de ebben nem lehetünk biztosak. Lehet hogy szerencséje volt.
Leah: Mire célzol?
Adam: Egy árnyjárót csak a saját fajtája tud kiszagolni.
Jerome: Várj! Te ide akarod hívni Nye-t és a kis szektáját? - kérdezte dühösen. - Amikor legutóbb találkoztunk velük, csak az akadályozta meg az összecsapást, hogy emberek is voltak ott. És nem ígérem, hogy még egyszer tudok uralkodni magamon!
Leah: Én is ellenzem. - értett egyet.
Rob: Legyünk reálisak. Nye az egyetlen aki segíthet. Félre kell tennünk az ellentéteket és együtt kel dolgoznunk. Bárki is volt itt, nyilvánvalóan nem békés szándékkal jött. - magyarázta.
Jerome dühösen felhorkant, Leah pedig megadóan sóhajtott. Rob rám nézett.
Angie: Én... én ebbe nem szólok bele. - mentettem ki magam.
Rob elővette a telefonját, majd felhívta Nye-t. Képtelen voltam végighallgatni a beszélgetést. Kiszabadítottam magam Adam karjából, majd a konyhába rohantam. Tudtam hogy követ, de legalább néhány másodpercig nem láthatta az arcom.
Adam: Jól vagy? - kérdezte idegesen.
Angie: Igen. Én csak... ez most kicsit sok volt. - feleltem az igazsághoz híven.
Adam: Soha többé nem hagylak magadra. - ígérte.
Angie: Nem a te hibád! - vigasztaltam.
Adam magához húzott és szorosan átölelt.
Leah: Nye néhány percen belül itt lesz. - suttogta az ajtóból.
Adam elengedett. Hűvös ujjaival végigcirógatta az arcomat, a halántékomtól az államig. El sem tudtam képzelni, hogy pár órával ezelőtt, vonzónak találtam Nye-t. Vagy hogy valaha is rá bírtam nézni másik férfira.
Adam: Mire gondolsz? - kérdezte halkan.
Angie: Túl jó vagy hozzám. - feleltem szomorúan.
Adam: Ne butáskodj. - bosszankodott.
Angie: El kell mondanom valamit... - kezdtem idegesen.
Adam: Bármit elmondhatsz...
Angie: Én... - elakadtam.
Hogy mondjam el neki? Nem bánthatom meg. Ő a mindenem. Az életem értelme, a legszebb valóra vált álom.
Adam: Azt hiszem itt vannak. - sóhajtott.
A karjába kapaszkodtam, mialatt visszamentünk a nappaliba. Magamon éreztem Nye szemét és Rob gyanakvó pillantását. Én vagyok a leggonoszabb ember a világon.
Max: Biztosan nem a mi fajtánk volt.
Jerome: Szóval van még rajtatok kívül még egy ilyen alattomos, gonosz...
Max: Még egy szó és elveszek egyet a kilenc életedből cicus!
Leah: Azt kötve hiszem mert átharapom a torkod!
Nye: Elég! - avatkozott közbe. - Ez nem a megfelelő hely és idő.
Spencer: Szóval te vagy Lina. - lépett elém.
Meglepődtem. Ugyanannyira hasonlított a bátyjára, mint amennyiben különböztek. Spencer sokkal emberibbnek, kézzel foghatóbbnak tűnt, habár ez abból is fakadhat, hogy még nem volt olyan régen árnyjáró, mint Nye vagy Max. Az arca nyílt volt, őszinte és kedves.
Angie: Igen, de jobb szeretem, ha Angie-nek szólítanak. - feleltem. Nye köhögéssel próbálta álcázni a nevetését.
Spencer: Pedig a Lina sokkal jobban illik hozzád. - mosolygott.
Tudja! Hirtelen belém nyilallt. Nye biztosan elmondta neki, ezért néz így most rám. Láttam hogy Adam összevonja a szemöldökét, miközben Nye-t nézi.
Spencer: Nye éppen a gondolatain keresztül beszél hozzá. - suttogta a fülembe közelebb hajolva.
Angie: Mi? - kiáltottam fel.
Mit mondhat neki? Adam rám pillantott.
Rob: Mi folyik itt? - kérdezte frusztrált hangon.
Nye: Elmondtam a barátodnak, hogy mit gondolok. - felelte egyszerűen.
Jerome: Szóval igaz, amit Rob mondott. - húzta el a száját.
Nye rápillantott, majd Jerome összerezzent. Megrázta a fejét.
Leah: Mi? Szóval... képes a gondolataidban beszélni hozzád? - horkant fel.
Nye: Igen. - felelte Jerome helyett. - Úgy tűnik nem mindenkinél válik be, te vagy rá az egyik példa és Lina.
Max: Lehet hogy a lányok agya másképp működik. - találgatta.
Jerome: Hát persze. Mivel nem működik. - röhögött fel. Leah oldalba bökte.
Hangzavar támadt, Rob és Adam halkan beszéltek valamit, Max és Spencer eltűntek a szobámban. Nye pedig engem nézett. Úgy tűnt erősen koncentrál valamire. Hirtelen bevillant egy kép a délutáni csókról. Pontosabban arról, amit ő érzett akkor.
Hátraléptem, majd a kezemmel a fejemhez kaptam, próbáltam meggátolni, hogy ezek a képek a fejembe kerüljenek. Éreztem hogy Adam átölel, de leráztam a kezét. A képek hirtelen eltűntek.
Rob: Nem okoztál még elég bajt? - hallottam a hangját.
Adam: Te csináltad ezt vele?
Felnéztem. Adam Nye felé indult, és abban a pillanatban ott termett Max és Spencer, Adam mellett pedig Rob és Jerome. Szerettem volna kiáltani, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon.
Leah: Ott! Lent! - kiáltotta, majd mire mindenki odafordult volna, Leah már kiugrott a teraszról.
A többiek követték. Odarohantam a korláthoz, de Adam visszarántott.
Angie: Mi történt?
Adam: Leah látott valamit. - felelte.
Angie: Mit mondott Neked Nye? - kérdeztem aggódva.
Adam: Valamit amire én is gyanakodtam.
Összeszorult a torkom.
Angie: És... mi az?
Adam: Szerinte azért nem éreztük a... látogatód szagát, mert ő olyan mint te. - felelte.
Először megkönnyebbültem, de miután újra átgondoltam Nye következtetését, még nyomorultabbul éreztem magam. Nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok egészen ember, de ezt a tényt szerettem az agyam minél eldugottabb részében tárolni. Könnyebb volt nem gondolni rá. Túl sok minden történt most, ha erre is gondolnom kell, végképp beleőrülök.
Összerezzentem, amikor Nye hirtelen mellénk ugrott.
Adam: Nos?
Nye: Gyors a rohadék. Max még mindig üldözi, de a többiek feladták.
Adam: Az amire gyanakodtunk?
Nye: Ez nyilvánvalóan megmagyarázza, miért nem éreztél soha késztetést, hogy kiszívd Lina vérét. - jegyezte meg cinikus hangon. - Az a valami olyan... mintha valamiféle vámpír lenne. Csak gyorsabb, és úgy tűnik teljesen tisztában van azzal hogy mi kik vagyunk.
Adam: Gondolod hogy elbírnál vele? - kérdezte aggódva.
Nye: Kérlek. - sóhajtott. - Ha akartam elkaphattam volna, de ha megteszem fenn áll a veszélye, hogy végzek vele, mielőtt még bármit is kiszedhetnénk belőle. Hagytam, hogy Max utána menjen, legalább egy kicsit kitombolja magát.
Adam: Nincs szükségünk rá, hogy feldühítsük. Ha másokat is idehoz...
Nye: Akkor velük is végzünk.
Adam: Talán csak... kíváncsi volt Angie-re.
Nye: Ó hát ez remek! Miért nem hívjátok meg rögtön teázni? - kiáltotta. - Az az izé betört a barátnőd lakásába, és biztosan nem barátkozni jött. Ha van még belőle több is, semmi szükség rá, hogy tudjanak Angie-ről.
Angie: Állj! - szakítottam félbe, miután végre összeszedtem magam. - Azt mondod, hogy Max meg fogja ölni?
Nye: Igen. Miután kiszedték belőle mit akart.
Angie: Ezt... ezt nem hagyhatod! Olyan mint én! Nekem... beszélnem kell vele!
Nye: Nem kell!
Adam: Igaza van. Angie-nek joga van látni!
Nye nem felelt, de látszott rajta, hogy ez egyáltalán nem tetszik neki. Hirtelen átugrott a korláton, majd kecsesen földet ért a mélyben, akárha egy székről ugrott volna le. Mire egyet pislogtam már eltűnt.


Már hajnalodott, amikor meghallottam a többieket. Valami nem volt rendben. Angie elaludt a kanapén, a mellkasomra dőlve. Óvatosan kimásztam alóla, majd a teraszhoz mentem.
Olyan erősen szorítottam a korlátot, hogy a festék, apránként megrepedezett a tenyerem alatt. Láttam, amint Rob Leah-t hozza a karjában, Jerome és Nye pedig Max-et cipelik. Spencer intett nekem én pedig rájöttem, hogy azt kérik, engedjem fel őket.
Halkan leszóltam a portásnak. Azt hazudtam neki, hogy néhány barátunk, akik eláztak egy buli után. Idegesen járkáltam, nem tudtam mire számítsak.
Angie: Mi történt? - kérdezte álomittas hangon.
Adam: Még én sem tudom.
Csak reméltem, hogy ezt nem az az egyetlen személy tette velük. Meghallottam a liftet, ezért az ajtóhoz rohantam. Nye és Jerome jöttek be először és a padlóra lökték Max-et, aki félmeztelen volt. Rob is behozta Leah-t, majd óvatosan leültette Angie mellé.
Angie: Mi történt? - kiáltotta hisztérikusan.
Nye: Az az izé csapdába csalt minket. Nem mi üldöztük, hanem ő vezetett minket. Egyenesen a többi hozzá hasonló markába.
Adam: Mennyi van még belőle?
Jerome: 13-at számoltam. Tizet megöltünk, de a három legerősebb elmenekült.
Angie: Mit akarnak tőlünk? - kérdezte összetörten.
Max: Téged akarnak. - hörögte a földön. Nye belerúgott.
Angie: Mi?
Adam: Ezt ők mondták?
Jerome és Nye egymásra pillantottak, majd Jerome bólintott.
Nye: Spencer lent maradt, figyeli a környéket. Mostantól együtt kell dolgoznunk. Ezek a vámpír-félék nagyon gyorsak, de az előnyük csupán ennyi.
Leah: És amit az egyik mondott... - suttogta gyenge hangon. - Azt mondta, hogy engedjétek a vámpírnak, hogy megharapjon.
Rob: Nem kellett volna közbeavatkoznod!
Leah: Nem érted? - kérdezte dühösen majd felszisszent. - Ez valami nagyon rosszat jelent. Miért akarnák hogy megharapd őket?
Rob: Ne aggódj, miután megéreztem a vérük szagát elment tőle a kedvem.
Adam: Hogy?
Rob: Ne sértődj meg Angie, de a rokonaid enyhén szólva bűzösek!
Nye: Erről beszélt Carlisle is Angie vérével kapcsolatban. Azt mondta... olyan mintha a szaga belülről marna ki.
Rob: És még visszafogottan fogalmazott.
Max lassan felkelt a földről és nyújtózkodni kezdett.
Jerome: Nye gyorsabban gyógyul. - jegyzete meg lekicsinylő hangon.
Angie: Megsérültél? - kérdezte döbbenten.
Hirtelen féltékenység fogott el. Nem mindegy hogy megsérült e?
Nye: Csak egy karcolás volt. - vonta meg a vállát. - Leah megvagy?
Leah: Nekem egy kicsit több idő kell.
Angie: Hozhatok valamit? - kérdezte halkan Leah-tól. Ő csak egy pohár vizet kért.
Angie kiment a konyhába, Nye pedig utána indult. Követtem őket.
Nye: Beszélnem kell vele! - szólalt meg a fejemben.
Végül nem mozdultam.
Rob: Kettesben hagyod őket? - kérdezte szemrehányó hangon.
Adam: Ha nem lett volna itt most talán mind halottak lennénk. - feleltem védekezésképp.
Rob: Ne bízz meg Nye-ban.
Nem feleltem. Sohasem bíztam benne és nem is állt szándékomban a bizalmamba fogadni. Igen, segített nekünk, immár másodszor, de ő akkor is Angie-t akarja, jobb ha rajta tartom a szemem. Otthagytam a többieket, majd utánuk mentem a konyhába.


