44.Vakító fehérség 2/1

Adam reszketve indult felénk, kezét tétován kinyújtva. Magamhoz öleltem Benjamint és hátrálni kezdtem. Éreztem hogy baj van.
Adam: Add ide azt a gyereket! - suttogta rekedten.
Angie: Nem! - vágtam rá. - Mit akarsz tenni vele?
Adam: Angie... ez... ez lehet akár csapda is. - magyarázta. - Nem tudhatod hogy igazat mondott e... kérlek add ide!
Még szorosabban öleltem magamhoz a kisbabát, aki ekkor már hangosan zokogott.
Jerome: Istenem, szétmegy a fejem a visításától. Angie add ide azt az izét! - kérte ő is.
Angie: Menjetek a pokolba mind a ketten! - kiáltottam most már én is zokogva. - ő... ő az öcsém!
Adam: Angie...
Angie: Nem! - szakítottam félbe. - Te ezt nem érted, Adam! Felismertem őt! Emlékszem rá! Azt hittem csak álom volt, de láttam őt kislánykoromban. Minden éjjel eljött hozzám és aztán... - bennem rekedtek a szavak.
Adam pillantása nyugtalanul ugrált köztem és a kisbaba között.
Jerome: Még ha tényleg ő az apád, akkor sem biztos hogy megbízhatunk benne.
Angie: Meg akar védeni! - kiáltottam elkeseredetten.
Adam: Jerome hagyd... talán... igaza van. - sóhajtott.
Közelebb jött, a kezét feltartva. Gyanakodva néztem rá.
Adam: Nem bántom őt, ígérem. - suttogta.
Elfogyott a hely a hátam mögött, a falnak szorultam. Adam lassan közeledett hozzánk. Magamhoz öleltem Benjamint, aki halkan nyöszörgött.
Angie: Kérlek... - suttogtam.
Adam: Minden rendben van... - felelte megnyugtató hangon, majd óvatosan átkarolt minket. - Minden rendben. - ismételte.
A mellkasába fúrtam a fejem. Benjamin az én reszkető testem és az ő szobor-hideg teste közé szorult, de vigyáztunk hogy ne nyomjuk össze.
Jerome: Na jó... én leléptem! Nem veszek részt ebben a bizarr papás-mamásban. - elégedetlenkedett. - Ez az egész erősen kezd hasonlítani az Addams Family-re, azon sem lepődnék meg ha fél percen belül levágott kezek kezdenének szaladgálni a padlón. - morogta inkább csak magának.
Angie: Semmi baj Kicsim! - suttogtam a baba pelyhes fejét puszilva. - Senki sem fog bántani.
Adam: Finom az illata. - jegyezte meg. Csúnyán néztem rá. - Mármint... nem úgy... - helyesbített. - Olyan mint a tiéd.
Angie: Nézd a szemét. - mutattam a kicsi zöld szemeit.
Adam: Mint a tiéd. - sóhajtott. - Megfoghatom? - kérdezte.
Magamhoz szorítottam Benjamint. Adam arcáról eltűnt a lelkesedés.
Adam: Nem bízol bennem.
Ez nem kérdés volt.
Angie: Az előbb még el akartad venni tőlem! - védekeztem.
Adam: Mert megijedtem. Valaki... aki az apádnak mondja magát megjelenik és itt hagy nekünk egy idegen gyereket. Szerinted nincs okom pánikra?
Angie: Először is! Nem mondta magát az apámnak! Tudom hogy ő az! Másodszor nem itt hagyta, hanem megkért hogy vigyázzak rá. És harmadszor nem egy idegen gyerek, hanem a testvérem!
Adam: Miért hagyta itt?
Angie: Mert meg akar védeni minket! És arra kért hogy állítsalak meg titeket. Nem harcolhattok a... az én fajtám ellen. - nehéz volt kimondani.
Adam: Ők harcolnak ellenünk!
Angie: De ők nem az apám oldalán állnak. Ő...ő nem rossz! Azért hagyta itt Benjamint mert félt hogyha neki baja esik, a kicsit sem hagyják életben. Meg kell bíznunk benne! - kérleltem.
Adam: Az életedről van szó!
Angie: Az apám meg tud védeni!
Adam: Tényleg, és hol volt eddig? - kérdezte ironikus hangon.
A fájdalom, ami a szavai nyomán kelt szinte a húsomba vágott.
Angie: Ha nem állsz mellettünk, akkor akár el is mehetsz.
Adam arca fájdalmasan megrándult.
Adam: Nem hagylak itt.
Angie: Majd Nye vigyáz rám.
Istenem mi ütött belém? Adam rám meredt.
Adam: Kis szerencsével a fajtád éppen most tépi apró darabokra.
Megszédültem.
Angie: Hogy?
Adam: Elment, hogy végezzen a támadókkal. - magyarázta az ajtóból, majd kilépett a folyosóra.
