BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS »

2010. január 29., péntek

27. Meglepő fordulat 2.

A többiek a kocsi mellett tétováztak. Valószínűleg nem tudták hogy bemenjenek e vagy megvárjanak. De lehet hogy csak kíváncsiak voltak mi fog kisülni ebből az egészből. Ami az illeti én magam is.
Azt hiszem Angie nem vette észre milyen feszült vagyok. Most biztosan totál idiótának tart, de legalábbis skizofrénnek.
Dax: Na? - kérdezte, amikor odamentem hozzájuk.
Nye: Mit na? - kérdeztem vissza kissé türelmetlenül.
Jerome: Nyugi már tesó! Dax csak arra kíváncsi hogy mi volt? Mit beszéltetek? Innét úgy tűnt hogy meg fogod csókolni...
Nye: Nem, arról szó sem volt... - füllentettem. - Menjünk, majd útközben elmondom.
Ephraim: Jerome úgyis hallott mindent! - mondta sértődötten.
Jerome: Naná, csak hallani akarom az ő szájából is! - ismerte be nevetve. Legszívesebben megfojtottam volna.
Nye: Megbeszéltük hogy együtt vacsorázunk.
Jerome: Khm-khm!
Nye: Jó... vagyis inkább én javasoltam. És ő nem ellenkezett.
Dax: Akkor ez egy randi?
Nye: Nem... csak egy közös vacsora! - javítottam ki. Túlságosan is tetszett nekem a gondolat hogy randizok Lina-val.
Ephraim: Rob mit fog szólni ha elmesélem neki!
Nye: Gondolod hogy érdekli? Szerintem semmire sem tud koncentrálni, aminek nincs köze a vérhez vagy vadászathoz.
Dax: De Carlisle azt mondta hogy a szervezete jól reagál az állati vérre!
Nye: Jah, lehet. De akkor sem szeretném ha emberek közelébe menne. Nem bízom benne! - vallottam be.
Éppen akkor léptünk be az épületbe, amikor Angie beszállt a liftbe. Mielőtt becsukódott volna a liftajtó, még küldtem neki egy széles vigyort. Úgy nézett rám vissza, mint aki nem hisz a szemének...
Amikor felértünk az irodánk szintjére és kiléptünk a liftből, Angie, Lonnie és Sarah a összedugták a fejüket és láthatóan elmélyülten beszélgettek. Nem volt nehéz kitalálni hogy miről. Abban a pillanatban hogy megláttak minket, vagy inkább engem, mind a háromba belefagyott a szó. A többiek kedvesen üdvözölték őket, én is így tettem.
Tudtam hogy már kellőképpen felbosszantottam Angie-t a mai napra, ezért egy szó nélkül követtem Daxéket az irodánkba. Odabent aztán nyugodtan hallgatózhattam. Persze kicsit bántott hogy a beszélgetés elejéről lemaradtam. Így már csak annyit sikerült megtudnom, hogy Lonnie és Sarah talán még Angie-nél is jobban le vannak döbbenve a fejleményektől.
Úgy tűnt Angie szánt szándékkal próbál engem elkerülni ma. Amint meglátott azonnal kitalált valamit hogy elkerülhessen a közelemből. Nem is tudta hogy számomra ez mennyire szórakoztató. Látni hogy a fejében sorakoznak a kérdések, hogy nem érti mi történik. Másrészt viszont majd elepedtem a kíváncsiságtól, hogy mit gondolhat. Vajon fél tőlem? Ez lenne a legkézenfekvőbb, hiszen arra már rég rájöttem hogy sejti valami nincs rendben körülöttem, valamit titkolok.
Délután rengeteget gondolkoztam, mérlegeltem és tervezgettem. Nagyon, nagyon nehéz volt meghozni a döntést hogy közel fogom engedni magamhoz Angie-t. És nem tudtam mi fog kisülni a dologból. Tudtam hogy nagyon lassan, araszolva szabad csak haladnom, nem fedhetem fel magam előtte. Vagy legalábbis nem azonnal.
A félelmem, hogy bántani fogom, most szinte elemésztett. Pánikhullámok öntöttek el és vagy tucatszor megfordult a fejemben hogy lemondod a mai estét és elrohanok, messzire tőle, hogy biztosan ne essen baja miattam. Éreztem hogy napról napra erősebb vagyok. Gyorsabb, rugalmasabb. És rájöttem hogy már napközben is láthatatlanná tudok válni az árnyékban, bár ezt az új tulajdonságomat, még nem sikerült tökélyre fejlesztenem. Viszont éjszaka már nem volt szükségem az árnyak rejtekére hogy el tudjak tűnni. Bőven elég volt ha besötétedett.
Ijesztő volt ahogy a testem átalakul valami ismeretlenné, ami egyrészt megrémít, másrészt lenyűgöz. Szabadnak éreztem magam, korlátok nélkül, határok nélkül. Viszont tudtam hogy vannak olyan határok amiket nem léphetek át, bármennyire csábítóak is.
Kétségbe ejtett hogy Angelina szeret engem. Ha nem viszonozná az érzéseimet sokkal könnyebb lenne, hiszen éppen elég saját magamat távol tartani tőle. Ahhoz végképp nincs már erőm hogy őt ellökjem magamtól. Próbáltam és nem megy. Meg tudom tenni, de szinte azonnal két kézzel kapok utána, hogy magamhoz húzzam. És nem bírom elviselni a fájdalmát. Pedig tudom hogy fájdalmat fogok neki okozni. Mert amit ő szeretne abból én semmit sem adhatok meg neki. Még egy futó érintés is végzetes lehet.
A másik legborzasztóbb dolog pedig az hogy előbb vagy utóbb el kell mondanom neki az igazat. És még a gondolattól is rosszul voltam. Ez a kedves, törékeny lány, aki annyit szenvedett, akit bántottak, gyötörtek, megaláztak és eldobtak, aki bizalommal a szívében fordul valakihez... és az a valaki egy szörnyeteg, aki a másodperc töredéke alatt kiolthatja az életét.
Kell lennie egy középútnak... hogy vele lehessek, anélkül hogy hagynám őt belépni az én világomba. De tisztában voltam vele hogy fel fog tűnni neki, én nem vagyok egyszerű ember. A kérdés csak az hogy mennyire fogja ez megijeszteni... vagy lesz e ideje megijedni egyáltalán... mert az is lehet hogy a lelepleződésem perce az ő halálának perce is lesz egyben...

2010. január 28., csütörtök

26. Meglepő fordulat 1.

Hamarabb felébredtem, minthogy megszólalt volna az ébresztőóra. És ez nálam már komoly teljesítménynek számít. Felültem az ágyamban és azon gondolkodtam, hogy az emlékeimből mi igaz és mit álmodtam.Az agyam tompán kattogva igyekezett rendszerezni a képtelennél is képtelenebb emlékeket. Aztán hirtelen minden részlet a helyére került. Sóhajtva másztam ki az ágyból. Nem elég hogy láthatatlan, világító szemű szörnyekről hallucinálok, de most már társalgok is velük. Azt hiszem az elmeállapotom rohamosan romlik.
A korai kelés ellenére mégis késében voltam az irodából, mivel sehogy sem tudtam eldönteni hogy mit vegyek fel. Végül farmert húztam magamra, egy szürke pólóval, fekete szűk zakóval és a legújabb Louboutin magassarkúmmal. Had grimaszoljon csak!
A parkolóból siettem a bejárat felé, amikor valaki oldalról mellém lépett. Egy pillanatra megtorpantam.
Nye: Jó reggelt!
Angie: Neked is! - mondtam kissé talán ridegen, majd megszaporáztam a lépteimet.
Nye: Jól aludtál? - kérdezte.
Angie: Remekül! - vágtam rá. Dühös voltam, mert az új cipőben még nehéz volt járni, így könnyedén lépést tarthatott velem.
Nye: És milyen volt a vacsora Jerome-mal?
Angie: Szórakoztató!
Nye: A mai nap folyamán kizárólag egyszavas mondatokban fogsz kommunikálni? - kérdezte. Megálltam és dühösen néztem rá. Legalábbis nagyon bíztam benne.
Csakhát nem volt könnyű, mivel szívdöglesztően festett. Térdig érő farmert viselt kosaras mezzel és magas szárú tornacipőt. A bőre napbarnított volt és szinte kivasalták az alatta feszülő izmok. A bal karját tetoválás díszítette, amit eddig nem is vettem észre. Úgy festett mint aki a gettóba készül. Néhány másodpercig méregettük egymást. Láttam hogy a szája szegletében mosoly bujkál, és ettől még jobban felhúztam magam.
Angie: Nem eshetnénk túl rajta?
Nye: Mégis min? - kérdezte látszólag értetlenül.
Angie: Amit tenni szeretnél? - kérdeztem türelmetlen hangon. - Tudom hogy mi jár a fejedben! Essünk túl rajta, és aztán hagyj végre békén! - hadartam szinte toporzékolva.
Nye: Honnét tudod hogy mi jár a fejemben? - kérdezte játékos hangon. - Mi van ha olyasmi amit nem lenne jó elsietni...
Éreztem hogy elvörösödök a szavak kétértelmű jelentésétől. Ő erre felhúzta a szemöldökét.
Angie: Én arra céloztam, hogy essünk túl azon hogy kigúnyolod a ruhámat és a cipőmet!
Nye: Ó, ez meg sem fordult a fejemben. - mondta nevetve.
Angie: Akkor mégis mit akarsz?
Nye: Talán a másik megoldás lenne a jó! - húzta tovább az agyamat.
Angie: Hát tudod... ennél jobb szöveggel is próbálkoztak már nálam! - vetettem oda, majd ismét nekiiramodtam. Hirtelen előttem termett. Olyan hirtelen hogy beleütköztem.
Nye: Én nem szoktam próbálkozni! Ha valami kell, akkor azt megszerzem! - mondta komoly hangon. Próbáltam hátrébb lépni, de megfogta a karomat és nem engedett.
Angie: Mit művelsz? - kérdeztem idegesen.
Nye: Bocs! - mondta és olyan hirtelen engedett el, hogy majdnem összerogytam. Néhány lépésre tőlem állt és a fejét kissé oldalra döntve tanulmányozott. - Hány éves vagy Lina?
Angie: 20 - mondtam kissé bizonytalanul.
Nye: Fiatalabbnak látszol. - jegyezte meg. Azt sem tudtam hirtelen hogy hol áll a fejem. - Van testvéred?
Angie: Egy bátyám van. Anyám első házasságából. - válaszoltam gépiesen.
Nye: Hasonlítasz a mamádra? - szólt a következő kérdés.
Angie: Nem! - mondtam idegesen. - Elárulnád mi ez az egész? Miért kérdezgetsz? És miért szólítottál Linának?
Nye: Senki sem szólított még így?
Angie: Nem!De most én kérdezek tőled szóval...
Nye: És fogok is válaszolni a kérdéseidre ma ebédnél! - szakított félbe. Bambán pislogtam rá. - Megvárlak a recepción.
Angie: Nem ebédelek veled! - ellenkeztem.
Nye: Oh, dehogynem!
Angie: Robert-tel ebédelek. - védekeztem. - Már tegnap megbeszéltük.
Nye: Ez nem igaz, de legyen, felejtsük el az ebédet. - mondta. Kissé fellélegeztem. - Inkább együtt vacsorázunk. Nyolcra várj! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. - Most megyek, a többiek már várnak. - Intett a parkoló másik felében céltalanul ácsorgó kollégái felé.
Angie: De... hé várj már egy kicsit! - utána indultam. - Ezt nem gondolod komolyan, ugye nem?
Nye: De még mennyire hogy komolyan gondolom!
Angie: Ez akkor most... egy randi, vagy mi a fene? - kérdeztem idegesen.
Nye: Nem, nem mondanám. Még kiöltöznöd sem kell. Akár pizsamában is lehetsz, vagy amiben aludni szoktál... - mondta hamiskás hangon.
Angie: Te szedsz valamit? Vagy mi ütött beléd? - kérdeztem döbbent hangon.
Nye: 8-kor! - szólt vissza, miután a kérdésemet ismét válasz nélkül hagyta.
Úgy néztem utána mint akit elektrosokkaltok. Ez most komoly? Vagy ez is csak egy újabb tünete volt az elmebajomnak?
Kábultam botorkáltam be az épületbe. Amikor beszálltam a liftbe, Nye és a többiek akkor léptek be az ajtón. Még láthattam a széles mosolyát mielőtt a liftajtó becsukódott. Nekidőltem a falnak, úgy éreztem minden porcikám reszket.

