33. A rabló

Befordultam a parkolóba, miközben szemeim önkéntelenül is a sötét terepjárót keresték. Nem volt ott. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. Újra körbenéztem, de a terepjáró határozottan nem volt ott. Bekormányoztam a kocsimat egy üres helyre, majd pár percig csendben ültem és próbáltam lehiggadni. Nye nincs itt. Ez jó vagy rossz jel?
Nem tudtam mire számíthatok, ezért mielőtt még felbukkant volna a semmiből - szokásához híven - gyorsan kipattantam a kocsiból és köszönhetően lapos talpú cipőmnek, rekord idő alatt az épületben voltam. Biccentettem a portásnak és gyorsan beszálltam a liftbe. Megnyomtam a gombot. A szemem megakadt a jegygyűrűmön, ami aránytalanul nagynak és csillogónak tűnt törékeny fehér ujjamon. Különös gyengeség fogott el. Adam felesége leszek. Bágyadtan a lift falának dőltem, miközben felidéztem a tegnapi éjszaka csodálatos emlékeit.
Arra eszméltem, hogy Sarah gyanakodva kukucskál be a liftbe, ami tárva-nyitva állt az irodám emeletén.
Sarah: Minden rendben? - kérdezte.
Angie: Uh, igen. - gyorsan rendeztem a gondolataimat. - Jó reggelt.
Sarah: Neked is! - még mindig úgy nézett rám, mintha legalábbis a homlokomra lenne írva hogy egy vámpírral jegyeztem el magam.
Lonnie: És hol van Nye? Vagy Adam? Ma ki a soros? - bukkant elő a semmiből pimaszul vigyorogva.
Angie: Szabadnapot adtam nekik. - vettem poénra a dolgot. - Elkérhetném a holnapi megbeszélés tervezetét? - próbáltam más irányba terelni a beszélgetést.
Lonnie szó nélkül a kezembe nyomta, úgy tűnt éppen most vette ki a fénymásolóból. Ahogy kinyúltam érte, Lonnie elismerően füttyentett a gyűrűm láttán.
Lonnie: Ezt sem a vursliban lőtték! - kacsintott Sarah-ra és megragadta a kezemet, hogy jobban szemügyre vehesse az ékszert.
Sarah: Adam? - mosolygott rám.
Kissé zavarban voltam, de azért bólintottam.
Lonnie: Álljunk csak meg egy percre! Akkor most... eljegyzett? - kérdezte döbbenten.
Angie: Igen, azt hiszem ez volt az indok. - feleltem.
Lonnie furcsa vékonyka hangot hallatott, majd a következő pillanatban felnyalábolt és táncolni kezdett velem az előtérben. Sarah kacagva tapsikolt mellettünk.
Abban a pillanatban kinyílt a lift és Rob lépett ki rajta, majd Jerome. Értetlenül néztek ránk.
Jerome: Ti meg mit csináltok itt?
Sarah: Ünnepelünk!
Rob: A józan eszetek elvesztését? - kérdezte gúnyosan.
Lonnie végre elengedett, majd lihegve megtámaszkodott a pultnál a kezemet a magasba emelve.
Lonnie: Adam... megkérte a kezét. - lehelte.
Rob és Jerome döbbenten néztek egymásra, majd kaján vigyor terült el a képükön.
Jerome: Na végre! Már ezt hittem sohasem kérdezi meg.
Rob: Nem tudom mire várt eddig. - csóválta a fejét és megölelt. - Minden rendben lesz ne aggódj! - súgta a fülembe. - Nye nem állhat közétek.
Elengedett én pedig szóhoz sem jutottam.
Angie: Ti tudtátok hogy meg fog kérni?
Jerome: A legjobb haverunk. Még jó hogy tudtuk. - kacsintott rám.
Délelőtt hol szédítő boldogsághullámok törtek rám, hol pedig pánikrohamok. Két hang vitázott a fejemben, teljesen lehetetlenné téve a koncentrálást akár olyan apró dolgokban is, mint az írás, vagy egyáltalán csak a járás. Bizonyíték volt erre jó pár szerződés, amelyekre a tulajdon nevemet is hibásan írtam alá, és a horzsolás a karomon, amit az ajtófélfának ütközve szereztem.
Az egyik hang a fejemben, hangosan csak egy nevet ismételgetett: Adam. A másik pedig rosszallóan kérdezte tőlem: mit teszel ha Nye megtudja? Szerettem volna elnémítani mindkettőt hogy legalább egy percre tisztán tudjak gondolkozni.