Lerogytam az ágyra, Benjamin súlya hirtelen elviselhetetlenül nehéznek tűnt, féltem hogy le fogom ejteni. A kezem reszketett, és a kisbaba megérezte ezt. Felsírt.
Adam olyan hirtelen termett mellettem, hogy felsikoltottam.
Adam: Add ide! - kérte.
Nem bírtam átnyújtani neki. Kivette a kezemből, majd óvatosan magához szorította. A szívem a torkomban dobogott. Valami belső ösztön azt súgta hogy nem bízhatok többé senkiben. Adam idegennek és fenyegetőnek tűnt.
Nem voltam már ember, de még más sem. Mintha megrekedtem volna két világ között. Ha döntenem kell melyik oldalra állok majd?


Gyorsabb volt mint hittem, és szinte biztosra vettem volna, hogy nincs egyedül. Hát persze egy újabb aljas csapda a sok közül. De nem érdekelt! Ha meg kell halnom azért hogy ezek mind elpusztuljanak, akkor vállalom.
Minden erőmet beleadtam a futásba, és a méterek egyre fogytak közöttünk. Ugrottam egyet és rávetettem magam. A földre zuhantunk én pedig a torkának estem. Minden erőmmel szorítottam, ő pedig gúnyos mosolyra húzta a száját.
Ekkor valami éles és forró hatolt a nyakamba a bőröm alá. Felüvöltöttem és reflexszerűen láthatatlanná váltam, de néhány másodperc múlva az erőm teljesen elhagyott. Éreztem hogy belém rúgnak, de a testem még a fájdalomhoz is túl kábult volt. Beszédfoszlányok szűrődtek az agyamba, próbáltam elkapni az értelmüket, mindhiába. Láttam hogy valaki fölém hajol.
Egy szőke hajú férfi volt az, fekete szemekkel.
Kegan: A nyugtató hatása hamar elmúlik. - a hangja visszhangozva csengett a fülemben. - Ügyeljetek rá, hogy ne térjen magához. Ha erejénél van nem bírunk vele.
Valaki mondott valamit, de túl távolról jött a hang, hogy megértsem mit mond.
Kegan: Max itt van már? - kérdezte.
Max! Erőltettem a szemem, körül akartam nézni, látni akartam mi történik. Az érzékeim cserben hagytak. Halványan éreztem a közelségét, de olyan tompa volt, mintha víz alatt lennék.
Max: Mondtam hogy vigyázzatok vele. Kiszámíthatatlan.
Nye: Max... - hörögtem. - Segíts...
Tompa puffanást éreztem a mellkasomban. A fájdalom még váratott magára, de tudtam hogy könyörtelenül eljön majd. Max megragadta a fejem és felrántott a földről.
Max: Ostobább vagy mint hittem.
Kegan: Hagyd békén! Úgysem érti amit mondasz neki.
Max: Dehogynem. Érti! - rám vigyorgott. - Had tudja meg az igazat. Hamarosan úgyis megöljük.
Lelökött a földre. A fejem éles fájdalmat szülve vágódott egy sziklának. Kezdtem észhez térni. Baj van! Hatalmas nagy baj van!
Nye: Te... - nyögtem.
Max: Átvertelek! A kezdetek óta nekik kémkedtem. A legelejétől!
Kegan: Max, ideje visszatérned. - avatkozott közbe.
Max: Ok, de nem gondolod hogy hitelesebb lenne ha sérült lennék? - kérdezte. - Egy-két vágás... néhány seb...
Kegan: Csak mond amit megbeszéltünk. Nye-t megölték, és te is alig bírtál elmenekülni. - magyarázta.
Felnyögtem és megmozdultam, de valaki ismét belém rúgott. Felrántottak a földről.
Kegan: Tyler, vidd innét és adj neki egy újabb adagot. - utasította. - Fel kell készülnünk Sebastian érkezésére.
Max: Adam majd kézben tartja a dolgokat Főnök. Még néhány nap és Angelina a tiéd!
A szavai lyukat égettek a mellkasomba és felüvöltöttem, de a világ hirtelen elsötétült.
Hangok és szagok, fájdalom és szúrások. Felemeltek, vittek, újabb szúrások, kábulat és sötétség. És egy kérdés, egy fontos dolog, ami elveszett valahol a ködben, de a helye szinte kimart belülről. Kiáltani szerettem volna, de a hangom nem engedelmeskedett.
Amikor magamhoz tértem, az első dolog amit megéreztem az a nedves beton volt a hátam alatt. Megmozdultam, de valaki azonnal visszanyomott.
Tyler: Tégy úgy mintha teljesen ki lennél ütve. - suttogta.
Az érzékeim lassan visszatértek. Láttam. Az agyam pedig vadul kattogott. Megpróbáltam láthatatlanná válni, de az idegen szavai szinte pofonként térítettek észhez.