2010. január 26., kedd

25. Önző

Lementem Dax-hez, aki az irodához közeli parkban üldögélt. Nem bírt Angelina közelében maradni. Nem bírta elviselni a fájdalmát.
Amikor meglátott felsóhajtott, majd fejét két tenyerébe temette.
Dax: Önző vagy! - mondta amikor leültem mellé.
Nye: Tessék? - alig akartam elhinni.
Dax: Olyan dologban döntesz egymagad ami nem csak téged érint, hanem őt is és mindannyiunkat. - magyarázta. - Szeret téged, Nye! Azt nem tudom hogy miért, de szeret. És most fájdalmat okoztál neki.
Nye: Majd elmúlik, ki fogja heverni és elfog felejteni. - mentegetőztem.
Dax: És tényleg ezt akarod?
Nye: Nem... nem akarom. De ez egyetlen helyes út. Nincs jogom a szerelméhez, és nem sodorhatom őt veszélybe!
Dax: Ez nem fog működni! - rázta meg a fejét. - Mi lesz a következő lépés?Felbérelsz egy csajt hogy játssza el a barátnődet?
Nye: Nektek aztán nagyon könnyű engem bírálni! - csattantam fel. - De azt elfelejtitek hogy én is szeretem őt, és másra sem vágyom csak hogy vele lehessek. De nem lehet...
Dax: Annyira makacs vagy!És most mi lesz? Hagyod hogy ő meg Jerome...
Nye: Nem! Arról szó sem lehet! Majd kitalálok valamit... - mondtam ingerülten.
Még a gondolattól is rosszul voltam, hogy Jerome és Angie kettesben legyenek. Nem bíztam Jerome-ban. Nem a benne szunnyadó vérfarkas miatt, hanem mert nőcsábász volt. És megőrjített a féltékenység, hogy a nő akit szeretek felvisz egy másik férfit a lakására. Még akkor is ha tudtam hogy csak engem akar vele bosszantani.
Este együtt mászkáltunk Edward-dal. Ez volt az utolsó estéjük itt és szerettem volna vele négyszemközt beszélni.
Edward: Érdekes lesz ez a ma esti randi!
Nye: Nem randi... csak beszélgetnek. - mondtam sokadszorra.
Edward: Nem gondoltál még rá, hogy a helyében lehetnél? - kérdezte.
Nye: De igen. - sóhajtottam. - Képzeld, szoktam ilyenekről álmodozni. Hogy fogom a kezét, meg felvisz magához, vagy bezárkózunk az irodájába... - soroltam.
Edward: Tudod hogy mit gondolok?
Nye: Na? - kérdeztem gyanakodva. Nem tetszett Edward csúfondáros arckifejezése.
Edward: Azt gondolom hogy te nem is attól félsz, hogy a lánynak baja esik... hanem tőle félsz! Nem mersz kezdeményezni!
Nye: Ez nem igaz!
Edward: Csak kifogásokat keresel, mert félsz hogy a dolgok bonyolulttá válnak.
Nye: Hát ilyen nincs! Ezt pont te mondod nekem? Te is mindent megtettél hogy elszakítsd magadtól Bellát. Miért olyan hihetetlen hogy én sem akarom tönkretenni az életét annak akit szeretek. - magyaráztam idegesen.
Edward: Az élete már így is darabokban hever.
Nye: Jó, ok! Tegyük fel hogy randizni kezdek vele. Előbb utóbb rájön hogy valami nem stimmel velem...
Edward: Mellé! Már rég tudja!
Nye: De el kellene mondanom neki mindent...
Edward: Azt hiszem kibírná... - mondta bátorító mosollyal.
Nye: És ha én is átváltozok? - dobtam be az ütőkártyámat.
Edward: Az örökkévalóság ennyire rossz ötletnek tűnik? - kérdezte sejtelmes mosollyal.
Nye: De ő ember!
Edward: Még... - mondta halkan. Döbbenten néztem rá. - Alice látta őt olyannak mint mi. Pont úgy mint Bellánál. - folytatta. Alig hallottam amit mondott. A sokk hatására, az érzékeimre mintha köd ereszkedett volna.
Nye: Lehetetlen...
De Edward szavait nem tudtam kiverni a fejemből. Angelina vámpír lesz... De hogy? Ki fogja átváltoztatni? És mikor?
Az elhatározásom, hogy távol maradok tőle, most megingott. Egy gonosz kis hang azt sugdosta a fülembe, hogy tulajdonképpen ezt akarom. Sebezhetetlennek látni őt. Hogy megérinthessem félelem nélkül.
De egy másik hang dühösen kérdőre vont, hogy miért hagynám hogy ez megtörténjen? Az egyetlen mód hogy Angelin vámpírok közelébe kerüljön, ha az élete része maradok.El kell tűnnünk, gondoltam. De aztán belém hasított a felismerés hogy vámpírok igenis léteznek. Mindenütt ott vannak. Érzem a szagukat, tudom hogy jártak ott ahol én is járok. Mennyi az esélye annak hogy egy vámpír éppen az én Angelinamat nézi ki?
Úgy éreztem megbolondulok. Sehogy sem tudom garantálni hogy biztonságban lesz. Mellettem sem, nélkülem se. De vajon lenne erőm vele lenni, anélkül hogy bántsam őt?
És ha elveszítem a fejem? Ha túl heves leszek és eltöröm valamijét? Vagy megsebesítem?
Ez volt a legrémisztőbb. Szeretem őt, de valahogyan végül a vesztébe kergetem majd. Miattam fogja utolérni a sors. Vagy azért mert önző voltam, vagy azért mert nem mertem az lenni...

Angelina lakása előtt álltam. Jerome már órák óta nála volt és bármit megadtam volna ha a helyében lehetek. Nagy késztetést éreztem hogy leskelődni kezdjek, de végül beértem azzal hogy kihallgattam őket. Nem volt nehéz meghallanom a hangjukat.
Mint kiderült Angie nem tud főzni, így kínait rendelt. Vacsora közben főleg a cégről és a médiáról beszélgettek. Majd áttértek Jerome életére, aminek a nagy része kamu volt. De iszonyúan kíváncsi voltam hogy Jerome miket fog kideríteni Angie-ről. Türelmetlenül mászkáltam fel s alá. Az a mafla persze egyetlen értelmes kérdést nem tudott feltenni. Kit érdekel, hogy milyen volt a ruhája a szalagavatón! Miért nem kérdezi meg hogy szerette e a férjét? Vagy gondol e még rá?
Egyre ingerültebb lettem. Aztán megtorpantam. Angie kimondta a nevemet. Feszülten figyelni kezdtem.
Jerome: Igen, ismerem a barátnőjét. Nagyon jó csaj. - mondta nem túl meggyőzően.
Angie: Régóta vannak együtt?
Jerome: Ó, már vagy ezer éve!Imádják egymást!
Angie: Ah...ha! - mondta akadozva, majd elhallgatott.
Jerome: Úgy tűnik téged ez eléggé zavar!
Angie: Á, nem! Én örülök neki, hogy boldog! - mondta halkan. A hangja megremegett.
Úgy tűnik Jerome mégiscsak tud úriemberként viselkedni ha az élete a tét. 11-kor illendően elbúcsúzott Angie-től. Lent találkoztunk.
Jerome: Most elégedett vagy?
Nye: Nem. Akkor lennék az ha a helyedben lehettem volna. - ismertem be.
Jerome: Nem rajta múlik...
Nye: Majd otthon találkozunk! - szakítottam félbe. Nem vágytam egy újabb hegyi-beszédre.
Jerome: És te?
Nye: Még maradok egy kicsit...
Jerome nem firtatta a dolgot. Beült a kocsiba és egy szó nélkül elhajtott. Én pedig visszahúzódtam az árnyékba és eggyé váltam vele.
Angelina lakásában még világos volt. A szívem hatalmasat dobbant, amikor megláttam a teraszon. Néhány percig az eget nézte, majd visszament a lakásba. A teraszajtót pedig hívogatóan szélesre tárva hagyta. A lélegzetem is elakadt. Ez vajon mit jelent?
Jó hosszú ideig álltam ott, és bámultam a teraszt a kitárt ajtóval. A lakás már sötét volt és hallottam a nyugodt lélegzetét. Az önző szörnyeteg aki bennem lakott, most élni akart az alkalommal. És semmi mást nem hallottam csak az ő hangját.
Alig egy perc múlva már a lakásában voltam. Az ismerős illat elbódított és szerettem volna magammal vinni belőle, hogy magányos óráimban elővehessem. Beosontam Angie szobájába. Már aludt. Erősen koncentráltam hogy láthatatlan tudjak maradni. Nem akartam újra rá ijeszteni. Viszont a szörnyeteg bennem azt akarta hogy az alvó lány felébredjen. És tudja meg hogy itt vagyok.
És ez a szörnyeteg éjszakája volt... Angie lassan megmozdult, majd felsóhajtott. Egy darabig mozdulatlanul feküdt.
Angie: Hát itt vagy? - kérdezte halkan. Majdnem elrohantam, de valami azt súgta hogy nem lát engem.
Csak bámultam őt. Ő nem ült fel, még csak ide sem nézett.
Angie: Talán tényleg becsavarodtam! - mondta sóhajtva. - De tudom hogy itt vagy... érzem... és már nem félek tőled! - suttogta.
A szörnyeteg bennem örömtáncot járt. És tudtam hogy nem fogom elhagyni Angie-t soha. Mindig itt leszek vele. Ha Nye-ként nem is de Árnyjáróként biztos. És ki tudja... talán az örökkévalóság is valóra fog válni egyszer.