Angie hátát fordított nekem. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy meddig akar még menekülni az érzései elől, de tudtam hogy ez az időpont nem éppen a legalkalmasabb erre. Főleg mivel Rob minden bizonnyal éberen hallgatja minden szavunkat.
Nye: Az egyikük mondott valamit, amit tudnod kell.
Angie: Ne kímélj! - sóhajtott.
Nye: Mielőtt elmenekültek, az egyik a háromból azt kiabálta: Visszajövünk, és ne higgyétek hogy az apja majd megvédi.
Angie: Az apja... - suttogta. - Az én apám?
Nye: Angie... nyilvánvaló hogy az apád olyan mint ők.
Angie: Én, azt hittem... hogy meghalt, vagy... - elcsuklott a hangja. - Nem akarok erről beszélni.
Nye: Beszélhetünk másról is. - ajánlottam.
Angie: Nem! - vágta rá.
Nye: Nem menekülhetsz örökké az elől aki vagy és amit érzel...
Adam: De ha beszélni akar majd ezekről, arra itt vagyok én. - szólalt meg a hátam mögött.
Nye: Lehet hogy nem veled akarja majd megbeszélni.
Adam: Akkor talán Veled?
Nye: Miért ne?
Angie: Elég! Hagyjátok ezt abba! Annyira elegem van ebből a rivalizálásból. - kiáltotta. - Nem tudnátok legalább most elviselni egymást?
Adam rám meredt, majd gúnyosan elmosolyodott.
Nye: Mi van? - kérdeztem dühösen.
Adam: Nem hagyom, hogy felidegesíts. - felelte. - Angelina már választott és nyilvánvalóan nem téged.
Angie: Adam menjünk ki innét! - kérte. - Menjünk vissza a többiekhez.
Adam: Rendben.
Nye: Meg fogja gondolni magát! - figyelmeztettem a gondolatain keresztül.
Adam rám pillantott és láttam a szemében, ha így is lesz, ő azt biztosan nem hagyja majd annyiban. Egy háború közepén voltunk, amiben együtt kell harcolnunk, mialatt egymás ellen is küzdünk.

41. Rossz előérzet

Hogy lehettem ennyire vak? Mindazok után amin keresztül mentünk... Hogy kételkedhettem benne hogy még mindig szeret? Nem volt szükség szavakra, ez a csók mindent elárult, olyan dolgokat is, amelyeket talán szóval el sem lehet mondai.
Nye: Lehet, hogy későn szólok, de elég lett volna ha megkérsz, hogy maradjak. - suttogtam a fülébe, amikor az ajkaink szétváltak.
Angie: Ó Istenem! - suttogta és megpróbált kiszabadulni az ölelésemből.
Nye: Lina, minden rendben lesz. Nincs miért aggódnod. Ez... ennek így kellett lennie.
Angie: Hagy abba! Hallgass! - kiáltotta és ellökött magától. - Miért kell mindennek újra bonyolulttá válnia? Az életem végre egyenesbe jött és erre jössz te, hogy elmész és én azon kapom magam... - elhallgatott.
Nye: Mond ki! - kértem.
Angie: Nem!
Nye: Ok, akkor mond azt, hogy nem akarsz engem. - javasoltam.
Angie nagy levegőt vett, de végül egyetlen szó sem hagyta el a száját. Csupán egy lépésnyire volt tőlem, így gondolkodás nélkül szeltem át a köztünk lévő távolságot.
Angie: Kérlek, ne tedd ezt velem újra. - súgta és a homlokát a mellkasomhoz szorította.
Nye: Hidd el, ezt nem én irányítom. Volt idő, amikor bármint megadtam volna, hogy ne szeress belém, aztán az életem adtam volna, ha még mindig szeretsz. De sohasem én irányítottam. És nem is te. Ez csak megtörtént velünk.
Angie: Szeretem Adam-et. - suttogta.
Nye: Tudom. - feleltem. - De ez tényleg elég? Úgy értem... mit adhat ő neked, aminél én ne adhatnék százszor többet?
Angie: Még ha így is van... nem tehetem ezt vele.
Eltolt magától.
Nye: Ha tényleg szeret meg fogja érteni.
Angie: Várj, te... azt hiszed el akarom őt hagyni? - kérdezte döbbenten.
Nye: Van más lehetőséged? Vagy talán azt hiszed, hogy majd édes hármasban fogunk élni? - kérdeztem cinikus hangon.
Angie: Nem én azt hiszem, hogy ez csak egy csók volt. - felelte idegesen. - Nevezhetjük akár a leánybúcsúmnak is, ami igazából nem lesz. Szóval...
Nye: Ez nem csak egy csók volt, és ha azt hiszed hogy ezek után lemondok rólad, akkor hülyébb vagy mint hittem.
Az iroda ajtaja kinyílt és Rob állt a küszöbön. Lerítt az arcáról, hogy minden egyes szót hallott.
Angie: Rob... ez most nem...
Rob: Alkalmas? - kérdezte. - Megkérdeztem Sarah-t a délutáni programodról, de Adam megcsalása nem szerepelt köztük. - a hangja hidegen metszett.
Nye: Ez nem tartozik rád.
Rob: Adam a barátom. Angelina pedig a menyasszonya. Te pedig ellenséges terülten vagy, úgyhogy a helyedben...
Nye: A helyemben? - kérdeztem dühösen és Rob felé indultam.
Angie: Állj! - kiáltotta. - Elég!
Rob rám vicsorgott, de Angie hangjára rendezte az arcvonásait.
Rob: Angie... nem teheted ezt! Ő... az ellenségünk!
Angie: Elegem van ebből az egész árnyjárók kontra vámpírok és alakváltók háborúból! Ez... beteges. És értelmetlen.
Rob: Háború? Nincs háború... még. De ha Adam megtudja, hogy te és Nye... Biztos vagyok benne, hogy az felér majd egy hadüzenettel.
Nye: Ó, gyerünk! Ugye nem várod tőlem, hogy újra harcoljuk a trójai háborút? - kérdeztem nevetve. - Ha itt valaki döntést hozhat az Lina. És a kérdés igazán egyszerű. Adam vagy én? - kérdeztem hozzá fordulva.
Angie döbbenten nézett rám, majd Rob-ra, akin látszott, hogy alíg bírja fékezni magát.
Angie: Nye... azt hiszem menned kéne. - sóhajtott. - Nekem még egy csomó dolgom van ezzel a... az esküvőszervezéssel.
Először persze ellenkezni akartam. Nem küldhet el, azok után, hogy szinte beismerte a szerelmét. Másrészt... azt sem akartam, hogy ilyen hirtelen kelljen választania és főleg úgy, hogy Rob úgy nézi, mint egy pók az áldozatát.
Nye: Remélem észhez térsz még az esküvő előtt. Nem hinném, hogy vámpírt hagytak már ott az oltár előtt. Biztos vagyok benne, hogy nem Adam szeretne az első lenni...
Angie nem nézett rám. Egy héttel ezelőtt azt hittem, hogy minden véget ért. Pedig csak most kezdődött el igazán. Elsétáltam Rob előtt, aki halkan suttogott. Olyan halkan, hogy Angie nem hallhatta.
Rob: Sohasem lesz a tiéd.
Nye: Akkor figyelj! - gondoltam.
Rob felkapta a fejét és utánam fordult.
Nye: Ó, igen. Egy kis újdonság. - gondoltam. - De ne aggódj, a gondolataid még biztonságban vannak. Egyelőre...