Tyler: Ne csináld ezt! Én veletek vagyok! Nye figyelj rám! - suttogta fojtott hangon.
Nye: Ki az ördög vagy te?
Tyler: A nevem Tyler és Sebastian csapatáhaz tartozom de beépültem Kegan-hez még két évvel ezelőtt, amikor rájöttünk, hogy a Lázadók ráakadtak Angelina nyomára. Bastiannak szüksége volt valakire, aki Kegan minden lépéséről tud.
Óvatosan felkelt, majd körülnézett.
Tyler: El kell hitetnünk velük, hogy harcképtelen vagy. - magyarázta.
Nye: Max?
Tyler: Kegan-nek dolgozik. Ő küldte el hozzátok, amikor kérdésessé vált, hogy bízhatnak e Adamben. - magyarázta.
Nye: Mármint... Adam Masen-ben? - kérdeztem rettegve a választól. Tyler bólintott.
Tyler: Az ő feladata volt, hogy elhozza a lányt, de néhány hónapja megszakadt vele a kapcsolat. Fogalmuk sem volt hogy mi történik. Odaküldték Max-et, hogy épüljön be, de Adam hamarosan rájött. Kegan azt hitte hogy átállt a másik oldalra, de aztán néhány napja üzent, hogy számíthatnak rá.
Nye: Igazam volt.
Reszkettem a dühtől. Igazam volt. Az a nyomorult, aljas ördögfajzat.
Tyler: Nincs már sok időnk. - sóhajtott. - Az esküvő után Adam idehozza Angelina-t és ami a legrosszabb... a kis Benjamin is vele van.
Nye: Az meg ki?
Tyler: Sebastian másik gyermeke. Angelina öccse. Otthagyta a lányánál. Nem kapta meg az üzenetem. - elkeseredettnek tűnt.
Nye: Akkor mire várunk? - kérdeztem izgatottan. - Mennünk kell.
Tyler: Már csak három nap van az esküvőig. És Sebastian nem talált ránk.
Nye: Három... nap... - nyögtem. - Mennyi ideig voltam eszméletlen?
Tyler: Sokáig. Max mindenkinek azt mondta hogy meghaltál. Próbáltam... üzenni Bastiannak, de fogalmam sincs hol vannak. Kegan szerint készülnek a támadásra.
Nye: Szöktess meg! - kértem sürgető hangon.
Tyler: Túl késő. Ha Max és Adam megtudják, hogy úton vagy, elviszik Angelina-t. - ellenkezett. - Várnunk kell, amíg Bastian értünk nem jön. Ha végeztek Kegan bandájával, elmegyek Angelina-ért. mintha engem küldtek volna. Max és Adam átadják nekem, Bastian pedig végez velük. Ez a terv.
Nye: És ha a te Bastian-od, nem ér ide?
Tyler: Akkor meglépünk. - felelte.
Nye: Már csak egy kérdés. Miért kell nekik Lina?
Tyler összeráncolta a szemöldökét.
Tyler: A fajtánk a kihalás szélére került, mert a női egyedek egy furcsa betegségben meghatak, akik pedig megmaradtak, nem tudtak többé szülni. Kegan felesége volt az utolsó termékeny nő, de Sebastian elszerette tőle. Kegan megölte, és lázadás tört ki. Két táborra szakadtunk. Ők eltűntek, Sebastian pedig elkezdte kutatni a megoldást. Végül rájött, hogy ha hibridek születnének, a fajtánk fenn maradhatna.
Nye: Hogyan? - kérdeztem, miközben a gyomrom kavarogni kezdett.
Tyler: Ha egy hibrid egy tiszta vérűvel szaporodik. - felelte zavartan.
Nye: Ezért akarja Kegan Angelina-t. - értettem meg.
Tyler nem felelt. Rá pillantottam.
Nye: De ugye Sebastian nem akarja teherbe ejteni a saját lányát? - kérdeztem elszörnyedve.
Tyler döbbenten nézett rám.
Tyler: Bastian nem szörnyeteg.
Nye: De azért neki is ez a célja. Hogy a lánya sok kis utódot szüljön egy hozzá hasonlónak. - mondtam ironikus hangon. Tyler nem felelt. Úgy tett, mint aki hallgatózik. - És ki az ideális jelölt a nemes feladatra.
A fiú rám pillantott, úgy tűnt mintha elpirult volna. Ez bőven elég is volt válaszként.


Az esküvő előtti napok furcsa tompa, érzéketlen kábulatban teltek. Egyetlen emlék tartott csupán a valóság határán. Egyetlen emlék volt, ami eszembe jutatta hogy nem álmodom. Max reszkető, megsebzett teste, amint a nappalim padlóján vergődik, a zokogó Spencer karjában. "Meghalt" - ismétli újra. "Megölték."