2010. január 22., péntek

24. Vérfürdő



Fáradtan de boldogan értem haza a vásárlásból, táskákkal felpakolva. Már besötétedett, ezért bezártam az ajtót és minden ablakot ellenőriztem. A terasz ajtót kétszer is. Azt nem mondanám hogy biztonságban éreztem magam, de nyugodtabb lettem egy kicsit. Gondoltam rá hogy megint áthívom Lonnie-t, de aztán összeszedtem magam. Nem vagyok már tíz éves kislány aki fél a sötétben!
Rendeltem egy pizzát, majd letusoltam és leültem olvasni. Éppen az üvöltő szelek felénél tartottam. Csak pár oldalt olvastam, de a könyv annyira lehangoló volt, hogy inkább félre raktam és bekapcsoltam a tévét.
Szerencsére éppen a Jóbarátok ment, ami mindig fel tudott vidítani. Húsz perc múlva a pizza is megjött, így tévézés közben meg is vacsoráztam.
Holnap mindenképpen be akartam menni az irodába, így este tízkor lefeküdtem, mert alaposan ki szerettem volna pihenni magam. Miközben arra vártam hogy elnyomjon az álom, csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Holnap láthatom őt! Csak most, hogy ez alatt a két nap alatt távol voltam, most értettem meg hogy már nem csupán arról van szó hogy tetszik nekem. Nem, ez már annál sokkal több. Nye az életem részévé vált.Nehéz volt úgy gondolni erre mint az "SZ" betűs szóra, de valahol a lelkem mélyén tudtam hogy ez az. Még akkor is ha egyszer, hónapokkal ezelőtt, egy szobába bezárva, felrepedt szájjal, bedagadt arccal, törött bordával megfogadtam hogy többé nem leszek szerelmes.
De ő nem Travis! És én sem vagyok már az a naiv lány. Felsóhajtottam. Olyan jó lett volna ha most itt van ő mellettem. Biztosan megint gúnyolná a Louboutin cipőmet, amit ma vettem. És az arany zöld szemei gonoszul villognának. És megvillantaná azt a szívdöglesztő ragadozó mosolyát. Mint amikor a farkas rávillantja az áldozatra a fogait.
Hirtelen elkomolyodtam. Valahogy ha Nye-ról gondolkozom mindig egy farkas jut eszembe. És ha a farkasokra gondolok, mindig az jut eszembe, ami két napja történt. Felültem a sötétben, de nem éreztem hogy bárki is lenne rajtam kívül a szobámban.
Visszafeküdtem, és tovább álmodoztam Nye-ról. Persze nem sokáig, mert néhány perc múlva elaludtam.
Sohasem szerettem a hideget és a havat, talán éppen ezért nem is álmodtam róla. De amit láttam az nagyon is valóságosnak tűnt, és a legfélelmetesebb talán éppen ez volt. Semmi álomszerű nem volt benne.
A hely ahol jártam teljesen ismeretlen volt számomra. Sűrű erdő, kopaszan meredező, hófödte fák. Csupasz lábbal vágtam át a fák között, de nem éreztem hogy fáznék, még annak ellenére sem hogy csak egy lenge fehér ruha volt rajtam. A csend szinte fülsüketítő volt. A hófödte tájon egyetlen madár sem röppent fel, semmi sem mozdult, még csak a szél sem fújt. Csak a hó hullott csendesen, beborítva mindent. Hátranéztem, de a lábnyomaimat már nem is láttam. Nem tudtam visszaforduljak e, de valami mintha hívott volna. Csalogatott, hogy menjek tovább. És akkor megláttam őt, pontosan velem szemben állt. Engem nézett. A szemei hipnotikusak voltak, aranyzöld színük akár egy bájital. Rám mosolygott és intett hogy kövessem. Nem is hezitáltam, úgy mentem utána akár egy holdkóros. Időről időre hátra nézett és bátorítóan rám mosolygott. Hát lehet ennek a mosolynak ellen állni? Ó nem, lehetetlen.
Furcsa émelyítő szag csapta meg az orromat, és a torkom égni kezdett. Megálltam és egy fának támaszkodtam. Nye is megállt.
Nye: Már nincs messze! - súgta.
Angie: Nem bírom tovább. Szomjas vagyok... - válaszoltam rekedten.
Nye: Gyere... - szólított.
Behunytam a szemem, hogy erőt gyűjtsek, és amikor újra kinyitottam ő már nem volt sehol. Megrémültem. Nem láttam a nyomait. Kiabálni kezdtem a nevét, de csak a visszhang volt a válasz. Aztán ismét megéreztem a szagot, ami égetni kezdte a torkomat. Átvágtam a sűrű bozóton és olyan látvány tárult a szemem elé... hogy az leírhatatlan volt. Egy lassan hömpölygő, színtiszta vérfolyam. A hóval borított erdő közepén. És a kedves hang ismét megszólalt.
Nye: Tessék... ez mind a tiéd! - súgta.
Keresni kezdtem őt de nem láttam. Aztán megpillantottam egy hófehér farkast a part túlsó felén. Hatalmas volt. Csukott szemmel hajolt a vérfolyó fölé. Olyan volt mint a borszakértők, akik a nedű illatát ízlelgetik. Megbabonázva figyeltem.
A farkas lassan felemelte a fejét, a szemei kinyíltak és én majdnem szörnyet haltam. Az Ő szemei voltak. Az aranyzöld szempár...

Másnap úgy éreztem magam mint egy kimosott-kifacsart citrom. Nagy nehezen kimásztam az ágyból és a tükörbe nézve majdnem felsírtam. A hajam össze vissza állt, a szemem kialvatlan volt és karikás. Gyorsan felhívtam a sofőrt, hogy hozzon egy kávét ha értem jön. Aztán beálltam a zuhany alá. A forró víz nagyon kellemes volt, ellazítottam az izmaimat és úgy éreztem a légzésem is sokkal jobb lett.
Miután a hajvasaló segítségével megszelídítettem a szénaboglyát ami ma reggel a fejem tetején tornyosult, kifestettem magam. Már kifejezetten emberi külsőm volt ezután. Perceken át tanakodtam a gardróbomban és próbáltam magamba elég bátorságot sulykolni, hogy felvegyem a "lázadó szerkómat" (ahogy magamban hívtam). Aztán végül elhatároztam magam. A hajamat leengedve hagytam, hogy mégse úgy nézzek ki mint egy gimis lány.
A sofőr még köszönni is elfelejtett annyira meglepődött a kinézetemen. Hát még a portás az iroda földszintjén. A lift csigalassúsággal haladt a szintek között. Amikor felértem a vezetőségre, vettem egy nagy levegőt, mielőtt kiléptem. Sarah-nak szó szerint megakadt a fánk a torkán, az egyik titkárnő pedig kis híján belezuhant egy pálmába, amikor meglátott. És be kell hogy valljam jól esett a reakciójuk.
Sarah: Angie? - kérdezte hitetlen hangon.
Angie: Igen, azt hiszem! - mondtam nevetve. - Jó reggelt!
Sarah: Neked is! Mondd mégis mi történt veled? felszedtél egy motoros kemény csávót? - kérdezte és ismét végigmérte a szerelésemet.
Angie: Nem, dehogy. Én csak... ki akartam próbálni valami újat.
Sarah: Ott jön Lonnie, ne fordulj meg. - súgta kuncogva.
Lonnie: Sarah, Angie még nem ért be? - kérdezte idegesen. - Hello, segíthetek? - kérdezte. Ránéztem. - Te jó ég! - kiáltotta.
Angie: Pszt! - csitítottam.
Lonnie: Tegnap egy szado mazo bárban buliztál és elhagytad a lakáskulcsod... legalábbis ez a legkézenfekvőbb magyarázat arra hogy miért jár a főnököm Chanel helyett szegecsekben, és bőrben... és még több szegecsben!
Sarah és én hangosan nevettünk. Lonnie pedig továbbra is úgy nézett rám, mintha legalábbis power ranger-nek öltöztem volna. Miután mindenki kiszörnyülködte magát, Sarah végre elmondta hogy Robert beszélni szeretne velem és a PR csapat egyik tagja beteg lett, egy Houston-i klinikára szállították.
Angie: Melyikük? - kérdezte rémülten.
Sarah: Nyugi, nem ő. - válaszolta. - Rob beteg. Vérmérgezés, vagy valami hasonló.
Angie: Hála Istennek! - sóhajtottam fel. - Vagyis... szegény! - tettem hozzá gyorsan.
Lonnie: Mr. Univerzum tegnap és tegnap előtt is itt toporgott a recepción. Téged várt. - mondta mosolyogva.
Angie: Nye? - kérdeztem. Alig akartam elhinni.
Sarah: Látnod kellett volna. Majdnem lerágta mind a tíz körmét, akárhányszor a lift megérkezett.
Angie: Nos... majd beköszönök hozzájuk. - mondtam komoly hangon. Nehéz volt leplezni a lelkesedésemet. - De most benézek Robert-hez.
Robert fel sem nézett, amikor beléptem az irodájába. Szorgalmasan írt valamit. Szőke haján megcsillant a nap, és nagyon jóképű volt. Úgy néztem rá, mint egy múzeumi műtárgyra, amit az ember szépnek talál, de azért nem vinné haza.
Angie: Jó reggelt! - köszöntem halkan.
Robert: Jó... reggelt! - fejezte be döbbenten. - Mi történt?
Angie: Ewwwmmm... semmi. Kellett volna történnie valaminek?
Robert: Azt hiszem igen, ha így nézel ki. Esetleg felcsaptál rocksztárnak?
Angie: Nem, de még bármi megeshet! - válaszoltam. - Sarah mondta hogy beszélni akarsz velem.
Robert: Ó igen!Foglalj helyet kérlek! - mondta udvariasan. Leültem. - Én csak, szóval elnézést akartam kérni a múltkori viselkedésemért! - mondta bűnbánó képpel.
Angie: Erre semmi szükség... - vágtam közbe, de nem hagyta hogy befejezzem.
Robert: De igen! Nagyon-nagyon bánom hogy nem hittem neked, és hogy azt kellett tapasztalnod, hogy nem számíthatsz rám. Pedig ez nem így van. Én mindig mellett akarok lenni!
Angie: Köszönöm Robert! Mindig is nagyra tartottam a barátságodat! - Kínos, kínos. Gondoltam magamban. Nehéz volt őt visszautasítani.
Robert: Barát... hát persze. - motyogta csalódottan.
Angie: Sajnálom... de...
Robert: Tulajdonképpen csak ennyit akartam.Nem tartalak fel tovább! - mondta gyorsan. Értettem a szóból és egy hang nélkül kimenekültem az irodájából.
Nem mondhatnám hogy nagyon elkeseredtem. Ahhoz túl izgatott voltam, hogy Robert összezúzott szíve miatt szomorkodjak. Megálltam a PR csapat irodája előtt. Lesimítottam a hajam, vettem két mély levegőt és bekopogtam. Szokás szerint Dax válaszolt.
Dax: Üdv a fedélzeten újra! - köszöntött vidáman. Ephraim és Jerome is elém siettek. De alig hallottam hogy mit mondanak. Nye az ablak előtt állt, telefonnal a kezében.
Jerome: Nye, rakd már le azt az átkozott telefont. A főnök visszajött. A barátnőddel máskor is tudsz csevegni! - kiabálta.
Nye: Ok szivem, most mennem kell, majd hívlak este... igen... én is téged... csáó!
Dax: Nézd ki van itt!
Nye: Nem vagyok vak! - mordult rá. - Szia! - köszöntött.
Angie: Ehmmm - az erőmből most csak ennyire futotta. Úgy álltam ott, mint akit pofon vágtak.
Nye: Még szerencse hogy nem divatcég vagyunk! - jegyezte meg, amikor végignézett rajtam. - Ez még a múltkori szerelésednél is borzalmasabb! - mondta csúfondáros hangon.
Hirtelen forró könnyek kezdték égetni a torkomat, felfelé tartottak egyenesen a szemeimbe. De nyeltem egyet és kihúztam magam.
Angie: Még szerencse hogy nem érdekel a véleményed! - vetettem oda nyersen. - Jerome? - fordultam oda a vigyorgó fekete sráchoz.
Jerome: Igen?
Angie: Beszélni szeretnék veled négyszemközt... lehet arról szó hogy velem ebédelsz ma?
Jerome: Ohhh... hát ő... - hebegte bizonytalanul.
Nye: Nem! - vágta rá. Dühösen rápillantottam. - Jerome... már elígérkezett nekünk.
Jerome: Bocsi!
Angie: Semmi baj, akkor vacsorázzunk együtt... - ajánlottam mézédes hangon. Nye gyilkos pillantást vetett rám. - A lakásomon! - kontráztam rá.
Jerome: Ok! - vágta rá, majd kicsit elbizonytalanodva nézett Nye-ra. Amaz elfordult és az ablakhoz ment. - Hánykor? - kérdezte.
Angie: Nyolckor. Sarah-tól kérd el a címem. - mondtam győzedelmes hangon. - Most megyek. Jó munkát uraim!
Sarkon fordultam és kimasíroztam a helységből. Az utam az irodámba vezetett, ahol berohantam a mosdóba és magamra zártam az ajtót. Úgy éreztem darabokra hullok szét. A forró könnyeket már nem lehetett visszatartóztatni és úgy folytak végig az arcomon, mint az olvadt acél. A szívem, amit vékony szálak tartottak össze most hirtelen sajogva lüktetett a mellkasomban. Erőtlenül rogytam a földre, miközben Nye szavai visszhangoztak a fejemben, ahogy a barátnőjétől búcsúzkodott.
Én ostoba... én naiv, szerencsétlen, ostoba! Már megint futóhomokra építettem mindent...