Úgy álltam ott, mint egy alvajáró, akit felébresztettek és most fogalma sincs róla, hogy hol is van valójában. Hallottam, hogy Rob beszél hozzám, a szavai beszivárogtak a fülembe, de mintha jelentésüket vesztették volna, amint elérték az agyamat. Mintha fényképek lettek volna, amiket az előhívásukkor fény ért.
Próbáltam visszatalálni a valóságba, jelentést fűzni a szavakhoz.
Angie: Megismételnéd? - kérdeztem.
A hangom még nekem is idegenül csengett. Rob egy pillanatig tűnődve nézett, majd ideges hangon folytatni kezdte a mondandóját.
Rob: Te tudtad ezt? - kérdezte. - Elmondta neked?
Angie: Mit?
Rob: A fenébe, megpróbálnál egy kicsit rám figyelni? Úgy értem tényleg figyelni?
Angie: Ok, hallgatlak.
Rob: Az imént, Nye a fejemben válaszolt.
Bambán pislogtam rá.
Angie: Ha hangokat hallasz talán egy szakemberrel kellene megbeszélned.
Rob: Nagyon vicces vagy. Had mondjam másképp. - idegesen mászkált fel alá. - Olyan volt, mintha amit mondott, azt csak gondolta volna, de közben én mégis hallottam.
Angie: Úgy érted belemászott a fejedbe?
Rob: Igen!
Angie: A vámpírok megőrülhetnek? - kérdeztem. Rob csak a szemét forgatta.
Rob: Ha a kisöccse képes blokkolni a képességeinket...
Angie: Várj... egy pillanat. - döbbenten néztem rá. - Nye... testvére? Úgy érted...
Rob: Amíg ti elő-nászúton voltatok, Nye egyszer csak megjelent az öccsével. Ó és a legjobb... Ő is árnyjáró.
Angie: Ugyanazzal a képességgel mint Nye?
Rob: Hogyan?
Angie: Nye is képes rá, legalábbis Adam szerint. - világosítottam fel.
Rob: Ó remek! És még miket tudhat? És a másik kettő? Vajon nekik is vannak még ilyen kis... meglepetéseik? - kérdezte dühösen.
Angie: Rob, higgadj le! - kértem.
Rob: Milyen jó hogy te ilyen nyugodt vagy. Adam-nek is ilyen hidegvérrel fogod majd elmondani, hogy mi történt közted és Nye között?
Angie: Nem terveztem hogy elmondom neki.
Rob: Igazad van, had tudja meg Nye-tól.
Angie: Figyelj! Ez... az egész csak egy nagy hiba volt és semmin sem változtat. Adam-et szeretem és a felesége leszek. Nye pedig elmehet ahová akar.
Rob: Éreztem, hogy mit érzel, amikor ti... - megrázta a fejét. - Nem mehetsz hozzá Adam-hez ha még mindig szereted Nye-t.
Angie: Én nem... - elhallgattam.
Rob: Jobb ha összeszeded a gondolataidat. Ez most nem csak rólatok szól, ha Adam és Nye harcolnak egymás ellen, abból mi sem maradunk ki.
Vártam, hogy mond e még valamit, ami tovább nehezítheti a lelkiismeretemet. Ám Rob szó nélkül otthagyott. Nem mertem volna fogadni rá, hogy tartja a száját, ezért felkaptam a táskámat.
Sarah felugrott, amikor meglátott a lift felé szaladni.
Sarah: A megbeszélés?
Angie: Mond le! - kértem és megállás nélkül a lift gombját nyomtam.
Sarah: Az édesanyád már legalább egy tucatszor hívott és Preston Baley is. Holnap lesz a ruhapróba és...
A lift kinyílt én, pedig beszálltam.
Angie: Mennem kell.
Sarah: De... Angie...
Nem lepődtem volna meg, ha holnapra egy egész kosárnyi büntetőcédulát kapok. Minimum két piros lámpán hajtottam át, a megengedett sebesség kétszereséig nyomtam a gázpedált.
A ház elé érve azonnal feltűnt, hogy Adam motorja nincs itt. Még tegnap este mentek el David-del vadászni, de azt ígérte mire hazaérek ő már várni fog. Az órámra pillantottam. Még bőven volt időm.
A lakásba lépve, azonnal ledobáltam magamról a ruháimat, majd beletettem őket egy szemeteszsákba. Adam megérezni rajtuk Nye szagát. A zsákot bedobtam a szemétledobó aknába, majd lezuhanyoztam. Kétszer.
Éppen a gardróbomban öltözködtem, amikor furcsa érzésem támadt. Mintha... valaki lett volna még a lakásban rajtam kívül. Ismertem ezt az érzést azokból az időkből, amikor Nye éjszakánként besurrant hozzám, hogy nézze ahogyan alszom.
Angie: Nye? - suttogtam rekedten. Gyorsan felhúztam a farmerom. - Nye, te vagy az? Ne szórakozz kérlek...
Kimentem a szobámba. Benéztem a fürdőbe és a tükörből láttam, ahogyan egy sötét ruhás alak átrohan a folyosón a nappali felé.
Angie: Ó istenem! - sikoltottam, majd a háló ajtajához rohantam és bezártam.
A kilincs alá nyomtam egy széket. A mobilom persze a táskámban volt, amit a kanapéra dobtam. Berohantam a gardróbba, mert emlékeztem rá, hogy a régi telefonomat oda süllyesztettem el. Kipakoltam az összes fiókot, mire megtaláltam, közben a háló felé füleltem.
Bekapcsoltam a telefont, ami szerencsére működött és gyorsan tárcsáztam az első számot, amit megleltem.
Jerome: Igen? - szólt bele gyanakodva.
Angie: Én vagyok. - suttogtam.
Jerome: Angie? Rosszul hallak....
Angie: Kérlek, kérlek gyertek ide. Valaki van a lakásomban. - hadartam.
Hallottam, hogy a kilincs megnyikordult.
Jerome: Mi? Micsoda? Ki az?
Angie: Siessetek! A szobámba zárkóztam, de...
Hallottam, hogy valami az ajtónak csapódik, majd reccsenés hallatszott.
Jerome: Angie...
Angie: Bent van a szobámban... suttogtam.
Jerome: Két perc és ott vagyok...
A vonal megszakadt és láttam, hogy egy árny vetül a gardrób padlójára.

Ajánlás

Megnyílt Von Birken új oldala!!!
Az oldalon történetek-blogok ajánlásai olvashatók, köztük az enyémek is! :)
Kérlek titeket reklámozzátok az oldalt, illetve jelentkezzetek, ha szeretnétek, hogy a ti történetetek ajánlása is felkerüljön a blogra! Csak saját történetek! Fanfiction-ök nem jelentkezhetnek!
A blog címe: http://c-scribendi.blogspot.com/
Nézzétek meg!

Moon Angel

Kampány

Kérlek segítsetek ti is! Én már csatlakoztam a kampányhoz és most megkérem minden kedves olvasómat, hogy tegyenek így ők is. Tegyétek ki a képet és írjtaok pár sort a kampányról.
HA FELHÍVOD AZ 1749-ES TELEFONSZÁMOT, 200 FORINTTAL TÁMOGATOD A KATASZTRÓFA RÁSZORULÓIT. FOGJUNK ÖSSZE ÉS SEGÍTSÜNK MI IS!

40. Búcsú

Életem leghosszabb órái voltak, mialatt Carlisle-ra vártunk. Lina a kanapén feküdt, félig ájultan a fájdalomrohamoktól, amik időről-időre rá törtek. Sápadt volt, akár egy kísértet, a haja fénytelen és gubancos, néhány tincs rátapadt a verítéktől fénylő arcára.
Adam mellette ült és a kezét fogat, halkan suttogott neki. Megígérte, hogy minden rendben lesz. Hazug. Legszívesebben itt helyben végeztem volna vele. Ám a szavai úgy ismétlődtek az agyamban, mint valami hipnotikus mantra. " Nem halhatok meg, amíg biztosan nem tudom, hogy Angie rendben lesz. Ha baja esik, én magam kérlek majd rá, hogy végezz velem. "
Ezt mondta, amikor rájöttem, hogy mi történik. Abban a pillanatban kész lettem volna végezni vele, akár Lina szeme láttára is.

- Fázom! - suttogta.

- Hozok még egy takarót. - felelte és eltűnt a hálószobában.

Odamentem Lina mellé. Nem voltam biztos benne, hogy lát e engem vagy egyáltalán tudja e hogy én is itt vagyok. Nehéz volt ránézni, nem akartam így látni. Ha meghal, nem akarom hogy ez a kép maradjon meg bennem róla, ahogyan itt fekszik, nyomorultul.

- Nem kell végignézned. - suttogta, mintha olvasna a gondolataimban.

- Csak nem képzeled, hogy itt hagylak?

- Miért? Mire vársz még? - kérdezte elcsukló hangon.


"Rád." - Szerettem volna felelni, de a torkomban valami elindult felfelé, meggátolva, hogy kimondjam a szavakat. Adam közben visszatért egy vastag takaróval. Nem hittem volna, hogy a vámpírok is lehetnek elgyötörtek. De azt, ahogyan Adam kinézett csak így lehetett volna jellemezni. Elgyötört, reményvesztett, bűnös.

- Angie? - suttogta.

- Megint elájult? - kérdeztem sóhajtva.

- Talán jobb így. Nem érzi a fájdalmat.

- Mégis... mit hittetek? - tört ki belőlem.

- Csak nem hiszed hogy szándékosan tettük? - kérdezte dühösen.

- Ok, akkor véletlenül? Mikor tudtátok hogy baj lehet belőle. Ez még akkor is a legnagyobb baromság, amit elkövethettetek, ha Angie történetesen ember, de... - suttogni kezdtem. - mindketten tudjuk, hogy ő nem egészen ember. És biztos vagyok benne hogy ő is sejti már.

- Nem tudom miért csinálta! - suttogta.

Szerettem volna megütni. Összezúzni a tökéletes arcát, amibe Lina beleszeretett.

- Csinálta? Talán inkább csináltátok! Gondolom te is kivetted a részed a dologból. - sziszegtem, miközben az agyam megtelt képekkel, amelyektől felfordult a gyomrom.

- Ha tudom, hogy nem szedi a tablettát egy ujjal sem értem volna hozzá! Csak nem hiszed, hogy képes lennék ezt tenni vele szándékosan?

- Élőhalottá akarod változtatni. Ezek után bármit elhiszek rólad.

- Jobb lenne, ha távoznál. - vetette oda.

- Hát dobj ki!

Adam rám nézett, és láttam az arcán, hogy szíve szerint megtenné, de azt is tudja, hogy nem lenne képes rá. Nem volt a világon olyan erő, aki képes lett volna eltávolítani innét. Talán ezek az utolsó órák, amiket vele tölthetek. Talán meghal.
És ha mégsem! Bár így lenne! Ha mégsem hal meg, ha nem esik baja, hát én magam megyek el, önszántamból. Soha többé nem érek hozzá, nem állok közéjük. Megkaphatja Lina a happy end-jét és hozzá a herceget.



Az órák elteltek, fogalmam sem volt milyen nap van, vagy éppen milyen napszak. Angie órák óta mozdulatlanul feküdt, a szívverése lelassult, mintha valamiféle hibernált állapotba került volna.
Nye úgy nézte, mintha most látná utoljára. Megdermedtem. Ő azt hiszi, hogy Angie meg fog halni.

- Nem fog meghalni. - suttogtam inkább magamnak.

Nye nem felelt, de rám pillantott. A szemében undor és gyűlölet volt csak, a két dolog amit irántam érzett. A két dolog, amit saját magam iránt éreztem.
Újabb hosszú órák múlva végre megcsörrent a telefon.

- Igen?

- Megérkeztünk. Egyenesen egy barátom rendelőjébe megyünk.

- Mondd a címet! - kértem.

Carlisle lediktálta a címet, majd óvatosan levittem Angie-t az autóhoz. Nye szó nélkül követett, kinyitotta előttem az ajtót, majd beült a volánhoz. De ez nem volt alkalmas időpont a veszekedésre. Hagytam, hogy segítsen, ahol tud.
A rendelő a belvárosban volt egy klinika-komplexumban. Eltűnődtem, hogy vajon Carlisle barátja, mennyit tudhat rólunk. Kissé gyanakodva léptem be az épületbe, ami teljesen kihalt volt. A lift órája éjjel 2-őt mutatott.

- Gyertek utánam!

Esme állt előttünk, amikor kinyílt a lift. Rám mosolygott és végigsimított a karomon, amikor mellé értem. Carlsile a rendelőben volt, láthatóan már minden előkészített.

- Tedd le ide! - utasított szakmai hangon. - Le kell vennünk a felsőjét, hogy hozzáférjek a hasához. - magyarázta, majd rápillantott Nye-ra.

- Oh, kérlek. - kiáltott fel.

- Carlisle, csináld kérlek, úgysem tudjuk kirakni innét! - sürgettem.

- Minden rendben lesz! - súgta Esme és megölelt. - Hiányoztál!