Hideget éreztem a bőrömön, a tekintetem Leah-t kereste, aki Benjiet tartotta a karjában. Körbenéztem. Adam állt mellettem, az ő hideg ujjai tapadtak a karomra, mintha arra várt volna, hogy összeesem.
Emlékszem a szemére, amint engem figyelt, arra várva hogy mikor omlok össze mint egy kártyavár. Az egész túl valóságos volt, annyira, hogy az már nem is volt hihető. Egy rossz álomnak gondoltam és minden ébredés után arra vártam, hogy kiderül az igazság. De a napok teltek és semmi sem változott.
Adam: Nem kell hozzám jönnöd. - a hangja élettelen volt.
Angie: A meghívókat már ki küldték. - feleltem automatikusan.
Adam: Teszek a hülye meghívókra! - üvöltötte, hogy a falak is beleremegtek. Benjie felsírt az ágyában.
Adam óvatosan kiemelte, majd próbálta lecsitítani.
Angie: Megijesztetted. - sóhajtottam.
Adam: Engem te ijesztesz meg. Olyan vagy... - elakadt. - Nem is tudom. Ennél még az is jobb lenne, ha sikítoznál és zokognál. De ez... ez az érzéketlenség. Olyan vagy mint egy szobor.
Angie: Szeretnéd ha sírnék miatta? - kérdeztem meglepetten.
Adam: Angie... Nye meghalt. Érezned kell valamit. Nem léphetsz át fölötte.
Angie: Én... nem tudom mi történik velem. - vallottam be.
Adam: Nem kell összeházasodnunk. - ismételte. - Én csak... menjünk el innét, jó? - kérte ismét.
Nye halálhíre óta minden nap könyörgött, hogy menjünk el.
Angie: Attól félsz hogy a szelleme kísérteni fog? - kérdeztem élettelen hangon.
Adam: Más szellemektől félek. - vallotta be.
Angie: Azóta nem láttuk őket. Apám... biztosan elintézte őket.
A magyarázatom még saját magamnak is hamisan csengett.
Adam: Kérlek! - suttogta. - Menjünk el innét! Bízz bennem!
Angie: Anyám kiborulna, ha lemondanánk az esküvőt! - ellenkeztem. - Így is ki van készülve, amiért nem szóltunk neki az örökbefogadásról.
Adam grimaszt vágott. Nem tetszett neki, hogy azt hazudtuk, Benjamint örökbe fogadtuk. Azt hiszem folyton arra várt, hogy az apám megjelenik hogy elvigye.
Én meg folyton arra vártam hogy Nye jelenik meg. És rettegtem, hogy az érzéketlenségem egyszerre elmúlik és akkor a fájdalom darabokra tép majd. Mert amit az agyam már rég tudott, azt még a szívem nem sejtette.


Fogalmam sem volt, hogy Max igazat mondott e. Ha Nye meghalt, akkor veszélyben vagyunk, ha él akkor is. Ha fogva tartják akkor már minden bizonnyal tudja az igazat. Tudtam ha visszajönne, egyetlen kérdést sem tenne fel, mielőtt végezve velem.
Kell lennie valami módnak, hogy kapcsolatba lépjek Sebastiannal. Most, hogy Nye talán halott, szükségem van rájuk. Együtt kell szembe szállnunk Kegan-nel, csak akkor van esélyünk a győzelemre.
De a napok teltek és Angelina apjáról nem érkezett hír. Max kellőképpen bizalmatlan volt velem, hogy ne áruljon el részleteket. Tudtam, hogy amíg itt van, addig nincs esélyem, hogy elszöktessem Angie-t és a kisbabát.
Mégis mit hittem? Hogy elmenekülünk a nyomomban Nye-jal, Sebastiannal és Kegan-nel? Ez a hajó akkor elment, amikor Max felbukkant. Mire vártam? Miért voltam olyan ostoba?
Túl gyenge vagyok ártani neki, és nem tudom megvédeni. Abban a pillanatban el kellett volna hagynom, amikor rájöttem hogy szeretem. Meg kellett volna mondanom Kegan-nek hogy nem tudok segíteni neki. Ehelyett én ostoba arra vártam, hogy Kegan és Sebastian majd elintézik egymást. Most pedig ők intéznek majd el engem.

Az esküvő helyszíne

43. Apa csak egy van

Már csak három hét volt az esküvőig. Életem legboldogabb időszaka kellett volna hogy legyen, tele tervezgetéssel, várakozással és álmodozással. De nem volt az.
Féltem, rettegtem, szorongtam. Úgy éreztem bármi történik is, veszíteni fogok. Mintha minden homokként folyna szét az ujjaimon keresztül én pedig nem tehetek mást, mint hogy tehetetlenül nézem.
