BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS »

2010. augusztus 29., vasárnap

35. A vér szava

A szoba hirtelen megtelt feszültséggel és éreztem hogy minden szem rám szegeződik. Jerome lassan mögém sétált, ugrásra készen. Edward felesége idegesen a hajába túrt és várakozóan nézett hol rám, hol férjére.
Bella: Edward, kérlek mondj valamit! - szólalt meg végül.
Edward: Szinte éreztem. - szólalt meg végül. - Hónapok óta éreztem hogy hamarosan felbukkansz majd.
Elmosolyodtam.
Adam: Jó újra látni. - feleltem egyszerűen. - És örülök neki, hogy boldog vagy. - Bellára pillantottam. Ő még mindig gyanakodva nézett rám.
Edward: Bella drágám...
Bella: Ne "Bella drágámozz" nekem! - rázta meg a fejét. - Azt... azt mondtad hogy egyedüli gyerek voltál. Hogy lehet ez? Miért titkoltad el hogy van egy bátyád... vagy öcséd...
Edward: El akartam mondani...
Felsóhajtottam és Angie-re néztem. Úgy tűnt semmit sem ért.
Adam: Nem voltam éppen a testvérek gyöngye, egy cseppet sem csodálkozom azon, hogy Edward nem beszélt rólam. - avatkoztam közbe.
Angie: Azt hiszem, le kellene ülnöm. - sóhajtott és mielőtt még odaléphettem volna, Nye már átkarolta, hogy a kanapéhoz vezesse.
Dühösen nekirontottam és arrébb löktem. Ő rám villantotta a szemét.
Nye: Ha még egyszer hozzám érsz és esküszöm hogy... - fenyegetőzött.
Adam: Hát akkor tartasd távol a kezeidet a menyasszonyomtól! - vágtam vissza.
Angie: Elég! Fejezzétek be!
Bella: Bárcsak Jasper itt lenne. - sóhajtott. - Nem érdekes... Edward, tudni akarom az igazat. Most!
Nye: Igen ezzel én is így vagyok. Eddie?
Edward: Ne most, Nye! Ez nem alkalmas idő arra hogy...
Nye: Megígérted hogy segítesz! - emlékeztette.
Edward: Mielőtt még tudtam volna, hogy ki az aki ellen fel akarsz használni. - védekezett.
Jerome: A kívülállók kedvéért nem mesélnétek el hogy mit is jelent pontosan ez a tesós dolog? - szólt közbe. - Szerintem vagyunk itt páran, akik kíváncsiak a sztorira.
Ránéztem Angie-re, aki feltűnően sápadt és törékeny volt. Kézen fogtam és odavezettem a kanapéhoz. Leültettem és a többiekhez fordultam.
Adam: Foglaljatok helyet! - ajánlottam.
Edward és Bella egymásra néztek, majd ők is helyet foglaltak. Jerome mellém lépett, Nye pedig a bejáratnál maradt a falnak támaszkodva. Legszívesebben hozzávágtam volna a kanapét, vagy az asztalt. Bármit, csak ne bámulná Angie-t úgy mintha arra várna, hogy mikor fog a karjaiba omlani.
Angie: Nos? - törte meg a csendet.
Edward: Nem tudom mennyire ismered a történetemet, de a legegyszerűbb ha az elején kezdem. - Kezdte, majd rám nézett. Bólintottam. - 1918-ban változtam át, Carlisle mentett meg, miután a szüleim már meghaltak. Nem tudott Adam-ről, akit anyám a rokonainkhoz küldött mivel apám után ő is megbetegedett.
Adam: Azt hittem mindhárman meghaltak. - szóltam közbe.
Edward: 9 éves volt. És nekem... évek kellettek, mire egyáltalán képes voltam másra is koncentrálni mint a szomjúságom. Próbáltam megtalálni Adam-et, de a rokonok, akikhez küldtük már elköltöztek. Tíz évvel később sikerült csak a nyomára bukkannunk. De Carlisle és Esme óva intettek attól hogy felkeressem. Tudta volna hogy valami nincs rendben velem, amiért nem változtam semmit. Így hát távolról figyeltem őt. Kinyomoztam hogy mérnöknek készül és tehetséges díjugrató. Órákon át figyeltem őt, gyakorlás közben. 2 éven át, majdnem minden nap.
Bella: És... mi történt ezután?
Adam: Az utolsó emlékem az, hogy a ló megtorpant az akadály előtt és éreztem, hogy leesem. És mintha Edward-ot láttam volna, ahogyan kilép a fák takarásából. - feleltem csendesen, majd Edward-ra néztem.
Edward: Azonnal láttam, hogy a sebesülései túl súlyosak. Kitörte a nyakát és talán órái lehettek hátra. Tudtam, hogy nem lennék képes megmenteni őt, ezért hazavittem, hogy Carlisle segítségét kérjem. De nem találtam otthon. Csak Esme-t.
Bella: Esme változtatta át? - kérdezte döbbenten.
Adam: Igen. - feleltem.
Angie: És mi történt később? Miért hagytad el őket? - tette fel a legfontosabb kérdést.
Adam: Edward?
Edward: Adam számára már a kezdetektől nagyon nehéz volt hogy uralkodjon a szomján. Mi mindent megtettünk hogy könnyebbé tegyük számára az első éveket, de ő nem bizonyult túl segítőkésznek ebben. Mielőtt Rose és Emmett csatlakozott hozzánk, könnyebb dolgunk volt, mert ha Adam mégiscsak... hibázott... könnyedén tovább tudtunk állni.
Bella: Hibázott? Mármint... emberekre vadászott? - kérdezte döbbenten.
Angie felkapta a fejét és kérdőn nézett rám.
Adam: Sok bosszúságot okoztam nekik. Néha még egy hetet sem tudtunk ugyanazon a helyen tölteni. Néha hónapokra eltűntem, máskor hónapokon át betartottam a diétájukat. De a végén mindig miattam kellett menekülniük. Amikor Alice és Jazz csatlakoztak a családhoz Alice megjósolta, hogy le fogom buktatni magunkat az emberek előtt. És mielőtt Denali-ban telepedtek volna le, Edward megkért hogy távozzam.
Edward: Nem volt más megoldás. - sóhajtott. - De akármikor visszajöhettél volna...
Adam: Ha megjavultam? - kérdeztem gúnyosan. - Tulajdonképpen határozatlan időre a sarokba állította a rosszcsont öcsikéjét, aztán szépen lassan elfeledkezett róla.
Edward: Tudod jól, hogy visszajöhettél volna. Minden nap az eszükbe jutottál. Minden nap gondoltunk rád, ezalatt a 12 év és 3 hónap... 21 nap alatt. - mondta halkan.
Nye: Milyen megható. - szólt közbe. - De nem ment vissza. Inkább idejött, hogy elvegye a barátaimat és Angie-t tőlem.
Már bántam hogy nem fojtottam meg. Nem lesz még egy olyan esélyem, bárcsak végeztem volna vele.
Edward: Adam, meg kell értened. Nye a barátom. - szakított félbe, mielőtt még gondolatban megfojtottam volna.
Felsóhajtottam és próbáltam lehiggadni.
Adam: Ugyan hagyd el, inkább mesélj mi nyomja a lelkét? Mit hisz? Hogy fel akarom áldozni Angie-t valami bizarr vámpír szertartáson? - gúnyolódtam.
Jerome: Nye-nak egy kicsit túl élénk a fantáziája. - tette hozzá.
Edward: Ugye nem bánjátok, ha elrabolom az öcsémet pár percre? - nézett Bellára és Angie.
Nye: Ne hagyd hogy téged is a hatalmába kerítsen! - dühöngött.
Edward: Beszélnem kell vele!
Nye: Kérlek!
Edward: Már akkor is megmondtam neked, mielőtt tudtam volna hogy ki ellen akarsz felhasználni: ha ártatlan, ne várd, hogy ellene forduljak. Hát figyelj jól rám! Hiába az öcsém, ha tényleg azt teszi, amivel gyanúsítod, akkor nem fogom tétlenül nézni. De addig is uralkodj magadon! - fenyegette meg. - Bella, ugye nem lesz baj?
Bella: Menjetek csak Edward. - mosolygott rá. - Mi majd később számolunk egymással.
Felnevettem Edward arckifejezésén, de Angie pillantása sem ígért túl sok jót.
Edward: Ne hidd, hogy te megúszod. - súgta és kivonult a lakásból.
Lementünk a parkolóba, ahol David, Rob és Leah a kocsiban ültek. Tudtam hogy hallottak mindent szót, de mégis zavart ahogyan figyeltek minket.
Adam: Gyere, sétáljunk egyet. - ajánlottam. Edward szó nélkül követett.
A közeli parkba vezettem, ami teljesen kihalt volt. Csak néhány mókus rohangászott a fák alatt, de miután észrevettek minket, behúzódtak az odújukba.
Edward: Mindig is értettél hozzá hogyan kell feszültséget gerjeszteni! Néha azt hiszem kifejezetten vonzod a bajt! - sóhajtott.
Adam: A legnagyobb baj a haverod. Minden rendben volt, amíg fel nem bukkant. - fújtattam dühösen.
Edward: Mégis mit takar az a minden?
Adam: Természetesen Angie-t és engem takar.
Edward: És az oroszlán megint beleszeret a bárányba... - motyogta maga elé. - Hogy történt ez? Mármint... hogyan lett Adam-ből, a vérszomjas vámpírból hirtelen egy emberlány vőlegénye?
Adam: Nem tudom, Edward... de ő a mindenem. Úgy érzem miatta létezem csak. Miatta lettem az, aki most vagyok. És Nye nem veheti el őt tőlem. Bármit megtennék érte...
Edward: Bármit? - kérdezte.
Adam: Ó, kérlek! Azt hiszed hogy használtam a képességem hogy belém szeressen? Olvasd ki a fejemből! Vagy ha nem akarod, hát tessék itt a válasz: Nem! Eszembe sem jutott hogy befolyásoljam őt. Minden olyan gyorsan történt, nem is gondolhattam volna rá. Egy órán belül eljutottam arról a pontról, hogy talán megölöm, addig hogy a karomban feküdt, és azt mondta mindig is rám várt. Nem volt szükségem rá, hogy befolyásoljam.
Edward: Szóval, az öcsikém szerelmes. Egy emberbe! - kuncogott fel kis időnyi hallgatás után.
Adam: Milyen ironikus hogy ugyanaz történik velem, mint veled is! - tűnődtem.
Edward: Hát azt kétlem. Mármint, úgy tűnik neked nincsenek problémáid azzal, hogy Angie közelében légy. - mosolygott.
Bevillant az első csókunk, majd az első szeretkezésünk képe. Edward felszisszent mellettem.
Edward: Azért ennyi részletesen nem szeretnék tudni a dologról.
Adam: Akkor mit akarsz tudni? - tértem a lényegre.
Edward: Használtad a képességed a többieken?
Adam: Csak amíg szükségesnek éreztem. De tudnak róla, elmondtam nekik később, amikor már bíztak bennem. És én bennük.
Edward: És Angie?
Adam: Neki még nem említettem. - vallottam be.
Edward: Tartok tőle, Nye éppen most pótolja ezt a hiányosságot.
Adam: Nem félek tőle! Tudom hogy Angie engem szeret!
Edward: És akkor mi lesz? Átváltoztatod?
Adam: Csak ha ő is ezt akarja. - feleltem. Edward nem válaszolt semmit. - Te nem vettél észre valami furát Angie-n?
Edward: Rajtad kívül? - tréfált. - Nem, nem igazán.
Adam: Az illata. Mármint... szerinted olyan mint a többi emberé? - kérdeztem.
Edward elgondolkozott, én pedig felidéztem az összes bizarr dolgot, ami Angie-vel történt az elmúlt napokban. Edward döbbenten nézett rám, miután a gondolataimon keresztül ő is láthatott mindent.
Edward: Szóval ez lenne a kulcsa? Ezért nem vágysz a vérére? Mert nem is ember...
Adam: De akkor mi? - kérdeztem válaszért könyörögve.
Edward: Még soha életemben nem láttam, vagy hallottam ilyet. - ismerte be. - Olyan, mintha valami bizarr hibrid lenne. De... a szülei emberek, akkor mégis...
Adam: Van még valami... - szakítottam félbe és megmutattam neki az igazságot Angie apjáról.
Edward: Az anyja félrelépett egy ismeretlen pasassal. Hm... ez érdekes. De akkor sem vagytok előrébb. Ennyi év távlatában lehetetlen megtalálni valakit, akinek a nevét sem tudjátok. Ráadásul ha jól értettem Angelina még csak nem is sejti hogy talán nem ember.
Adam: Miután azok a dolgok történtek vele, semmire sem emlékezett. - magyaráztam.
Edward: Ez döbbenetes. - értett egyet. - Mindazonáltal jobb lenne ha visszamennénk. Félek Nye nem tud uralkodni magán.
Rohanni kezdtem, de Edward elém ugrott és megállított.
Edward: Csak még valami. Belegondoltál, hogy ha Angie nem ember, akkor talán nem tudod majd átváltoztatni? Vagy ha mégis... mi lesz majd belőle?
Nem bírtam felelni. Rettegtem hogy Nye elveszi őt tőlem, de tudtam hogy az életem árán is küzdenék Angie-ért. De hogy küzdhetnék olyasmi ellen, amit nem is ismerek? Bármennyire is próbáltam elfojtani a gondolatot, hiába nem beszéltem róla, éreztem hogy egy Nye-nál is félelmetesebb erő kerítette Angie-t hatalmába.