Szorosan magamhoz öleltem. Olyan érzése volt, mintha otthon lennék.

Carlilse bekapcsolta az ultrahangot, majd megvizsgálta Angie hasát.

- Mióta nincs magánál? - kérdezte.

- Fogalmam...

- Tegnap délután óta. - felelte helyettem Nye.

- Hát, az biztos hogy nem terhes. Az ultrahang szerint minden rendben van a hasával, a szervei teljesen egészségesek.

Úgy éreztem elhagy minden erőm. A falnak dőltem, és mindennél jobban szerettem volna sírni, de képtelen voltam rá. Mély levegőt vettem, majd ismét, aztán újra. Ez valamennyire feloldotta bennem a feszültséget.

- Akkor mi baja van? - kérdezte Nye mellettem.

- Megvizsgálom a vérét, mert még nem biztos, de... azt hiszem maláriás.

- Azt könnyen megkaphatta Dél-Amerikában. - bólintott Esme.

- Várj Carlisle! - fékeztem meg, mielőtt megszúrhatta volna Angie-t. - Valamit tudnod kell. Angie vére... valami nem stimmel vele. Úgy értem, nem olyan az illata, mint a legtöbb emberé, vagyis a többi emberé.

Carlisle döbbenten nézett rám, de folytatta a beavatkozást. Tudtam mi fog következni, úgyhogy nem vettem levegőt, sőt befogtam az orromat. A tű behatolt Angie vénájába, majd láttam Carlisle megránduló arcát.
Eldobta a tűt és hátra lépett. Esme addigra már rég kirohant a vizsgálóból. Intettem Carlisle-nak, hogy ő is jöjjön ki. Nye úgy nézett ránk, mint aki semmit sem ért.

- Ez nem a malária miatt van ugye? - kérdezte Esme.

- Nem. Ez... fogalmam sincs mi a baja. De Edward-nak igaza van. Ez a lány nem ember.

- Nem értem mi ez a cirkusz a vére miatt. - vágott közbe idegesen. - Lehet, hogy nektek vámpíroknak van valami kritérium aminek nem felel meg?

- Fogalmam sincs mi van a vérével, de a szaga olyan, mintha ki akarnák marni belülről a testemet. - világosítottam fel.

- Hidd el valaki szívesen venné, ha ez megtörténne. - suttogta villámló szemekkel.

- Elég! - kiáltott ránk Esme. - Le kell vennünk a vért. Képes vagy rá? - kérdezte Carlisle-t.

- Igen. Nem veszek majd levegőt. - felelte, majd visszament Angie-hez.

Újabb óra telt el, amíg Carlisle tesztelte Angie vérét különböző betegségekre. Esme végig mellettem ült, fogta a kezemet, mint egy igazi anya. Őszintén szólva fogalma sincs nélküle hogyan bírtam volna ki ezeket az órákat.

- Jól van. - felelte, mielőtt még kérdezhettem volna. Láttam, hogy Nye is ugyanúgy felugrott Carlisle érkezésére, mint én. - Megkapta az ellenszert, bár nem tudom, hogy volt e értelme, mivel... úgy tűnik a teste meggyógyította önmagát.

- Mi? - kérdezte Nye döbbenten. - Hogy lehet ez?

- Nem tudom. Bármi is ő, az tény, hogy képes regenerálni a szervezetét. Lassabban mint te, vagy a mi fajtánk, de úgy tűnik, képes rá. Azt hiszem... minden rendben lesz.

- Esme megölelt, én pedig semmi másra nem vágytam, csak hogy a karomba vegyem Angie-t.

- Vettem még tőle vért. Szeretném megvizsgálni a DNS-ét. De ez bele fog telni néhány napba.

- Carlisle, köszönöm! Én... - Carlisle intett, hogy hallgassak, majd ölelésre tárta mindkét karját.

- A fiam vagy, ezt ne felejtsd el soha! - súgta a fülembe.

Úgy éreztem meg kell köszönnöm Nye-nak is, amiért mellettünk állt, de amikor körülnéztem, már nem láttam sehol.



Két hét telt el. Minden nap gyötrődtem, annyira szerettem volna látni Linát, de megfogadtam, hogy békén hagyom, ha nem esik baja. Boldognak kellene lennem, hogy végül be kell tartanom a fogadalmam. Még akkor is, ha minden porcikám ellenkezik a köztünk lévő távolság gondolatára.

- Oh, könyörgöm! Legalább beszélj vele, most utoljára. - kiáltott fel Max.

- Ez nem a te dolgod.

- Szerintem is könnyebb lenne mindkettőtöknek, ha elköszönnél tőle. - szólalt meg az öcsém.

- Biztos vagyok benne, hogy a puszta tény is boldoggá teszi majd, hogy többé nem állok közé és az imádott vámpírja közé.

Azok ketten el sem tudták képzelni, hogy mennyire vágytam rá, még egyszer látni őt, hallani a hangját, látni valamit a szemében, ami nekem szól és azt mondja: ne menj el!
De attól féltem, hiába várnék erre. És ez nagyobb fájdalmat okozna, mint a tény, hogy többe nem látom őt. Rájöttem, hogy a szerelem gonosz. Reményt ad, aztán elpusztítja minden álmod.
Másnap mégis úgy éreztem látnom kell őt még egyszer.

- Meggondoltad magad? - kérdezte Spencer amikor látta, hogy készülök valahová. Csak bólintottam. - Kérdezhetek valamit? - ismét bólintottam. - Hogy fogsz tőle elbúcsúzni? Úgy értem... ő életed szerelme, nem? Hogy tud valaki elbúcsúzni attól a személytől?

- Sehogy. - feleltem sóhajtva. - Csak eljövök, nem mondok semmit.



Sarah délelőtt behozott egy tucatnyi esküvői katalógust, és az anyám negyed óránként felhívott valami idióta, semmit jelentő dologgal, mint például milyen színűek legyenek a gyertyák és a poháralátétek. Mintha legalábbis ezen múlna egy házasság sorsa.
Félre dobtam a katalógust és hátradőltem a székemben.

- Istenem! - felugrottam, amikor megláttam Nye-t. a szoba közepén.

- Attól tartok nem, de ez igazán hízelgő. - felelte mosolyogva.

- Hogy jutottál be?

- Jól jön, ha az ember láthatatlanná tud válni. - felelte és vállat vont.

- Majd észben tartom. És... mi tehetek érted? - kérdeztem tárgyilagos hangon.

- Búcsúzni jöttem.

- Búcsúzni? Elutazol? - kérdeztem. Nye bólintott. - Mennyi időre?

Nye nem felelt, csak közelebb jött. Kézen fogott és kihúzott az asztalom mögül.

- Nem jövök vissza Lina. Ne aggódj, több nem állok a boldogságod útjába. - a hangja keserűen csengett.

- Várj, örökre elmész. Mármint... - nem bírtam felfogni.

- Miért maradnék? - kérdezte szomorúan, Nem tudtam mit mondjak. - Csak remélem, nem fogod megbánni. Mert amit tenni készülsz az egy életre szól. És nem tudod visszacsinálni.

- Tudom. De felkészültem rá. - feleltem könnyes szemmel.

- Én nem. - vallotta be. - Mennem kell. A gépünk hamarosan indul.

Nye elengedte a kezem, majd elindult az ajtó felé.

- Várj! - utána szaladtam. - Nem mehetsz így el, úgy értem... tudom hogy minden rosszra fordult közöttünk, de ne menj még el. - kértem.

- Mire várjak még Lina? Talán menjek el az esküvődre? - kérdezte cinikus hangon, - Hát nem érted mit érzek, amikor látlak vele? Mintha belülről gyilkolnának meg... fáj...

- Sajnálom.

- Egyszer már elhagytalak, hogy boldog lehess, mert azt hittem én nem tudnálak boldoggá tenni. Akkor majdnem belehaltam. Most elhagylak, azért hogy boldog lehess, azzal a tudattal, hogy én talán jobb lennék neked. Képzeld el, hogy mit érzek. Várj... nem hiszem hogy képes lennél rá.

Ismét hátat fordított, de megragadtam a karját és visszahúztam. Hagyta magát. Átöleltem és a fejem a mellkasára hajtottam. Ismerős érzés volt, ez a meleg, a biztonság, a tudat, hogy nem történhet bajom.
Éreztem az ajkait a hajamon és behunytam a szemem, próbáltam az emlékezetembe vésni az illatát. Az örökkévalóság áll előttem, és rettegtem, hogy egyszer majd nem hiszem el, hogy létezett.
Lassan elengedett és a szemembe nézett. Ezek a szemek... ezeket a szemeket elfelejteni egy örökkévalóság is kevés lenne. És utóvégre éppen emiatt a szempár miatt vagyok most itt, így.
Megérintettem az arcát, majd közelebb léptem és megcsókoltam. Úgy éreztem ez a csók még jár nekünk.
De arra, amit kiváltott belőlem, nem készültem fel, még annyira sem, minthogy elengedjem őt. Forróság volt és borzongás, kín és gyönyör egyszerre. Éreztem, ahogyan az ujjai a hajamba túrnak, miközben átöleltem. Éreztem ahogyan eltűnik a talaj a lábam alól, az agyam elveszti a kontrollt a testem felett. Abban a pillanatban megszűntem létezni, meghaltam és megszülettem egyetlen pillanatban.
És tudtam, ha most elmenne, követném akár a világ végére is.

