32. Visszaszámlálás

Szerettem Angie lakásában tölteni az időt, amíg ő az irodában volt. Egyébként szinte mindig együtt voltunk, de arra a kis időre, amit külön kellett töltenem tőle, szerettem érezni a jelenlétét. Mindig velem volt, de itt a lakásában, ahol az illata körüllengett minden helységet, sokkal könnyebb volt elviselnem a hiányát. Csak mászkáltam a lakásban, leültem a kanapéra, magamhoz vettem a kedvenc párnáját és a jövőnkről gondolkoztam. Vagy az ágyban fekve álmodoztam arról a napról, amikor a feleségem lesz. Nem csak a társam, de a feleségem is. Máskor a gardróbjában időztem, szinte minden ruhadarabjához kötődött egy-egy apró emlék ami kedves volt számomra.
Most először fordult elő, hogy nélkülem mint valahová mióta együtt vagyunk. Nyomasztó volt. Talán azért is, mert mélyen legbelül féltettem az igazságtól. Ismertem a múltját és tisztában voltam vele hogy mély sebeket kapott. Sebeket, amik behegedtek ugyan, de eltűnni sohasem fognak. Eszembe jutott ahogyan az apjáról beszélt. Bálványozta őt. Összetörne ha kiderülne hogy nem is az ő lánya.
Másrészt sok mindenre magyarázatot kapnánk, ám annál több kérdés születne ezek nyomán. Próbáltam gondolkozni, elméleteket gyártani, de egyszerűen egyetlen fajtám béli vagy hozzám hasonló lény sem jutott eszembe, aki az Angie-éhez hasonló tulajdonságokkal bírna. Sorra vettem mindent. A vámpírok számára közömbös a vére, ám ő maga furcsán reagál a vér szagára, látványára. Stresszhelyzetben halál közeli állapotba kerül, a szeme színe feketére vált.
A vér alapján úgy ítéltem hogy valami kapcsolata lehet a vámpírokkal. Féltem. Megrémített hogy mit kell majd megtudnom. A leginkább az nyomasztott, hogy mi történne ha vámpírrá akarnám változtatni. Ha az ő vére számomra semleges, akkor az én mérgem hogyan hatna rá?
Idegességemben elkezdtem járkálni a nappaliban.
Nye: Kilóméterhiányod van? - szólt a hang a hátam mögül.
Megpördültem és önkéntelenül előtört belőlem egy morgás.
Adam: Tényleg megerőltető lenne csengetni? - kérdeztem dühösen.
Nye: Nem rád számítottam. - vont meg a vállát. - Hol van Lina?
Adam: Semmi közöd hozzá. A lényeg hogy nincs itt, szóval akár mehetsz is...
Nye: Hagytad hogy egyedül menjen bárhová abban az állapotban ami...
Adam: Amit te okoztál? - kérdeztem éles hangon.
Nye: Van valami ötleted hogy mi lehet vele? - kérdezte egy kis idő után.
Adam: Angie nem egészen ember, az bizonyos. De hogy őszinte legyek létezésem... nos igen sok éve alatt sohasem láttam senkit, aki hozzá hasonló lett volna. - vallottam be.
Nye elgondolkozva nézett rám.
Adam: Most mit bámulsz?
Nye: Próbálok rájönni mit eszik rajtad?
Adam: Elég ha ő tudja. - feleltem és ismét a kijárat felé intettem.
Nye: Emlékeztetsz valakire. - mondta elgondolkozva. - Valahonnét ismerősnek tűnsz nekem.
Adam: Nem hinném hogy találkoztunk már. Egy ilyen ellenszenves alakot megjegyeztem volna magamnak.
Nye: Figyelj vámpírka! - közelebb jött hozzám, mire én ösztönösen rávicsorogtam. - Tudom hogy valami nincs rendben veled, hogy valamit csináltál a barátaimmal. Tudom hogy Lina csak azért van veled mert befolyásolod. De hidd el, ki fogom deríteni az igazat és az Adam korszak hamarosan a végéhez ér majd. És jobb ha tudod,amint Rob és Jerome agyáról felszáll a rózsaszín felhő, ők maguk tépnek majd apró darabokra a segítségem nélkül. - fenyegetett.
