44.Vakító fehérség 2/1

Adam reszketve indult felénk, kezét tétován kinyújtva. Magamhoz öleltem Benjamint és hátrálni kezdtem. Éreztem hogy baj van.
Adam: Add ide azt a gyereket! - suttogta rekedten.
Angie: Nem! - vágtam rá. - Mit akarsz tenni vele?
Adam: Angie... ez... ez lehet akár csapda is. - magyarázta. - Nem tudhatod hogy igazat mondott e... kérlek add ide!
Még szorosabban öleltem magamhoz a kisbabát, aki ekkor már hangosan zokogott.
Jerome: Istenem, szétmegy a fejem a visításától. Angie add ide azt az izét! - kérte ő is.
Angie: Menjetek a pokolba mind a ketten! - kiáltottam most már én is zokogva. - ő... ő az öcsém!
Adam: Angie...
Angie: Nem! - szakítottam félbe. - Te ezt nem érted, Adam! Felismertem őt! Emlékszem rá! Azt hittem csak álom volt, de láttam őt kislánykoromban. Minden éjjel eljött hozzám és aztán... - bennem rekedtek a szavak.
Adam pillantása nyugtalanul ugrált köztem és a kisbaba között.
Jerome: Még ha tényleg ő az apád, akkor sem biztos hogy megbízhatunk benne.
Angie: Meg akar védeni! - kiáltottam elkeseredetten.
Adam: Jerome hagyd... talán... igaza van. - sóhajtott.
Közelebb jött, a kezét feltartva. Gyanakodva néztem rá.
Adam: Nem bántom őt, ígérem. - suttogta.
Elfogyott a hely a hátam mögött, a falnak szorultam. Adam lassan közeledett hozzánk. Magamhoz öleltem Benjamint, aki halkan nyöszörgött.
Angie: Kérlek... - suttogtam.
Adam: Minden rendben van... - felelte megnyugtató hangon, majd óvatosan átkarolt minket. - Minden rendben. - ismételte.
A mellkasába fúrtam a fejem. Benjamin az én reszkető testem és az ő szobor-hideg teste közé szorult, de vigyáztunk hogy ne nyomjuk össze.
Jerome: Na jó... én leléptem! Nem veszek részt ebben a bizarr papás-mamásban. - elégedetlenkedett. - Ez az egész erősen kezd hasonlítani az Addams Family-re, azon sem lepődnék meg ha fél percen belül levágott kezek kezdenének szaladgálni a padlón. - morogta inkább csak magának.
Angie: Semmi baj Kicsim! - suttogtam a baba pelyhes fejét puszilva. - Senki sem fog bántani.
Adam: Finom az illata. - jegyezte meg. Csúnyán néztem rá. - Mármint... nem úgy... - helyesbített. - Olyan mint a tiéd.
Angie: Nézd a szemét. - mutattam a kicsi zöld szemeit.
Adam: Mint a tiéd. - sóhajtott. - Megfoghatom? - kérdezte.
Magamhoz szorítottam Benjamint. Adam arcáról eltűnt a lelkesedés.
Adam: Nem bízol bennem.
Ez nem kérdés volt.
Angie: Az előbb még el akartad venni tőlem! - védekeztem.
Adam: Mert megijedtem. Valaki... aki az apádnak mondja magát megjelenik és itt hagy nekünk egy idegen gyereket. Szerinted nincs okom pánikra?
Angie: Először is! Nem mondta magát az apámnak! Tudom hogy ő az! Másodszor nem itt hagyta, hanem megkért hogy vigyázzak rá. És harmadszor nem egy idegen gyerek, hanem a testvérem!
Adam: Miért hagyta itt?
Angie: Mert meg akar védeni minket! És arra kért hogy állítsalak meg titeket. Nem harcolhattok a... az én fajtám ellen. - nehéz volt kimondani.
Adam: Ők harcolnak ellenünk!
Angie: De ők nem az apám oldalán állnak. Ő...ő nem rossz! Azért hagyta itt Benjamint mert félt hogyha neki baja esik, a kicsit sem hagyják életben. Meg kell bíznunk benne! - kérleltem.
Adam: Az életedről van szó!
Angie: Az apám meg tud védeni!
Adam: Tényleg, és hol volt eddig? - kérdezte ironikus hangon.
A fájdalom, ami a szavai nyomán kelt szinte a húsomba vágott.
Angie: Ha nem állsz mellettünk, akkor akár el is mehetsz.
Adam arca fájdalmasan megrándult.
Adam: Nem hagylak itt.
Angie: Majd Nye vigyáz rám.
Istenem mi ütött belém? Adam rám meredt.
Adam: Kis szerencsével a fajtád éppen most tépi apró darabokra.