2010. január 19., kedd

23. Ez egy ilyen nap...

Már két napja ki sem mozdultam a lakásomból. Kezdtem úgy érezni magam, mint azok a szegény állatok az állatkertben, akik faltól falig mászkálnak, mert mást úgysem tudnak csinálni.
Átrendeztem a gardróbomat, és találtam néhány elfelejtett kedves holmit. Csőfarmer, Converse tornacipő, szegecses öv, Ed Hardy trikó. Amikor Európában éltem távol a anyám rendreutasításától, gyakran jártam ilyen cuccokban. Jó érzés volt, lélegezni lehetett bennük, úgy igazán, mint amikor érzed hogy szabad vagy.
Főztem. Igen, én. Egyedül. Na jó, igazából csak tésztát, ami egy kicsit nyúlósabb lett a kelleténél, de az üveges szósz egészen finom volt, így tulajdonképpen büszke voltam magamra.
Bepakoltam a mosogatógépbe és leültem a tévé elé. Mesét néztem, aztán egy brazil szappanoperát, amiben a főhősnő vak volt és nyomorék. Aztán átkapcsoltam a National Geographic Channel-re ahol ilyen tájban mindig természetfilmek mentek, amiket nagyon szerettem.
De villámgyorsan le is kapcsoltam a tévét, amikor rájöttem hogy a mostani a farkasokról szól. Összegömbölyödtem a kanapén és hagytam hogy a gondolataim immáron szabadon kanyarogjanak az útvesztőben, amibe két napja kerültem.
Tudtam hogy nem vagyok őrült és nem is képzelődtem. Akkor azon az éjjelen valami ott volt a szobámba, valami ami ember magasságú volt, egy farkas világító szemeivel és egy gepárd gyorsaságával. Valami... ami kiugrott a sokemeletnyi magasságból és beleveszett az éjszakába.
Lonnie megjegyzése gyakran eszembe jutott arról, hogy a látogatóm jobban félt tőlem mint én tőle, amit az is bizonyít hogy azóta egyszer sem éreztem a jelenlétét. Éjszaka éberen figyeltem, hallgatóztam, de mást nem lehetett hallani, csak a szél zúgását és az esőcseppek koppanását.Nem jött vissza...
Ma délután már nem esett, de komor szürke felhők ütöttek tanyát az égen, amitől az egész város piszkosnak és mélabúsnak hatott. Nem volt hideg, de ez korántsem az a hőmérséklet volt, amihez hozzá voltam szokva.
A kezem viszketett a telefon után, de tudtam hogy Lonnie és Sarah dolgoznak, Natalie pedig még suliban van. Kit hívhatnék fel, anyámat? Ezt az ötletet villámgyorsan elvetettem.
Unottan huppantam vissza a kanapéra és vagy századszorra kezdtem átlapozni az egyik magazint, amikor megszállt az ihlet. Egy kis vásárlástól biztosan jobb kedvem lesz. És különben is fényes nappal mi bajom eshet? Ugyan a sofőrnem szabadságot adtam, de egy kis séta nem is árt majd meg.
Újult erővel és lelkesedéssel rohantam be a szobámba hogy átöltözzek. Már éppen ki is találtam hogy melyik ruhámat veszem majd fel, amikor megakadt a szemem a takaros kupacba leszórt, dobozolásra ítélt holmikon. Felvettem a szegecses övet és egy bolond gondolat suhant át a fejemen, elmosolyodtam majd visszaraktam. Leemeltem a ruhát amit kinéztem magamnak, de a kísértés nem múlt el. Csak felpróbálom...
Néhány perc alatt már a tükör előtt illegettem magam a szűk farmerban,trikóban, szegecses övvel, lábamon a tornacipővel. Olyan nagyon fiatalnak éreztem magam, és hihetetlenül szabadnak.
Elővettem a fekete bőrkabátomat, majd gyorsan kifestettem magam egy picit, hogy mégse úgy nézzek ki mint egy 15 éves a nővére cuccaiban. Felkaptam a fekete táskámat és a dzsekit, majd beszálltam a liftbe.
Kicsit furcsa volt kimenni az utcára, különösen, miután Marvin a portás is úgy nézett rám, mintha nem hinne a szemének. Azonnal a belváros felé vettem az irányt, útközben bementem a kávézóba. Úgy számoltam hogy fél óra alatt odaérek, ezért bekapcsoltam az Ipodomat és teljes hangerőre állítottam a Pussycat Dolls-t.
Néhány perc múlva rájöttem hogy senki sem botránkozik meg a külsőmön és szerettem volna ha anyám most itt lenne mellettem. Azelőtt elhitette velem hogy ilyen holmikban az emberek undorodni fognak tőlem.
Hirtelen mosolyognom kellett, mire a szembe jövő pasasnak majdnem kiestek a szemei. Egész jóképű volt. De rögtön eszembe jutott egy másik jóképű pasi is. Igyekeztem nem gondolni rá, és az elmúlt két napban sikerült is. De most hirtelen szerettem volna látni őt, hallani a mély hangját. Vajon mit szólna ha így meglátna?
Izgatott lettem a gondolatra. És erős késztetést éreztem hogy holnap így menjek be dolgozni...

Sajnáltam Nye-t amiért ilyen helyzetbe került, és igazán együtt tudtam vele érezni. Ketten ültünk a kocsiban a ház előtt ahol Angelina lakott. Nem szólt semmit, és a gondolatait sem hallhattam, de tudtam hogy mit érez. Én is átmentem ezen. Nem volt olyan régen, amikor meg kellett küzdenie bennem a szörnyetegnek és szerelmes férfinak lányért akit szerettem. Legszívesebben azt tanácsoltam volna a barátomnak, mivel már régen annak tartottam, hogy fejezze be ezt a huzavonát és vállalja fel az érzéseit a lány iránt. Ha nem történik az Rob-bal, akkor minden bizonnyal meg is tettem volna. Ugyan én magam nem igazán hittem benne hogy Nye is vámpírrá fog változni, de fogadni azért nem mertem volna erre.
Rob már úton volt a testvéreimmel Forksba, ahol megpróbáljuk őt rendes vegetáriánus vámpírrá nevelni. Ha megtanulja uralni a szomjúságát, akkor tulajdonképpen kényelmesen élhet majd az emberek között. A napfénytől sem kell óvnia magát és a bőre hidegsége sem tűnhet fel senkinek, mivel tulajdonképpen a testhőmérséklete alig volt alacsonyabb mint egy átlag emberé.
Eleinte nem értettem hogy Nye minek cibált ide, aztán hamar rájött hogy azt szeretné ha kihallgatnám Angelina gondolatait. Ez persze nem volt könnyű, mivel még sohasem hallottam a hangját, de azért megtettem minden tőlem telhetőt.
Sokat nem kellett próbálkoznom, amikor a bejáratnál, tőlünk körülbelül 20 méterre felbukkant egy bőrkabátos, lófarkas lány. Nye közelebb hajolt, majd elnevette magát.
Nye: Ezt nem hiszem el! - csóválta a fejét.
A többiek gondolataiban láttam már Angelina arcát, de most alig ismertem fel. Hova lett a főnökasszony?
Nye: Vajon hova mehet így? - kérdezte még mindig mosolyogva.
Edward: Vásárolni megy, de előtt kávét vesz és zenét fog hallgatni. - mondtam. Nem volt nehéz meghallanom.
Nye: Szerinted hatalmas szemétség lenne ha követnénk?
Edward: Igen, az. Nagyon sunyi dolog. - mondtam fejcsóválva. Nye elvette a kezét a kormányról. - Mire vársz? Indíts!
Nye: Ok! De csak távolból!
Edward: Nem fog észrevenni és most már messziről is meg tudom őt hallani. - tettem hozzá, hogy megnyugtassam. A szívverése felgyorsult és nem tudtam volna megmondani hogy az idegességtől, vagy a lány látványától.
Tisztes távolból követtük őt és én pedig minden érdemleges gondolatát tolmácsoltam Nye-nak, aki leste minden szavamat.Nem olyan volt ez a lány mint amilyennek látszott. Első ránézésre úgy gondoltam Rosalie-val remekül megértenék egymást, de most már beláttam hogy inkább Bella-val lenne egy hullámhosszon. Szerette a szép ruhákat, de könyvekre is sokat gondolt, és a barátaira is.
Nye: Most mire gondol? - kérdezte, mivel már jó ideje nem mondtam semmit.
Edward: Rád. - mondtam egyszerűen. - És arra hogy mit szólnál ha látnád őt ebben a cuccban. És... hiányzol neki. Azon gondolkodik hogy holnap is így megy be az irodába, mert kíváncsi hogyan reagálnak az emberek. Főleg hogy te hogy reagálsz. Szeretné hallani a hangod és látni a mosolyod. És nem hiszi el, hogy a sima zöld a szemed valódi színe. - néztem rá. Nye szomorúnak tűnt.
Nye: Nem hittem volna hogy ennyit gondol rám. És így...
Edward: Ez elkerülhetetlen volt.
Nye: De veszélybe fogom őt sodorni...
Edward: Már úgysem tehetsz semmit! Szeret téged... és ezen nem hiszem hogy tudsz változtatni!
Nye: De igen! - mondta makacsul.
Nem szóltam semmit. Én is próbálkoztam ilyesmivel de hiába való volt. Vannak nők akik egyszerűen ragaszkodnak ahhoz ami nem jó nekik. Most mit lehet tenni...

22. Genetika



Egyre bizarrabb dolgok történnek velem. Először az átalakulásom, aztán a találkozás a vámpírral, a többi "mutáns" megismerése, a vérfarkasok, a megbélyegződésem és most Rob, aki egyik napról a másikra vámpírrá alakult.
Már a szemem sem rebbent, amikor este Carlisle visszatért, miután néhány barátjával találkozott. Vért szerzett Rob-nak. Ketten is alig bírtuk lefogni, miközben a doki kitöltötte az egészet egy nagy pohárba. Émelyítő szag terjengett, vissza kellett tartanom a lélegzetem. Ránéztem Edward-ra és láttam hogy ő sem vesz levegőt. Még szerencse hogy jó gyomrom van, mert különben biztosan rosszul lettem volna a látványtól, ahogy Rob mohón itta ki a pohár tartalmát, majd a második, a harmadikat és ki tudja hányadikat is.
A többiek és Bella elmentek sétálni. Ephraim még mindig meg volt rémülve, tulajdonképpen fel sem fogta hogy Rob majdnem rávetette magát, hogy kiszívhassa a vérét.
Miután az újdonsült vámpír szomjúsága kissé lecsillapodott, Carlisle leült velünk beszélni. Nehéz volt figyelnem rá, miközben a barátom az asztal másik felénél vörös szemeivel bámult. Én voltam az egyedüli lény a szobában, akinek a vérét kiszívhatta volna. És ha Cullenék nem ülnek szorosan mellette, ugrásra készen, akkor nem kétlem hogy Rob meg is kísérelte volna.
Carlisle: Ez olyasvalami amiről még csak nem is hallottam... még legvadabb gondolataimban sem fogalmazódott volna meg. - mondta elgondolkozva.
Edward: Sokszor beszéltünk már róla hogy mégis honnét ered a vámpír mint faj.- mondta elgondolkozva. - Mert ugye itt mindannyiunkat átváltoztattak. De Rob magától alakult át.
Nye: Kicsit homályos amit mondasz, de ha jól értettem arra célzol, hogy létezik egy ária, akitől minden ered? - kérdeztem. Most már nagyon kíváncsi voltam.
Carlisle: Hát persze! Kell hogy legyen egy kiindulási pont. Még ha az evolúció hozta is létre a vámpírokat akkor is kellett lennie egy valakinek, aki genetikailag már vámpírnak született. - Magyarázta. - És ha egy volt, lehet több is. Itt van rá a példa. - nézett Rob-ra.
Bella: De ő, nem teljesen vámpír. - vágott közbe. - A szíve dobog, a vére kering. A bőre... nos hűvösebb mint az átlag embereké, de nem olyan mint a miénk.
Carlisle: Kíváncsi lennék hogy a napfény milyen hatással van rá? - mormogta elgondolkozva.
Edward: Másfelől pedig úgy tűnik, hogy a teste lassan átalakul. Először az álmatlanság, aztán a szomjúság. - sorolta.
Rob: És a szemeim. És most sokkal erősebb vagyok! - jelentette ki büszkén. - Tulajdonképpen remekül érzem magam, attól eltekintve hogy a torkom ég, és legszívesebben ráugranék Nye-ra! - tette hozzá. Megborzongtam.
Carlisle: Az erő és a szemed az emberi vér miatt lehet. Azt hiszem ha úgy táplálkoznál mint mi, akkor a szemed színe is megváltozna.
Rob: Úgy érted, hogy vadásszak kecskére? - kérdezte undorodva.
Edward: Inkább mint Ephraimra! - jelentette ki sötéten.
Bella: Egyszer régebben azt mondtad hogy mindig undorodtál a vértől. - nézett rá Rob-ra.
Rob: Igen, nem bírtam a szagát! Ki kellett mennem a szobából ha valaki vérzett. - emlékezett vissza. - Bezzeg most...
Carlisle: Hát ez érdekes lesz! - jelentette ki, miután mindenki hallgatott egy sort. - Azt hiszem az lenne a legjobb, ha Rob egy időre eljönne velünk.
Edward: Ez jó ötlet! Felhívom Emmett-et hogy jöjjön el Jasperrel értetek. Holnapra ideérnek kocsival. A repülőgép most túl kockázatos lenne.
Nye: Mit szólsz Rob? Elmész velük?
Rob: Ahol kapok vért nekem ott a helyem! - jegyezte meg mohó szemekkel.
Felsóhajtottam. Genetikailag vámpír... akkor vajon melyikünk lesz a következő?