Adam: Tudod, az elmebetegséget manapság már képesek kezelni... - feleltem.
Nye: Ide figyelj! - rám villantotta a szemét és még közelebb jött.
Ugra készen vártam hogy mikor fog támadni.
Nye: Ha még nem jöttél volna rá, én is szeretem Linát és az utolsó lélegzetemig küzdeni fogok érte. Nem adom fel. És tudom hogy ő is szeret engem. Tagadja, de szeret. Neked fogalmad sincs mi volt köztünk. Egy ilyen szerelem nem múlhat el csak úgy... - úgy tűnt mintha saját magát is győzködné. - És a végén engem választ majd.
Adam: Te magad sem hiszed amit mondasz. De ha annyira tudni szeretnéd, Angie az anyjánál van. Az esküvőnket szervezik. - vetettem oda neki.
Nye döbbenten nézett rám. Felkészültem hogy most tényleg nekem esik. De csak bámult rám, majd felsóhajtott.
Nye: Nagyon hamar meg fogja tudni hogy ki vagy te valójában. Hamarabb mint hogy összekösse az éltét egy ilyen lelketlen vérszívó szörnyeteggel.
Adam: Az esküvőre nem vagy meghívva. - feleltem fanyar mosollyal. - Szeretnél üzenni valamit Angie-nek?
Nye nem felelt, csak a terasz felé indult, majd eltűnt a szemem elől. A feldúltságom azonban itt maradt. Hazudtam neki, vagyis nem a teljes igazságot mondtam.
Tudtam hogy nincs már sok időm, és láttam az arcán hogy van valami adu a kezében amit nagyon is hamarosan ki fog játszani. De ki tudhat még arról hogy képes vagyok az embereket rávenni arra hogy szeressenek? Trina és David. Na meg persze ők... de őket akár ki is zárhatjuk. Az lehetetlen hogy Nye ismerné őket. Nye valami Forks nevű városkában volt, ők pedig Kanadában vannak. És egyáltalán miért beszéltek volna neki rólam. Nem tudhatják hogy én vagyok az.
Fogytán van az időm.

Minden erőmet össze kellett szednem hogy a vezetésre tudjak koncentrálni és ne hagyjam figyelmen kívül a közlekedési lámpák jelzéseit. Az agyamban ördögtáncot jártak anyám szavai a saját homályos gyermekkori emlékeimmel, amikről a mai napig azt hittem hogy csupán lidércnyomások voltak.
Nem éreztem magamban elég erőt, hogy elmondjam Adam-nek az igazat. És a gyanúmat, hogy az igazi apám talán nem is ember. De hát én ember vagyok!
Majd megőrültem a kétségektől. Hová lett az a sötét alak? Miért nem jött többet? Miért nem emlékszem legalább az arcára!
Hangos dudálás rántott vissza a valóságba. A lámpa zöld volt így a gázra tapostam. Adam motorja a szokott helyén állt, így a liftben felfelé tartva próbáltam valami elfogadható magyarázatot kitalálni.
A lakásba lépve azonnal megéreztem a fűszerek és a paradicsom illatát. Adam mosolyogva lépett ki a konyhából. Az ingujjait feltűrte és a derekára kötényt kötött.
Angie: Mi lesz a mai menü főszakács úr? - kérdeztem mosolyogva, és szájon csókoltam.
Ő magához szorított és beletemette az arcát a hajamba.
Adam: Gondoltam szívesen ennél egy kis bolognait. - felelte. - Van kedved segíteni? - csillant fel a szeme.
Angie: Öhm, mármint főzni? - kérdeztem idegesen.
Adam: Nyugi, semmi olyat nem kell csinálnod amivel romba dönthetnéd a konyhát. - kacsintott rám.
Végül beadtam a derekam. Gyorsan átöltöztem, felhúztam a legkényelmesebb farmerom és egy fekete pólót. Kissé félve léptem be a konyhába.