Megszédültem.
Angie: Hogy?
Adam: Elment, hogy végezzen a támadókkal. - magyarázta az ajtóból, majd kilépett a folyosóra.
Lerogytam az ágyra, Benjamin súlya hirtelen elviselhetetlenül nehéznek tűnt, féltem hogy le fogom ejteni. A kezem reszketett, és a kisbaba megérezte ezt. Felsírt.
Adam olyan hirtelen termett mellettem, hogy felsikoltottam.
Adam: Add ide! - kérte.
Nem bírtam átnyújtani neki. Kivette a kezemből, majd óvatosan magához szorította. A szívem a torkomban dobogott. Valami belső ösztön azt súgta hogy nem bízhatok többé senkiben. Adam idegennek és fenyegetőnek tűnt.
Nem voltam már ember, de még más sem. Mintha megrekedtem volna két világ között. Ha döntenem kell melyik oldalra állok majd?


Gyorsabb volt mint hittem, és szinte biztosra vettem volna, hogy nincs egyedül. Hát persze egy újabb aljas csapda a sok közül. De nem érdekelt! Ha meg kell halnom azért hogy ezek mind elpusztuljanak, akkor vállalom.
Minden erőmet beleadtam a futásba, és a méterek egyre fogytak közöttünk. Ugrottam egyet és rávetettem magam. A földre zuhantunk én pedig a torkának estem. Minden erőmmel szorítottam, ő pedig gúnyos mosolyra húzta a száját.
Ekkor valami éles és forró hatolt a nyakamba a bőröm alá. Felüvöltöttem és reflexszerűen láthatatlanná váltam, de néhány másodperc múlva az erőm teljesen elhagyott. Éreztem hogy belém rúgnak, de a testem még a fájdalomhoz is túl kábult volt. Beszédfoszlányok szűrődtek az agyamba, próbáltam elkapni az értelmüket, mindhiába. Láttam hogy valaki fölém hajol.
Egy szőke hajú férfi volt az, fekete szemekkel.
Kegan: A nyugtató hatása hamar elmúlik. - a hangja visszhangozva csengett a fülemben. - Ügyeljetek rá, hogy ne térjen magához. Ha erejénél van nem bírunk vele.
Valaki mondott valamit, de túl távolról jött a hang, hogy megértsem mit mond.
Kegan: Max itt van már? - kérdezte.
Max! Erőltettem a szemem, körül akartam nézni, látni akartam mi történik. Az érzékeim cserben hagytak. Halványan éreztem a közelségét, de olyan tompa volt, mintha víz alatt lennék.
Max: Mondtam hogy vigyázzatok vele. Kiszámíthatatlan.
Nye: Max... - hörögtem. - Segíts...
Tompa puffanást éreztem a mellkasomban. A fájdalom még váratott magára, de tudtam hogy könyörtelenül eljön majd. Max megragadta a fejem és felrántott a földről.
Max: Ostobább vagy mint hittem.
Kegan: Hagyd békén! Úgysem érti amit mondasz neki.
Max: Dehogynem. Érti! - rám vigyorgott. - Had tudja meg az igazat. Hamarosan úgyis megöljük.
Lelökött a földre. A fejem éles fájdalmat szülve vágódott egy sziklának. Kezdtem észhez térni. Baj van! Hatalmas nagy baj van!
Nye: Te... - nyögtem.
Max: Átvertelek! A kezdetek óta nekik kémkedtem. A legelejétől!
Kegan: Max, ideje visszatérned. - avatkozott közbe.
Max: Ok, de nem gondolod hogy hitelesebb lenne ha sérült lennék? - kérdezte. - Egy-két vágás... néhány seb...
Kegan: Csak mond amit megbeszéltünk. Nye-t megölték, és te is alig bírtál elmenekülni. - magyarázta.
Felnyögtem és megmozdultam, de valaki ismét belém rúgott. Felrántottak a földről.
Kegan: Tyler, vidd innét és adj neki egy újabb adagot. - utasította. - Fel kell készülnünk Sebastian érkezésére.
Max: Adam majd kézben tartja a dolgokat Főnök. Még néhány nap és Angelina a tiéd!
A szavai lyukat égettek a mellkasomba és felüvöltöttem, de a világ hirtelen elsötétült.
Hangok és szagok, fájdalom és szúrások. Felemeltek, vittek, újabb szúrások, kábulat és sötétség. És egy kérdés, egy fontos dolog, ami elveszett valahol a ködben, de a helye szinte kimart belülről. Kiáltani szerettem volna, de a hangom nem engedelmeskedett.
Amikor magamhoz tértem, az első dolog amit megéreztem az a nedves beton volt a hátam alatt. Megmozdultam, de valaki azonnal visszanyomott.