Nye a bejárati ajtó előtt támaszkodott, és úgy tűnt hallgatózik. Mintha azt akarta volna kifigyelni, hogy Edward és Adam mikor hagyják el az épületet. Jerome mögöttem állt, akár egy szobor. Kicsit kezdett idegesíteni az egész szituáció.
Bella: Ez az egész... annyira hihetetlen. - szólalt meg.
Angie: Mit gondolsz vitatkozni fognak? - kérdeztem.
Nye: Remélem letépi a fejét! - morogta.
Dühösen felugrottam a kanapéról és Nye elé sétáltam.
Angie: Beszélhetnénk? - kérdeztem.
Nye: Ha van valami egyéb mondanivalód azon kívül, hogy mennyire csodálatos az a te vámpírod és hogy ő életed szerelme, akkor a válaszom igen.
Nem feleltem, csak kivonultam a konyhába. Nye utánam jött és magunkra zárta az ajtót.
Angie: Jobb szeretném ha az ajtó nyitva maradna.
Nye: Teszek rá, hogy mit szeretnél! - üvöltötte és nekem rontott, majd a szekrénynek nyomott. - Hogy lehetsz ennyire vak?
Angie: Ha lett volna egy csepp eszem hagyom hogy végezzen veled! - szűrtem a fogaimon keresztül.
Jerome: Minden rendben odabent? - kopogtatott.
Nye: Menj a pokolba, Jerome! - kiabálta.
Angie: Vedd le rólam a kezed! - próbáltam ellökni magamtól, de még még szorosabban tartott.
Nye: Tegnap megmentettél. - súgta és hozzám simult. Elfordítottam az arcom tőle, de az ajkai végigvándoroltak az államon.
Angie: Ne csináld! - követeltem és próbáltam kiszabadítani magam.
Nye: Megmentettél, mert még szeretsz. És ezt te is tudod. - súgta a fülembe. - Még nincs túl késő, Lina. Csak egy szavadba kerül, és minden úgy lesz ahogyan rég volt.
Angie: De én nem akarom hogy úgy legyen! - jelentettem ki.
Nye: Gondolj bele, mi lesz ha vele maradsz! Elveszítesz mindenkit, akit szeretsz. Már nem leszel ugyanaz.
Angie: Én Adam mellett vagyok önmagam! - erősködtem.
Nye: Mellettem bárki lehetsz. - súgta. - Például a gyermekeim anyja.
Elakadt a lélegzetem. Rá néztem, ő pedig kihasználta az alkalmat és mire bármit szólhattam volna, az ajkai már az enyémen voltak. Próbáltam ellökni magamtól de meg sem bírtam mozdulni. Szerettem volna bárhol máshol lenni, vagy elbújni valahová, de tudtam hogy sokkal erősebb nálam. Behunytam a szemem és elképzeltem, hogy ellököm magamtól.
Abban a pillanatban hirtelen elengedett. Hatalmas csattanást és robajt hallottam és amint kinyitottam a szemem, Nye a folyosón feküdt a kitört ajtón. Körülnéztem, hogy ki tette ezt, de Bella és Jerome is csak abban a pillanatban értek oda.
Nye felkapaszkodott és gyanakodva nézett rám.
Nye: Ezt... hogy csináltad? - kérdezte.
Angie: Én? - kérdeztem vissza döbbenten.

2010. augusztus 17., kedd

34. Leleplezés

Minden perccel egyre inkább elveszítem őt. Az irányítás kicsúszott a kezemből és most fék nélkül száguldok a végzetem felé, de még ahhoz sincs erőm, hogy a véget jelentő csattanás előtt behunyjam a szemem. Hiszen nem történhet meg... nem veszíthetem el, mielőtt még igazán az enyém lett volna.
Talán most vagyok hozzá utoljára ilyen közel. Minden porcikámmal éreztem őt, ahogyan merev testtartással ült mögöttem, és kelletlenül kapaszkodott belém. Szerettem volna a visszautat egy örökkévalóságra nyújtani, de a kilométerék vészesen fogytak. Tudtam hogy nincs értelme a további győzködésnek és könyörgésnek. Bármit teszek vagy mondok, Angie nem fog hinni nekem. Adam teljesen a hatalmába kerítette, szinte megbabonázta. Elgondolkodtam hogy miért teszi... Vajon tényleg szerelmes belé vagy csak kihasználja? Mi a célja? Mit akar tőle? Bár belelátnék a fejébe... Önkéntelenül is a fékre léptem és kifaroltam a motorral a kiállósávba.
Angie: Miért álltál meg? - kérdezte a sisak alól.
Nem feleltem, csak leugrottam a motorról és próbáltam minden hangot kizárni, hogy tisztán gondolkozhassak. Mélyeket lélegeztem.
Angie: Nye? - kérdezte tétován a hátam mögül.
Lassan megfordultam. Angie szemei tele voltak gyanakvással. Amint felé léptem, ő rögtön hátrálni kezdett, mintha valami belső erő taszítaná. Biztosan ez is Adam műve.
A szívem megtelt keserűséggel. Mindene az övé, számomra semmit sem hagyott belőle. Elvette őt tőlem és átformálta. Bárcsak elhihetném hogy az én Linám még odabent van mélyen bezárva és arra vár, hogy kiszabadítsam.
Angie: Hazavinnél? - kérdezte halkan.
Nye: Talán most látlak utoljára... - súgtam és a keze után nyúltam.
Beleremegett az érintésembe. De ez nem az a remegés volt, amit szerettem volna kiváltani belőle. Félt tőlem. Lassan végigsimítottam a tenyerén és az ujjain.
Nye: Mi történt a kezeddel? - kérdeztem.
Angie: Megvágtam... - felelte zavartan.
Nye: Adam ott volt? - kérdeztem rémülten.Ő csak megvonta a vállát. - Mit csinált?
Angie: Szólt hogy tegyek rá tapaszt! - kihúzta a kezét az enyémből. - Indulhatunk?
Fizikai fájdalmat éreztem. Szerettem volna a földre rogyni és összekuporodni. El fogom veszíteni... Kifutok az időből.
Mielőtt még bármit szólhattam volna, a mobilom megcsörrent. Ránéztem a kijelzőre. Rob hívott. Kinyitottam és a fülemhez emeltem.
Rob: Azonnal hozd őt vissza! - üvöltötte.
Kinyomtam a telefont és visszaültem a motorra. Lina türelmetlenül sóhajtott, mialatt a fejemre húztam a sisakot és megigazítottam a kabátomat. Az agyam megállás nélkül a lehetőségeimet elemezte. Tennem kell valamit, amitől Angie ráébred hogy még mindig érez irántam valamit. Azzal az eshetőséggel nem is foglalkoztam, hogy talán már egyáltalán nem szeret.