Délután már megbántam hogy arra kértem Adam-et, ma ne jöjjön értem. Látni akartam. Tudtam ha látom az arcát, minden kétségem tovafoszlik. Reménykedtem benne hogy megszegi az ígéretét és itt vár majd engem a parkolóban.

Az új lakásomban ültünk Max-szal az egyetlen berendezési tárgyon, a kanapén. Ő már rég feladta hogy hasztalanul próbálja meg kiszedni belőlem szúrós hangulatom okát. Könyörgöm, mintha lenne más oka is a nyomorúságomnak mint az a kétszínű, aljas vérszívó!
Tudtam hogy vészesen fogytán van az időm, és ha nem cselekszem azonnal, akkor örökre elveszítem Linát. Most amikor a remény visszatért, amikor érzem hogy vele lehetnék. Olyan könnyű lenne végezni azzal a nyomorulttal, csak egyetlen szemvillanásnyi időre lenne szükségem, hogy félreállítsam. Meg is tenném, ha nem lennék benne biztos hogy ezt Lina sohasem bocsátaná meg. Még akkor sem ha szentül hittem benne, hogy valójában nem szereti Adam-et. Csak Adam manipulálja, belé vetíti a szerelem gondolatát, ő pedig túl gyenge ahhoz hogy leküzdje ezt a piszkos bűbájt.
Max: Egész délután itt fogunk búslakodni? - kérdezte frusztráltan.
Néha kedvem lett volna jól odasózni neki, de tudtam hogy jelenleg ő az egyetlen akire számíthatok. Visszafogtam magam és próbáltam a lehető legkedvesebb hangon felelni.
Nye: Nem kötelező itt lenned. Én tőlem akár hajkurászhatod a vámpírokat is, ha Neked az esik jól. - morogtam. - Ha téged az szórakoztat.
Max: Nem köszönöm, most inkább passzolnék.
Nye: Akkor meg próbálj meg a lehető legminimálisabb mértékben bosszantó lenni. Fogtad? - kezdett elfogyni a türelmem.
Max: De harapósak vagyunk ma! - csóválta a fejét.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ellöktem magam a kanapéról, és mit sem törődve azzal hogy bárki is megláthat, az ablakon át távoztam. Odakint, földet érve láthatatlanná váltam. Rohanni kezdtem, kifelé a városból. Szükségem volt csendre, és nyugalomra.
Már majdnem kiértem a városból, amikor az egyik benzinkútnál megtorpantam egy ismerős motor láttán. Gyilkos düh áramlott keresztül a vénáimon egyenesen az agyamba. Az érzékeim persze azonnal ráébresztettek, hogy a motor nem Adam-é. Csupán csak ugyanolyan.
Mintha a saját külön bejáratú démonom lenne, akit a pokolból küldtek volna fel, hogy a kárhozat előtt is megkeserítse az életem. Közelebb mentem a motorhoz és közben elképzeltem, hogy Adam köré hajtogatnám és az egészet kilőném a világűrbe egy hatalmas tűzijáték keretében.
Hihetetlennek tűnt hogy Lina, az én törékeny Linám felül egy ilyen pokoljáróra. Amikor velem volt semmiképpen nem lehetett volna rávenni ilyen őrültségre. Elszomorodtam és éppen folytatni akartam céltalan kóborlásom, amikor őrült ötlet villant az agyamba. Ha Adam csalhat, és valaki másnak adhatja ki magát, akkor nekem sem kell tisztán játszanom.

Fél négykor megcsörrent az irodai telefon. Odapillantottam és láttam hogy Sarah hív. Megnyomtam egy gombot, hogy kihangosítsam a hívást.
Sarah: Csak azért szólok, mert a portás az imént hívott. Adam odalent vár rád.
Angie: Hogyan? - kérdeztem döbbenten és hatalmas dobbanásokkal gyorsult fel a szívverésem.
Félredobtam a mappát, amit éppen hogy kinyitottam. Gyorsan összekapkodtam a holmimat és mindent elfeledve rohantam a lifthez. Lonnie és Sarah kajánul vigyorogva integettek.
A liftajtó még ki sem nyílt rendesen, amikor én már rég a kijárat felé loholtam, a frászt hozva a portásra. Odakint a nap szikrázóan sütött és teljesen elvakított. A kezemet a szemem felé tévő hunyorogtam a parkolóban, amikor megláttam az ismerős alakot. Lazán ült a motorján, az egyik lábával kitámasztva a gépet. A teste felém fordult és szinte hívogatott. A lábaim önkéntelenül vittek felé.