A Hálaadás olyan hirtelen gyorsasággal telt el, hogy szinte észre sem vettem. Az anyám a barátaival ünnepelt, a bátyám pedig felém sem nézett már a válásom óta. Megkérhettem volna Lonnie-t vagy Sarah-t hogy ünnepeljenek velem, de nem akartam elvenni tőlük a lehetőséget, hogy a családjukkal töltsék az ünnepet.
Nem, valóban nem lett volna okos gondolat belekeverni őket abba a rémálomba, amiben éltem. Valakik, akik olyanok mint én, rám vadásznak és nyilvánvalóan semmitől sem riadnak vissza, hogy a céljukat elérjék.
A harc óta nem bukkantak fel, de szinte éreztem, hogy figyelnek. Tudtam hogy a közelben vannak ás arra várnak, hogy mikor tudnak rést ütni a pajzson: a Nye által szervezett védelmi rendszeren.
Talán az egyetlen pozitívum volt ebben a káoszban, hogy Nye és a másik két árnyjáró végre együttműködött Rob csapatával. Rob persze igyekezte úgy beállítani a dolgokat, mintha Adam lenne a főnök, de mindenki tudta, hogy ez csak álca. Az együttműködés sorsa kritikussá vált, amikor a semmiből hirtelen felbukkant Dax és Ephraim. Dax nyilvánvaló ellenszenvvel viseltetett Adam és David iránt, így senkit sem lepett meg, hogy Nye hívei közé fog csatlakozni. Ephraim mint újdonsült vámpír, sokkal otthonosabban érezte magát Adam csapatában.
Folyton az az érzésem volt, hogy a háború kellős közepén bármelyik pillanatban kitörhet egy belharc. Adam és Nye próbálták csitítani a kedélyeket, mondván az ellenség azonnal kihasználná a helyzetet. A legnagyobb félelmem mégis az volt, hogy ők ketten meddig bírják egymást elviselni. És mi lesz, ha ez az egész véget ér? Ha véget ér valaha...
És Nye... ahogy rám nézett akárhányszor találkoztunk. Mintha... várna rám. Ijesztő volt. De a legfélelmetesebb dologra mégis a saját lelkemben bukkantam: akartam hogy várjon rám. Akartam azt a pillantást, akartam, hogy ő akarjon engem.
Lassan rájöttem, hogy itt már korántsem Adam és Nye harcáról van szó. Adam Angelinája és Nye Linája csapott össze. A baj csak az, hogy ez a két személy egy és ugyanaz, és sohasem győzhet úgy az egyik, hogy valakik ne sérüljenek meg. Vajon boldog tudok e lenni miközben a lelkem ketté szakad? Vajon lesz e jogom boldognak lenni miközben valakinek összetörtem minden álmát?
Talán a rám vadászó vámpírfélék tudnak valamit... Talán én rossz vagyok, természetellenes... talán hiba megvédeni tőlük...



Az esküvő közeledtével mindenki egyre feszültebb lett. Jó lett volna távol tartani az ártatlan embereket, de Angie anyja mindig a legváratlanabb pillanatban bukkant fel az esküvőszervezővel. Ruhapróbák, tortakóstolás, virágdekorációk, meghívók... miközben bármelyik pillanatban ránk támadhat egy tucat mutáns vámpír, akik Angie-t akarják.
Nem voltam benne biztos hogy egyáltalán akarom e tudni, hogy miért kell nekik. Angie olyan mint ők. Legalábbis lassacskán olyanná válik. Ez szinte érezhető volt, habár nem voltam benne biztos, hogy a többiek látják e ezt a változást. Én, aki mindenkinél jobban ismertem Angie-t észrevettem. A mozdulatai sokkal puhábbak, kecsesebbek lettek, sokkal inkább tűnt most már vámpírnak mint embernek.
A védelmi rendszerünk nagyon jól működött, Angie sohasem volt egyedül többé, valaki mindig volt mellette, rendszerint én vagy David. Egy árnyjáró pedig mindig figyelte a házat és környékét. Lassacskán úgy tűnt, a támadók feladják. Szerettem volna hinni ebben, de nem kockáztathattam.
Viszont egy belső hang folyton azt suttogta hogy Nye talán kissé eltúlozza a dolgokat. Talán ennyire nem is rossz a helyzet és csak azért csinál ekkora felhajtást, hogy Angie közelében lehessen.
Azt kívántam bár elvihetném Angie-t valahová messzire. Elszöknénk mindenki és minden elől. Visszatérnénk Acapulco-ba az erdei házba, ahol nem számít hogy mik vagyunk, ahol nincs idő és tér.



Bizonyos részt könnyebb volt ez a kényszer-tűzszünet. Végre nem éreztem magam gonosz cselszövőnek, aki mindenféle aljas módon próbál a szeretett nő közelébe férkőzni. Legálisan voltam vele, mondhatni a jó cél érdekében.