Olyan hirtelen sötétedett be, hogy szinte észre sem vettem. Az eső hideget hozott, és borzongást. Otthon akartam lenni végre biztonságban, Adam ölelő karjai között. Mit gondolhat most? Mit fogok mondani neki?
A motor lassított és befordultunk a parkolóba. Sötét volt és kihalt, de szinte éreztem hogy nem vagyunk egyedül. Amint leszálltam a motorról és levettem a sisakot, három árny keresztezte a látószögemet. A tetőről ugrottak le egyenesen Nye és közém.
Halk morgást hallottam a hátam mögül. Egy farkas lépett ki a bokrok közül, szemeit az arcomon nyugtatva mellém sétált.
Nye: Ez igazán drámai... - felelte gúnyosan.
Rob: Adam? - kérdezte a mellette álló alakot. Nehezen tudtam csak kivenni, de úgy tűnt, David az.
David: Még egy perc... - felelte.
Nye: Ki ez? - intett felé.
Jerome: Nye, ezt tényleg nem kellett volna. - tért ki a válasz elől. - Adam őrjöng, az egész várost átkutatta Angie után. Meg akar ölni.
Rob: Akarunk... - javította ki.
Nagyot nyeltem, és idegesen Leah-ra néztem, aki bólintott. Közelebb jött hozzám és óvatosan hátrább taszított. Belekapaszkodtam dús szőrébe és közelebb húzódtam hozzá.
Nye engem nézett, mintha arra várna hogy szóljak valamit.
David: Tizenöt másodperc... - suttogta. Nem értettem miért számol vissza.
A többiek lassan hátrálni kezdtek és Leah még távolabb taszigált. Nye megfordult mintha látna vagy hallana valamit. Aztán egy csattanást hallottam, mintha két hatalmas szikla ütődött volna egymáshoz elemi erővel. Nye eltűnt, én pedig ösztönösen kiléptem Leah védelmező teste mögül.
Megláttam őket. Adam a falhoz nyomta Nye-t a torkánál fogva. Jerome és a vámpírok félkörben álltak mögöttük, mintha arra várnának hogy Nye menekülne próbál. Közelebb akartam menni, de Leah halkan felnyüsszent és arrébb tolt. Aztán felborzolta a szőrét és megfordult, a testéből mély morgás tört elő.
Két világító szempár tűnt fel a semmiből.
Rob: Ó... na még csak ez hiányzott! - összerezzentem, mert észre sem vettem hogy odajött mellém. - Angie, fel tudnál menni a lakásodba? Nem akarom hogy ezt lásd... - kérte halkan.
Meg sem hallottam amit mondott, csak Adam felé indultam, aki még mindig a nyakánál fogva tartotta Nye-t. Nem értettem miért hagyja magát. Rob követett, a keze a karomon volt. Nem tartott vissza.
Adam: Miért nem harcolsz? - üvöltötte Nye arcába. Összerezzentem. A hangja vad volt és gyűlölettel teli. - Mire vársz?
Mögöttem Leah felmordult és a másik árnyjáró felé rontott. Amaz átugrotta és felénk tartott.
Nye: Ne! - hörögte. - Max, ne!
Max: Nye, intézzük el őket! Gyere már! - türelmetlenkedett. - Harcolj! - biztatta.
David: Adam csináld, nem fog védekezni! - szólalt meg. - Öt perc és vége!
Összerezzentem. Minek van vége?
Angie: Adam?
Nem fordult felém. A többiek nem mozdultak. Fogalmam sem volt mi történik. Mi történik öt percen belül?
Nye: Angie... - suttogta. - Te is ezt akarod, ugye? Mind ezt akarjátok... akkor miért állnék ellen? Gyerünk Adam, essünk túl rajta!
Megértettem. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a tokomon. Adam felmordult és úgy tűnt teljes erejével Nye torkát szorítja. Ő rám nézett, a szemei megteltek könnyel. Fuldoklott.
Max: A francba, Nye! - kiáltotta.
A többiek várakozva, ugrásra készen álltak és szerettem volna felrázni őket, hogy tegyenek már valamit.
David: Két perc és vége!
Éreztem hogy feltörnek a könnyeim és a kezemet a szám elé szorítva próbáltam visszafojtani a zokogásom.
Jerome: Rob, vidd fel Angie-t. Nem kell hogy ezt végignézze.
Rob: Gyere! - súgta a fülembe és átkarolta a vállam.
Nem mozdultam. Nye elhomályosult tekintete az enyémbe fúródott. Nem védekezett csak hagyta hogy Adam megfojtsa.
Angie: Ne! - kiáltottam. - Ne, Adam kérlek ne! Engedd el! - kitéptem magam Rob szorításából és odarohantam hozzájuk. - Nem ölheted meg!
Adam: De igen. - felelte. Még sohasem láttam őt ilyennek.
Angie: Kérlek! - zokogtam. - Ne bántsd őt! - megragadtam a karját. - Könyörgöm!
Adam ekkor elengedte és hátrébb lépett. Az egész teste remegett. Nye a földre zuhant, köhögve és még mindig fuldokolva. Én mellé rogytam és próbáltam felültetni hogy könnyebben lélegezzen. Túl nehéz volt és nem bírtam megmozdítani, de abban a pillanatban ott termett mellettem az idegen árnyjáró is, aki könnyedén felemelte.
Max: A fenébe is... majdnem megölt. - súgta.
Adam: Angie...
Ránéztem Adam-re, aki mellettem állt, karját felém nyújtva.
Nye: Menj... - súgta. - Max majd hazavisz. - tette hozzá és a kezem után nyúlt. - Megmentettél. - suttogta.
Ekkor Adam felhúzott a földről a másik karomnál fogva és a karjába vett. A szemei feketék voltak akár az éj. Nem szóltam semmit, hagytam hogy bevigyen a házba. A liftben szorosabban magához ölelt és belecsókolt a nyakamba.
Adam: Azt hittem örökre elveszítelek. - vallotta be.
Nem bírtam felelne. A rémület és a hideg most teljesen a hatalmába kerített. Reszkettem.
Angie: El... el fogok ájulni... - leheltem és úgy éreztem a lift falai összenyomnak.
Adam: Angie? - hallottam hogy újra és újra a nevemen szólít, de a hangja egyre távolabbról jött.
Aztán már csak a sötétség volt ami lassan magába szippantott. Reszkettem és úgy éreztem hogy fuldoklom. A régi álom volt, de valami megváltozott. Ugyanabban a zöldes fényben úszó vízben fuldokoltam, de most mindent megtettem hogy a felszínre jussak. Ám akárhányszor elértem volna, egy kéz lenyúlt és visszalökött a mélybe. Én pedig zuhantam, bele az ismeretlenbe...
Angie: Ne! - kiáltottam és felültem az ágyon.
A szoba sápadt, délelőtti fényben úszott. Adam a földön ült, fejét a térdére hajtva. Sötét szemei az arcomon pihentek. Nem szólt semmit, csak felkelt és kecsesen az ágy szélére ült. Jéghideg ujjai az én forró tenyerembe siklottak.
Adam: Jól vagy? - kérdezte.
Angie: Mi történt?
Adam: Semmire sem emlékszel? - végigsimított a hajamon.
Angie: Azt hiszem minden megvan, addig a pillanatig hogy beszálltunk a liftbe. - feleltem.
Akárhogyan erőlködtem, az agyam képtelen volt több részletet felidézni.
Adam: Elájultál. Utána pedig rémálmaid voltak, vagy lázálmok... - vonta meg a vállát. - Kiabáltál és... őt hívtad. - tette hozzá, majd összeszorította a száját.
Angie: Oh. - csak ennyit bírtam kinyögni.
Adam: Miért nem engedted hogy végezzek vele? - kérdezte hirtelen.
Olyan hirtelen hogy felelni sem bírtam. Adam vadnak és félelmetesnek tűnt fekete szemeivel. Vagy csak azért láttam őt ilyennek mert tegnap egy egészen más oldalát mutatta.
Angie: Nem akarom hogy gyilkossá válj miatta... - a magyarázatom még számomra is nevetségesnek tűnt.
Adam: Fogalmad sincs hány embert öltem már meg, mielőtt te és én találkoztunk. Mielőtt te egyáltalán megszülettél. - felelte. - De azt eddig is tudtad hogy nem voltam szent. Nem Nye lett volna az első akit megölök.
Angie: De már nem vagy az aki régen voltál! - ellenkeztem. - Találunk majd más megoldást hogy ennek véget vessünk.
Adam: El sem tudod képzelni, milyen érzés volt. - tört elő belőle. Reszketett. - Azt hittem örökre elveszítelek, azt hittem elrabolt és sohasem látlak újra! Majdnem beleőrültem!
Magamhoz húztam és szorosan átöleltem, ringatni kezdtem mint egy kisgyereket. Ő behunyta a szemét és a remegése lassan alábbhagyott. Talán csak percekig ültünk egy, de az is lehet hogy órákig.
Angie: Nem hagyhattam hogy megöld. - vallottam be. - Bármit is tett, bármi is történt nem számít. És ezt ő is tudja. Tudja hogy örökre elveszített. Láttam a szemében.
Adam: Hidd el, ő is szívesen végezne velem... és könnyen lehet hogy meg fogja próbálni.
Angie: Tudja hogy azzal engem is megölne. Nem fog bántani téged! - ellenkeztem.
Adam: És akkor mi lesz? Örökre körülöttünk fog ólálkodni, mint egy szellem? Felbukkan a legváratlanabb pillanatban és sohasem tudhatjuk mikor próbál meg elrabolni téged? - kérdezte dühösen.
Angie: Azt hiszem... ha összeházasodtunk és átváltoztattál, akkor feladja majd.
Adam: Ok, akkor házasodjunk össze mihamarabb! Még ma!
Angie: Adam! - kiáltottam hitetlenkedve. - Mi ütött beléd? Olyan... különös vagy. Mindig azt mondtad hogy semmit sem akarsz rám erőltetni. Most pedig, hirtelen minden olyan sürgős lett. Mintha kifogynánk az időből, mintha félnünk kellene valamitől.
Adam: Tudom hogy Nye kitervelt valamit amivel el akar tőlem választani. - suttogta.
Nem tudtam mit feleljek. Mit találhatott volna ki? Semmi sincs, ami változtatna azon amit Adam iránt érzek.
Délután Adam bevitt az irodába. A parkoló már tele volt, és a kocsim még mindig ott állt, ahol tegnap hagytam. Azzal a különbséggel hogy most egy fekete terepjáró parkolt mellette.
Adam: Remek. - mordult fel, amint Nye és a másik árnyjáró kiszálltak a kocsiból.
Angie: Kérlek Nye... - kezdtem. Ő közbevágott.
Nye: Nyugi! Azt sem tudod mit akarok mondani. - intett. - Szóval összeházasodtok? - kérdezte rövid szünet után. - Édes! Ugye Max?
Max: Minket is meghívtok? - gúnyolódott.
Angie: Ok, erre nekem nincs időm. - jelentettem ki. - Nye, jobb lenne ha többet nem jönnél ide. - figyelmeztettem. Ő csak megvonta a vállát.
Nye: Ki akadályozhat meg benne?
Adam felmordult mellettem és én önkéntelenül a keze után nyúltam.
Max: Nos? - nézett Nye-ra mintha arra várna hogy mondjon valamit.
Nye: Néhány barátom hamarosan látogatóba érkezik a városba. Te is ismered őket.
Angie: Bella? És... és a többi vámpír? Forks-ból? - vágtam rá. Nye elmosolyodott.
Nye: Meg akarják ismerni a.... vőlegényedet!
Nem tudtam mit mondjak. A Cullenek-ről eddig csak jó emlékeim voltak, de az ahogyan Nye most megemlítette őket csupa fenyegetést sugallt.
Nye: Van egy ajánlatom. - szólalt meg. - Találkozol a barátaimmal. Ha kiállod a próbát, örökre békén hagylak titeket! - Egyenesen Adam szemébe nézett.
Én is ránéztem. Mintha legbelül őrlődött volna. Mitől fél?
Angie: Ismerem őket. Nem fognak minket bántani. - suttogtam.
Adam: Bármit csak végre megszabadulhassak tőled. - felelte.
Nye elmosolyodott. Volt valami hátborzongató ebben a mosolyban.
Max: Ma este 8-kor nálad! - kacsintott rám.
Néztük ahogyan elhajtanak a fekete terepjáróval. Adam úgy ölelt át, mintha attól félne hogy ki akarnak tépni a karjából. És én pont úgy bújtam hozzá. Felmentünk az irodámba. Odakint ekkor már hatalmas cseppekben hullott az eső.
Adam: Kik azok a vámpírok? - kérdezte és leült a bőr kanapéra.
Angie: Már meséltem róluk. A lány, Bella... ő ember volt amikor beleszeretett a fiúba.
Adam: Akiknek gyerekük született? - vonta fel a szemöldökét.
Bólintottam és leültem Adam mellé.
Angie: Dax és Ephraim velük vannak. Rob is velük élt, miután átalakult. A doktor segített neki átvészelni a nehéz hónapokat. - magyaráztam.
Adam: Doktor? - vonta fel a szemöldökét.
Angie: Igen. Ha jól tudom ő család feje. Carlise-nak hívják. - folytattam.
Adam rám meredt.
Adam: Carlisle...
Angie: Igen, Dr. Carlisle Cullen. - ismételtem. És a fia Edward.
Adam elmosolyodott. Aztán felnevetett. Rémülten néztem rá, de ő csak nevetett és a fejét csóválta.
Adam: Már alig várom hogy megismerhessem őket! - kacsintott.