Tyler: Tégy úgy mintha teljesen ki lennél ütve. - suttogta.
Az érzékeim lassan visszatértek. Láttam. Az agyam pedig vadul kattogott. Megpróbáltam láthatatlanná válni, de az idegen szavai szinte pofonként térítettek észhez.
Tyler: Ne csináld ezt! Én veletek vagyok! Nye figyelj rám! - suttogta fojtott hangon.
Nye: Ki az ördög vagy te?
Tyler: A nevem Tyler és Sebastian csapatáhaz tartozom de beépültem Kegan-hez még két évvel ezelőtt, amikor rájöttünk, hogy a Lázadók ráakadtak Angelina nyomára. Bastiannak szüksége volt valakire, aki Kegan minden lépéséről tud.
Óvatosan felkelt, majd körülnézett.
Tyler: El kell hitetnünk velük, hogy harcképtelen vagy. - magyarázta.
Nye: Max?
Tyler: Kegan-nek dolgozik. Ő küldte el hozzátok, amikor kérdésessé vált, hogy bízhatnak e Adamben. - magyarázta.
Nye: Mármint... Adam Masen-ben? - kérdeztem rettegve a választól. Tyler bólintott.
Tyler: Az ő feladata volt, hogy elhozza a lányt, de néhány hónapja megszakadt vele a kapcsolat. Fogalmuk sem volt hogy mi történik. Odaküldték Max-et, hogy épüljön be, de Adam hamarosan rájött. Kegan azt hitte hogy átállt a másik oldalra, de aztán néhány napja üzent, hogy számíthatnak rá.
Nye: Igazam volt.
Reszkettem a dühtől. Igazam volt. Az a nyomorult, aljas ördögfajzat.
Tyler: Nincs már sok időnk. - sóhajtott. - Az esküvő után Adam idehozza Angelina-t és ami a legrosszabb... a kis Benjamin is vele van.
Nye: Az meg ki?
Tyler: Sebastian másik gyermeke. Angelina öccse. Otthagyta a lányánál. Nem kapta meg az üzenetem. - elkeseredettnek tűnt.
Nye: Akkor mire várunk? - kérdeztem izgatottan. - Mennünk kell.
Tyler: Már csak három nap van az esküvőig. És Sebastian nem talált ránk.
Nye: Három... nap... - nyögtem. - Mennyi ideig voltam eszméletlen?
Tyler: Sokáig. Max mindenkinek azt mondta hogy meghaltál. Próbáltam... üzenni Bastiannak, de fogalmam sincs hol vannak. Kegan szerint készülnek a támadásra.
Nye: Szöktess meg! - kértem sürgető hangon.
Tyler: Túl késő. Ha Max és Adam megtudják, hogy úton vagy, elviszik Angelina-t. - ellenkezett. - Várnunk kell, amíg Bastian értünk nem jön. Ha végeztek Kegan bandájával, elmegyek Angelina-ért. mintha engem küldtek volna. Max és Adam átadják nekem, Bastian pedig végez velük. Ez a terv.
Nye: És ha a te Bastian-od, nem ér ide?
Tyler: Akkor meglépünk. - felelte.
Nye: Már csak egy kérdés. Miért kell nekik Lina?
Tyler összeráncolta a szemöldökét.
Tyler: A fajtánk a kihalás szélére került, mert a női egyedek egy furcsa betegségben meghatak, akik pedig megmaradtak, nem tudtak többé szülni. Kegan felesége volt az utolsó termékeny nő, de Sebastian elszerette tőle. Kegan megölte, és lázadás tört ki. Két táborra szakadtunk. Ők eltűntek, Sebastian pedig elkezdte kutatni a megoldást. Végül rájött, hogy ha hibridek születnének, a fajtánk fenn maradhatna.
Nye: Hogyan? - kérdeztem, miközben a gyomrom kavarogni kezdett.
Tyler: Ha egy hibrid egy tiszta vérűvel szaporodik. - felelte zavartan.
Nye: Ezért akarja Kegan Angelina-t. - értettem meg.
Tyler nem felelt. Rá pillantottam.
Nye: De ugye Sebastian nem akarja teherbe ejteni a saját lányát? - kérdeztem elszörnyedve.
Tyler döbbenten nézett rám.
Tyler: Bastian nem szörnyeteg.
Nye: De azért neki is ez a célja. Hogy a lánya sok kis utódot szüljön egy hozzá hasonlónak. - mondtam ironikus hangon. Tyler nem felelt. Úgy tett, mint aki hallgatózik. - És ki az ideális jelölt a nemes feladatra.
A fiú rám pillantott, úgy tűnt mintha elpirult volna. Ez bőven elég is volt válaszként.