Furcsamód, Rob valahogy mindig kimódolta, hogy sohase maradjunk kettesben. Gyanakvással méregette minden egyes mozdulatom, amitől az idegeim szinte pattanásig feszültek. Néha úgy éreztem ezt akarja, hogy megint én legyek a rosszfiú, a legfőbb ellenség. Talán mindenkinek könnyebb lett volna, mint ez a lappangó feszültség, ami ködként ereszkedett ránk. Nem tudtuk mikor szakad el az utolsó szál, mikor tör ki a küzdelem. Miközben mindenki erre várt, a másik felünk az igazi ellenséget fürkészte.
És talán ők pedig minket. Nem tudhattuk milyenek a képességeik, mennyire jó stratégák, mennyire bátrak és veszélyesek. És az ismeretlentől mindenki fél.
Nyugodt csendes éjszaka volt. Az eső lusta cseppekben hullott alá az égből, monoton üteméhez igazodott az aludni készülő város zajainak zenekara. Angie békésen aludt a szobájában, egyenletes légzése engem is elálmosított. Kipislogtam a szememből a fáradtságot és az ablakhoz mentem. Emberi szemnek észrevétlenül, a parkolót körülvevő park sűrű bokrai között rejtőzött Max, szemmel tartva a környéket. Szemeit rám villantotta, ami annyit jelentett: minden rendben.
Jerome a kanapén nyújtózkodott, az ölében pizzás dobozzal. Tudtam hogy csak tetteti a fáradtságot, valójában éberen figyeli minden mozdulatomat.
Nye: Ha ennek vége lesz, nem kell hogy minden úgy legyen mint volt. - kezdtem békítő hangon.
Jerome: Nem? Szóval nem akarod majd elvenni Angie-t Adam-től? - vonta fel a szemöldökét.
Nye: Ő volt az aki elvette Linát tőlem. Én csak visszavenném azt ami jogosan az enyém.
Jerome: Ne beszélj úgy Angie-ről, mintha egy tárgy lenne. - fenyegetett. - És fejezd be a tervezgetést! Különben minden elmondok Adam-nek.
Nye: Könnyedén megölhetnélek. - feleltem. - Elvinném Linát messzire... mire Adam visszaérne a vadászatból, már bottal üthetné a nyomunkat.
Jerome: Nem menne veled.
Nye: Ki mondta hogy megkérdezném.
Jerome nem válaszolt, csak sötét pillantást vetett rám, majd beleharapott egy szelet hideg pizzába. Visszafordultam az ablak felé és újfent kinéztem. Max nem volt sehol.
Kiléptem a teraszra, majd megtorpantam. Kisherceg, Angie macskája feküdt ott, apró törékeny kis testét összezúzták, hófehér szőre csapzott és véres volt. Jerome felszisszent mellettem, majd egy pillanat alatt eltűnt a konyhában, ahol a macska előzőleg aludt.
Jerome: Az ablakon át jutott be. Még érzem a szagát. - suttogta, amikor visszatért.
Nem feleltem. Az egész testem zsibbadt a visszafojtott dühtől.
Jerome: Mi legyen a...?
Nye: Hozz egy szemetes zsákot. Nem kell hogy Lina lássa ezt. Majd én... elásom szegényt. - feleltem.
A hangom ijesztően üresen csengett. Itt vannak. Figyelnek minket és mi nem is tudjuk.
Jerome: Hova tűnt Max? - kérdezte aggódva.
Nye: Nincs a közelben. - feleltem.
Jerome: Megkeresem. - jelentette ki.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Jerome le is dobta a ruháit, majd kiugrott a teraszról és amikor földet ért, már fényes, fekete szőrű párducként olvadt egybe az éj sötét bársonyával.
Becsomagoltam a szerencsétlen macskát egy konyharuhába, majd lementem vele a parkolóhoz és elástam egy sebtében kapart gödörben. Talán azt kellene mondanunk Angie-nek hogy a cicus megszökött. Semmi szükség rá, hogy még jobban kiboruljon.
Tudtam hogy valaki ezért még keservesen meg fog fizetni. Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel. Amint a szél megfordult, az orrom megtelt az ismerős gyűlölt-imádott illattal.
Az egyikük ott állt az út túloldalán és engem nézett. Emlékeztem rá. Ott volt, amikor tőrbe csaltak minket, ő adta ki a parancsot a menekülésre. Gondolkodás nélkül a zsebembe nyúltam a telefonomért, majd a gyors-hívás funkcióval Adam-et hívtam. Azonnal felvette.
Nye: Gyere haza, most! - szólaltam meg.
Nem is felelt, csak kinyomta a telefont. Hirtelen mellettem termett Jerome is, sötét bundája elázott az esőtől, ami idő közben erősen ráeredt.
A betolakodó még mindig minket nézett. Nem tűnt ijedtnek, vagy meglepettnek. Mire várhat? Jerome felmordult mellettem.