Max ujjai idegesítően doboltak a műszerfalon. Megsemmisítő pillantást vetettem rá, mire ő kontrázott és dúdolni kezdett. Sóhajtottam. A gép egy óra múlva landol. Egy óra ezzel az ütődöttel. Max tovább dúdolt.
Nye: Nem hagynád abba? - kérdeztem könyörgő hangon.
Max: Mindig azt mondták hogy jó hangom van. - vonta meg a vállát.
Nye: Hazudtak. - feleltem.
Max: Szóval, jönnek ezek a Cullen-ek. A jó vámpírok. Eddig megvan. És utána mi lesz?
Nye: Edward olvas Adam gondolataiban. Megmondja Angie-nek és Robéknak hogy Adam manipulálja őket. Mi végzünk Adam-mel. És Angie visszajön hozzám.
Max: És mi a B terv? - kérdezte.
Nye: Nincs B terv! - feleltem.
Max: Pedig nem ártana. Mi van ha Adam kifestem-a-szemem-mert-szexi-vagyok tiszta és feddhetetlen? Mi van ha jó fiú? - ingerelt.
Nye: Ezt hiszed?
Max: Egy fenét! Tuti hogy valami nem stimmel vele. Csak kíváncsi voltam tényleg mindent egy lapra tettél e fel.
Nye: Ez az utolsó esélyem van, hogy megállítsam Angie-t.
Max: Ok, ok. Vágom. Már elmondtad. Úgy egymilliószor. De! - felemelte a mutatóujját. - Tegyük fel, hogy Adam mégiscsak ártatlan mint a ma született bárány! Mi lesz akkor?
Nye: Akkor majd improvizálok! - feleltem.
Max nem válaszolt és már kezdtem örülni hogy végre csendben marad. Hiú remény volt.
Max: Miért nem védekeztél tegnap? Megölhetett volna.
Nye: És meg is tette volna ha Lina nem avatkozik közbe. - feleltem. Max értetlenül nézett rám. - Nem érted? - forgattam a szemem. - Direkt csináltam. Tudni akartam hogy megvédene e. És megmentett. Még mindig szeret engem!
Max: Vagy csak nem akarta hogy a darabjaid beterítsék a házát. - kacsintott rám.
Nye: Még mindig szeret engem. - ismételtem, leginkább csak magamnak.

Tudtam hogy Adam valamit titkol. Valahogy... olyan magabiztosnak tűnt, ha az estéről volt szó. Ő és Rob a nappaliban ültek és a részleteket tárgyalták.
Rob: Itt maradok hogy vadászhass. - ajánlotta.
Adam: Ok, amennyire lehet sietni fogok. - rám mosolygott. - Mit szólnál ha addig meglátogatnád az édesanyádat? Elkezdhetnétek szervezni az esküvőt. - ajánlotta. - Rob majd elkísér.
Csak a fejemet csóváltam.
Angie: Itt maradok.
Rob: Ne aggódj, Angie. Minden rendben lesz! - biztatott.
Adam: Rob, had kérdezzek valamit. Azt mondtad hogy Alice nem lát át Leah-n és Jerome-on. Ugye?
Rob: Igen. De... miért?
Adam: Hm... azt szeretném hogy Jerome itt legyen, amikor a Cullenek megérkeznek. Csak a biztonság kedvéért.
Rob: És én?
Adam: Te, Leah és David lent várjatok majd.
Rob: Jerome nem tud megvédeni, ha Nye ráparancsol. - ellenkezett.
Adam: Bízz bennem. Minden rendben lesz. - felelte magabiztosan.
Az órák csigalassúsággal vánszorogtak, főleg Adam nélkül. Rob a kanapén ült és valami idétlen rajzfilmet nézett. Én a konyhában ücsörögtem és próbáltam felidézni a Cullenek-et. Edward, aki úgy bánt Nye-jal mint a gyerekkori pajtásával. Bella, kissé félszeg ám jószívű. És Carlisle a meleg mosolyú és őszinte doktor. A többieket nem ismertem még és eltűnődtem hogy vajon ma hányan jönnek ide.
Összerezzentem, amikor Adam belépett a konyhába. Frissen átöltözve, arany színű szemekkel. Odarohantam hozzá és a karjába vetettem magam.
Angie: Félek. - vallottam be suttogva.
Adam: Minden rendben lesz! - felelte és lehajolt hozzám, hideg ajkait az enyémhez érintette.
Rob: Khm-khm! - köhintett. - Egy óránk van.
Jerome hamarosan megérkezett és idegesen járkált a teraszon. Adam és én a kanapén ültünk, egymás kezét fogva. Éreztem hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Az órára pillantottam. Negyed óra volt hátra. Mély levegőt vettem és behunytam a szemem. Adam az ajkaihoz húzta a kezemet és csókot lehelt rájuk.
Adam: Ha ennek vége, elmegyünk valahová pár napra. Csak te és én! - ígérte.
Kierőszakoltam egy mosolyt.
Jerome: Itt vannak. - lépett be a nappaliba.
Magamban számolni kezdtem, hogy a lift milyen gyorsan ér fel. Jerome mellénk sétált, Adam pedig hátradőlt, szemeit az ajtóra függesztette. Halk kopogás hallatszott, mire felugrottam. Adam rám mosolygott és felállt a kanapéról a vendégek üdvözlésére.
Nagy levegőt vettem és odasétáltam a bejárati ajtóhoz. Kinyitottam.
Nye: Pontosak voltunk? - vigyorgott rám.
Mögötte Bella és Edward álltak kéz a kézben. Pont olyan gyönyörűek voltak mint amilyenre emlékeztem.
Angie: Gyertek be! - nyögtem ki.
Bella rám mosolygott és elindult, de Edward megtorpant.
Nye: Mi az?
Edward: Ez nem lehet igaz... - morogta és berontott a lakásba, félretolva engem.
Nye azonnal követte, én pedig értetlenül néztem Bellára.
Bella: Edward?
Én is beléptem a lakásba, és Bella is követett. Odabent Adam és Edward farkasszemet néztek egymással. Nye elégedetten a falnak dőlt.
Nye: Nos?
Adam: Hagyj neki egy kis időt hogy feldolgozza a dolgokat, mielőtt arra kéred hogy olvasson a fejemben! - felelte.
Nye ellökte magát a faltól és feléjük indult. Az arca csupa gyanakvás volt.
Bella: Mi folyik itt Edward? - kérdezte éles hangon. - Talán ismered őt? - intett a fejével Adam felé.
Adam: Hogy ismer e? Ő a bátyám. - felelte könnyedén.
Bella: Hogyan? Téged is... Carlisle változtatott át? - hitetlenkedett.
Adam: Nem. - csóválta a fejét.
Bella: Edward ki ez? Válaszolj!
Jerome: Adam Masen... - suttogta a háttérben.
Angie: Hogy értetted hogy a bátyád? - kérdeztem megtörve a döbbent csendet.
Adam: Ahogy mondtam. Edward a testvérem. A vértestvérem. - hangsúlyozta ki és Nye-ra pillantott.

2010. augusztus 13., péntek

33. A rabló

Befordultam a parkolóba, miközben szemeim önkéntelenül is a sötét terepjárót keresték. Nem volt ott. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Újra körbenéztem, de a terepjáró határozottan nem volt ott. Bekormányoztam a kocsimat egy üres helyre, majd pár percig csendben ültem és próbáltam lehiggadni. Nye nincs itt. Ez jó vagy rossz jel?
Nem tudtam mire számíthatok, ezért mielőtt még felbukkant volna a semmiből - szokásához híven - gyorsan kipattantam a kocsiból és köszönhetően lapos talpú cipőmnek, rekord idő alatt az épületben voltam. Biccentettem a portásnak és gyorsan beszálltam a liftbe. Megnyomtam a gombot. A szemem megakadt a jegygyűrűmön, ami aránytalanul nagynak és csillogónak tűnt törékeny fehér ujjamon. Különös gyengeség fogott el. Adam felesége leszek. Bágyadtan a lift falának dőltem, miközben felidéztem a tegnapi éjszaka csodálatos emlékeit.
Arra eszméltem, hogy Sarah gyanakodva kukucskál be a liftbe, ami tárva-nyitva állt az irodám emeletén.
Sarah: Minden rendben? - kérdezte.
Angie: Uh, igen. - gyorsan rendeztem a gondolataimat. - Jó reggelt.
Sarah: Neked is! - még mindig úgy nézett rám, mintha legalábbis a homlokomra lenne írva hogy egy vámpírral jegyeztem el magam.
Lonnie: És hol van Nye? Vagy Adam? Ma ki a soros? - bukkant elő a semmiből pimaszul vigyorogva.
Angie: Szabadnapot adtam nekik. - vettem poénra a dolgot. - Elkérhetném a holnapi megbeszélés tervezetét? - próbáltam más irányba terelni a beszélgetést.
Lonnie szó nélkül a kezembe nyomta, úgy tűnt éppen most vette ki a fénymásolóból. Ahogy kinyúltam érte, Lonnie elismerően füttyentett a gyűrűm láttán.
Lonnie: Ezt sem a vursliban lőtték! - kacsintott Sarah-ra és megragadta a kezemet, hogy jobban szemügyre vehesse az ékszert.
Sarah: Adam? - mosolygott rám.
Kissé zavarban voltam, de azért bólintottam.
Lonnie: Álljunk csak meg egy percre! Akkor most... eljegyzett? - kérdezte döbbenten.
Angie: Igen, azt hiszem ez volt az indok. - feleltem.
Lonnie furcsa vékonyka hangot hallatott, majd a következő pillanatban felnyalábolt és táncolni kezdett velem az előtérben. Sarah kacagva tapsikolt mellettünk.
Abban a pillanatban kinyílt a lift és Rob lépett ki rajta, majd Jerome. Értetlenül néztek ránk.
Jerome: Ti meg mit csináltok itt?
Sarah: Ünnepelünk!
Rob: A józan eszetek elvesztését? - kérdezte gúnyosan.
Lonnie végre elengedett, majd lihegve megtámaszkodott a pultnál a kezemet a magasba emelve.
Lonnie: Adam... megkérte a kezét. - lehelte.
Rob és Jerome döbbenten néztek egymásra, majd kaján vigyor terült el a képükön.
Jerome: Na végre! Már ezt hittem sohasem kérdezi meg.
Rob: Nem tudom mire várt eddig. - csóválta a fejét és megölelt. - Minden rendben lesz ne aggódj! - súgta a fülembe. - Nye nem állhat közétek.
Elengedett én pedig szóhoz sem jutottam.
Angie: Ti tudtátok hogy meg fog kérni?
Jerome: A legjobb haverunk. Még jó hogy tudtuk. - kacsintott rám.
Délelőtt hol szédítő boldogsághullámok törtek rám, hol pedig pánikrohamok. Két hang vitázott a fejemben, teljesen lehetetlenné téve a koncentrálást akár olyan apró dolgokban is, mint az írás, vagy egyáltalán csak a járás. Bizonyíték volt erre jó pár szerződés, amelyekre a tulajdon nevemet is hibásan írtam alá, és a horzsolás a karomon, amit az ajtófélfának ütközve szereztem.
Az egyik hang a fejemben, hangosan csak egy nevet ismételgetett: Adam. A másik pedig rosszallóan kérdezte tőlem: mit teszel ha Nye megtudja? Szerettem volna elnémítani mindkettőt hogy legalább egy percre tisztán tudjak gondolkozni.
Délután már megbántam hogy arra kértem Adam-et, ma ne jöjjön értem. Látni akartam. Tudtam ha látom az arcát, minden kétségem tovafoszlik. Reménykedtem benne hogy megszegi az ígéretét és itt vár majd engem a parkolóban.