Olyan boldog voltam, hogy se szó se beszéd felpattantam mögé, majd a fejemre csatoltam az átnyújtott sisakot. Átkaroltam, mire ő beindította a motort és a szokásosnál vadabbul hajtott ki a parkolóból. Szorosan hozzá simultam és behunytam a szemem.
Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, de éreztem hogy a motor lassítani kezd. Kinyitottam a szemem és meglepetten nyugtáztam, hogy régen elhagytuk a várost és a tengerparton vagyunk.
Adam lehajtott a mólóhoz és leparkolta a motort az üres parkolóba. Én levettem a sisakot, és lekászálódtam mögüle. A lábaim rémesen elzsibbadtak és csak reménykedtem benne hogy képes leszek járni. Nyújtózkodni kezdtem, miközben tettem néhány lépést a part felé.
Angie: Szeretem ezt a helyet. - súgtam. Adam nem felelt, még mindig a motorján ült. - Mi a baj? Nincs itt senki... miért nem veszed le a sisakod? - kérdeztem mosolyogva és közelebb mentem.
Ekkor egy vészjelző szerű hang megálljt parancsolt. Végignéztem a feketébe öltözött motoroson.
Angie: Nye? - kérdeztem elhaló hangon.
A motoros megmozdult és lecsatolta a sisakot. Kicsit sem voltam meglepett.
Angie: Tudod most tényleg elvetetted a sulykot. - mondtam higgadtan és elindultam az út felé, még arra is készen állva hogy esetleg stoppoljak.
Nye: Várj... Lina! - éreztem hogy utánam jön, de nem érdekelt. A következő pillanatban előttem termett én pedig beleütköztem. - Kérlek hallgass meg. - a hangja szomorúan csengett.
Angie: Nem tudsz már semmi újat mondani nekem. - feleltem.
Nye: Szeretlek.
Pislogtam néhányat, majd éreztem hogy elönt a düh, amely úgy áramlott szét a testemben mint egy forró vörös köd.
Angie: Hogy van képed ezt állítani, azok után amit velem tettél? - kérdeztem hisztérikus hangon. Próbáltam ellökni magamtól, de hiába adtam bele minden erőmet, Nye meg sem moccant. - Hogy lehetsz ennyire önző?
Nye: Hogy én vagyok önző? Én? Angelina... - láttam hogy nehezen fékezi magát. - Ő akarja elvenni a lelkedet, ő akarja elvenni a jövőt, az életedet. És én vagyok önző? Én azért mondtam le rólad, hogy megadjam neked azt, amit ő most elvesz tőled. Életet, jövőt, boldogságot. - sorolta.
Angie: Igen, persze, mert te és én úgy sem lehetnénk együtt... blablabla. Ismerem a sztorit.
Nye: Nem! - a mutatóujját az ajkaimra nyomta. Elkaptam a fejemet. - Annyi minden van ami velem kapcsolatban bizonytalan és veszélyes, de nem az amit irántad érzek. Tudom hogy Veled akarok lenni. - megragadta a kezem, és legnagyobb megdöbbenésemre, letérdelt elém. - Azt akarom hogy gyere vissza hozzám! - súgta.
Nem bírtam megszólalni. Lassan kihúztam az egyik kezem az ő hatalmas mancsai közül és az arca elé toldtam. Ő gondolkodás nélkül megcsókolta a kézfejemet.
Angie: Ezzel már nagyon nagyon régen elkéstél. - súgtam és tekintetét a gyűrűre irányítottam.
A mosoly lehervadt az arcáról.
Nye: A nyomorult. - sziszegte. - A nyomorult, aljas, disznó. Hát kijátszotta az utolsó kártyáját! - kiabálta és fel alá kezdett járkálni.
Olyan volt mint egy őrült.
Angie: Vissza akarok menni. - jelentettem ki.
Nye: Lina! Nem szereted őt, csak kivetíti azt az érzést az agyadba és te elhiszed hogy szereted. De valójában nem szereted!
Nem feleltem semmit. Úgysem tudnám meggyőzni. Elindultam vissza a motorhoz és szó nélkül felültem rá. Ő kétségbeesetten bámult rám.
Nye: Nem leszel a felesége. - szólalt meg. - Bebizonyítom hogy igazam van. És akkor nem mész hozzá. Az én feleségem leszel.
Angie: Majd szólj a józan eszednek hogy küldjön képeslapot, ha már ilyen messzire ment nyaralni. - morogtam és felé hajítottam a motor kulcsát.