Nye: Nem, ezt bízd csak rám. Adam már úton van. Te maradj itt Linával, nem hagyhatjuk egyedül. - magyaráztam, majd elindultam az ellenség felé.
Lassan hátrálni kezdett, majd futásnak eredt. Utána iramodtam. Tudtam hogy el fogom kapni. És ha elkaptam, végzek vele.


Kinyitottam a szemem. Sötét volt és az eső neszezésén kívül mást nem hallottam, de meg mertem volna esküdni rá, hogy valamit hallottam az előbb. Kimásztam az ágyból és a háló ajtaja felé osontam. Nekidőltem az ajtónak, majd hallgatózni kezdtem. Mintha valaki szuszogott volna a túloldalon.
Jerome: Ébren vagy? - szólt a kérdés.
Hátraugrottam a rémülttől. Jerome kinyitotta az ajtót és bedugta a fejét.
Angie: A frászt hoztad rám.
Jerome: Bocs. - grimaszolt. - Max és Nye vadásznak.
Angie: Hogy?
Jerome: Látogatónk volt.
Lerogytam az ágyra. Jerome idegesen tördelte a kezét, láttam hogy szeretne még mondani valamit, de nem tudja hogyan kezdjen hozzá.
Angie: Adam? - tettem fel a legfontosabb kérdést.
Jerome: Úton van, ne aggódj. Addig majd... megleszünk valahogy.
Ez új volt. Jerome félt. Láttam a szemében az aggodalmat.
Angie: Történt valami? - kérdeztem gyanakodva.
Jerome: Nem. - rázta meg a fejét. - Minden rendben lesz.
Szerettem volna tovább faggatni, de Jerome hirtelen összerezzent, majd eltűnt a szemem elől. Utána siettem. A nappaliba érve láttam, hogy a teraszon áll, olyan pózban, akár egy ugrásra készen álló macska.
Angie: Jerome... - suttogtam.
Rám pillantott. Közelebb akartam menni, de hirtelen mellettem termett.
Jerome: Ne! - visszatartott. - Had gondolkodjam.
Feszült másodpercek teltek el, láttam rajta, hogy mérlegeli a helyzetet.
Jerome: Adam bármelyik percben itt lehet. - nyugtatgatott. - Van odalent valaki.
Angie: Mit akarsz tenni?
Jerome: Lemegyek. Megpróbálom... elkergetni.
Angie: Veled megyek! - vágtam rá.
Jerome: Francokat! Itt maradsz. Egy perc az egész. Zárkózz be a szobádba.
Karon fogott és a szobámhoz vezetett.
Angie: Kérlek, Jerome! Nagyon rossz érzésem van. Valaki... valami... van itt. Érzem.
Jerome: Nyugi! - futólag megölelt. - Minden rendben lesz.
Mielőtt bármit felelhettem volna, már egyedül voltam. A csend szinte fülsüketítő volt, a saját lélegzetem olyan hangosnak tűnt, hogy visszatartottam a levegőt, ameddig szédülni nem kezdtem. Ügyetlenül kibotorkáltam a nappaliba. Az esőszag felkavarta a gyomromat, hirtelen meg kellett állnom. A nyitott teraszajtó előtt szellemalakként lebegtek a fehér függönyök.
Egy sötét alak sziluettje rajzolódott ki mögöttük.
Angie: Jerome? - suttogtam.
Az alak megmozdult majd belépett a szobába. Kővé dermedtem. Egy magas, sápadt férfi volt. Sötétbarna haja csapzottan lógott a homlokába. A tekintete az enyémbe fúródott, mélyvörös írisze láttán ösztönösen hátrálni kezdtem. Fiatal volt, legfeljebb 25 éves. Talpig feketébe volt öltözve, hosszú, bő fekete kabát borította, az a fajta, amit a kosztümös filmekben lát az ember. Az egyik keze a kabát alatt volt, mintha valamit rejtegetett volna.
Hátrálni kezdtem, felkészülve, hogy hatalmasat sikítsak.
Idegen: Ne félj! - suttogta. Mintha mosolygott is volna.
A hangja szinte lesújtott rám. Visszhangot vetett az agyamban, millió emléket szabadítva fel, amelyek eddig a múlt homályában várták, hogy felszínre kerüljenek.
Idegen: A barátod jól van, elfogtuk, de nem esik baja. - hadarta. Szépséges arca szomorú volt.
Közelebb jött.
Angie: Ki vagy te? - suttogtam rekedten.
Idegen: Ez most nem számít. Figyelj rám kislányom, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy távol tartsam tőled a lázadókat. Nem szabadott volna hagynom, hogy rád találjanak. Nem szabadott volna, hogy a vámpírok tudomást szerezzenek rólunk.
Elkeseredettnek tűnt.