39. Tünetek

Fogalmam sem volt hova vihette Linát az az átkozott. Egy nap telt el, és nem tudtam meg semmit. Akárhányszor felhívtam Rob-ot vagy Jerome-ot, azok lecsapták a telefont, Sarah és Lonnie pedig úgy tettek, mintha nem tudnának semmiről. Egyértelmű volt hogy ők is Adam csipetcsapatának tagjai. Még azon is eltöprengtem hogy vajon nem avatták e be őket is. Ezt a feltételezést hamar elvetettem. Halálra rémülnének, ha tudnák, hogy akiknek olyan elszántsággal segítenek, azok valójában vámpírok, vérfarkasok és egy lány, aki maga a megfejthetetlen rejtély.
Másnap elmentem Lina lakásához, miután körültekintő módon elloptam Lonnie-tól a kulcsot. Sarah ugyanis kikotyogta, hogy Lonnie vigyáz a macskára, amíg Angie távol van és minden nap elmegy a lakásába is, hogy megnézze minden rendben van e.
A biztonsági őr nem kérdezett semmit, amikor látta hogy kulcsom van, így a megszokottól eltérően ezúttal az ajtón át jutottam be a lakásba.
Angie illata belém ivódott és elbűvölt mint mindig, de Adam vámpírszaga azonnal visszarántott a keserű valóságba.
A konyhaajtó a falnak támasztva állt. Még mindig beleborzongtam, amikor felidéztem a történteket. Felfoghatatlan hogyan volt képes Lina ellökni magától. Olyan volt, mintha a puszta akaraterejével tette volna, pusztán azzal hogy ezt szeretné.
Most először kúszott be a gondolataim közé, hogy Lina esetleg valamiféle boszorkány, vagy mágus. Miért ne lehetne? Annak a hihetetlen ténynek a bizonyossága, hogy vámpírok léteznek, alapot szolgáltathat minden más, első hallásra képtelenségnek tűnő elméletre is.
Végigsétáltam a lakáson. Fájdalmas volt a látvány, a nyomok hogy itt egy szerelmespár él boldogan. Fotók, apró tárgyak, ruhák. Még könyvek is voltak, amik Adam szagától bűzlöttek. A ruhái láttán égető düh lángolt fel bennem, szerettem volna eltépni őket, miközben arról fantáziálnék, hogy a vámpírt tépem cafatokra.
Végül semmi árulkodó jelet nem találtam arra vonatkozóan, hogy hova mehettek. Kifelé menet megpillantottam az üzenetrögzítő villogó fényét. Haboztam pár pillanatig, majd lehallgattam az üzeneteket. "Szia, itt Natalie! Ma beszéltem édesanyáddal és elmondta hogy férjhez mész! Jaj, Angie ez annyira izgalmas! Találkoznunk kell! Kérlek hívj vissza és fussunk össze!Belepusztulok, ha nem lehetek a koszorúslányod! Csók, Natie voltam!"
A következő üzenet Sarah-tól érkezett. "Szia, nem tudom lehallgatod e a rögzítődet, de úgy gondolom jobb ha azonnal elmondom: Nye ma megjelent két fura fickóval az irodánál. Nem mondom, irtó dögösek voltak, de nekem úgy tűnt, mintha Robék nekik akartak volna ugrani. Nagyon félelmetes volt, és mindannyian annyira... furák voltak. Na jó, csak ezt akartam! Remélem élvezitek a tengert és... khm... egymást! Ciao!"
Hát ebből sem derült ki semmi. Már csak egy üzenet volt. " Édesem, ma beszéltem egy esküvőszervezővel, aki nagyon figyelemreméltó ötletekkel állt elő. És találtam pár csodálatos ruhát is, amiket feltétlenül fel kell próbálnod. Ha hazaértél, azonnal hívj fel! Csókollak titeket Drágám!"
Meredten bámultam magam elé. Már az esküvőt szervezik. És az anyja csókoltatja Adam-et. Kirohantam a lakásból és alaposan bevágtam az ajtót. Még csak be sem zártam, sőt reméltem hogy kirabolják, vagy felgyújtják. Bár ők is benn égnének! Nincs itt többé keresnivalóm. Nem csak ebben a puccos álomlakásban és Angelina új áloméletében, hanem ebben a nyomorult városban sem.

Az utolsó napunk volt Mexikóban. Délután ébredtem fel, kissé kábultan. Adam a nappaliban olvasott és rám mosolygott a könyv fölül, amikor kiléptem a szobából.
Adam: Kicsit sok volt a pezsgő?
Angie: Fogd be! - nevettem. - Kávét! Most! - nyögtem és lerogytam a kanapéra.
Adam kuncogva a konyhába sietett és készített nekem egy hosszú-kávét szójatejjel, pont ahogyan szeretem. Miután megittam, már sokkal jobban éreztem magam. Kimentünk a partra és egy pálmafa árnyékában leheveredtünk. Az idő csodálatos volt, langyos szellő cirógatta a bőrömet és a tenger leírhatatlan kékje véget nem érő messzeségben uralta a látóhatárt. A hátunk mögött elterülő erdőből élénk madárcsicsergés és rikoltozás hallatszott. Adam csukott szemmel feküdt, olyan mozdulatlanul, mintha aludna. Az oldalamra feküdtem és néztem.
Adam: Mi az? - kérdezte és megfordult, majd az oldalára feküdt, szembe velem.
Angie: Olyan... leírhatatlanul szép vagy. - vallottam be.
Ő csak megrázta a fejét, majd végigcirógatta az arcomat az államtól a halántékomig.
Adam: És mindig ilyen leszek. - felelte komoran. - Sohasem fogok változni, vagy öregedni és miattam te sem. - a hangja szomorúan csengett. - Az első pár évtizedben ez még igazán szórakoztató. - Aztán rájössz, hogy mindenki, akit szerettél, ismertél halott. Velük együtt a kor is, amiben éltél. A dolgok változnak, új emberek születnek és más lesz a világ. De te ugyanaz maradsz. És egyre nehezebben találod a helyed.
Angie: Sohasem hallottalak még így beszélni. - ismertem be. - Nehéz neked... ebben a világban élni?
Adam: Most már nem. - rám mosolygott. - Mióta velem vagy, minden értelmet nyert és semmi másra nem figyelek csak rád. - súgta, majd óvatosan átölelt és magára húzott.
Angie: Néha elképzelem milyen lenne ha ember lennél. - vallottam be.
Adam: Akkor nem menekülhettünk volna anyád álomesküvője elől! - vigyorgott.
Angie: Igen. - mosolyogtam. - És lehetne gyerekünk.
Adam felsóhajtott, majd óvatosan leemelt magáról. Tudtam hogy nem kellett volna szóba hozni a témát. Adam felült és a messzeségbe bámult, az arca szomorú volt és egyszerre dühös.
Adam: Ilyenkor úgy érzem, túl kevés vagyok Neked.
Angie: Nem! Én nem úgy értettem. - ellenkeztem.
Adam: Valld be, Angie! Ez a legnagyobb vágyad, hogy anya légy. És én elveszem ezt tőled. Az örökkévalóság minden napján gyötörhetsz majd vele! - hangja keserűen csengett és legszívesebben felpofoztam volna magam, amiért fájdalmat okozok neki.
Angie: Te is tudod hogy nem lehetetlen!
Adam: Lehetetlen, mert soha semmilyen körülmények között nem tennélek ki annak a borzalomnak... - elhallgatott és megfelelő szavakat kereste. - hogy egy hozzám hasonló szörnyeteg kirágja belőled magát, a csontjaidat összetörve és elpusztítva téged. - a szavai nyomán megborzongtam.
Ezt a részét a dolognak még nem tudtam.
Angie: Szóval a... baba... úgy rágja ki magát? - kérdeztem és a kezem a hasamra tapadt. Úgy éreztem a gyomrom bukfencezik a gondolatra.
Adam: Edward szerint igen. Ahogy növekszik, eltörné a csontjaidat és ahogy rúg, akár a gerincedet is. A kibírhatatlan fájdalomról nem is beszélve és akkor azt még nem is említettem, hogy emberi vért kellene innod, különben a magzat belülről falna fel.
Felugrottam és berohantam a házba, a kezemet a szám elé szorítva. Adam gyorsabb volt mint én és minden ajtót kinyitott előttem. Lerogytam a wc elé és kiadtam magamból a kávét és az ebédet.
Odabotorkáltam a mosdókagylóhoz és kiöblítettem a számat, majd leültem a padlóra. Pontosabban lerogytam. Adam az ajtóból nézte végig az egészet.
Adam: Ne haragudj. Ha tudom hogy ennyire felzaklat... sohasem mondtam volna el ezeket.
Felemeltem a fejem és csak most vettem észre hogy sírok.
Angie: Ezt nevezik úgy, hogy "apróbetűs rész". - motyogtam.
Adam odajött hozzám és letérdelt elém.
Adam: Tudnod kellett. Hidd el, ha némi reggeli rosszullétről, kilenc hónapnyi ecetes uborka evésről és egy normális szülésről lenne szó, akkor én is akarnám. - a hangja most sokkal kedvesebb csengett. - De az a lény, aki tőlem foganna, nem egy édes kisbaba lenne. Hetek alatt kifejlődne, és aztán...
Angie: A többit már elmesélted. - nyögtem, majd felkaptam a fejem. - Hetek alatt? - kérdeztem döbbenten, majd a kezem ismét a hasamra tévedt.
Adam követte a mozdulatot, majd ellökte magát a földről, és a fürdő másik végében landolt.
Adam: Angie... - a szemei rémültek voltak. - Mit... csináltál?
A könnyeim megállíthatatlanul törtek elő. Felkapaszkodtam, majd odabotorkáltam Adam-hez, aki iszonyodva nézett rajtam végig.
Angie: Én... nem szedtem a gyógyszert, mióta itt vagyunk. - vallottam be.
Adam: És... - nyelt egyet. - És ez gond? Úgy értem... baj lehet belőle?
Angie: Egy tablettából még nem, de háromból igen. - vallottam be.
Adam: Ezt nem hiszem el! - félretolt, majd kiviharzott a hálóba. - A fenébe! A francba! - még sohasem láttam ilyen dühösnek. - Fel kell hívnom Edward-ot.
Az ágyra rogytam és próbáltam a testemre koncentrálni. Érzeni, hogy bármi is változott e rajtam... vagy bennem.

"Vedd már fel, könyörgöm vedd már fel!" - Csak erre tudtam gondolni, amikor már századszorra hívtam Edward-ot. Angie az ágyon feküdt, sápadtan és mozdulatlanul. Hirtelen nagyon megrémültem. Vajon mit érezhet most, hogy mindent tud? Ha időben elmondom neki ezeket, biztosan kiverte volna a fejéből ezt az őrületet. Kinyomtam a telefont, majd odamentem hozzá.
Adam: Jól vagy? Nem fáj semmid?
Angie: Éreznem kellene valamit?
Adam: Fogalmam sincs. - vallottam be és leültem mellé. - Meg fogjuk oldani, bármi lesz is. - próbáltam megnyugtatni.
Angie felült, majd maga elé meredt. Aztán rájöttem, hogy a hasát nézi. Hirtelen belém hasított a gondolat, hogy ott bent, talán növekszik egy kicsi lény, aki a kettőnké, aki semmiről sem tehet. És akit el kell majd pusztítanunk, mielőtt ő ölné meg Angie-t.
A telefonom megcsörrent és ijedtem, majdnem kiejtettem a kezemből. Angie is összerezzent, de inkább az én reakcióm miatt.
Adam: Edward?
Edward: Igen, én vagyok. Valami baj van? Láttam hogy húsz másodpercenként hívtál. Bocs, éppen vadászni voltunk. - mentegetőzött. - Ki vele mi a gond?
Adam: Még nem tudjuk biztosan, de lehet, hogy... szóval attól félünk hogy Angie terhes lett.
Hallottam a vonal másig végén beállt csendet. Edward nagy levegőt vett.
Edward: Adom Carlisle-t.
Néhány másodpercnyi csend, majd meghallottam az ismerős hangot.
Carlisle: Adam, jó újra hallani rólad.
Adam: Igen én is örülök, de ezt majd később beszéljük meg. - hadartam. - Segítened kell. Lehet hogy Angie terhes.
Carlisle: Oh. Nem védekeztetek? Hiszen ő tudta hogy mi történt Bellával és úgy tudom Edward is elmesélte Renesmee születésének körülményeit.
Adam: Mit tegyünk?
Carlisle: Hol vagytok most?
Adam: Acapulcóban.
Carlisle: Rendben, akkor amilyen hamar csak lehet menjetek vissza Los Angeles-be. Én is odamegyek és találkozunk. Ha valami gond van azonnal hívj!
Adam: Ok, és kössz!
Carlisle: Nincs mit. Még mindig a fiamnak tartalak és Esme alig várja már hogy láthasson.
Adam: Mindenkit üdvözlök! - feleltem, majd kinyomtam a telefont.
Angie: Haza kell mennünk? - kérdezte elcsukló hangon.
Adam: Igen. Carlisle segíteni fog. - magyaráztam. - Rendelek egy gépet. Addig te... pihenj.
Angie: Inkább összecsomagolok.
Szerettem volna mondani valamit, amivel megnyugtathatom, de tudtam hogy ez nem a szavak ideje. Most már elkéstem velük.