2010. január 18., hétfő

21. Vérszomjas

Úgy mászkáltam fel alá a recepción mint egy mérgezett egér. Sarah néha lesújtó pillantásokat vetett rám, de én nem törődtem vele. Az órára pillantottam. Nyolc óra lesz 2 perc múlva. Mégis mire számítottam? Hogy majd bejön dolgozni mintha semmi sem történt volna tegnap éjjel? Mintha ismét csak egy rossz álom kísértette volna?
A lift csilingelése zökkentett ki sötét gondolataim medréből. Lonnie lépett ki belőle, talpig Gucci-ban, a kezében 2 kávé és sütis zacskó.
Lonnie: Szia Csillagom! - köszöntötte Sarah-t. - Itt van a mai dózis!
Sarah: Áh, éppen időben! - sóhajtott fel. - Köszi!Már majdnem elaludtam. - mondta egy bágyadt félmosollyal és nagyot kortyolt a papírpohárból. Lonnie idegesen babrált a pulton lévő virágdekorációval.
Sarah: És ő... nem? - kérdezte. Nos Lonnie biztosan tudta miről van szó, mert lassan csóválni kezdte a fejét.
Ekkor elszakadt a cérna. Nem bírtam tovább és odamentem a pulthoz.
Nye: Jó reggelt!
Lonnie: Hello! Azt hittem ma csak délután lesztek bent? - kérdezte gyanakodva.
Nye: Ewwwmmm... nos igen. Csak Dax és én jöttünk be. Beszélni akarunk Angelina-val. De úgy látom késik. - mondtam óvatosan.
Lonnie: Oh... hát az az igazság hogy Angie ma nem jön be.
Nye: Csak nem beteg? - kérdeztem nyugodt hangon.
Lonnie: Nem. - vágta rá gyorsan. - Csak kimerült.
Nye: Beszéltél vele? Mondott valamit? - tudtam hogy túllőttem a célon. - Úgy értem neked elmondta hogy mi a probléma?
Lonnie: Igen. De azt hiszem ez nem tartozik rád. - vetette oda. - Csak annyit mondhatok hogy pihenni akar és megkért hogy gondoskodjak arról, senki se zaklassa.
Nye: Otthon van? - kérdeztem. Láttam Lonnie-n hogy tétovázik.
Lonnie: Nem. - mondta óvatosan. - De most már többet nem mondhatok. - Ha üzenni szeretnél valamit, akkor én átadom neki.
Nye: Nem, nem fontos. - mondtam szórakozottan, miközben a gondolataim villámgyorsan cikáztak. Köszönés nélkül hagytam ott őket. Alig távolodtam el Sarah suttogása azonnal utolért.
Sarah: Na ez érdekes volt!
Lonnie: Ahha... az biztos. Ahogy Angie mondta, van ebben a pasiban valami hátborzongató...
Dax az irodánkban ült az íróasztal mögött. Rám pillantott, majd felsóhajtott.
Dax: Az ég szerelmére, nem tudnád az érzéseidet kontrollálni? Legszívesebben kiugranék az ablakon ha a közelemben vagy!
Nye: Bocs! - vetettem oda.
Dax: Megtudtál valamit?
Nye: Lonnie azt mondta hogy kimerült és pár napig pihenni szeretne.
Dax: És most mi lesz?
Nye: Nem tudom. Azt hiszem megvárom a Culleneket. Talán lesz majd valami épkézláb ötletük.
Dax: Bírod őket, igaz?
Nye: Eléggé. - vallottam be. - Edward nagyon jó arc és a többiek is igazán kedvesek voltak.
Dax: És Rosalie gyönyörű...
Nye: Na igen... biztos... - mondta vállat vonva. A szőke lányt nem találtam szebbnek egyik fotómodellnél sem.
Dax: Mikor érkeznek meg? - kérdezte pár perc múlva.
Nye: Egykor száll le a gép. Jerome és kimegyünk eléjük a reptérre. Ti meg Ephraim-mal szemmel tartjátok Rob-ot.
Dax: Nem tudom mi lesz ebből... - mondta idegesen. Kinézett az ablakon. - Az időjárás nem túl kedvezően alakul.
Odakint szikrázóan sütött a nap. Tudtam hogy egy a Cullenek számára gondot fog okozni, de bíztam az előrejelzésben. A hangulatomhoz is jobban illett volna az esős idő.

És a meteorológia nem tévedett. Tizenegy óra után nem sokkal vastag, szürke felhők érkeztek és hamarosan monoton kopogással megérkezett az eső is. A napsütésre már csak az emlékeztetett hogy az aszfalt kesernyés szaggal párologtatta el az esőt. Így az utcán mintha köd gomolygott volna. Jerome és én a váróban ültünk. A gép persze késett az eső miatt, de most nem zavart hogy várnunk kellett, mert túlságosan sok minden kavargott a fejemben. Igyekeztem rendet rakni a gondolataim között.
Nem tudom mennyi idő múlva Jerome oldalba bökött. Felpillantottam. Először Carlisle-t láttam meg, baráti mosollyal közeledett felénk. Utána Bella és Edward is feltűnt, a többi ember lenyűgözött pillantásai sorfalában.
Miután túlestünk az üdvölésen, bepakoltunk a BMW X5-ös csomagtartójába, csak három bőröndjük volt.
A hazaúton elmondtam mindent ami az elmúlt két napban történt. Edward néha elmosolyodott, ahogyan a visszapillantóból láttam. Bella csendesen nézegetett a kocsi ablakából, Carlisle pedig magában elemezte a hallottakat.
Miután felvittük a csomagokat a lakásunkba, Carlisle azonnal rávetette magát az esetre, azaz Rob-ra. Megvizsgálta, kérdéseket tett fel neki. Néha egy hosszú pillantást váltott a fiával.
Carlisle: Egy kicsit aggódom, mivel fizikailag semmi tünetet nem látok. - ismerte be órákkal később.
Az ebédlőben ültünk. Ephraim, Jerome és Dax a szoba másik felében lévő konyharészben nevetgéltek. Vacsorát készítettek. Bella néha rájuk nézett, mivel ő jóval gyakorlottabb szakács volt, mint ők. Talán megment majd minket egy újabb félig nyers, de mégis elégetett gasztronómiai különlegességtől, amit Jerome nemes egyszerűséggel csak thai jellegűnek hív.
Elfordultam a szakácsoktól és ismét Carlisle-ra koncentráltam.
Carlisle: Egy kicsit nyugtalanít, hogy nem tudom mivel állok szemben. - ismerte be.
Rob: Egyszerűen nem tudom mi történik velem. - mondta vagy századszorra de egyre kétségbeesetten. Nem tudok aludni, az ételnek a szagát sem bírom, és folyton szomjas vagyok, akármennyi vizet megiszok a szomjúság nem múlik el. - mondta kétségbeesetten.
Carlisle sóhajtott és ismét a gondolataiba mélyedt. Mi pedig némán néztünk egymásra. A többiek nevetése bántóan hangos volt a csendben. Bella is visszajött, hang nélkül leült Edward mellé ás megfogta a kezét. Már épp rá akartam szólni Jeromeékra hogy kicsit vegyenek vissza a hangerőből, amikor Ephraim fájdalmasan felkiáltott.
Ephraim: Áuuuuaaaa! Te állat! - kiáltotta, majd táncolni kezdett, a kezét rázva. - Nézd meg mit csináltál?!
Jerome: Én?
Ephraim: Auuu!!!Meglöktél és elvágtam a kezem. - nyüszítetté. - Ömlik belőle a vér.
Bella villámgyorsan kiment a teraszra, míg Carlisle fejcsóválva felállt és elindult a konyha felé.
Carlisle: Megnézem a sérültet...
A dolgok ezután felgyorsultak. Ránéztem Edward-ra, aki Rob-ot bámulta. Rob szemei szomjasan és feketén csillogtak, egy szemernyi értelem nélkül. Edward felugrott, de Rob már egy ragadozó gyorsaságával elindult a konyha felé. Carlisle-nak még sikerült utána kapni és én is épp időben értem oda. Rob morogva, hörögve rángatta magát, miközben szemei Ephraimot követték, akit Jerome átcibált a másik szobába.
Rob hatalmasat rántott magán és kitépte magát a szorításunkból. Az ajtónak rontott, de Bella hirtelen ott termett mellette és lefogta.
Carlisle: Rob! Nyugodj meg! - próbálta észhez téríteni. - Nézz rám! Nézz rám, a szemembe! - mondta és megfogta Rob arcát.
Amaz még mindig vicsorgott, de már meg sem próbált kiszabadulni. Az értelem lassan visszatért a szemeibe és sokkal nyugodtabbnak tűnt.
Rob: Ok... azt hiszem jól vagyok. - mondta rekedt hangon. - Edward, nem szólnál a feleségednek, hogy fejezze be a karom pástétommá passzírozását?
Bella: Bocs, Rob! - mondta, majd lazított a szorításán, de nem engedte el.
Carlisle: A szemei... - mondta.
Ránéztem Rob-ra. A szemei ébenfeketék voltak.
Carlisle: Azt hiszem... jobb lenne ha kis betegünket sürgősen jól lakatnánk.
Dax: Mármint... vérrel? - kérdezte sápadtan.
Rob mohón nyelt egyet én pedig megborzongtam.