Idegen: Elcsaljuk őket innét, és végzünk velük. Nem eshet bajotok.
Angie: Ki vagy te? - kérdeztem ismét könnyes szemmel.
Idegen: Figyelj rám Angelina. Meg kell tenned valamit. A barátaid nem vadászhatnak a lázadókra. Tartsd őket vissza. Érted?
Angie: Miért?
Idegen: Ha mások is tudomást szereznek rólad, végünk van.
Összerezzentem.
Idegen: Meg kell tenned valamit. - sóhajtott. - Benyúlt a kabátja alá, majd kiemelt onnét egy... kisbabát.
A szám elé kaptam a kezem.
Idegen: Nem vihetem őt magammal. Ha velem valami történne... őt sem hagynák életben. - magyarázta.
Közelebb lépett, majd a kezembe nyomta a gyereket, aki hatalmas zöld szemeivel engem nézett.
Idegen: A neve Benjamin. Ő az öcséd. - tette hozzá.
Nem bírtam levenni a szemem a gyerekről. Az agyam lassacskán rakta össze a kirakós részleteit. Próbáltam szavakat formálni, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Az idegen a terasz felé indult.
Angie: Apa? - kérdeztem hisztérikusan.
Megfordult.
Idegen: Tedd amit mondtam. - felelte.
A meglibbenő függöny eltakarta az alakját. Mire odaértem, már sehol sem volt. Kis híján hanyatt estem, amikor Jerome mellettem termett.
Jerome: Jesszus! - hátrahőkölt amikor meglátta a kisbabát, akit görcsösen szorítottam magamhoz.
Angie: Mi történt? - kérdeztem.
Jerome: Én talállak téged itt egy gyerekkel és még te kérdezed hogy mi történt? - kérdezte hisztérikusan nevetve.
Angie: Kérlek... csak válaszolj!
Jerome: Elfogtak. - vonta meg a vállát. -Aztán egyszer csak elengedtek. Azt hittem magukkal vittek téged. Most meg kiderül hogy inkább... hoztak valamit.
Angie: Ez... ez bonyolult.
Behátráltam a nappaliba.
Jerome: Ki ez a gyerek?
Angie: A neve... Benjamin és aki hozta... azt mondta hogy az öcsém. És vigyáznom kell rá.
Jerome: Ez... csapda! Add ide azt a kölyköt! - kérte.
Angie: Nem! - magamhoz szorítottam a kisbabát. - Hiszek neki. Én... én ismerem őt. Jerome, én már láttam azt az... embert. - megráztam a fejem. Hiszen nem is ember. - Ő az apám.
Jerome arca kifejezéstelen volt.
Jerome: Ezt te mondod el Adam-nek és Nye-nak. - felelte.


Berontottam a lakásba, elsodorva néhány bútort. Jerome felpattant az érkezésemre, mint aki bármelyik pillanatban támadna. Amikor meglátott, kifújta a levegőt. Angie mögötte ült a kanapén.
Odarohantam hozzá és a karomba kaptam, majd szájon csókoltam.
Adam: Jól vagy? - kérdeztem aggódva.
Angie bólintott, majd hozzám bújt, akár egy kisgyerek.
Jerome: Itt járt az apja.
Jerome felé fordultam, aki dühösnek tűnt. Ránéztem Angie-re magyarázatot várva.
Angie: Tudom hogy ő volt az! - vágta rá.
Adam: Angie... - kezdtem.
Ez lehetett akár csapda is.
Angie: Nem! - szakított félbe. - Millióból is felismerném a hangját. - magyarázta. - Azt mondta segíteni akar és arra kérte hogy tartsalak vissza titeket. Nem szabad harcolnotok a... lázadók ellen.
Adam: Lázadók? - kérdeztem rosszat sejtve.
Angie: Így nevezte őket. És... és azt mondta hogy nem szerezhetnek rólam tudomást mások.
Adam: És még mit mondott? - kérdeztem nem sok jóra számítva.
Angie: Kért tőlem valamit...
Jerome: Igazából hozott egy kis ajándékot a lányának. - jegyezte meg gúnyosan. Angie felszisszent.
Adam: Mit akar ez jelenteni?
Angie éppen meg akart szólalni, amikor furcsa hang ütötte meg a fülemet a háló irányából. Mintha egy vergődő őzgida jajveszékelt volna. Nem, mégsem. Sokkal élesebb, keservesebb hang volt. Mint amikor egy...
Adam: Ugye ez csak valami vicc? - kérdeztem automatikusan a háló felé indulva.
Angie elsuhant mellettem. Amikor beléptem az ajtón, láttam hogy felvesz valamit az ágyról, ami két párna között feküdt. Az a valami most még hangosabban sírt és kapálózott is.
Angie: Adam... ő itt Benjamin. Az öcsém. - felelte, majd az orrom elé tolt egy vörös arcú, síró kisbabát.