Az új lakásomban ültünk Max-szal az egyetlen berendezési tárgyon, a kanapén. Ő már rég feladta hogy hasztalanul próbálja meg kiszedni belőlem szúrós hangulatom okát. Könyörgöm, mintha lenne más oka is a nyomorúságomnak mint az a kétszínű, aljas vérszívó!
Tudtam hogy vészesen fogytán van az időm, és ha nem cselekszem azonnal, akkor örökre elveszítem Linát. Most amikor a remény visszatért, amikor érzem hogy vele lehetnék. Olyan könnyű lenne végezni azzal a nyomorulttal, csak egyetlen szemvillanásnyi időre lenne szükségem, hogy félreállítsam. Meg is tenném, ha nem lennék benne biztos hogy ezt Lina sohasem bocsátaná meg. Még akkor sem ha szentül hittem benne, hogy valójában nem szereti Adam-et. Csak Adam manipulálja, belé vetíti a szerelem gondolatát, ő pedig túl gyenge ahhoz hogy leküzdje ezt a piszkos bűbájt.
Max: Egész délután itt fogunk búslakodni? - kérdezte frusztráltan.
Néha kedvem lett volna jól odasózni neki, de tudtam hogy jelenleg ő az egyetlen akire számíthatok. Visszafogtam magam és próbáltam a lehető legkedvesebb hangon felelni.
Nye: Nem kötelező itt lenned. Én tőlem akár hajkurászhatod a vámpírokat is, ha Neked az esik jól. - morogtam. - Ha téged az szórakoztat.
Max: Nem köszönöm, most inkább passzolnék.
Nye: Akkor meg próbálj meg a lehető legminimálisabb mértékben bosszantó lenni. Fogtad? - kezdett elfogyni a türelmem.
Max: De harapósak vagyunk ma! - csóválta a fejét.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ellöktem magam a kanapéról, és mit sem törődve azzal hogy bárki is megláthat, az ablakon át távoztam. Odakint, földet érve láthatatlanná váltam. Rohanni kezdtem, kifelé a városból. Szükségem volt csendre, és nyugalomra.
Már majdnem kiértem a városból, amikor az egyik benzinkútnál megtorpantam egy ismerős motor láttán. Gyilkos düh áramlott keresztül a vénáimon egyenesen az agyamba. Az érzékeim persze azonnal ráébresztettek, hogy a motor nem Adam-é. Csupán csak ugyanolyan.
Mintha a saját külön bejáratú démonom lenne, akit a pokolból küldtek volna fel, hogy a kárhozat előtt is megkeserítse az életem. Közelebb mentem a motorhoz és közben elképzeltem, hogy Adam köré hajtogatnám és az egészet kilőném a világűrbe egy hatalmas tűzijáték keretében.
Hihetetlennek tűnt hogy Lina, az én törékeny Linám felül egy ilyen pokoljáróra. Amikor velem volt semmiképpen nem lehetett volna rávenni ilyen őrültségre. Elszomorodtam és éppen folytatni akartam céltalan kóborlásom, amikor őrült ötlet villant az agyamba. Ha Adam csalhat, és valaki másnak adhatja ki magát, akkor nekem sem kell tisztán játszanom.

Fél négykor megcsörrent az irodai telefon. Odapillantottam és láttam hogy Sarah hív. Megnyomtam egy gombot, hogy kihangosítsam a hívást.
Sarah: Csak azért szólok, mert a portás az imént hívott. Adam odalent vár rád.
Angie: Hogyan? - kérdeztem döbbenten és hatalmas dobbanásokkal gyorsult fel a szívverésem.
Félredobtam a mappát, amit éppen hogy kinyitottam. Gyorsan összekapkodtam a holmimat és mindent elfeledve rohantam a lifthez. Lonnie és Sarah kajánul vigyorogva integettek.
A liftajtó még ki sem nyílt rendesen, amikor én már rég a kijárat felé loholtam, a frászt hozva a portásra. Odakint a nap szikrázóan sütött és teljesen elvakított. A kezemet a szemem felé tévő hunyorogtam a parkolóban, amikor megláttam az ismerős alakot. Lazán ült a motorján, az egyik lábával kitámasztva a gépet. A teste felém fordult és szinte hívogatott. A lábaim önkéntelenül vittek felé.
Olyan boldog voltam, hogy se szó se beszéd felpattantam mögé, majd a fejemre csatoltam az átnyújtott sisakot. Átkaroltam, mire ő beindította a motort és a szokásosnál vadabbul hajtott ki a parkolóból. Szorosan hozzá simultam és behunytam a szemem.
Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, de éreztem hogy a motor lassítani kezd. Kinyitottam a szemem és meglepetten nyugtáztam, hogy régen elhagytuk a várost és a tengerparton vagyunk.
Adam lehajtott a mólóhoz és leparkolta a motort az üres parkolóba. Én levettem a sisakot, és lekászálódtam mögüle. A lábaim rémesen elzsibbadtak és csak reménykedtem benne hogy képes leszek járni. Nyújtózkodni kezdtem, miközben tettem néhány lépést a part felé.
Angie: Szeretem ezt a helyet. - súgtam. Adam nem felelt, még mindig a motorján ült. - Mi a baj? Nincs itt senki... miért nem veszed le a sisakod? - kérdeztem mosolyogva és közelebb mentem.
Ekkor egy vészjelző szerű hang megálljt parancsolt. Végignéztem a feketébe öltözött motoroson.
Angie: Nye? - kérdeztem elhaló hangon.
A motoros megmozdult és lecsatolta a sisakot. Kicsit sem voltam meglepett.
Angie: Tudod most tényleg elvetetted a sulykot. - mondtam higgadtan és elindultam az út felé, még arra is készen állva hogy esetleg stoppoljak.
Nye: Várj... Lina! - éreztem hogy utánam jön, de nem érdekelt. A következő pillanatban előttem termett én pedig beleütköztem. - Kérlek hallgass meg. - a hangja szomorúan csengett.
Angie: Nem tudsz már semmi újat mondani nekem. - feleltem.
Nye: Szeretlek.
Pislogtam néhányat, majd éreztem hogy elönt a düh, amely úgy áramlott szét a testemben mint egy forró vörös köd.
Angie: Hogy van képed ezt állítani, azok után amit velem tettél? - kérdeztem hisztérikus hangon. Próbáltam ellökni magamtól, de hiába adtam bele minden erőmet, Nye meg sem moccant. - Hogy lehetsz ennyire önző?
Nye: Hogy én vagyok önző? Én? Angelina... - láttam hogy nehezen fékezi magát. - Ő akarja elvenni a lelkedet, ő akarja elvenni a jövőt, az életedet. És én vagyok önző? Én azért mondtam le rólad, hogy megadjam neked azt, amit ő most elvesz tőled. Életet, jövőt, boldogságot. - sorolta.
Angie: Igen, persze, mert te és én úgy sem lehetnénk együtt... blablabla. Ismerem a sztorit.
Nye: Nem! - a mutatóujját az ajkaimra nyomta. Elkaptam a fejemet. - Annyi minden van ami velem kapcsolatban bizonytalan és veszélyes, de nem az amit irántad érzek. Tudom hogy Veled akarok lenni. - megragadta a kezem, és legnagyobb megdöbbenésemre, letérdelt elém. - Azt akarom hogy gyere vissza hozzám! - súgta.
Nem bírtam megszólalni. Lassan kihúztam az egyik kezem az ő hatalmas mancsai közül és az arca elé toldtam. Ő gondolkodás nélkül megcsókolta a kézfejemet.
Angie: Ezzel már nagyon nagyon régen elkéstél. - súgtam és tekintetét a gyűrűre irányítottam.
A mosoly lehervadt az arcáról.
Nye: A nyomorult. - sziszegte. - A nyomorult, aljas, disznó. Hát kijátszotta az utolsó kártyáját! - kiabálta és fel alá kezdett járkálni.
Olyan volt mint egy őrült.
Angie: Vissza akarok menni. - jelentettem ki.
Nye: Lina! Nem szereted őt, csak kivetíti azt az érzést az agyadba és te elhiszed hogy szereted. De valójában nem szereted!
Nem feleltem semmit. Úgysem tudnám meggyőzni. Elindultam vissza a motorhoz és szó nélkül felültem rá. Ő kétségbeesetten bámult rám.
Nye: Nem leszel a felesége. - szólalt meg. - Bebizonyítom hogy igazam van. És akkor nem mész hozzá. Az én feleségem leszel.
Angie: Majd szólj a józan eszednek hogy küldjön képeslapot, ha már ilyen messzire ment nyaralni. - morogtam és felé hajítottam a motor kulcsát.

2010. augusztus 5., csütörtök

32. Visszaszámlálás

Szerettem Angie lakásában tölteni az időt, amíg ő az irodában volt. Egyébként szinte mindig együtt voltunk, de arra a kis időre, amit külön kellett töltenem tőle, szerettem érezni a jelenlétét. Mindig velem volt, de itt a lakásában, ahol az illata körüllengett minden helységet, sokkal könnyebb volt elviselnem a hiányát. Csak mászkáltam a lakásban, leültem a kanapéra, magamhoz vettem a kedvenc párnáját és a jövőnkről gondolkoztam. Vagy az ágyban fekve álmodoztam arról a napról, amikor a feleségem lesz. Nem csak a társam, de a feleségem is. Máskor a gardróbjában időztem, szinte minden ruhadarabjához kötődött egy-egy apró emlék ami kedves volt számomra.
Most először fordult elő, hogy nélkülem mint valahová mióta együtt vagyunk. Nyomasztó volt. Talán azért is, mert mélyen legbelül féltettem az igazságtól. Ismertem a múltját és tisztában voltam vele hogy mély sebeket kapott. Sebeket, amik behegedtek ugyan, de eltűnni sohasem fognak. Eszembe jutott ahogyan az apjáról beszélt. Bálványozta őt. Összetörne ha kiderülne hogy nem is az ő lánya.
Másrészt sok mindenre magyarázatot kapnánk, ám annál több kérdés születne ezek nyomán. Próbáltam gondolkozni, elméleteket gyártani, de egyszerűen egyetlen fajtám béli vagy hozzám hasonló lény sem jutott eszembe, aki az Angie-éhez hasonló tulajdonságokkal bírna. Sorra vettem mindent. A vámpírok számára közömbös a vére, ám ő maga furcsán reagál a vér szagára, látványára. Stresszhelyzetben halál közeli állapotba kerül, a szeme színe feketére vált.
A vér alapján úgy ítéltem hogy valami kapcsolata lehet a vámpírokkal. Féltem. Megrémített hogy mit kell majd megtudnom. A leginkább az nyomasztott, hogy mi történne ha vámpírrá akarnám változtatni. Ha az ő vére számomra semleges, akkor az én mérgem hogyan hatna rá?
Idegességemben elkezdtem járkálni a nappaliban.
Nye: Kilóméterhiányod van? - szólt a hang a hátam mögül.
Megpördültem és önkéntelenül előtört belőlem egy morgás.
Adam: Tényleg megerőltető lenne csengetni? - kérdeztem dühösen.
Nye: Nem rád számítottam. - vont meg a vállát. - Hol van Lina?
Adam: Semmi közöd hozzá. A lényeg hogy nincs itt, szóval akár mehetsz is...
Nye: Hagytad hogy egyedül menjen bárhová abban az állapotban ami...
Adam: Amit te okoztál? - kérdeztem éles hangon.
Nye: Van valami ötleted hogy mi lehet vele? - kérdezte egy kis idő után.
Adam: Angie nem egészen ember, az bizonyos. De hogy őszinte legyek létezésem... nos igen sok éve alatt sohasem láttam senkit, aki hozzá hasonló lett volna. - vallottam be.
Nye elgondolkozva nézett rám.
Adam: Most mit bámulsz?
Nye: Próbálok rájönni mit eszik rajtad?
Adam: Elég ha ő tudja. - feleltem és ismét a kijárat felé intettem.
Nye: Emlékeztetsz valakire. - mondta elgondolkozva. - Valahonnét ismerősnek tűnsz nekem.
Adam: Nem hinném hogy találkoztunk már. Egy ilyen ellenszenves alakot megjegyeztem volna magamnak.
Nye: Figyelj vámpírka! - közelebb jött hozzám, mire én ösztönösen rávicsorogtam. - Tudom hogy valami nincs rendben veled, hogy valamit csináltál a barátaimmal. Tudom hogy Lina csak azért van veled mert befolyásolod. De hidd el, ki fogom deríteni az igazat és az Adam korszak hamarosan a végéhez ér majd. És jobb ha tudod,amint Rob és Jerome agyáról felszáll a rózsaszín felhő, ők maguk tépnek majd apró darabokra a segítségem nélkül. - fenyegetett.
Adam: Tudod, az elmebetegséget manapság már képesek kezelni... - feleltem.
Nye: Ide figyelj! - rám villantotta a szemét és még közelebb jött.
Ugra készen vártam hogy mikor fog támadni.
Nye: Ha még nem jöttél volna rá, én is szeretem Linát és az utolsó lélegzetemig küzdeni fogok érte. Nem adom fel. És tudom hogy ő is szeret engem. Tagadja, de szeret. Neked fogalmad sincs mi volt köztünk. Egy ilyen szerelem nem múlhat el csak úgy... - úgy tűnt mintha saját magát is győzködné. - És a végén engem választ majd.
Adam: Te magad sem hiszed amit mondasz. De ha annyira tudni szeretnéd, Angie az anyjánál van. Az esküvőnket szervezik. - vetettem oda neki.
Nye döbbenten nézett rám. Felkészültem hogy most tényleg nekem esik. De csak bámult rám, majd felsóhajtott.
Nye: Nagyon hamar meg fogja tudni hogy ki vagy te valójában. Hamarabb mint hogy összekösse az éltét egy ilyen lelketlen vérszívó szörnyeteggel.
Adam: Az esküvőre nem vagy meghívva. - feleltem fanyar mosollyal. - Szeretnél üzenni valamit Angie-nek?
Nye nem felelt, csak a terasz felé indult, majd eltűnt a szemem elől. A feldúltságom azonban itt maradt. Hazudtam neki, vagyis nem a teljes igazságot mondtam.
Tudtam hogy nincs már sok időm, és láttam az arcán hogy van valami adu a kezében amit nagyon is hamarosan ki fog játszani. De ki tudhat még arról hogy képes vagyok az embereket rávenni arra hogy szeressenek? Trina és David. Na meg persze ők... de őket akár ki is zárhatjuk. Az lehetetlen hogy Nye ismerné őket. Nye valami Forks nevű városkában volt, ők pedig Kanadában vannak. És egyáltalán miért beszéltek volna neki rólam. Nem tudhatják hogy én vagyok az.
Fogytán van az időm.