Az esküvő előtti napok furcsa tompa, érzéketlen kábulatban teltek. Egyetlen emlék tartott csupán a valóság határán. Egyetlen emlék volt, ami eszembe jutatta hogy nem álmodom. Max reszkető, megsebzett teste, amint a nappalim padlóján vergődik, a zokogó Spencer karjában. "Meghalt" - ismétli újra. "Megölték."
Hideget éreztem a bőrömön, a tekintetem Leah-t kereste, aki Benjiet tartotta a karjában. Körbenéztem. Adam állt mellettem, az ő hideg ujjai tapadtak a karomra, mintha arra várt volna, hogy összeesem.
Emlékszem a szemére, amint engem figyelt, arra várva hogy mikor omlok össze mint egy kártyavár. Az egész túl valóságos volt, annyira, hogy az már nem is volt hihető. Egy rossz álomnak gondoltam és minden ébredés után arra vártam, hogy kiderül az igazság. De a napok teltek és semmi sem változott.
Adam: Nem kell hozzám jönnöd. - a hangja élettelen volt.
Angie: A meghívókat már ki küldték. - feleltem automatikusan.
Adam: Teszek a hülye meghívókra! - üvöltötte, hogy a falak is beleremegtek. Benjie felsírt az ágyában.
Adam óvatosan kiemelte, majd próbálta lecsitítani.
Angie: Megijesztetted. - sóhajtottam.
Adam: Engem te ijesztesz meg. Olyan vagy... - elakadt. - Nem is tudom. Ennél még az is jobb lenne, ha sikítoznál és zokognál. De ez... ez az érzéketlenség. Olyan vagy mint egy szobor.
Angie: Szeretnéd ha sírnék miatta? - kérdeztem meglepetten.
Adam: Angie... Nye meghalt. Érezned kell valamit. Nem léphetsz át fölötte.
Angie: Én... nem tudom mi történik velem. - vallottam be.
Adam: Nem kell összeházasodnunk. - ismételte. - Én csak... menjünk el innét, jó? - kérte ismét.
Nye halálhíre óta minden nap könyörgött, hogy menjünk el.
Angie: Attól félsz hogy a szelleme kísérteni fog? - kérdeztem élettelen hangon.
Adam: Más szellemektől félek. - vallotta be.
Angie: Azóta nem láttuk őket. Apám... biztosan elintézte őket.
A magyarázatom még saját magamnak is hamisan csengett.
Adam: Kérlek! - suttogta. - Menjünk el innét! Bízz bennem!
Angie: Anyám kiborulna, ha lemondanánk az esküvőt! - ellenkeztem. - Így is ki van készülve, amiért nem szóltunk neki az örökbefogadásról.
Adam grimaszt vágott. Nem tetszett neki, hogy azt hazudtuk, Benjamint örökbe fogadtuk. Azt hiszem folyton arra várt, hogy az apám megjelenik hogy elvigye.
Én meg folyton arra vártam hogy Nye jelenik meg. És rettegtem, hogy az érzéketlenségem egyszerre elmúlik és akkor a fájdalom darabokra tép majd. Mert amit az agyam már rég tudott, azt még a szívem nem sejtette.


Fogalmam sem volt, hogy Max igazat mondott e. Ha Nye meghalt, akkor veszélyben vagyunk, ha él akkor is. Ha fogva tartják akkor már minden bizonnyal tudja az igazat. Tudtam ha visszajönne, egyetlen kérdést sem tenne fel, mielőtt végezve velem.
Kell lennie valami módnak, hogy kapcsolatba lépjek Sebastiannal. Most, hogy Nye talán halott, szükségem van rájuk. Együtt kell szembe szállnunk Kegan-nel, csak akkor van esélyünk a győzelemre.
De a napok teltek és Angelina apjáról nem érkezett hír. Max kellőképpen bizalmatlan volt velem, hogy ne áruljon el részleteket. Tudtam, hogy amíg itt van, addig nincs esélyem, hogy elszöktessem Angie-t és a kisbabát.
Mégis mit hittem? Hogy elmenekülünk a nyomomban Nye-jal, Sebastiannal és Kegan-nel? Ez a hajó akkor elment, amikor Max felbukkant. Mire vártam? Miért voltam olyan ostoba?
Túl gyenge vagyok ártani neki, és nem tudom megvédeni. Abban a pillanatban el kellett volna hagynom, amikor rájöttem hogy szeretem. Meg kellett volna mondanom Kegan-nek hogy nem tudok segíteni neki. Ehelyett én ostoba arra vártam, hogy Kegan és Sebastian majd elintézik egymást. Most pedig ők intéznek majd el engem.