2010. január 12., kedd

20. Értelmetlen



A fürdőszobámban ülten. Az ajtót bezártam, a teraszt bereteszeltem, a bejárati ajtóra minden biztonsági zárat ráfordítottam. A telefon a kezemben, mellettem az egyetlen védekezésre alkalmas kés, ami fellelhető volt a konyhámban.
Úgy éreztem mintha egy horrorfilmben játszanék főszerepet. És talán így is van. Behunytam a szemem. Mély lélegzet... még egyszer... a kép hirtelen bevillant.A világító szempár. Majd eltűnt, üvegcsörömpölés és vége. A teraszajtó tárva-nyitva... csend... sötétség... hűs szellő lebbenti meg a függönyt, ami ettől pont olyan lesz mint egy kísértet... én pedig ott állok az összetört váza darabkái előtt...
Az első épkézláb gondolatom az volt hogy be kell zárkóznom. Majd felhívtam Robert-et, aki megígérte hogy 15 percen belül itt lesz. 17 perc telt el...
A csapból csöpögő víz szinte fülsüketítőnek tetszett. Cseppp... cseppp... lélegzet... cseppp... kopogás... felriadtam.
Angie: Ki az? - kérdeztem gyanakodva.
Robert: Én vagyok az Angie! Engedj be!
Kinyitottam a fürdőt, majd körülnéztem. Minden úgy volt ahogy hagytam. - Odaosontam az ajtóhoz majd kikukucskáltam. Tényleg Robert volt az.
Robert: Szia! Bocs hogy késtem... a portás alig akart felengedni. - magyarázkodott. - Jól vagy?
Angie: Mondhatjuk...
Robert: Elmondanád még egyszer hogy mi történt? Azt mondtad a telefonban hogy valaki a szobádban járt. Egy betörő?
Angie: Nem... én... fogalmam sincs hogy mi volt az...
Robert: A portás szerint semmi és senki nem járt a környéken. Még egy kóbor macska sem.
Angie: Nem képzeltem. Tényleg ott volt és engem bámult... a szemei zöldes arany fényben világítottak... és kirohant... kiugrott az ablakon...
Robert: Angie... én...
Angie: De hát így történt! - kiáltottam, amikor láttam hogy nem hisz nekem. - Ott volt! És összetörte a vázámat! - mutattam.
Robert: Lehet hogy csak álmodtad. - suttogta majd megfogta a kezemet.
Angie: És a váza?
Robert: A huzat...
Angie: Nem... - suttogtam. - Ott volt! - erősködtem.
Robert: Oh, Angie! - mondta kedves hangon. - Tudom hogy min mentél keresztül... az a sok szörnyűség amit tettek veled...
Angie: Nem vagyok őrült! - kiáltottam és ellöktem magamtól.
Robert: Hát persze hogy nem! Csak fáradt... - folytatta és közelebb jött. - És nem érzed magad biztonságban.
Angie: Nem...
Robert: De én itt vagyok... és itt is leszek, csak kérned kell! - súgta, majd átölelt. - Tudod hogy mit érzed irántad!
Angie: De nem hiszel nekem! - mondtam sértődötten és kibontottam magam az öleléséből.
Robert: Amit állítasz... annak semmi értelme. - mondta idegesen, miközben a teraszhoz ment. - Valami aminek zölden világító szeme van feljött a lakásodba, hogy téged nézzen... aztán kiugrott az erkélyről... Angie... ugye nem szedsz semmit? - kérdezte ijedten.
Angie: Tessék? - teljesen felháborodtam.
Robert: Tudom hogy Travis drogokat is adott neked...
Angie: Nem vagyok függő... és nem is voltam... és most szeretném ha elmennél! - jelentettem ki.
Robert: Ilyen állapotban nem hagyhatlak egyedül! - ellenkezett.
Angie: De igen! Menj el! Most! - jelentettem ki. Még mindig engem bámult. - Takarodj! - üvöltöttem. Pár másodperc múlva kisétált.
Nem tudtam mit tegyek. Ott álltam sírva és nem volt aki megvédjen, aki megvigasztaljon. Kihez fordulhatnék?
Hirtelen eszembe jutott. Lonnie-t hívtam. Álmosan szólt bele a telefonba. Gyorsan elhadartam neki mindent fulladozva a sírástól.
Lonnie: Ok... zárkózz be! - mondta. - Ott leszek hamarosan. - ígérte. Ha valami van hívj! Ne aggódj! Ott leszek!
Felsóhajtottam. Lonnie nem fog bolondnak nézni. Lonnie a barátom. Ő meg fog hallgatni. Ezeket bizonygattam magamnak. És a kép ismét megjelent előttem. Pont mint az álmomban... a farkas szemei... Nye szemei... A lélegzetem is elakadt.
Az agyam tompán kattogott. Nem lehet... ez túl megy mindenen ami ésszerű... lehet hogy Robert-nek van igaza és tényleg megbolondultam.

Lonnie volt az akire most szükségem volt. Elszörnyedve hallgatta a történetet. Minden négyzetméterét átvizsgálta a lakásnak, majd belekezdett az elméletek gyártásába.
Lonnie: Egy űrlény...
Angie: És mit akar tőlem? - kérdeztem és leraktam a teát amit Lonnie főzött nekem.
Lonnie: Megtermékenyített! - mondta elborzadva.
Angie: Ez igazán biztató! - morogtam.
Lonnie: Nem... nem hinném hogy ez történt. - rázta meg a fejét. - Egy szellem?
Angie: És a váza? A szellemek nem tudnak vázát leverni. Az az izé elmenekült...
Lonnie: Na igen... annyi biztos, hogy jobban megijedt mint te... lehet hogy már az óceánt is átúszta!
Angie: Lonnie... nem tartasz dilisnek?
Lonnie: Ugyan... itt LA-ban mindenki dilis... te sem jobban mint a többiek... vagy én... nekem például egy macska szelleme él a gardróbomban. - tette hozzá. Felhúztam a szemöldököm. - Nyávog akárhányszor új ruhadarabot veszek.
Angie: Szerintem csak a polc jelez hogy le fog szakadni! - jegyeztem meg.
Lonnie: Haha! Nagyon vicces!És a te kukkolós látogatód?
Angie: Az sem jobb...
Lonnie: Egyszer csak felriadtál és ott volt?
Angie: Nem... néhány napja kezdődött... kicsit több mint egy hete... amikor... aznap éjjel amikor az új PR csapat megjelent. - meséltem. Lonnie feszülten figyelt. - Úgy éreztem hogy valami vagy valaki figyel. Mintha valaki lenne a szobámban. És minden éjjel ezt érzem azóta.
Lonnie: Hihetetlen...
Angie: Tudom! - sóhajtottam.
Lonnie: Nem! Az a hihetetlen hogy csak most szóltál róla! - elégedetlenkedett.
Angie: Azt hittem csak képzelődök, hogy az idegeim felmondják a szolgálatot.De nem! Ez a valami itt volt... és most már biztos vagyok benne hogy minden éjjel itt van!
Lonnie: De nem bánt téged. - mondta halkan.
Angie: Mire célzol?
Lonnie: Lehet hülyén hangzik... de szerintem az az izé nem akar ártani neked. Úgy értem... lett volna rá lehetősége, de nem tette meg.
Angie: Nem... nem bántott. Csak nézett... nem csinált semmit csak nézett... - mondtam halkan. - Pont mint... - elhallgattam. Lonnie várakozón nézett rám, de nem fejeztem be a mondatot, csak megráztam a fejem és a tea után nyúltam.
De a fejemben a mondat teljes volt. És mégis értelmetlen...

2010. január 9., szombat

19. Végzetes hiba

Nincs mentség arra amit tettem. Felelőtlenség volt, egy iszonyatosan nagy hiba. És nem tudom hogy mi fog következni.
Tudtam hogy ma éjjel már nem fogok tudni aludni, azok után ami egy órája történt. A szokásos éjszakai kiruccanásomon voltam Angelina lakásában. Ez már a szokásommá vált és bármilyen önző dolog is, de képtelen vagyok lemondani róla. Imádom nézni őt miközben alszik. Néha csak tíz percet vagyok ott, máskor akár két órát is.
Arra hamar rájöttem, hogy ha eléggé éberen alszik, megérzi a közelségem. Felriad, körülnéz a szobájában, majd megpróbál visszaaludni. Ezt nem szoktam kivárni, mert fáj látnom ha másnap fáradt és elgyötört a rémálmok miatt amiket okozok neki. Így hát amint megrezzen, vagy a szívverése gyorsabb lesz, kiosonok a szobájából és belevetem magam az éjszakába.
Ma este is ez volt a terv, de a kíváncsiságom kis híján lebuktatott. Sőt lehet hogy le is buktatott. Egyszerűen nem bírtam őt ott hagyni, még akkor sem amikor forgolódni kezdett. Annyira szerettem volna tenni valamit... felébreszteni, megölelni, elringatni... hogy megnyugodjon, rájöjjön hogy semmi sem igaz abból amit álmodott.
Nem gondoltam hogy olyan hirtelen fog felébredni. Hirtelen felült az ágyában és egyenesen a szemembe bámult. Az arany fénnyel világító szemembe, mert én ostoba elfelejtettem kontrollálni az érzékeimet. És lebuktam. Azt nem tudom hogy pontosan mennyit látott belőlem, mert villámgyorsan kirohantam a szobájából. Azt is lehetetlenné téve, hogy az egész álomnak tűnjön, mivel sikerült levernem egy vázát, ami darabokra tört.
Nem tudom mi történhetett utána... mert meg meg sem álltam hazáig. De az emlékeimben ott izzott a kép, ahogy ijedtében a szájához kapja a kezét, mintha sikítani akarna, de túlságosan rémült hogy megtegye.
A többiek már rég aludtak, csak Rob volt fenn, aki folytonos álmatlansággal küzdött.
Rob: Mi történt? - kérdezte, amikor meglátta az arcom. - Úgy festesz, mint akit üldöztek.
Nye: Egy végzetes hibát követtem el. És azt hiszem Angelina halálra rémült tőlem.
Rob: Ó ne... ugye nem bújtál be mellé az ágyba? - kérdezte kétségbeesetten. - Vagy mi történt?
Nye: Meglátott... a szemem...
Rob: Ez baj. És... - gondolkozott egy darabig. - Csak a szemedet láthatta?
Nye: Kirohantam, körülbelül 5 másodperc alatt, de levertem egy vázát.
Rob: Mostanra biztosan totál kiborult szegény.
Nye: A dolgok kezdenek kicsúszni a kezemből... és félek hogy veszélybe sodortam őt is. - mondtam elkeseredve. Leültem Rob mellé a kanapéra.
A szemben lévő fotelben 5 vizesüveg sorakozott üresen.
Rob: Ewwwmmmm...
Nye: Hát ez meg mi? - mutattam rá.
Rob: Szomjas voltam.
Nye: Ennyire... de hát ez majdnem nyolc liter víz... Rob... jól vagy?
Rob: Nem tudom... valami nem stimmel.
Nye: Mikor aludtál utoljára? - kérdeztem idegesen.
Rob: Tegnap... előtt... múlt két napja.
Nye: A franca! - felugrottam - Miért nem szóltál?
Rob: Azt hittem elmúlik, de most még ez a folyamatos szomjúság is...
Nye: A többiek tudják? - kérdeztem.
Rob: Nem.
Nye: Beszélnünk kell a Carlisle-jal. - döntöttem el.
Így hát felhívtuk a Culleneket. Carlisle meghallgatta Rob tüneteit, de biztosat ő sem tudott mondani. De egy jó hírrel szolgálhatott. Mivel a meteorológia az elkövetkezendő 4-5 napra esős borult időt mutat Los Angeles-re, a doktor, Edward és Bella ide utaznak hogy meglátogassanak minket. Jasper-nek ugyanis sikerült megtudnia pár fontos dolgot, amiket nem szeretne telefonon elmondani.
Miután elköszöntünk úgy döntöttem hogy megpróbálok aludni. De a gondolataim úja és újra visszatértek hozzá. Vajon mit csinálhat most? Látom még valaha? Nem reménykedhettem...de a gondolat hogy elveszítem őt örökre, elviselhetetlennek tűnt.

2010. január 7., csütörtök

18. Félhomály


Nem tudom mit történt velem. Hol siklott ki az életem, mikor fordultak rosszra a dolgok... Már nem tudnám megnevezni a napot. Sokaknak talán ez csak egy üres nyafogás, mert mi okom lenne elégedetlenkedni az életemmel. Bizonyos értelemben ha ennél többet kívánnék magamnak az valószínűleg a legönzőbb dolog lenne a világon. De ezek csak külsőségek, olyan dolgok amiket a gyanútlan ember észrevesz, míg minden más fölött elsiklik a tekintete. Itt van egy gyönyörű, fiatal, gazdag lány, aki független és maga dönt az életéről. Mennyien álmodoznak arról hogy ilyen életet éljenek? Hány ember adnál el a lelkét is? Én is eladnám... ha érezném hogy lenne. De már nem hiszek benne. Ha volt is valaha, akkor elpusztították azok az emberek, akiknek naivan a kezükbe adtam, akikre a jövőmet akartam építeni, akikre számítottam.
Törni, zúzni, üvölteni szeretnék. Kibújnék a bőrömből, elrohannék magam elől... Bármit, csak ne kelljen ebben a testben élnem. Olyan... mintha láthatatlan bilincs tartana fogságában. Mások szemében szabad, önmagam számára rab.
Hogy tudná az önállóan élni az életét, önálló döntéseket hozni, akit világ életében irányítottak és arra neveltek, hogy másokra hagyatkozzon, felelőtlen legyen.
Mint a fogoly, aki annyi éven át raboskodott börtönében, álmodva a szabadság ízéről, a napfényről. Aztán amikor ledobhatja láncait, mit tesz? Sötét szoba rejtekében bujkál, mert nem tudja mit kezdjen a szabadsággal, ami a vállára szakadt. A döntések súlyával, a felelősség nyomasztó érzésével.
Ez vagyok én. Azt tehetnék, amit akarok, még sohasem voltam ennyire szabad. Mégsem élek a lehetőséggel, mert nem tudom hogy kezdjek hozzá. Hogy legyen szabad, akit rabnak neveltek. Hogyan lázadjon az, aki a szabályok rabszolgája? Lehetetlen...
És most olyan vagyok, mint egy kicsi lány, aki arra vár hogy a papája kézen fogja. Holott előtte mindent megtett, hogy elszakadhasson attól a kéztől, hogy kitépje magát a szorításból.
Visszanézve az gyermekkorom szépnek tűnt. Gondtalan, nyugalmas, unalmas. Nem voltak barátaim, nem voltak ellenségeim, nem kellett harcolnom soha, mindent készen kaptam. Aki átlapozná a tinédzserkorom történetét azt hihetné, hogy egy újabb csöpögős amerikai tinifilm forgatókönyvét tartja kezében. Gazdag amerikai lány, szurkolócsapat kapitánya, jeles tanuló, a legszebb, mások által irigyelt, a fiúk kedvence. De figyelmesebben olvasva talán feltűnik, hogy sohasem volt szó nagy szerelemről, igaz barátságról...
Valójában nem voltam népszerű. Senki sem akart a barátom lenni, soha semmilyen sztereotípiába nem illettem bele, mindenhonnét kilógtam. Nem voltak ellenségeim, de csak azért mert mindenki számára megközelíthetetlen voltam. Legalábbis ők azt hitték. Valójában csak különc. Mint a farkas báránybőrben, akiről mindenki tudja hogy nem az akinek adja magát, mindenki elkerüli.
De hogyan is tudtam volna önmagam lenni, amikor a tükörbe nézve én magam sem tudtam hogy ki is vagyok.
Egyszerűbb volt felvenni a maszkot amit készhez kaptam, mint megteremteni az igazi arcot, ami nem létezett. És most is nagy a kísértés, mert a maszk még mindig megvan, viszont az arcot még mindig csak homályosan látom és nem vagyok benne biztos hogy tetszene e egyáltalán ha előbukkanna a félhomályból.