Adam: Tessék vedd fel ezt. - a nyakamba akasztott egy kötényt. - Felvágnád a bazsalikomleveleket? - mutatott rá egy vágódeszkára, amin kicsi zöld levelek kupaca sorakozott egy késsel.
Próbáltam nem grimaszolni és engedelmesen nekiálltam az aprításnak. Adam ezalatt hihetetlen ügyességgel lavírozott a tésztás fazék és a szósz között. Közben bort töltött nekem. A háttérben a Figaro házasságának nyitánya szólt.
Angie: Biztos vagy benne hogy így kell csinálni? - kérdeztem. Elvégre mégiscsak vámpír.
Adam: Jamie Oliver szerint igen.
Angie: Te szakácskönyvet vettél? - kérdeztem döbbenten.
Abban a pillanatban megcsúszott a kezem és a penge felsértette a bőrömet. Először csak forróságot éreztem, majd belém nyilallt a fájdalom is.
Angie: A francba! - kiáltottam és eldobtam a kést. Megfordultam és Adam döbbenten nézett rám.
Valószínűleg megérezte a vér szagát, mert az orra elé kapta a kezét. Ijedten meredtem rá, miközben a vérem végigfolyt a tenyeremen és lecsöppent a padlóra. Adam megremegett és kissé esetlenül kitámolygott a konyhából. Rémülten indultam utána.
Adam: Maradj ott! - kiáltott vissza nyers hangon. - Csukd be azt a rohadt ajtót! - üvöltötte.
Gyorsan becsuktam az ajtót és rá is zártam. A homlokomat az ajtólapnak nyomtam és már nem érdekelt a szúró fájdalom. Hallottam hogy Adam sorra kinyitja az ablakokat.
Angie: Jól vagy? - súgtam.
Adam: Igen. Van valami ragtapaszod? - kérdezte nyugodtabb hangon.
Összeszedtem magam és sorra kinyitogattam a fiókokat. Régebben mindig tartottam a konyhában ragtapaszt, szükség esetére. Meg is volt. Óvatosan leöblítettem a vért a kezemről és megtöröltem egy papírtörlővel. Kissé ügyetlenül beragasztottam a sebet, majd feltöröltem a vért.
Adam: Mosd ki a konyharuhát. - szólt az ajtó mögül.
Az ép kezemmel kinyomkodtam a vért a konyharuhából és néztem ahogyan eltűnik a lefolyóban.
Adam: Bemegyek a hálóba. Addig szellőztesd ki a konyhát. - utasított.
Negyed óra telt el. Közben kevergettem a szószt és a fortyogó tésztát is. Fogalmam sem volt hogy megfőtt e. Hirtelen megéreztem Adam karját magam körül és összerezzentem.
Adam: Sajnálom! Rossz ötlet volt ez a főzés dolog. - súgta és belecsókolt a nyakamba. - Menj csak ki a nappaliba, majd én befejezem. - ajánlotta.
Megfordultam. Adam arca szépséges volt de elgyötört. Mintha fájdalmai lennének.
Angie: Mit éreztél? - kérdezte óvatosan. - A vérem... szóval... még... már nem vagy immúnis rá?
Adam: De igen. - felelte. - De nem kockáztatok. - tette hozzá összeszorított szájjal.
Láttam hogy valami más van emögött, de nem akartam tovább feszegetni a témát. Végigcirógattam selymes szoborarcát és egy szó nélkül kimentem a konyhából.
Fogalmam sincs mennyi ideig ültem a kanapén. A lábaim, amiket felhúztam a mellkasomhoz már zsibbadtak. A nyitott ablakokon beáramló hideg esti levegőtől már nem éreztem a karomat. Remegtem. Mikor Adam mellém lépett összerezzentem.
Adam: Kész a vacsora. - szólt kedvesen és a karját nyújtotta hogy felsegítsen.
Bevezetett az étkezőbe, ahol lágy félhomály honolt, és tucatnyi gyertya táncolt a felkavarodó levegőtől. Az asztalon mindösszesen egy teríték volt.
Adam: Ülj le, kérlek. - kihúzta nekem a széket. - Becsukom az ablakokat és hozom a vacsorádat.