Minden erőmet össze kellett szednem hogy a vezetésre tudjak koncentrálni és ne hagyjam figyelmen kívül a közlekedési lámpák jelzéseit. Az agyamban ördögtáncot jártak anyám szavai a saját homályos gyermekkori emlékeimmel, amikről a mai napig azt hittem hogy csupán lidércnyomások voltak.
Nem éreztem magamban elég erőt, hogy elmondjam Adam-nek az igazat. És a gyanúmat, hogy az igazi apám talán nem is ember. De hát én ember vagyok!
Majd megőrültem a kétségektől. Hová lett az a sötét alak? Miért nem jött többet? Miért nem emlékszem legalább az arcára!
Hangos dudálás rántott vissza a valóságba. A lámpa zöld volt így a gázra tapostam. Adam motorja a szokott helyén állt, így a liftben felfelé tartva próbáltam valami elfogadható magyarázatot kitalálni.
A lakásba lépve azonnal megéreztem a fűszerek és a paradicsom illatát. Adam mosolyogva lépett ki a konyhából. Az ingujjait feltűrte és a derekára kötényt kötött.
Angie: Mi lesz a mai menü főszakács úr? - kérdeztem mosolyogva, és szájon csókoltam.
Ő magához szorított és beletemette az arcát a hajamba.
Adam: Gondoltam szívesen ennél egy kis bolognait. - felelte. - Van kedved segíteni? - csillant fel a szeme.
Angie: Öhm, mármint főzni? - kérdeztem idegesen.
Adam: Nyugi, semmi olyat nem kell csinálnod amivel romba dönthetnéd a konyhát. - kacsintott rám.
Végül beadtam a derekam. Gyorsan átöltöztem, felhúztam a legkényelmesebb farmerom és egy fekete pólót. Kissé félve léptem be a konyhába.
Adam: Tessék vedd fel ezt. - a nyakamba akasztott egy kötényt. - Felvágnád a bazsalikomleveleket? - mutatott rá egy vágódeszkára, amin kicsi zöld levelek kupaca sorakozott egy késsel.
Próbáltam nem grimaszolni és engedelmesen nekiálltam az aprításnak. Adam ezalatt hihetetlen ügyességgel lavírozott a tésztás fazék és a szósz között. Közben bort töltött nekem. A háttérben a Figaro házasságának nyitánya szólt.
Angie: Biztos vagy benne hogy így kell csinálni? - kérdeztem. Elvégre mégiscsak vámpír.
Adam: Jamie Oliver szerint igen.
Angie: Te szakácskönyvet vettél? - kérdeztem döbbenten.
Abban a pillanatban megcsúszott a kezem és a penge felsértette a bőrömet. Először csak forróságot éreztem, majd belém nyilallt a fájdalom is.
Angie: A francba! - kiáltottam és eldobtam a kést. Megfordultam és Adam döbbenten nézett rám.
Valószínűleg megérezte a vér szagát, mert az orra elé kapta a kezét. Ijedten meredtem rá, miközben a vérem végigfolyt a tenyeremen és lecsöppent a padlóra. Adam megremegett és kissé esetlenül kitámolygott a konyhából. Rémülten indultam utána.
Adam: Maradj ott! - kiáltott vissza nyers hangon. - Csukd be azt a rohadt ajtót! - üvöltötte.
Gyorsan becsuktam az ajtót és rá is zártam. A homlokomat az ajtólapnak nyomtam és már nem érdekelt a szúró fájdalom. Hallottam hogy Adam sorra kinyitja az ablakokat.
Angie: Jól vagy? - súgtam.
Adam: Igen. Van valami ragtapaszod? - kérdezte nyugodtabb hangon.
Összeszedtem magam és sorra kinyitogattam a fiókokat. Régebben mindig tartottam a konyhában ragtapaszt, szükség esetére. Meg is volt. Óvatosan leöblítettem a vért a kezemről és megtöröltem egy papírtörlővel. Kissé ügyetlenül beragasztottam a sebet, majd feltöröltem a vért.
Adam: Mosd ki a konyharuhát. - szólt az ajtó mögül.
Az ép kezemmel kinyomkodtam a vért a konyharuhából és néztem ahogyan eltűnik a lefolyóban.
Adam: Bemegyek a hálóba. Addig szellőztesd ki a konyhát. - utasított.
Negyed óra telt el. Közben kevergettem a szószt és a fortyogó tésztát is. Fogalmam sem volt hogy megfőtt e. Hirtelen megéreztem Adam karját magam körül és összerezzentem.
Adam: Sajnálom! Rossz ötlet volt ez a főzés dolog. - súgta és belecsókolt a nyakamba. - Menj csak ki a nappaliba, majd én befejezem. - ajánlotta.
Megfordultam. Adam arca szépséges volt de elgyötört. Mintha fájdalmai lennének.
Angie: Mit éreztél? - kérdezte óvatosan. - A vérem... szóval... még... már nem vagy immúnis rá?
Adam: De igen. - felelte. - De nem kockáztatok. - tette hozzá összeszorított szájjal.
Láttam hogy valami más van emögött, de nem akartam tovább feszegetni a témát. Végigcirógattam selymes szoborarcát és egy szó nélkül kimentem a konyhából.
Fogalmam sincs mennyi ideig ültem a kanapén. A lábaim, amiket felhúztam a mellkasomhoz már zsibbadtak. A nyitott ablakokon beáramló hideg esti levegőtől már nem éreztem a karomat. Remegtem. Mikor Adam mellém lépett összerezzentem.
Adam: Kész a vacsora. - szólt kedvesen és a karját nyújtotta hogy felsegítsen.
Bevezetett az étkezőbe, ahol lágy félhomály honolt, és tucatnyi gyertya táncolt a felkavarodó levegőtől. Az asztalon mindösszesen egy teríték volt.
Adam: Ülj le, kérlek. - kihúzta nekem a széket. - Becsukom az ablakokat és hozom a vacsorádat.
Mielőtt bármit szólhattam, volna eltűnt. Mély levegőt vettem és leültem az asztalhoz. Az ujjam már nem fájt, de a biztonság kedvéért az ölemben tartottam a kezemet.
Adam fél perc múlva megjelent egy tál gusztusos kupacban elrendezett spagettivel. Letette elém és bort töltött.
Adam: Jó étvágyat! - mosolygott rám és leült az asztal másik felére.
Angie: Köszönöm. - feleltem és a kezembe vettem a villát. Óvatosan felcsavartam rá egy adag spagettit és megízleltem.
Finom volt, jobb mint amit a legtöbb étteremben adnak. Vagy az is lehet hogy csak nagyon éhes voltam. Adam mosolyogva nézte, ahogyan eszem.
Adam: Mit mondott az édesanyád? - kérdezte amikor megtöröltem a számat.
Angie: Csak amire számítottam. Valaki más az apám. - sóhajtottam és a boros pohár után nyúltam.
Adam idegesen babrált az ujjaival.
Adam: Ki az?
Angie: Hát, csak egy egy éjszakás kaland volt. Anyám még a nevét sem tudta. - feleltem az igazsághoz híven. - Többet nem találkoztak.
Adam: És mit gondolsz erről? - kérdezte óvatosan.
Angie: Fáj. - vallottam be a könnyeimmel küszködve. - Úgy érzem nem az vagyok akinek hittem magam. - tettem hozzá és a könnyeim előtörtek.
Adam ekkor már mellettem térdelt és kezeimet az ő hűvös kezei között tartva.
Adam: Ez nem igaz! Az vagy, aki eddig is voltál. Az én Angelinám. - súgta és megcsókolta a kezeimet, majd a ragtapaszos ujjamat külön. - Semmin sem változtat hogy nem Valerio volt az apád. Őt attól még ugyanúgy fogod szeretni. És ő is ugyanúgy szeret téged. Mindig a lánya maradsz. - súgta.
Lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Ő óvatosan felemelt és bevitt a hálóba. Ott is égtek a gyertyák.
Angie: Mit jelentsen ez? - kérdeztem nevetve. - Spórolunk az energiával?
Adam nem felelt csak letett az ágy szélére és megint letérdelt a lábamhoz.
Angie: Mi az? - kérdeztem, miután már egy ideje néztük egymást. - Furcsán viselkedsz. Mi ez a sok gyertya, és a vacsora, meg a bor?
Adam nem felelt csak megcsókolta a kezemet. Majd belenyúlt a zsebébe és elővett egy apró dobozt. Elakadt a lélegzetem.
Adam: Angelina Casiraghy, leszel a feleségem? - kérdezte könyörgő szemekkel.
Szóhoz sem jutottam. A gyűrű a legszebb ékszer volt amit valaha láttam. Apró gyémántok közé foglalt smaragd gyűrű.
Adam: Illik a szemed szénéhez. - súgta. - Hozzám jössz? - kérdezte ismét.
A szemeim ismét megteltek könnyel és szó nélkül bólintottam. Ő megajándékozott a legszebb mosollyal amit valaha láttam tőle. Óvatosan felhúzta a gyűrűt az ujjamra. Tökéletesen passzolt rá. Lehajolt és megcsókolta a kezemet, majd felemelt és a karjába véve leült velem az ágyra.
Angie: Szeretlek! - súgtam.
Adam: Én jobban! - felelte és lágyan megcsókolt.
Angie: Mióta van meg ez a gyűrű? - kérdeztem kis idő múlva megtörve a csendet.
Adam: Egy ideje.
Angie: Az mit jelent?
Adam: Akkor vettem meg miután először voltunk együtt. - felelte álmodozó mosollyal. - Azóta szinte mindig nálam volt. Csak nem mertem megkérdezni, mert attól féltem hogy korainak tartanád. - vallotta be.
Hozzábújtam.
Angie: Nem bánom hogy nem vártál még pár száz évet. - feleltem. Ő halkan felnevetett és még szorosabban ölelt magához.