A hazaút, olyan gyorsan eltelt, hogy amikor a gép leszállt, úgy éreztem egy kába, felidézhetetlen álomból ébredtem. Adam ijedtnek és zavartnak tűnt, tudtam hogy ami most történik velünk, az számára kezelhetetlen, hiszen olyasvalami ellen kell küzdenie, amit nem győzhet le fizikai erővel.
Los Angeles fölött ma komor szürke felhők lógtak, kiadós esőt ígérve. A kocsiban felhívtam Lonnie-t és értesítettem a hazatérésünkről, hozzátéve hogy a macskára még egy darabig vigyáznia kell. Szerencsére ez nem okozott problémát.
Carlisle és Esme este érkeznek. Ez ismételt aggodalommal töltött el, hiszen egy újabb vámpír sétál be az életembe. Lassan több vámpír ismerősöm volt, mint ember. Ez is csak azt bizonyítja hogy apránként elveszítek mindent a régi életemből, hogy a helyére valami új, borzongató és idegen költözzön.
Már alig vártam hogy elbújhassak a lakásomban, úgy érzetem mindenki engem néz. Még a portás is megbámult, mintha azt sem tudná ki vagyok. A lift tükrös falában, egy sápadt, ijedt szemű fiatal nőt láttam, mellette pedig egy még sápadtabb és még rémültebb tekintetű férfit.
Adam: Hát ez meg mit keresett itt? - morogta, amikor beléptünk az ajtón.
Angie: Miről beszélsz?
Adam: Nye itt járt... és... összefogdosta a cuccainkat. - világosított fel, miközben a legkevésbé sem emberi tempóban bejárta a lakást.
Angie: Biztosan tudni akarta, hogy hova tűntünk. - sóhajtottam és ledobtam magam a kanapéra.
Adam: Utálom hogy mindenbe beleártja magát! - dühöngött.
Angie: Azt hiszem most ez a legkisebb problémánk. - emlékeztettem.
Az arca bűnbánó lett, amitől én csak még inkább nyomorultul éreztem magam.
Adam: Nem ennél valamit? - kérdezte alázatosan. - Talán leszaladhatnék a pékségbe. - ajánlotta.
Angie: Igen, azt hiszem egy fánk jól esne most. - feleltem.
Igazából nem voltam éhes, de úgy láttam Adam-et nagyon nyomasztja, hogy nem tud segíteni. Talán ettől az apró gesztustól jobban érzi majd magát és én pedig egyedül maradhatok hogy rendezzem a gondolataimat.
Jó lett volna valamit csinálni, de a bőröndjeink még nem érkeztek meg. Hiába utaztunk magángéppel a reptéren így is átvilágították őket. Adam pedig nem akarta megvárni, amíg megkapjuk őket, így a házhoz szállítás mellett döntöttünk.
A helyére raktam néhány könyvet és közben kitaláltam, hogy a dohányzóasztalt átrakom a kanapé másik végébe. Leszedtem róla mindent, majd átcipeltem a kiszemelt helyre. Nehezebb volt mint gondoltam és szokatlan szédülés tört rám. Leültem a földre, majd hanyatt feküdtem a puha szőnyegen. Közben hallottam hogy kopognak, de képtelen voltam megszólalni. A fejemben egyre erősödött a zsibbadás, ami után általában ájulás következett. Minden erőmet arra használtam fel, hogy ez ne következzen be. Bele sem mertem gondolni mennyire megrémülne Adam, ha itt találna eszméletlenül, a földön fekve.
Mélyeket lélegeztem, majd kinyitottam a szemem. Azt hittem hallucinálok.
Nye: Mi a francot csinálsz? - kérdezte.
Angie: Próbálok nem elájulni. - feleltem az igazsághoz híven.
Nye lehajolt és felemelt, de ahhoz is túl gyenge voltam, hogy ellenkezzek. Lefektetett a kanapéra, majd rám terítette a puha gyapjú takarót. Szerettem volna megköszönni, de eltűnt. Hallottam hogy a konyhában van, és a szekrényben kutat. Néhány pillanat múlva ismét megjelent egy pohár vízzel.
Angie: Kössz. - elvettem a vizet, majd belekortyoltam.
Nye: Hol van az a... - elhallgatott, majd megrázta a fejét. - ... a vőlegényed? - mondta inkább.
Angie: Lement a pékségbe.
Nye: Bájos. Egy vámpír, amint bagettet vásárol. - jegyezte meg cinikusan.
Angie: Mit kerestél a lakásomban? - kérdeztem hogy más mederbe tereljem a beszélgetést.
Nye: Nem mit, hanem kit. Téged. Vagy bármit, ami elárulja hol vagy. - felelte.
Angie: Hát most már itt vagyok. Szóval akár mehetsz is.
Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. Nye felugrott, hogy idehozza, de félúton megállt és a kijelzőt bámulta.
Nye: Miért keres téged Carlisle Cullen? - kérdezte.
Angie: Csak add ide. - kértem.
Nye odanyújtotta mobilt és pedig kinyitottam és a fülemhez emeltem.
Carlisle: Angelina, itt Carlisle. A járatunkat törölték a rossz idő miatt. Itt szakad a hó és fogalmunk sincs mikor szállhatnak fel újra a gépek. Ha egy óra múlva sem változik ez a helyzet, kocsival indulunk útnak.
Angie: Oh, rendben. - feleltem és Nye-ra pillantottam. Tudtam hogy hallja amit Carlisle mond.
Carlisle: Jól vagy? Nem érzel fájdalmat? Nem émelyegsz? - érdeklődött.
Angie: Nem, nem. Minden rendben. Most le kell tennem. Majd... megmondom Adam-nek hogy késni fogtok.
Carlisle: Kérlek, ha bármi van azonnal hívjatok.
Letettem a telefont, majd nagy levegőt vettem. Nye gyanakodva nézett rám.
Nye: Beteg vagy? - kérdezte és a szemei megváltoztak. Úgy tűnt aggódik.
Angie: Nem, vagyis... nem tudom.
Nye: Mi történt? Merre voltatok? Talán elkaptál valamit...
A bejárati ajtó kinyílt és Adam lefagyva állt a küszöbön.
Adam: Mit keresel itt? - kérdezte a fogain át szűrve.
Nye: A menyasszonyodat ápolom. - felelte.
Adam: Rosszul vagy? - kérdezte és iderohant hozzám. - Érzel valamit? Úgy értem... érzed hogy...
Csak megráztam a fejem, mert nem állt szándékomban Nye orrára kötni az újdonsült családi problémáinkat.
Nye: Mi a baja? - kérdezte ezúttal idegesebb hangon.
Adam: Ez a mi dolgunk. Az ajtót pedig megtalálod. - felelte, miközben rá sem nézett.
Nye megragadta és a felhoz nyomta. Felugrottam, de borzalmas fájdalom hasított belém. Átjárta minden porcikámat és megbénította a torkomat, úgy hogy még sikítani sem bírtam. Nye elengedte Adam-et és fel akart emelni, de Adam arrébb taszította. Homályosan láttam, ahogyan egymásra vicsorogtak, majd a fájdalom ismét átjárta a testemet.
Angie: Úristen! - kiáltottam. - Adam, segíts!
Adam már mellettem volt, erősen tartott.
Adam: Mi a baj? Mit érzel?
Angie: Úgy érzem szétszakad a testem. - nyögtem. - Bellával is ez történt? - kérdeztem aggódva.
A fájdalom elmúlt, de éreztem hogy hideg veríték borítja a testemet. Adam leültetett a kanapéra, majd elővette a mobilját. Hallottam hogy Carlisle-jal beszél és megkérdezi hogy ez normális e. Normális? Egy vámpírtól vagyok terhes.
Ekkor eszembe jutott Nye. Ránéztem. Úgy meredt rám, mintha nem akarna hinni a szemének. Adam közben felkelt mellőlem és fel alá járkált. Nye odament hozzá, majd kitépte a kezéből a telefont és a földhöz szorította.
Nye: Meg kellett volna öljelek, te mocskos féreg!
Odarohantam.
Adam: Angie, ne! Maradj ott! - nyöszörögte.
Nye: Felcsináltad? - kérdezte reszketve. - Terhes?