Mielőtt bármit szólhattam, volna eltűnt. Mély levegőt vettem és leültem az asztalhoz. Az ujjam már nem fájt, de a biztonság kedvéért az ölemben tartottam a kezemet.
Adam fél perc múlva megjelent egy tál gusztusos kupacban elrendezett spagettivel. Letette elém és bort töltött.
Adam: Jó étvágyat! - mosolygott rám és leült az asztal másik felére.
Angie: Köszönöm. - feleltem és a kezembe vettem a villát. Óvatosan felcsavartam rá egy adag spagettit és megízleltem.
Finom volt, jobb mint amit a legtöbb étteremben adnak. Vagy az is lehet hogy csak nagyon éhes voltam. Adam mosolyogva nézte, ahogyan eszem.
Adam: Mit mondott az édesanyád? - kérdezte amikor megtöröltem a számat.
Angie: Csak amire számítottam. Valaki más az apám. - sóhajtottam és a boros pohár után nyúltam.
Adam idegesen babrált az ujjaival.
Adam: Ki az?
Angie: Hát, csak egy egy éjszakás kaland volt. Anyám még a nevét sem tudta. - feleltem az igazsághoz híven. - Többet nem találkoztak.
Adam: És mit gondolsz erről? - kérdezte óvatosan.
Angie: Fáj. - vallottam be a könnyeimmel küszködve. - Úgy érzem nem az vagyok akinek hittem magam. - tettem hozzá és a könnyeim előtörtek.
Adam ekkor már mellettem térdelt és kezeimet az ő hűvös kezei között tartva.
Adam: Ez nem igaz! Az vagy, aki eddig is voltál. Az én Angelinám. - súgta és megcsókolta a kezeimet, majd a ragtapaszos ujjamat külön. - Semmin sem változtat hogy nem Valerio volt az apád. Őt attól még ugyanúgy fogod szeretni. És ő is ugyanúgy szeret téged. Mindig a lánya maradsz. - súgta.
Lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Ő óvatosan felemelt és bevitt a hálóba. Ott is égtek a gyertyák.
Angie: Mit jelentsen ez? - kérdeztem nevetve. - Spórolunk az energiával?
Adam nem felelt csak letett az ágy szélére és megint letérdelt a lábamhoz.
Angie: Mi az? - kérdeztem, miután már egy ideje néztük egymást. - Furcsán viselkedsz. Mi ez a sok gyertya, és a vacsora, meg a bor?
Adam nem felelt csak megcsókolta a kezemet. Majd belenyúlt a zsebébe és elővett egy apró dobozt. Elakadt a lélegzetem.
Adam: Angelina Casiraghy, leszel a feleségem? - kérdezte könyörgő szemekkel.
Szóhoz sem jutottam. A gyűrű a legszebb ékszer volt amit valaha láttam. Apró gyémántok közé foglalt smaragd gyűrű.
Adam: Illik a szemed szénéhez. - súgta. - Hozzám jössz? - kérdezte ismét.
A szemeim ismét megteltek könnyel és szó nélkül bólintottam. Ő megajándékozott a legszebb mosollyal amit valaha láttam tőle. Óvatosan felhúzta a gyűrűt az ujjamra. Tökéletesen passzolt rá. Lehajolt és megcsókolta a kezemet, majd felemelt és a karjába véve leült velem az ágyra.
Angie: Szeretlek! - súgtam.
Adam: Én jobban! - felelte és lágyan megcsókolt.
Angie: Mióta van meg ez a gyűrű? - kérdeztem kis idő múlva megtörve a csendet.
Adam: Egy ideje.
Angie: Az mit jelent?
Adam: Akkor vettem meg miután először voltunk együtt. - felelte álmodozó mosollyal. - Azóta szinte mindig nálam volt. Csak nem mertem megkérdezni, mert attól féltem hogy korainak tartanád. - vallotta be.
Hozzábújtam.
Angie: Nem bánom hogy nem vártál még pár száz évet. - feleltem. Ő halkan felnevetett és még szorosabban ölelt magához.