2010. augusztus 4., szerda

Bórítóterv/Az oldal bannere



Kitty után Bogyó is készített egy borítótervet és úgy döntöttem hogy ez lesz az oldal bannere. Rajta a történet jól ismert szlogenjével: A sötétben valaki téged is figyel...
Kitehetitek az oldalatokra, ha igazi SW fanek vagytok! :) Vagy csak úgy! De a kép saját tulajdon, szóval plíz ezt tartsátok tiszteletben!

2010. augusztus 3., kedd

31. Remény

Láttam ahogyan ott fekszik élettelenül és nem tehettem semmit. Hallottam szívének utolsó gyenge dobbanásait, melyek megpecsételték elmúlását. Mintha én magam is vele haldokoltam volna. Minden olyan gyorsan történt. Csak bocsánatot akartam kérni tőle a reggeli viselkedésemért. Csak a barátságomat szerettem volna felajánlani. De ő hűvös volt és elutasító. Keresztül nézett rajtam, mintha nem is léteznék. És amikor megállásra kényszerítettem, és könyörögtem hogy találjunk végre megoldást erre a helyzetre ő a képembe vágta a legborzasztóbb szavakat. Az a nyomorult át fogja őt változtatni. Még ma. Ő ezt akarja. Vámpír akar lenni. Hideg, élettelen szörny.
Megdermedve álltam és néztem ahogyan eltűnik. És éreztem ahogyan eltűnik, elveszítem minden lépéssel amit megtesz. Egy hang élesen felkiáltott bennem és a fájdalom szétfeszítette a mellkasomat, mintha menekülni próbálna belőlem. Nem Nye volt aki utána rohant magának követelve, hanem a szörnyeteg. Újra elkezdődött. Mindketten akartuk őt. Én magam és a fenevad is aki bennem szunnyadt kitörésre várva, csak az alkalmat lesve. És többé nem bírtam neki parancsolni, amikor érezte hogy valami nálánál is gonoszabb erő akarja hatalmába keríteni a prédáját.
Csak akkor tértem magamhoz, amikor Angie fuldokolni kezdett, szinte nem is tudtam mi történt. A következő pillanatban már a karomban feküdt. Hangokat hallottam, kiáltásokat, valami nekem csapódott és és ernyedten zuhantam hátra, miközben egy hang kárörvendően felkiáltott bennem: ezt akartad? Nem, nem ezt akartam. Nem halhat meg! Magamban alkut kötöttem a sorssal ami már régen elbánt velem. Megesküdtem hogy soha többé egy ujjal sem érek Linához, ha túléli. De lehet hogy ez csak egy rossz álom és ha felébredek ott fekszünk majd a tengerparton egymást ölelve.
Egy dobbanás térített észhez. Egy újabb után már gondolkozni is bírtam. Felfogni hogy mi történik. Angie teste megfeszült és olyan gyorsan tért magához, mint ahogy pár pillanattal ezelőtt kis híján örökre elvesztettem. De nem. Nem a halálával vesztettem volna el, hanem azzal hogy él. Többé nem érinthetem meg.
Ránéztem Adam-re, aki olyan képet vágott mintha az eleven ördögöt látná maga előtt.
Max: Mi a... - kezdte és idegesen hátrált.
Felkeltem a földről és ugyanabban a pillanatban Lina kábán felém fordította a fejét. A legijesztőbb látvány tárult elém amit valaha láttam. Mintha egy démon öltött volna testet.
Adam: Angie... dadogta. - Te vagy az?
Lina nyöszörgő hangot hallatott és az oldalára fordult még mindig nehezen lélegezve.
Rob: A szemei... súgta Jerome-nak.
Alig mertem odanézni. A szemei kezdtek kitisztulni és a korom fekete színből már csak apró pontok látszottak. Mintha egy furcsa tinta lenne, ami varázsütésre eltűnik. De ebben nem volt semmi varázslat. Angelina nem ember.
Angie: Mi történt? - súgta elgyötört hangon és megpróbált felülni.
Adam: Elájultál. - felelte és rám nézett.
A szemei mintha azt mondták volna: egy szót sem.
Angie: Aw, semmire sem emlékszem. - nyöszörögte és Adam vállához nyomta a fejét.
Rob: Haza kellene vinni. - indítványozta.
Jerome: Így nem ülhet fel a motorra. - emlékeztette.
Nye: Majd én hazaviszem. - vágtam rá.
Adam dühösen rám sandított.
Angie: Nem, nem. - ellenkezett.
Rob: Talán hívnunk kellene egy taxit.
Adam: Az túl lassú. Angie, drágám fel tudsz állni? - kérdezte és megpróbálta lábra állítani.
Angie: Azt hiszem.
Nye: A fenébe is, engedd hogy hazavigyem. Egy újjal sem érek hozzá, esküszöm! - ígértem.
Adam megláthatott valamit az arcomon, mert némán bólintott és a karjába vette Angie-t.
Adam: Mögötted megyek a motorral. - felelte fagyos hangon.
A kocsim felé iramodtam, a többiek pedig döbbenten néztek utánunk. Kinyitottam a hátsó ajtót és Adam óvatosan beültette Linát, majd bekapcsolta az övet.
Adam: Ne próbálj meg trükközni! - ragadta meg a karom, amikor a vezetőoldalhoz indultam volna.
Kirántottam magam acélszorításából.
Nye: Szállj fel arra a rohadt motorra és próbáld meg tartani a tempót! - vetettem oda.
Amint beszálltam a kocsiba szinte azonnal kinyílt a másik ajtó is és Max egy hang nélkül beugrott.
Max: Ha nem bánod...
Nye: Csak fogd be a szád. - feleltem és beletapostam a gázba, majd kipördültem a forgalomba mit sem törődve a dudáló autókkal. Mögöttem felbőgött a motor is.
Angie: Nye... - motyogta elhaló hangon.
Kárhozzak el, de imádtam ahogyan kimondja a nevemet.
Nye: Jól vagy? - kérdeztem aggódva és lopva hátranéztem.
Angie: Jobban, de ha nem szeretnéd hogy nyakon hányjalak, akkor lassíts könyörgöm!
Max elfojtott egy kuncogást mellettem, mire én hozzáérintettem a lábam a fékhez. A motor ezalatt a párhuzamos sávba hajtott és hamarosan feltűnt mellettem.
Max: Gyakran történik ez Veled? - kérdezte.
Angie: Mire gondolsz?
Max: Hát hogy...
Nye: Max hagyd békén. - dörrentem rá.
Angie-nek fogalma sincs arról, hogy immáron másodszor lebegett élet és halál között. A szemszínének bizarr változásáról már nem is beszélve.
Túl gyorsan érkeztem meg Lina lakásához és szerettem volna húzni az időt. Ám Adam már le is szállt a motorról és kis híján letépte a kocsim ajtaját. Lefékeztem.
Nye: Elment az eszed? - üvöltöttem rá.
Adam nem felelt csak kikapcsolta az övet és kiemelte Linát az ülésről. Még egy utolsó gyilkos pillantást vetett rám, mielőtt eltűnt volna vele a bejáratnál. Tehetetlenül bámultam utánuk, miközben a kezeim szinte összepréselték a kormányt.
Max: Ok, Nye. Azt hiszem valamiféle magyarázattal elő kéne végre rukkolnod. Azt vágom hogy a csajnak fogalmam sincs róla hogy mi történik vele. De láttam rajtatok, hogy ez már nem az első eset volt. - hadarta idegesen, villogó szemekkel.
Nye: Bár tudnám mi történik. - feleltem.
Max: Mondj el mindent. MINDENT! - hangsúlyozta.
Felsóhajtottam és beindítottam a motort. Max idegesen mocorogni kezdett. Mielőtt megszólalhatott volna belekezdtem a történetbe. Attól a naptól kezdve, hogy más lettem. Hogy árnyjáró váltam.
Már jócskán kiértünk a városba, amikor rátértem azokra a dolgokra amiket az árnyjárókról tudok.
Max: Mi? Hogy mi van? Tehát... többé nem lehetek együtt nővel? Mert megölném? - hüledezett.
Nye: Nem tudtad? - kérdeztem. Nem lepett meg hogy Kaiho őt sem avatta be.
Bár az sem kizárt hogy a vámpír nem is tudja ezt.
Max: Bocs, de nincs meg az Árnyjárók A-tól Z-ig.
Nye: Valahogy az önkontrollunkkal van összefüggésben. Képtelenek lennénk uralkodni magunkon és különbséget tenni érzelmek között. Jóllehet csak gyengéd akarnál lenni, de mégis megölnéd. Mintha az agyad nem tudná külön választani a kettőt abban az érzelmi zűrzavarban amit akkor érzel.
Max döbbenten nézett maga elé. Nem szóltam semmit. Hagytam hogy feldolgozza a hallottakat.
Max: Mi lehet Angie? - kérdezte kis idő múlva.
A nap már lement és tücskök ciripelése selyemként ölelte át a leszálló éjt. Ezernyi hang hallatszott. Távolból a prérifarkasok vonyítását hozta a szél, valahol nem messze egy bagoly suhant át a völgy felett. A távolban a város fényei aranyba vonták a horizontot.
Nye: Egyértelműen nem vámpír, vagy vérfarkas, nem is alakváltó. Egyszerűen semmi sincs ami illene rá. És ezek a dolgok, hogyha ideges lesz kis híján meghal, kábulatba esik a vértől és a szemei feketévé válnak. Olyan mintha valami démon lenne. De hogy? Hiszen a szülei emberek. - elmélkedtem.
Max: Valahogy más az illata. Úgy értem. Ember, de mégis más. És a hófehér bőre... persze gyönyörű de van valami hátborzongató a csajban. Főleg most hogy láttam mi történt vele.
Ránéztem. Valami láthatatlan kapocs volt közöttünk.
Nye: Árnyjárónak lenni nem olyan vidám dolog. Legtöbbször magányosak, társ nélkül. Az embereket ők ölnék meg, a vámpírok mérge pedig őket is átváltoztatná.
Max: Ezt Kaiho is mondta. Csak mi van akkor, úgy értem mi lenne belőlem ha egy vámpír megharapna?
Nye: Fogalmam sincs. De nem lehet kellemes állapot. - motyogtam.
Max: Neked könnyű, hiszen Angie nem is ember... - sóhajtott.
Mintha valami rám zuhant volna, úgy ért a felismerés. Az árnyjáró nem lehet emberrel és vámpírral, de Angie egészen biztosan nem ember, de legalábbis nem egészen ember.
Felnevettem. Max gyanakodva nézett rám. Úgy éreztem, mintha valami súlyos fojtogató köd szállt volna fel ami hónapok óta nem hagyott rendesen lélegezni.
Nye: Angie nem ember! Nem ember! - ismételtem.
Max: Igen, ezt mondtam én is. - erősítette meg.
Engem többé nem érdekelt mit mond. Beindítottam a motort és elindultam vissza a városba. Vissza a régi életemhez.

