19. Végzetes hiba

Nincs mentség arra amit tettem. Felelőtlenség volt, egy iszonyatosan nagy hiba. És nem tudom hogy mi fog következni.
Tudtam hogy ma éjjel már nem fogok tudni aludni, azok után ami egy órája történt. A szokásos éjszakai kiruccanásomon voltam Angelina lakásában. Ez már a szokásommá vált és bármilyen önző dolog is, de képtelen vagyok lemondani róla. Imádom nézni őt miközben alszik. Néha csak tíz percet vagyok ott, máskor akár két órát is.
Arra hamar rájöttem, hogy ha eléggé éberen alszik, megérzi a közelségem. Felriad, körülnéz a szobájában, majd megpróbál visszaaludni. Ezt nem szoktam kivárni, mert fáj látnom ha másnap fáradt és elgyötört a rémálmok miatt amiket okozok neki. Így hát amint megrezzen, vagy a szívverése gyorsabb lesz, kiosonok a szobájából és belevetem magam az éjszakába.
Ma este is ez volt a terv, de a kíváncsiságom kis híján lebuktatott. Sőt lehet hogy le is buktatott. Egyszerűen nem bírtam őt ott hagyni, még akkor sem amikor forgolódni kezdett. Annyira szerettem volna tenni valamit... felébreszteni, megölelni, elringatni... hogy megnyugodjon, rájöjjön hogy semmi sem igaz abból amit álmodott.
Nem gondoltam hogy olyan hirtelen fog felébredni. Hirtelen felült az ágyában és egyenesen a szemembe bámult. Az arany fénnyel világító szemembe, mert én ostoba elfelejtettem kontrollálni az érzékeimet. És lebuktam. Azt nem tudom hogy pontosan mennyit látott belőlem, mert villámgyorsan kirohantam a szobájából. Azt is lehetetlenné téve, hogy az egész álomnak tűnjön, mivel sikerült levernem egy vázát, ami darabokra tört.
Nem tudom mi történhetett utána... mert meg meg sem álltam hazáig. De az emlékeimben ott izzott a kép, ahogy ijedtében a szájához kapja a kezét, mintha sikítani akarna, de túlságosan rémült hogy megtegye.
A többiek már rég aludtak, csak Rob volt fenn, aki folytonos álmatlansággal küzdött.
Rob: Mi történt? - kérdezte, amikor meglátta az arcom. - Úgy festesz, mint akit üldöztek.
Nye: Egy végzetes hibát követtem el. És azt hiszem Angelina halálra rémült tőlem.
Rob: Ó ne... ugye nem bújtál be mellé az ágyba? - kérdezte kétségbeesetten. - Vagy mi történt?
Nye: Meglátott... a szemem...
Rob: Ez baj. És... - gondolkozott egy darabig. - Csak a szemedet láthatta?
Nye: Kirohantam, körülbelül 5 másodperc alatt, de levertem egy vázát.
Rob: Mostanra biztosan totál kiborult szegény.
Nye: A dolgok kezdenek kicsúszni a kezemből... és félek hogy veszélybe sodortam őt is. - mondtam elkeseredve. Leültem Rob mellé a kanapéra.
A szemben lévő fotelben 5 vizesüveg sorakozott üresen.
Rob: Ewwwmmmm...
Nye: Hát ez meg mi? - mutattam rá.
Rob: Szomjas voltam.
Nye: Ennyire... de hát ez majdnem nyolc liter víz... Rob... jól vagy?
Rob: Nem tudom... valami nem stimmel.
Nye: Mikor aludtál utoljára? - kérdeztem idegesen.
Rob: Tegnap... előtt... múlt két napja.
Nye: A franca! - felugrottam - Miért nem szóltál?
Rob: Azt hittem elmúlik, de most még ez a folyamatos szomjúság is...
Nye: A többiek tudják? - kérdeztem.
Rob: Nem.
Nye: Beszélnünk kell a Carlisle-jal. - döntöttem el.
Így hát felhívtuk a Culleneket. Carlisle meghallgatta Rob tüneteit, de biztosat ő sem tudott mondani. De egy jó hírrel szolgálhatott. Mivel a meteorológia az elkövetkezendő 4-5 napra esős borult időt mutat Los Angeles-re, a doktor, Edward és Bella ide utaznak hogy meglátogassanak minket. Jasper-nek ugyanis sikerült megtudnia pár fontos dolgot, amiket nem szeretne telefonon elmondani.
Miután elköszöntünk úgy döntöttem hogy megpróbálok aludni. De a gondolataim úja és újra visszatértek hozzá. Vajon mit csinálhat most? Látom még valaha? Nem reménykedhettem...de a gondolat hogy elveszítem őt örökre, elviselhetetlennek tűnt.