38. Hárman

Bíztam benne, annyira bíztam benne hogy nem igaz. De abban a percben, amint a gép landolt Los Angeles repterén, átjárt az ismerős érzés. Ránéztem a mellettem ülő Max-re és tudtam hogy ő is érzi. Egy másik árnyjáró van a közelünkben.
Spencer szemei idegesen pásztázták a tömeget, amint kilépett a kijáraton.Meglepetten nyugtáztam, hogy magasabb és izmosabb lett mióta nem találkoztunk.
Max: Hány éves?
Nye: Csak 18... - feleltem és átvágtam a tömegen.
Spencer megállt előttem, én pedig nem tudtam mit mondjak. Ő ekkor szó nélkül megölelt.
Nye: Minden rendben lesz! - súgtam a fülébe.
Reszketett, az idegességtől nyirkos tenyerét időről-időre a farmerjába törölte. Körülnézett, mintha attól rettegne hogy mindenki őt nézi. Átéreztem a nyomorúságát.
Spencer: Ő ki? - kérdezte bizalmatlan hangon Max felé intve a fejével.
Nye: Barát. - feleltem egyszerűen. Max kezet nyújtott Spence-nek.
Max: Helo. A nevem Max! - mutatkozott be.
Spencer: Spence! - motyogta és kezet rázott Max-szel.
Nye: Menjünk, vegyük át a bőröndödet. - ajánlottam.
Spencer: Csak ennyi cuccom van! - a magasba emelt egy kisebb méretű sporttáskát.
Nye: Hát jó! Akkor menjünk hozzám. Majd rendelünk valami kaját.
Út közben Spence némán meredt a reggeli nyüzsgésben úszó városra. Tudtam hogy Max miatt nem meri szóba hozni a problémáit, és nem erőltettem. Ami azt illeti én magam sem tudtam hogyan kezdjek hozzá a beavatásához. Max-ben volt annyi tapintat, hogy nem kérdezett semmit. Időnként rám nézett, mintha arra várt volna hogy megszólaljak végre, de makacsul hallgattam. Olyan volt az egész mint egy utazás a pokolba.
A lakásom a legnagyobb jóindulattal sem volt otthonosnak nevezhető. A konyhában a bútorokon kívül csak néhány pohár és tányér hevert elmosatlanul, a nappali egyetlen berendezési tárgya egy kinyitható kanapé volt, a hálószobában szanaszét hevertek a kartondobozok, amelyekben a cuccaim voltak. A fürdőben pár törülközőn és a nélkülözhetetlen tisztálkodási cuccoktól eltekintve más nem volt. A padló vízben úszott, mert még zuhanyfüggönyt sem vettem.
Spencer arcán megdöbbenés tükröződött, amint körülnézett.
Spencer: Nye, mégis mi van Veled? - kérdezte aggódva. - Mindig te voltál a rendes-pontos, aki összehajtogatja a ruháit, és elmosogatja a szennyes edényeket. Ez a lakás egy katasztrófa. Még ágyad sincs!
Nye: Csak pár napja lakom itt. - védekeztem.
Spencer: Ő is itt lakik? - kérdezte Max felé intve.
Max: Nem, és "Ő" már megy is. Jobb ha kimaradok a balhéból. - mentette ki magát, majd rám nézett. - Ha segítség kell hívj nyugodtan!
Nye: Kössz! - feleltem. Megvártam amíg eltűnt a lépcsőfordulóban, majd bezártam a bejárati ajtót.
Spencer a kanapénak dőlve állt és a cipőjét bámulta. Vártam hogy megszólaljon, mert nem tudtam mit mondhatnék.
Spencer: Őrült vagyok? - kérdezte hosszú percek múlva. - Úgy értem, biztos hogy van valami bajom. - szavak megállíthatatlanul törtek belőle elő. - Hallom amit az emberek az utcán beszélnek. Szagokat érzek, több száz méter távolságból. Ha megvágom a kezem a seb percek alatt összeforr és nem is látszik. És... ha leugornék az ablakból egy karcolás sem lenne rajtam. - a hangja hisztérikusan csengett.
Lassan leereszkedett a földre és fejét a térdei közé nyomta.
Nye: Mikor? Úgy értem... mióta van ez így? - kérdeztem hogy mondjak valamit.
Spencer: Pár hete, talán egy hónapja. Fogalmam sincs. Azt sem tudom ma hányadika van. - nevetett idegesen.
Nem feleltem semmit. Spencer lassan felemelte a fejét és rám nézett.
Spencer: Nem tűnsz meglepettnek. - jegyezte meg. - Várjunk csak? Te pontosan tudod hogy mi a bajom, ugye?
Talpra ugrott és hozzám rohant majd megragadott a vállamnál fogva és a falhoz szorított. Az ösztöneimtől vezérelve láthatatlanná váltam, majd kicsúsztam Spence kezei alól és megragadtam. A földhöz szorítottam, majd újra láthatóvá váltam. Tudtam hogy a szemeim világítanak, de nem érdekelt hogy megrémül e vagy sem.
Nye: Tudom hogy mi a bajod. - feleltem, még mindig a földre nyomtam. - Ugyanaz mint nekem. És Max-nek.
Spence szóhoz sem jutott. Lassan elengedtem és leültem a falnak dőlve. Ő ott maradt a padlón fekve.
Spencer: Van rá valami... gyógymód? - kérdezte kisvártatva. Felnevettem.
Nye: Spence, ez nem egy betegség. Ez velünk született.A génjeinkben van. Talán Oliver és Darnell nem örökölték, talán nemzedékek óta szunnyadt a családunkban. De most itt vagyunk, te és én. Nevezhetjük átoknak, vagy adottságnak is, de bármelyiknek tartod úgysem tehetsz ellene semmit.
Spencer: Remek. És van neve ennek a mi kis "problémánknak"? - kérdezte és az oldalára fordult.
Nye: Árnyjáró. - feleltem. - Félig vámpír, félig vérfarkas.
Spencer hisztérikusan felnevetett.
Spencer: Vámpírok nem léteznek. És vérfarkasok sem!
Nye: De igen!
Spencer: Mutass egyet!
Nye: Akár többet is mutatok ha szeretnéd! - ajánlottam.
Spencer nevetése abbamaradt, mintha egy csapot zártak volna el. Felült és idegesen a hajába túrt.
Spencer: Mindent tudni akarok! Mindent! Attól a perctől kezdve hogy te átváltoztál, vagy akárminek is nevezzük azt, ami történt velünk. Mondj el mindent!Ne kímélj!
Felsóhajtottam és belekezdtem a legijesztőbb rémtörténetbe amit valaha hallottam. Az életem történetébe.
Még soha senkinek nem mondtam el ezeket a dolgokat így. Mindent, az összes történést egyben, nem csak az apró részleteket, nem egy adott dolgot hanem mindent. A kétségeket, hogy mi vagyok valójában. Az őrjítő reménytelen szerelmet, ami kicsúszott a kezemből és darabokra tört, mielőtt még beteljesült volna. A féltékenységet, ami lassan elpusztít belülről, amint látom hogy Angelina valaki másé lesz. És a többi fontos részletet ami átszőtte az agyrémet amiben élek. Rob, a született vámpír, Jerome az alakváltó párduc, Ephraim aki miattam vált kárhozottá, a Cullen család, a barátom Edward, mint a halálos ellenségem édestestvére, Max aki a semmiből bukkant fel, Adam aki elvett tőlem mindent, barátokat, a szerelmemet. Mindent. És végül, Lina. Lina, és csak Lina. Mert bármi történt is, igazából csak ő számított. A szerelmünk egy elvesztett játszma volt, és tudtam hogy nincs már visszavágó. Nincs visszaút.
Spencer: És a lány? Angelina? Ő... micsoda? Ha nem ember. Akkor ő mi?
Elgyötörten néztem rá.
Nye: Fogalmam sincs. Azt hiszem ő nem is tudja hogy valami baj van vele. A vámpír-hercege egészen biztosan nem világosította fel. De az az igazság hogy nem is igazán tudná. Mivel senki sem tudja mi Lina valójában. Senki. Még csak hasonlót sem láttunk soha.
Spencer: Hű... ez őrület.
Nye: Nem számít Spence. Már elvesztettem. Ő és az... - elharaptam az ocsmány szavakat, amikkel illetni akartam Edward öccsét. - Mindegy... őt választotta! Őt szereti! Hozzámegy feleségül!
Spencer: De hogy tudná átváltoztatni ha a csaj nem is ember. Mi történne vele? Lehet hogy valami mutáns szörnnyé változna, vagy lehet belehalna.
Nye: Hidd el én is tudom. És Adam is tudja. De nem számít neki. Ő csak Linát akarja. És meg is fogja kapni.
Spencer: És te hagyod? - kérdezte döbbenten.
Nye: Mindent megtettem már Spence. Könyörögtem, harcoltam, még el is raboltam egyszer. Kis híján hagytam magam megöletni, de semmi. Semmi. És tudod... most már azt gondolom hogy, ha ennyire szereti azt a csótányt, akkor legyen vele. Mellettem lenne talán 50-60 éve még. Mi az az örökkévalóságban mérve? Én már úgyis elvesztettem, teljesen mindegy hogy vámpír lesz, vagy Adam megöli... nekem már nincs beleszólásom többé.
Spencer: Mihez kezdesz akkor? - kérdezte szomorúan.
Nye: Ne tudom. Talán végzek mindegyikükkel. - feleltem keserűen. - Három árnyjáró pár vámpír és alakváltó ellen. Sima ügy lenne.