Bármit is tettem ezek a gondolatok újra és újra felbukkantak, nappal, éjszaka, ha csak egy pillanatra is elgondolkoztam. És egyre erősebb lett a vágy, hogy valamit tegyek, valahogy magam mögött hagyjam az árnyékomat.
Amint kinéztem az irodám hatalmas ablakán, meglepett hogy odakint szikrázó napsütés van. Tavasz, a megújulás évszaka. És a szerelemé. A megújulás már elkezdődött a szerelem pedig...
A gondolatmenet megszakadt, mert kopogtak az ajtómon. Vettem egy mély levegőt.
Angie: Igen? - kérdeztem rekedtes hangon.
Nye: Szia! - lépett be. Legszívesebben bebújtam volna az íróasztalom alá. - Nem zavarlak? - kérdezte, majd rápillantott az asztalomon heverő magazinok kupacára.
Angie: Nem!
Nye: Csak hoztam neked néhány átnézni valót. Dax kérte hogy adjam oda. Kíváncsi a véleményedre.
Angie: Végre valaki. - suttogtam.
Nye: Tessék?
Angie: Semmi... én csak... - ráztam meg a fejem. Olyan furcsán nézett rám. Mint aki olvas a gondolataimban.
Nye: Nos... akkor én megyek. Bólintottam. - jó munkát! Mrs... - elszörnyedtem, mert tudtam hogy Rob elmondta neki Sarah megjegyzését. - Louboutin! - fejezte be mosolyogva.
Angie! Oh! - csúszott ki. A megkönnyebbüléstől azt hittem lebegni kezdek. - Még mindig nem értem mi a bajod a cipőmmel?
Nye: Igazából semmi.Tulajdonképpen mindig ilyet kellene hordanod. Melyik pasi ne örülne, ha a karjába pottyannál? - kérdezte. A szívem hatalmasat dobbant. - Különösen Robert! - tette hozzá.
Angie: Te... olyan fura vagy. - nyögtem ki.
Nye: Attól még lehetünk barátok. - mondta komolyabb hangon.
Ez az utolsó mondat még elalvás előtt is a fejemben zakatolt. Mit jelentett? Közelebb akar hozzám kerülni, vagy csak jelezni akarta hogy másra ne is számítsak? Bár tudnám...
Ilyen nap után furcsa is lett volna hogyha nem jön egy újabb rémálom. De ez most más volt. Egy újabb.
Sötét, baljós erdőben bolyongtam, a félhomály úgy borult a tájra mint egy sötét takaró. A csupasz fák, akár csontvázak meredeztek az égnek. Próbáltam kitalálni a sűrűből, de eltévedtem. És közben tudtam hogy valami üldöz, leselkedik rám. Sötét madarak röppentek fel kárálva és a szél titokzatos hangokat hozott magával. A köd gomolyogva tört előre, mintha el akarná nyelni a világot. A holdat felhők takarták el. És a félhomályból hirtelen villanva tűnt elő egy arany színű szempár. Engem nézett. De ez nem az ismerős tekintet volt, hanem egy ragadozóé... egy... farkasé...

2010. január 6., szerda

17. Stratégia

Persze egész nap Angelina járt a fejemben. Olyannyira hogy szinte hasznavehetetlen voltam. a reggel történteket nem állt szándékomban elmondani a többieknek, még akkor sem amikor rákérdeztek hogy miért vagyok olyan vidám. Aztán befutott Rob és telekürtölte az irodát, hogy Sarah Angelina-ról máris úgy beszél mint az én jövendőbeli feleségemről. Mintha bárki is hozzá akarna menni egy ilyen szörnyszülötthöz.
Így hát jobbnak láttam ha elmesélem a srácoknak a dolgot, mielőtt valaki mástól tudják meg kicifrázva.
Jerome: Ezek szerint eddig tartott a nagy ellen hadjárat? Megadod magad?
Nye: Ezzel mire célzol?
Dax: Gondolom arra hogy nem akarod tovább távol tartani magad Angie-től. - mondta.
Nye: Igen, azt hiszem így van. - ismertem be kis idő múlva.
Jerome: Rástartolsz a csajra?
Nye: Nem. Épp ellenkezőleg. Én leszek a legkihálhatatlanabb,legpimaszabb alak a világon. Akkor majd távol marad tőlem.
Ephraim: Nem értem hogy miért kell ekora drámát csinálni az egész megbélyegződés dologból. Na és ha ő neked az igazi? Én a helyedben örülnék, hogy megtaláltam a nagy őt!Te meg mindent megteszel hogy elriaszd magadtól... - mondta felháborodva. - Baromság!
Nye: Neked tényleg annyi eszed van mint egy amőbának! - fújtam dühösen. - Hát nem érted milyen veszélyes ez az egész? Az élete kerül veszélybe ha a közelemben van! És nem csak miattam hanem a vámpírok miatt. Megéreznek engem. És mi lenne ha az egyik a szagom alapján eltalálna Lina lakásához? És éppen megszomjazna? - kiabáltam.
Jerome: Lina? Te már becézed őt?
Rob: Súlyos az eset! - tette hozzá nevetve.
Nye: Ti ezt az egészet úgy fogjátok fel mint valami kalandot. Pedig valójában mindenkire veszélyt jelentünk, aki a közelünkben van. Mindaddig amíg nem tudjuk hogy mik vagyunk nem szabad kockáztatnunk.
Dax: Igaza van. És ne felejtsétek el mit mesélt Carlisle a Volturi-ról. Ha egy ember tudomást szerez a vámpírokról, annak meg kell halnia.
Rob: Van más mód is...
Nye: Nem!Azt nem hagynám soha! - ellenkeztem. Az agyamban azonban ott ragadt a kép Angelina-ról vörös szemmekkel és hófehér bőrrel.
Jerome: Na jó! - sóhajtott. - Nekem ez kezd uncsi lenni. És különben is? Egyáltalán nem biztos hogy Nye tetszik Angie-nek? Lehet hogy nem is vagy az esete. Lehet hogy én jobban bejövök neki!
Nye: Eszedbe ne jusson! - mordultam rá.
Rob: Ez az! Vesszetek csak össze rajta! De nem hinném hogy egyikőtök is kellene neki. Csodálkoznék ha bárki is kellene neki... - fejezte be szomorúan.
Nye: Ezt meg hogy érted?
Rob: Tudjátok hogy elvált, ugye?
Dax: Persze.
Nye: Igen, mert nem engedte át a férjének az apja örökségét. - ismételtem el Jasper szavait.
Rob: Nem. - csóválta a fejét. - Sarah nekem elmondta hogy mi történt.
Jerome: Húha... valami izgalma sztorit szimatolok...
Rob: Izgalmasnak nem mondanám. Inkább iszonyúnak.
Ephraim: Mondd már el!!!
Rob: A férje sohasem szerette, csak a várható örökség miatt vette el. És folyamatosan megcsalta, már a nászútjukon is. Aztán ütötte, verte... megerőszakolta... bezárva tartotta a lakásukban. Éheztette... és közben nyilvánosan megalázta azzal hogy a szeretőjével mutatkozott. Akit teherbe is ejtett. Amikor Aneglina apja megtudta mindezt szívrohamot kapott. - fejezte be szomorú hangon.
Hirtelen keserű ízt éreztem a számban. Behunytam a szemem. Ez eszembe sem jutott. Mégis hogy lehet valaki ilyen szörnyeteg? Hogy tud valaki bántani egy ilyen kedves, törékeny lányt? Vad dühöt éreztem, szét akartam tépni azt az alakot, a vérét akartam látni a kezemen.
Dax: Jerome? - kérdezte tétován.
Kinyitottam a szemem. Jerome velem szemben állt. Remegett. A keze ökölbe szorult, az erek megduzzadtak a karján és a nyakén is. Nehezen szedte a levegőt, a szeme elhomályosult. Olyan vadul reszketett hogy az alakját sem lehetett már tisztán látni.
Rob: Hátra!
Ephraim: Átváltozik? Itt? Most? - kérdezte hisztérikusan.
Nye: Jerome! - kiáltottam! - Jerome higgadj le!
Rob: Majd én! - mondta és behunyta a szemét. Tudtuk hogy a visszájára akarja fordítani Jerome érzéseit. - Ok! Lélegezz! - suttogta behunyt szemmel.
Jerome lassan abbahagyta a remegést. Az izmai ellazultak, a tekintetébe visszatért az értelem.
Dax: Ez nem jó jel!
Nye: Lassan felébrednek benne az ösztönök. - mondtam elgondolkozva.
Jerome: Bocs... - mondta lihegve és izzadtan. - Én csak... annyira feldühített amit Rob mondott. Úgy éreztem felrobbanok.
Ephraim: Engem is feldühített, mégsem akarok farkassá változni!
Rob: Belőled maximum egy kőre pisilő, nyüsszögő kiskutya lenne!
Ephraim: Nagyon vicces vagy! - mondta sértődötten, miközben a többiek nevettek.
Én nem tudtam nevetni. Azok után hogy megtudtam Lina múltjából ezeket a szörnyű dolgokat. Vajon szerette a férjét? Annak ellenére is amit tett? A szomorúságát ezek szerint a viszonzatlan szerelem táplálja? Még belegondolni is kín volt, hogy a lány szerette azt az állatot, aki megverte és megalázta.
Elhatároztam hogy stratégiát váltok. Elérem hogy ne akarjon tőlem semmit. Miközben ott leszek mellette és megvédem őt. A barátja akarok lenni. Csak ennyit kaphat tőlem. De talán most éppen erre van szüksége.

