27. Meglepő fordulat 2.

A többiek a kocsi mellett tétováztak. Valószínűleg nem tudták hogy bemenjenek e vagy megvárjanak. De lehet hogy csak kíváncsiak voltak mi fog kisülni ebből az egészből. Ami az illeti én magam is.
Azt hiszem Angie nem vette észre milyen feszült vagyok. Most biztosan totál idiótának tart, de legalábbis skizofrénnek.
Dax: Na? - kérdezte, amikor odamentem hozzájuk.
Nye: Mit na? - kérdeztem vissza kissé türelmetlenül.
Jerome: Nyugi már tesó! Dax csak arra kíváncsi hogy mi volt? Mit beszéltetek? Innét úgy tűnt hogy meg fogod csókolni...
Nye: Nem, arról szó sem volt... - füllentettem. - Menjünk, majd útközben elmondom.
Ephraim: Jerome úgyis hallott mindent! - mondta sértődötten.
Jerome: Naná, csak hallani akarom az ő szájából is! - ismerte be nevetve. Legszívesebben megfojtottam volna.
Nye: Megbeszéltük hogy együtt vacsorázunk.
Jerome: Khm-khm!
Nye: Jó... vagyis inkább én javasoltam. És ő nem ellenkezett.
Dax: Akkor ez egy randi?
Nye: Nem... csak egy közös vacsora! - javítottam ki. Túlságosan is tetszett nekem a gondolat hogy randizok Lina-val.
Ephraim: Rob mit fog szólni ha elmesélem neki!
Nye: Gondolod hogy érdekli? Szerintem semmire sem tud koncentrálni, aminek nincs köze a vérhez vagy vadászathoz.
Dax: De Carlisle azt mondta hogy a szervezete jól reagál az állati vérre!
Nye: Jah, lehet. De akkor sem szeretném ha emberek közelébe menne. Nem bízom benne! - vallottam be.
Éppen akkor léptünk be az épületbe, amikor Angie beszállt a liftbe. Mielőtt becsukódott volna a liftajtó, még küldtem neki egy széles vigyort. Úgy nézett rám vissza, mint aki nem hisz a szemének...
Amikor felértünk az irodánk szintjére és kiléptünk a liftből, Angie, Lonnie és Sarah a összedugták a fejüket és láthatóan elmélyülten beszélgettek. Nem volt nehéz kitalálni hogy miről. Abban a pillanatban hogy megláttak minket, vagy inkább engem, mind a háromba belefagyott a szó. A többiek kedvesen üdvözölték őket, én is így tettem.
Tudtam hogy már kellőképpen felbosszantottam Angie-t a mai napra, ezért egy szó nélkül követtem Daxéket az irodánkba. Odabent aztán nyugodtan hallgatózhattam. Persze kicsit bántott hogy a beszélgetés elejéről lemaradtam. Így már csak annyit sikerült megtudnom, hogy Lonnie és Sarah talán még Angie-nél is jobban le vannak döbbenve a fejleményektől.
Úgy tűnt Angie szánt szándékkal próbál engem elkerülni ma. Amint meglátott azonnal kitalált valamit hogy elkerülhessen a közelemből. Nem is tudta hogy számomra ez mennyire szórakoztató. Látni hogy a fejében sorakoznak a kérdések, hogy nem érti mi történik. Másrészt viszont majd elepedtem a kíváncsiságtól, hogy mit gondolhat. Vajon fél tőlem? Ez lenne a legkézenfekvőbb, hiszen arra már rég rájöttem hogy sejti valami nincs rendben körülöttem, valamit titkolok.
Délután rengeteget gondolkoztam, mérlegeltem és tervezgettem. Nagyon, nagyon nehéz volt meghozni a döntést hogy közel fogom engedni magamhoz Angie-t. És nem tudtam mi fog kisülni a dologból. Tudtam hogy nagyon lassan, araszolva szabad csak haladnom, nem fedhetem fel magam előtte. Vagy legalábbis nem azonnal.
A félelmem, hogy bántani fogom, most szinte elemésztett. Pánikhullámok öntöttek el és vagy tucatszor megfordult a fejemben hogy lemondod a mai estét és elrohanok, messzire tőle, hogy biztosan ne essen baja miattam. Éreztem hogy napról napra erősebb vagyok. Gyorsabb, rugalmasabb. És rájöttem hogy már napközben is láthatatlanná tudok válni az árnyékban, bár ezt az új tulajdonságomat, még nem sikerült tökélyre fejlesztenem. Viszont éjszaka már nem volt szükségem az árnyak rejtekére hogy el tudjak tűnni. Bőven elég volt ha besötétedett.
Ijesztő volt ahogy a testem átalakul valami ismeretlenné, ami egyrészt megrémít, másrészt lenyűgöz. Szabadnak éreztem magam, korlátok nélkül, határok nélkül. Viszont tudtam hogy vannak olyan határok amiket nem léphetek át, bármennyire csábítóak is.
Kétségbe ejtett hogy Angelina szeret engem. Ha nem viszonozná az érzéseimet sokkal könnyebb lenne, hiszen éppen elég saját magamat távol tartani tőle. Ahhoz végképp nincs már erőm hogy őt ellökjem magamtól. Próbáltam és nem megy. Meg tudom tenni, de szinte azonnal két kézzel kapok utána, hogy magamhoz húzzam. És nem bírom elviselni a fájdalmát. Pedig tudom hogy fájdalmat fogok neki okozni. Mert amit ő szeretne abból én semmit sem adhatok meg neki. Még egy futó érintés is végzetes lehet.
A másik legborzasztóbb dolog pedig az hogy előbb vagy utóbb el kell mondanom neki az igazat. És még a gondolattól is rosszul voltam. Ez a kedves, törékeny lány, aki annyit szenvedett, akit bántottak, gyötörtek, megaláztak és eldobtak, aki bizalommal a szívében fordul valakihez... és az a valaki egy szörnyeteg, aki a másodperc töredéke alatt kiolthatja az életét.
Kell lennie egy középútnak... hogy vele lehessek, anélkül hogy hagynám őt belépni az én világomba. De tisztában voltam vele hogy fel fog tűnni neki, én nem vagyok egyszerű ember. A kérdés csak az hogy mennyire fogja ez megijeszteni... vagy lesz e ideje megijedni egyáltalán... mert az is lehet hogy a lelepleződésem perce az ő halálának perce is lesz egyben...