Adam úgy nézett rám mintha egy gyilkosságot vallottam volna be az imént. Hát ennyire szörnyű hogy gyereket akarok tőle?
Angie: Mondj valamit! - kérleltem.
Adam: Tudod hogy ez nem lehetséges... - felelte fájdalmas arccal. - Gyűlölöm magam amiért elveszem ezt tőled. - vallotta be. - Talán... valaki mástól... de hogy én... - a fejét csóválta.
Angie: Én tőled akarok gyereket! - makacskodtam.
Nevetséges hisztérikának éreztem magam.
Adam: Nem lehet!
Angie: De igen! Te is tudod. Edward és Bella...
Adam: Angie! Ők azt nem szánt szándékkal csinálták! Baleset volt és Bella majdnem belehalt. Te magad mondtad el ezt, nem emlékszel? Csak nem képzeled hogy kitennének ennek?
Nem feleltem. Pontosan tudtam hogy ezt fogja mondani. Úgy döntöttem egyelőre függőben hagyom a témát. Hozzásimultam és megcsókoltam a mellkasát, mire felsóhajtott.
Adam: Ezt nevezem gyors témaváltásnak! - jegyezte meg.
Felemelt, és a lábaimat a csípője köré kulcsolta, miközben mohón csókolni kezdett. Borzongató érzés volt, ahogyan hideg bőre hozzámért a langyos vízben. De én pont ezt a borzongást kívántam és akartam. Tökéletes volt, minden porcikája, minden tette, minden szava. Egy valóra vált álom volt. Az én valóra vált álmom.
Másnap reggel kábultan ébredtem a nagy forróságban. A vékony takarót minden bizonnyal már éjjel lerúgtam magamról és most meztelenül feküdtem az ágyban. Adam mellettem hevert, lazán az oldalán fekve, fejét a karjára hajtva. Ujjai az összekuszálódott hajamba túrtak. Mikor ránéztem az ajkai mosolyra szaladtak és közelebb húzódott hozzám.
Angie: Mennyi idő van? - kérdeztem álomittas hangon és fejemet a vállába fúrtam.
Adam: Dél múlt pár perccel. - felelte.
Angie: Istenem, bárcsak így élhetnénk életünk örökké! - sóhajtottam.
Adam: Nos még szerencse hogy nincsenek szomszédok! - jegyezte meg és a hangjában nevetés bujkált.
Elnevettem magam és lassan kimásztam az ölelő karjaiból.
Angie: Lezuhanyzom. Van kedved csatlakozni? - kérdeztem sejtelmesen mosolyogva.
Adam: Ez nem kérdéses! - felelte, és kecsesen felkelt az ágyból.
Meztelen testének látványától azonnal forrni kezdett a vérem. Szépséges volt, akár egy szobor, de túl tökéletes. Ilyesmit emberi kéz nem lenne képes alkotni. Megkerülte az ágyat és abban a pillanatban a nap sugarai beborították alakját, a bőre pedig vakító, szikrázó fénybe borult. Tátott szájjal bámultam, ahogyan felém közeledik.
Adam: Mit nem adnék, ha olvashatnék a gondolataidban! - sóhajtotta és betuszkolt a fürdőbe.
Zuhanyzás közben megbeszéltük, hogy este bemegyünk a közeli falucskába vacsorázni. Délutánra pedig kirándulást terveztünk a buja, vad őserdőbe ami körülvett minket. Kipakoltam a táskáimat, mert biztos voltam benne, hogy szúnyogriasztót is csomagoltam. Adam az ágyon feküdt, és a szanaszét dobált pipereholmik között kutatott. Kinyitotta, megszagolta őket, elolvasta a címkéjüket.
Adam: Bőrnyugtató. - motyogta. - Nyugtalan a bőröd? Az ember nem is hinné mire képesek a nők. - csóválta a fejét.
Én csak nyelvet öltöttem rá, miközben éppen könyékig túrtam az egyik bőröndben.
Angie: Megvan! - kiáltottam diadalmasan. - Befújom magam aztán mehetünk.
Bementem a fürdőbe és magamra spricceltem az átható citrom illatú permetet. Terepszínű sortot, barna trikót és túrabakancsot viseltem. Adam rendelte ezeket számomra, mivel tudta, hogy én nem tartok ilyen holmikat. A hajamat lófarokba kötöttem és már épp indulni készültem, amikor eszembe jutott, hogy be kell vennem a tablettáimat. Tegnap is kiment a fejemből és ha ma nem pótolom be, abból baj lehet. A mosdó mellett több üveg Evian sorakozott, az egyikből töltöttem egy pohárba, majd elővettem a kis gyógyszeres dobozkámat. Kivettem a két pirulát és a tenyerembe ejtettem őket, készen arra hogy lenyeljem. Ekkor kopogás hallatszott, és megijedtem. A pirulák kiestek a kezemből és legurultak a lefolyón.
Adam: Készen vagy Szivem? - kérdezte odakintről.
Angie: Igen, egy pillanat. - feleltem.
A tükörképem foglyul ejtett. "Mire készülsz Angie?" - kérdezte egy hang a fejemben. Úgy döntöttem nem foglalkozom vele.
Este farkaséhesen és hűvös zuhany után áhítozva vonszoltam be magam a házba. A testemet összecsípték a bogarak, amik ellen semmit sem használt a riasztó, és kétszer is elestem, az alattomosan indázó gyökerekben. A visszautat így Adam hátán tettem meg, aki rendkívül otthonosan mozgott a vadonban.
Adam: Kényelmesebb itt nekem, mint egy nagyvárosban. - felelte, amikor ezt megemlítettem. - Végtére is csúcsragadozó vagyok.
Angie: Én meg csúcsfáradt! - nyöszörögtem. Ő halkan nevetett.
Felfrissülve és tisztán sétáltam be a hálóba egy puha köntösben. Adam az ablak előtt állt. Tornacipőt, sötét farmert és fekete pólót viselt, ami kihangsúlyozta izmos vállait. Szívdöglesztően festett.
Angie: Szemceruza? - vontam fel a szemöldököm.
Adam: Gondoltam nem hozom zavarba a helyieket. - felelte. - Éppen elég lesz nekik hogy egy vámpír bukkan fel a békésnek vélt otthonukban. Hát még egy kifestett vámpír?
Angie: De ők nem tudják hogy vámpír vagy! - suttogtam.
Adam: Hát nem izgalmas? - suttogta vissza. - Biztos hogy el akarsz menni itthonról? Nem vagy fáradt?
Angie: Majd meghalok egy csirkés fajita-ért. - vallottam be.
Adam: Gőzöm sincs mi az, úgyhogy jobb ha sietünk. - kuncogott.
A kis város, Los akármicsoda, (a nevét jelző tábla éppen hogy elsuhant mellettünk) igazi melegágya volt a mexikói kultúrának. A régi épületek, a köves utcácskák, és a vidám cukorka színű házak teljesen elbűvöltek. Adam a kocsit bravúrosan kormányozta át a közlekedési szabályokra fittyet hányó gyalogosok, lovasok, és autósok között.
Egy kis pálmalevél-fedeles vendéglő előtt parkolt re, ami a városka főterén állt. a téren hatalmas tömeg volt, rengeteg turista a világ minden részéről. Az egészet megvilágították, és úgy tűnt valamiféle rendezvény van. Rengeteg bódé, sátor és árus sorakozott fel, valahol pedig egy mariachi zenekar játszott.
Bementünk az étterembe, ahol rajtunk kívül csak néhányan lézengtek. A bárpultnál néhány helyi férfi ült, az arcukra nyilvánvaló döbbent ült ki, amikor végigsétáltunk a helységen.
Adam: Ilyen nőt eddig csak a szappanoperákban láttak! - súgta a fülembe.
Pincér: Senor y Senora Masen por favor? - kérdezte udvarias hangon.
Adam: Si. - felelte és rám mosolygott.
Pincér: Kövessenek kérem. - mosolygott ránk, majd az étterem egy csendes sarkához vezetett minket. - Ez itt az asztaluk.
Adam kihúzta nekem a széket, majd ő maga is helyet foglalt. A pincér nyájasan ránk mosolygott.
Pincér: Mit hozhatok inni?
Adam: Drágám?
Angie: Ó, én egy pohár ásványvizet kérnék.
A háttérben az idősebb pultos nő a férfiakhoz hajolt, majd jól hallhatóan azt mondta nekik "agua". Erre kitört a hahotázás.
Angie: És még lesz doble tequila puramante! - tettem hozzá. A pincér elismerően bólogatni kezdett, majd Adam-hez fordult.
Adam: Ugyanezt! - kérte. - Hablas espanol mi amor? - kérdezte mosolyogva, miután a pincér eltűnt.
Angie: Csak egy kicsit. - vallottam be. - Ezek az emberek azt hiszik hogy a feleséged vagyok. Miért? - kérdeztem suttogva az asztal fölé hajolva.
Adam: Talán mert azt mondtam nekik, amikor lefoglaltam az asztalt. - suttogta vissza.
A pincér közben megérkezett az italokkal. Én csirkés fajitát rendeltem, Adam pedig burritot. A pincér fancsali képpel vette tudomásul hogy hozzá sem nyúlt az ételhez, amikor kijött hogy elvigye a tányérokat.
Pincér: Nem ízlett senor?
Adam: Volt egy kis problémám a helyi ivóvíz miatt. - füllentette.
Pincér: Vigyázzon jobban senor, nagyon veszélyes a csapvízből inni. - csóválta a fejét, majd elsietett a tányérokkal.
Angie: Hú degeszre ettem magam! - jelentettem ki.
Adam: Nem tudtam hogy szereted a mexikói ételeket. Ha hazamentünk veszek egy mexikói szakácskönyvet. - mosolygott.
Vacsora után sétálni indultunk a térre, ahol már kitört a fiesta. Láttam pár fiatalt, akik egy lementek egy pincehelyiségbe, ahonnét hangos zene szűrődött ki. Kérleltem Adam-et hogy menjünk le mi is táncolni, ám ő határozottan elutasította.
Angie: Ó kérlek, csak egyetlen egy számot táncoljunk végig! - erősködtem.
Adam magához húzott, és halkan a fülembe suttogott.
Adam: Hidd el akármeddig táncolnék veled, de nem itt és nem most. Nem kockáztathatok. A te véred ugyan nem vonz, de a többi emberé igen. És bezsúfolva egy levegőtlen helyre, katasztrófa lenne. - vallotta be.
Elszégyelltem magam amiért ez eszembe sem jutott.
Angie: Akkor hazamenjünk? - kérdeztem bűnbánó arccal.
Adam: Dehogy is! Maradjunk itt, nekem ez a zene jobban tetszik. - felelte és a táncparkett felé húzott. - Itt a szabad levegőn sokkal könnyebb.
Rajtunk kívül csak néhány szerényen öltözött pár ringatózott a kis fa deszkákból összetákolt tánctéren. Hirtelen kínosan éreztem magam az elegáns fekete Cavalli ruhám és a magassarkúm miatt, miközben a többi vendég pólót és sortot viselt, papuccsal.
Angie: Mindenki minket néz. - jegyeztem meg.
Adam: Mert gyönyörű vagy!
Gyengéden megcsókolt és magához húzott. Összesimulva táncoltunk a hold és a tarka lampionok fényében.

A kocsiban ültünk hárman, én a vezető-ülésben, Max mellettem, Spence pedig hátulról nyújtogatta a nyakát. Az iroda előtt parkoltunk, vártuk Angie-t. A kocsija nem volt itt, így arra számítottam hogy Adam hamarosan felbukkan a motorján.
Max: Egyáltalán bejött ma dolgozni? - kérdezte unott hangon.
Nye: Várunk. - jelentettem ki.
Újabb fél óra telt el, és lassan az össze alkalmazott kijött már az épületből. Csak néhány autó parkolt még itt. Már épp szólni akartam hogy bemegyek körülnézni, amikor begördült egy ismerős autó a parkolóba. Felismertem a vámpírt, aki vezette. Adam cimborája volt az.
Max: Láttad? - kérdezte halkan.
Spence: Ki ez?
Nye: Vámpír. És ellenség.
A kocsi közvetlenül a bejárat elé parkolt, az utolsó helyre. Pár pillanattal később az ajtóban megjelent Rob és Jerome. Vidáman nevetgéltek. David is kiszállt, mire én is kiugrottam. Max követte a példámat és Spence is kimászott, majd tétován megállt mellettünk.
Max Menjünk, csináljunk egy kis balhét! - ajánlotta és öklével a tenyerébe csapott.
Bólintottam, majd elindultunk a másik három felé. Három a három ellen. Egyenlő esélyek? Egy frászt.
Rob és a vámpír haverja vettek észre először minket. Rob arca egyértelmű döbbenetet sugárzott. Ekkor Jerome is hátranézett. Tisztán hallottam a szavait.
Jerome: Hát ezt nem hiszem el!
David: Hárman vannak. És... nem láttam őket! - kiáltotta döbbenten.
Aha, szóval a jövendőmondó vámpír nem lát át Spence-en. Jó tudni.
Nye: Hol van Lina? - kérdeztem köszönés nélkül.
Rob: Látom találtál magadnak új marionett bábut. - jegyezte meg.
Nye: Ő az öcsém. És nem feleltél a kérdésemre. - rávillantottam a szememet.
Rob: Hát jó. - vonta meg a vállát. - Angie és Adam elutaztak. Kettesben. Egy romantikus nyaralásra. - felelte és látszott hogy mekkora örömét leli a közlésben.
Jerome: Most biztosan meztelenül heverésznek a tengerparton és nevetnek a jó öreg Nye-on. - kontrázott rá.
Max neki akart rontani, de visszafogtam. Ez nem a megfelelő időpont. Láttam hogy David farkasszemet néz az öcsémmel. Ebben a pillanatban megjelent Lonnie és Sarah.
Lonnie: Nahát! Mi van itt? Kanbuli? - kérdezte kacarászva. - Ó! - megtorpant Max és Spence láttán. - Ők kik?
Nye: Az öcsém és egy barátom. - felelte. - Te tudod hol van Angelina? - kérdeztem.
Lonnie: Igen, Adam-mel elutaztak. - felelte derűs arccal.
Nye: Hová?
Rob: Ne mond meg neki Lonnie! - vágott közbe.
Sarah: Mi folyik itt? - kérdezte idegesen.
Mindenki hallgatott. Sarah szemei idegesen ugráltak köztem, Rob David és Spence között. Lonnie pedig Jerome-ot és Max-et figyelte.
Nye: Jobb ha megyünk.
Éreztem hogy az idegek pattanásik feszülnek és bármelyik percben kitörhet a harc. Nem akartam belekeverni az embereket is. De eljön még a mi időnk...