2010. január 5., kedd

16. A megmentő

A napok kezdtek egybefolyni az éjszakákkal. Lassan nem tudtam már mikor álmodom és mikor vagyok ébren. A gondolataimat és álmait ugyanaz a személy uralta. A zöld szemű. Napközben az irodában folyton kerestem az alkalmat, hogy a közelében lehessek. Beszélni akartam vele, hallani akartam a hangját. De úgy vettem észre hogy kerül engem. Amikor tegnap este Lonnie-val és Sarah-val beszálltunk a liftbe, megjelent Dax és Jerome, mögöttük pedig Nye. Az első kettő beszállt mellénk, míg Ő inkább ott maradt, arra hivatkozva, hogy megvárja a többieket.
Kezdtem a függője lenni. Minden gondolatom vele volt kapcsolatos, még az álmaim is. Ami "felüdülést" jelentett a szokásos rémálmok között. Tulajdonképpen semmi különös nem volt az álomban, csak néztük egymást. A szeme pont olyan aranyzöld színben pompáztak, mint az első napon. Ennyi. És az álom minden este visszatért. Utána pedig rendszerint a régi álmom következett. Vízben fuldoklom de mégsem tudok meghalni. A testem lángol és egyre mélyebbre süllyedek. Ennek az álomnak már nem volt hatalma fölöttem. Mindig ugyanaz az álom volt. Semmi sem változott benne.
Továbbra sem voltam benne biztos hogy azon az éjjelen mi is történt valójában. Éjszakánként gyakran ébredtem arra a furcsa érzésre. Mint amikor tudod hogy valaki figyel. Amikor elmeséltem Natie-nak, persze nem vett komolyan.
Natie: Csak túl nagy rajtad a nyomás, ennyi. Ki vannak az idegeid.
Angie: Nem is tudom... annyira valóságos volt. - mondtam elgondolkozva.
Natie: Egyszer azt mondtad hogy nem hiszel a szellemekben és az ufokban. Vagy mostanában rászoktál a Szellemekkel suttogó-ra?
Angie: Bár tudnám mi van velem!
Natie: És mi a helyzet a pasikkal? Amikor ma felhívtam az irodádat, Sarah 10 percen keresztül ecsetelte hogy mennyire jó pasi a PR csapat főnöke. - mesélte vigyorogva. - És a többiek?
Angie: Nos Sarah biztosan beszélt neked Nye-ról.
Natie: Hát persze!Kiváló információ forrás a csaj! Jobb mint egy pletykalap! De én a te verziódra vagyok kíváncsi!
Angie: Nem sok mindent mondhatok, ugyanis semmi sem történt. Néha nézzük egymást, én majd elolvadok, ő meg bosszankodik ezen. Egyébként magasról tesz rám, még a jelenlétemet sem bírja elviselni.
Natie: Akkor próbálj a közelébe férkőzni. Beszélj a többi sráccal. Faggasd ki őket! - javasolta.
Angie: Próbálkoztam már Rob-nál, de csak annyit mondott, hogy Nye kicsit magának való.
Natie: Akkor ennyi? Feladod? - kérdezte csalódottan.
Angie: Fussak utána?
Natie: Dehogy is! Csavard el a fejét! Neked vannak a legdögösebb cuccaid az összes nőismerősöm közül. Dobd be magad! És ne hagyd hogy lerázzon.
Angie: Még azt sem tudom hogy akarom e ezt az egészet. - tétováztam.
Natie: Jaj, ne már. Nem gyászolhatod örökké a félresikerült házasságodat! Travis egy görény! Nála sokkal jobb pasik vannak a világon. Sőt, csak jobbak.
Natie: Nem erről van szó. Travis-en már rég túl vagyok. Nye az aki elbizonytalanít. Van benne valami... néha olyan félelmetes. Nem tudom megmagyarázni, de valami nincs rendben vele. Mintha lenne valami sötét titka.
Egész este ez járt a fejemben. Tudtam hogy a végére kell járnom a dolognak, mielőtt belevetném magam a hódítási projektbe. Jobb ha kiderül hogy pszichopata sorozatgyilkos, mielőtt még magamba bolondítanám. A gondolatra hisztérikusan nevetni kezdtem. A sofőr gyanakodva nézett bele a visszapillantó tükörbe. Hát igen, az én szerencsémmel tényleg lehet hogy egy sorozatgyilkos.
Másnap reggel egy piros nyakban kötős ruhát vettem fel fekete övvel és fekete Louboutin magassarkúval, amitől 10 centit nőttem és úgy festettem mint egy modell a kifutóról.
A sofőr egy sarokkal előbb kirakott és beszaladtam a Starbucks-ba hogy kávét és sütit vegyek a kis csapatomnak. Amikor beléptem a az épületre a lift ajtajára ki volt írva, hogy a legfelső 10 emelet aknáit éppen ellenőrzik, azért a lift nem megy végig, a többi utat a lépcsőn kell megtenni. Majdnem felsírtam.Ebben a cipőben? Még ha izzó parázson járnék az is kellemesebb lenne.
Szépen lassan haladtam a csúszós márványlépcsőn. Egyik kezemben a kávés tálcát egyensúlyoztam, a másik kezemben a táskámat és a sütis zacskót cipeltem.
Már csak két emelet volt hátra, amikor meghallottam hogy valaki szintén felfelé tart. Úgy döntöttem, hogy összekapom magam, mivel nem akartam, hogy az illető meglássa amint úgy araszolok felfelé, mint akinek összekötözték a lábait. Lendületesen elindultam felfelé, aminek az lett a következménye, hogy a 3. lépcsőfokon megakadt a cipőm sarka és elvesztettem az egyensúlyomat. Éreztem hogy el fogok vágódni, de ekkor valaki elkapott. Még csak a kávé sem borult ki.
Angie: Te jó ég! - nyögtem ki!A megmentőm felemelt és lerakott a lépcsőforduló biztonságos szigetére. Megfordultam és majdnem hanyatt estem... ismét. Nye volt az.
Angie: Hogy... - kezdtem, de bennem akadt a szó. A szemei ismét olyanok voltak mint az első napon. - Te kontaktlencsét hordasz?
Nye: Nagyon szívesen!
Angie: Tessék?
Nye: Hogy megmentettelek! - tette hozzá gúnyos mosollyal.
Angie: Jah, igen. Köszönöm!
Nye: Az a cipő kész életveszély. - jegyezte meg. - És ocsmány is!
Angie: Tessék? - kérdeztem felháborodva - Ezt valaki olyan mondja nekem aki úgy öltözködik, mint Michael Johnson? - vágtam vissza.
Nye: Talán Jordan! Magic volt a Johnson! - javította ki.
Angie: Szerintem ez teljesen mindegy! Ez a cipő egy Louboutin!
Nye: Ha az franciául katasztrófát jelent, akkor egyet kell értenem!
Angie: Hát tudod jobb volt, amikor nem szólaltál meg!
Nye: Szerintem meg az volt a jobb, amikor nem úgy öltöztél mintha Carrie Bradshow lennél!
Kezdtem egyre dühösebb lenni. Ennél az alaknál idegesítőbb, pimaszabb ember nincs a világon. Dühösen méregettem, amikor hirtelen eszembe jutott hogy az első kérdésemre nem válaszolt.
Angie: Kontaktlencsét hordasz?
Nye: Általában igen. - válaszolta, majd hirtelen megrezzent az arca.
Angie: Akkor ez az eredeti szemszíned? - döbbentem le.
Nye: Nem... ez... ez a kontaktlencse! - vágta rá. - Add azt ide és kapaszkodj meg a korlátban. - váltott témát és elvette tőlem a kávés rekeszt, majd elindult felfelé a lépcsőn.
Amikor felértünk az igazgatóság emeletére, Nye visszaadta a kávékat.
Nye: További jó gyakorlatozást a cipővel! - köszönt el.
Angie: Neked pedig jó kosarazást! - jegyeztem meg csípősen a kosarasmezre és a Nike cipőre célozva.
Nye elvigyorodott és pedig úgy éreztem hogy szivacsból vannak a csontjaim. Még sohasem láttam őt mosolyogni.
Nye: Majd később látjuk egymást!
Angie: Aha! - mondtam alélt hangon.
Bambán bámultam utána. Alig hogy hallótávolságon kívül került ott termett az oldalamon Sarah és Lonnie.
Sarah: Wiiiiiiii!!! - visította.Majdnem eldobtam a kávét. - Felkísért???
Angie: Hát... úgy is mondhatjuk!
Lonnie: Láttátok azt a mosolyt? - kérdezte olvadozó hangon.
Sarah: Aha! És az neked szólt! - jegyezte meg csintalan hangon.
Lonnie: Nekem? - kérdezte döbbenten.
Sarah: Még mit nem! Már így is túl sok jó pasiról derült ki hogy meleg! Nye-t nem adjuk! És Angie-ről beszéltem.
Angie: El is felejtheted! A pasi egy tuskó! Azt mondta a Louboutin-ról hogy ocsmány!
Lonnie: Mi? Hiszen ez szentségtörés!
Sarah: Mrs. Angelina Oakley... - próbálgatta. Rob éppen akkor futott be. Látszott az arcán hogy hallotta a megjegyzést.
Rob: Csá! - vetette oda, majd vigyorogva az irodájuk felé vette az irányt.
Angie: Kössz szépen Sarah!
Sarah: Bocsi! - húzta össze magát. - Gondolod hogy elmondja neki?
Lonnie: Tuti!
Angie: A mai nap is csodásan indul! - sóhajtottam, majd Lonnie kezébe nyomtam a kávét és a sütiket.
Úgy döntöttem hogy ma már nem akarok Nye szeme elé kerülni.

15. Kísértés

Egy hét telt el azóta, hogy megismertem Angelina-t. Eleinte nem akartam elhinni, amit Jacob Black mondott. Az egész megbélyegződés dolog olyan valószínűtlennek tűnt.Még akkor is ha a farkasoknál ez gyakori volt, én nem tudtam elhinni hogy velem is megtörtént.
Miután az első éjjel "betörtem" Angelina lakásába és halálra ijesztettem szegényt,elhatároztam hogy nincs itt több keresnivalónk, a legjobb lesz, ha felszívódunk. Elmondtam a többieknek is az álláspontomat, de nem értettek velem egyet. Sokáig vitatkoztunk, végül Edward győzött meg hogy maradjak. Dax hívta fel, amikor eldöntöttem hogy én mindenképpen lelépek.
Aztán rájöttem hogy ezt nem tehetem meg a családommal. Merthogy bizonyos értelemben azok voltak számomra.Sorstársak.
Reggelre elhatároztam, hogy Angelina Casiraghy nem állhat az utamba, nem befolyásolhat és pláne nem fog a rabszolgájává tenni.
Szilárd elhatározásom persze azonnal megdőlt, amikor belépett az irodánk ajtaján.Olyan szívszaggatóan gyönyörű és törékeny volt. A szemében annyi fájdalommal, makacssággal és titokkal. Tudtam hogy soha többé nem leszek képes elszakadni tőle. De azzal is tisztában voltam, hogy nem szabad közel engednem őt magamhoz.
Ezután minden nap igyekeztem elkerülni őt. Nem néztem rá, nem mentem még a közelébe sem. Nem beszéltem ha ő is hallhatta.
Szerettem volna láthatatlanná válni a számára és nem csak a képességem által. A dolgok viszont éppen a visszájára sültek el. Egyfolytában magamon éreztem a kutató pillantását, mintha érezné hogy valami nem stimmel velem. És ez csak még nehezebbé tette a dolgokat.
Esténként, amikor a város elcsendesedett, bemásztam a lakásába és néztem ahogy alszik. Ám amint forgolódni kezdett, azonnal eljöttem. Nem akartam ismét megijeszteni, ahogy első éjjel.
Ennek ellenére egyre megviseltebbnek tűnt. És Lonnie elmondta hogy rémálmok gyötrik. Tudtam hogy miattam van. Talán érzi a jelenlétemet és az elméje így próbálja meg figyelmeztetni tudat alatt.
Ez a 6. érzék pedig nem csalt. Veszélyes vagyok. Az ismeretlen mindig veszélyes. És nekem még mindig csak elképzeléseim lehettek arról hogy mi is vagyok valójában.
A legnagyobb félelmem az volt hogy a bennem lévő vámpír elszabadul. Hogy ott állok majd Angelina ágya mellett vörösen izzó szemekkel és a vérét akarom majd.
Az első pár napban azért nem is mertem még csak az ágya közelébe se menni. A vágy miatt. Aztán később rá kellett jönnöm, hogy nem a vérére szomjazom, egyszerűen csak szeretném őt megérinteni. Hihetetlenül nehéz volt ellenállnom a kísértésnek.
Még napközben is, amikor annyi ember vett körül minket. Néha a tekintete elhomályosult, a keze ökölbe szorult és tudtam hogy egy fájdalmas emlékkel küzd éppen. Ilyenkor volt a vágy a legerősebb. Hogy a karomba vegyem, elvigyem egy helyre, ahol biztonságba van, ahol nem gyötrik fájó emlékek.
Tudtam hogy sohasem ölelhetem őt magamhoz. A legtöbbet Rob-tól kaphatta, aki képességei által a fájdalmát enyhíttette. Félelemből bizalom, fájdalomból boldogság. Bár így lehetett volna... A kísértés nagy volt... de a kockázat még nagyobb...