Adam úgy nézett rám, mintha attól félne hogy bármelyik pillanatban távozok az élők sorából. Kezdett idegesíteni a szuggerálása, ahogyan minden mozdulatomat követi.
Angie: Volt egy dajkám 12 éves koromban. Na te rosszabb vagy mint ő. - vetettem oda.
Adam szégyenkezve elmosolyodott és végigsimított az arcomon jeges ujjaival. Behunytam a szemem és mélyen belélegeztem az illatát.
Adam: Tudod azon gondolkodtam, amit az édesanyádról mondtál.
Angie: Mire gondolsz?
Adam: A gyanúdról. Hogy talán félrelépett és az apád valaki más volt, nem az akitől a nevedet kaptad.
Angie: Miért jutott ez most eszedbe? - kérdeztem gyanakodva.
Adam: Nem szeretnéd megtudni az igazat? - kérdezte.
Angie: Miért talán családfakutatást szeretnél végezni, mielőtt összekötöd velem az életed? - incselkedtem.
Adam: Mi van ha igen? - kérdezte mosolyogva.
Volt valami a hangjában, mintha nem tréfának szánná. Nem akartam tovább feszegetni a dolgot. Magamban eldöntöttem, hogy másnap felhívom az anyámat és kiszedem belőle az igazat. Egy részem azonban nem akarta tudni ezt az igazságot. Hiába ismételgettem magamban hogy semmin sem változtatna, mégis bennem maradt egy félelem, hogy mi lesz ha... Vajon más ember leszek? Vajon másként gondolnék apámra ha tudnám hogy nem is az apám? Ezt a gondolatot elhessegettem. Semmin sem változtatna. Ő volt az aki szeretett, féltett, aki aggódott értem ha beteg voltam, aki eljött megnézni az iskolai előadásokon, aki jó éjszakát kívánt lefekvéskor.
Az emlékek könnyeket csaltak a szemembe és hozzábújtam Adam-hez. Ő belefúrta az arcát a hajamba és halkan dúdolni kezdett.
Másnap az eső kopogása ébresztett fel és a reggeli illata. Fogalmam sincs honnét vettem az erőt, de azonnal kipattantam az ágyból és a konyha felé indultam. Az ajtóban állva felmértem a terepet. Kisherceg a konyhapulton elfoglalt vezérnöki állásból figyelte, ahogyan Adam gofrit készít. Adam pedig minden egyes mozzanatot elmagyarázott a macskának, mintha legalábbis azt várná hogy legközelebb már Kisherceg készítse a reggelit.
Adam rám pillantott.
Angie: Jó reggelt! - iramodtam oda hozzá.
Ő fél kézzel átölelt, a másik kezével éppen tésztát csorgatott a gofrisütőbe.
Adam: Kipihented magad? - kérdezte kedvesen.
Angie: Igen, de ahogy elnézem jól elaludtam. Sarah nem keresett?
Adam: Már szóltam Rob-nak hogy értesítsen mindenkit. Úgy tudják beteg vagy. - világosított fel. - Kávét?
Bólintottam, Adam pedig elkészítette a kávémat ahogyan szeretem. Sok tejjel és kevés cukorral. Aztán elém pakolt egy hatalmas adag gofrit csokoládéöntettel és tejszínhabbal.
Angie: A vámpírok mióta főznek? - kérdeztem.
Adam: Mostantól. - felelte könnyedén. és lenyalta az ujjáról a csokoládét majd grimaszt vágott.
Angie: Nem ízlik? - kérdeztem nevetve.
Adam: Jobb mint a müzli amit eszel reggelente. - felelte.
Angie: Te zugevő vagy? - kérdeztem nevetve.
Adam: Csak kíváncsi.
Reggeli után felhívtam anyámat. A szobalánya vette fel, és mint kiderült anyám éppen jógázik, de megígérte hogy átadja neki az üzenetet. Adam-mel éppen a híreket néztük, amikor megszólalt a mobilom.
Angie: Szia, anya!
Mirella: Ó, de örülök hogy hívtál. Képzeld McDonald feleségét majd megeszi az irigység. Látta a vőlegényedet a partin. Nem is csodálom az ő lánya egy cickányképű matematikushoz ment hozzá akinek az apja egy...
Angie: Anya, ráérsz ma délután? Beszélni szeretnék veled valami fontos dologról.
Mirella: Ó az esküvő! - sikkantotta. - Hát persze hogy ráérek. Gyere el hozzám az új házamba, úgyis ki akartam kérni a tanácsodat, mert nem tudom eldönteni hogy milyen színű drapériát válasszak a sötétítőhöz. Erről jut eszembe ki fogja tervezni a ruhádat? Badgley Mischka vagy Vera Wang? Persze tudom hogy legutóbb is Vera Wang ruhát viseltél, de talán nem az hozta rád a bajt. - kuncogott. - És találnunk kell egy esküvőszervezőt is aki...
Felsóhajtottam. Adam a tévét bámulta de halvány mosoly játszott szépséges arcán.
Angie: Rendben anya, mondd meg a címed. Kettőre ott leszek. - zártam le a beszélgetést.
Adam: Gondolod hogy még ebben az évtizedben ki tudod szedni majd belőle a lényeget? - kérdezte miután leraktam a telefont.
Angie: Anyámnak remek érzéke van hozzá hogy görög politikusokat megszégyenítő szónoklatokban beszélje ki a nagy semmit. - feleltem.
Délutánra felvettem egy régebbi halványlila ruhámat fehér szandállal. Adam gyanakodva méregetett.
Adam: Nem mondtad hogy szereplőválogatásra mész a Született Feleségek producereihez.
Kiöltöttem rá a nyelvemet.
Angie: Mégsem mehetek az anyámhoz bőrkabátban és motorosbakancsban.
Adam: Pedig rögtön lemondana Vera Wang-ről. - vigyorgott rám.
Anyám új háza olyan volt amilyennek elképzeltem. Halvány pisztácia színű, spanyol stílusú villa a kertben rózsalugassal és szökőkúttal. Hirtelen megint kislánynak éreztem magam. A komornyik bevezetett e mályvaszínű szalonba, ahol anyámat éppen egy Esküvő című magazinba mélyedve találtam.
Mirella: Ó, hát itt vagy! - kiáltotta fel és hozzám sietett. - Milyen bájos ez a ruha! A te korodban nekem is volt egy hasonló ruhám. Még Schiaparelli-nél csináltattam amikor apáddal megismerkedtem.
Angie: És mikor váltottál át a francia tervezőkre? - kérdeztem.
Mirella: Az egész társaság francia ruhákat viselt. Nem lehettem én a kivétel! - legyintett.
A komornyik eközben tálcán jeges teát hozott. Anyám maga mellé ültetett és azon nyomban a kezembe adta a magazint.
Mirella: Ezt nézd meg. A legújabb divat. Szertatás a parton szikrázó napfényben!Szenzáció lenne!
Idegesen felnevettem. Egy vőlegény aki gyémántként csillog? Egészen biztosan szenzáció lenne.
Angie: De még ki sem tűztük az esküvő dátumát. - csitítottam.
Magamban hozzátettem hogy még a kezemet sem kérte meg.
Mirella: Igen, igen. De mindennek tökéletesnek kell lennie. És a szervezést nem lehet elkapkodni.
Angie: Anya, kérlek. Nem az esküvőről szeretnék veled beszélni. Hanem valami másról. Valami bizalmasról. A családunkkal kapcsolatban. - kezdtem.
Ő értetlenül pislogott rám.
Mirella: Mire gondolsz?
Angie: Tudod, régebben volt egy pletyka, ami sohasem hagyott nyugodni. De igazából nem hittem hogy bármi valóságalapja lenne. Eddig.
Anyám arcáról eltűnt a mosoly. Tudta miről beszélek.
Angie: Anya, tudnom kell az igazat. Tényleg Valerio Casiraghy az apám? - tört ki belőlem.
Ő döbbenten meredt rám. Idegesen felpattant és az ablakhoz ment.
Mirella: Honnét jutott eszedbe ez az abszurd ötlet... hogy nem Lalo az apád.
Elhallgattam. Apám és anyám egymás között mindig Mirie-nek és Lalo-nak szólították egymást.
Angie: Anya, de ha mégis ő az apám, hogy lehet hogy egyikőtökre sem hasonlítok? A te hajad szőke, és a szemed kék. Ő kreol bőrű volt és fekete hajú, a szemei barnák. Ezzel szemben az én hajam világosbarna, a bőröm sápadt a szemeim zöldek. Talán örökbe fogadtatok?
Mirella: Angelina, kérlek! - nézett rám könyörgő szemekkel. - Mit számít ez? Te mindig Casiraghy leszel.
Szóval igaz. Valahogy nem lepett meg.
Angie: Apa tudta? - kérdeztem kisvártatva.
Mirella: Nem.
Angie: Mondd el az igazat. - kértem.
Anyám leült mellém és a kezem után nyúlt.
Mirella: Apád nemsokkal a nászutunk után már újra dolgozni kezdett. Alig láttam. Rémesen unatkoztam, mert abban az időben még nem hívtak meg sehová. Nem hitték hogy tényleg apád felesége maradok. - fanyar mosollyal nyugtázta ezt. - Egy este a sógornőmmel, Natalie anyjával vacsorázni mentünk. Ám ő nem érezte jól magát, így sietve távozott. Én ott maradtam az étteremben. Közben késő lett és nagyon sötét. Nem volt sofőröm és éppen taxit akartam fogni, amikor megállt mellettem egy autó.
Feszülten figyeltem rá. Minden szava mögött ott lehet a megoldás.
Mirella: A legjóképűbb férfi volt akit valaha láttam. A bőre sápadt és hűvös, a haja mély barna, a szemei feketék akár a tinta. Nem ellenkeztem amikor hazavitt. Még a nevét sem mondta meg amikor elbúcsúztunk. És akkor sem, amikor aznap éjjel megjelent a hálószobámban. - tette hozzá és félve nézett rám.
Elakadt a lélegzetem.
Mirella: Nem láttam viszont soha többé. Pedig kerestem őt, vártam őt. És amikor rájöttem hogy nem jön vissza már nem volt mit tenni. Te már úton voltál. Apád, vagyis Valerio semmit sem vett észre az egészből. Megszülettél és a dolgok visszatértek a normális kerékvágásba. - fejezte be.
Némán meredtem magam elé. És akkor bevillantak emlékképek. Ahogyan egy sötét alak éjszakánként feltűnt a semmiből és selymes hangon duruzsolt nekem. Nézte ahogyan alszom, megnyugtatott ha rémálmom volt. És megígértette velem, hogy senkinek sem beszélek róla.