23. Ez egy ilyen nap...

Már két napja ki sem mozdultam a lakásomból. Kezdtem úgy érezni magam, mint azok a szegény állatok az állatkertben, akik faltól falig mászkálnak, mert mást úgysem tudnak csinálni.
Átrendeztem a gardróbomat, és találtam néhány elfelejtett kedves holmit. Csőfarmer, Converse tornacipő, szegecses öv, Ed Hardy trikó. Amikor Európában éltem távol a anyám rendreutasításától, gyakran jártam ilyen cuccokban. Jó érzés volt, lélegezni lehetett bennük, úgy igazán, mint amikor érzed hogy szabad vagy.
Főztem. Igen, én. Egyedül. Na jó, igazából csak tésztát, ami egy kicsit nyúlósabb lett a kelleténél, de az üveges szósz egészen finom volt, így tulajdonképpen büszke voltam magamra.
Bepakoltam a mosogatógépbe és leültem a tévé elé. Mesét néztem, aztán egy brazil szappanoperát, amiben a főhősnő vak volt és nyomorék. Aztán átkapcsoltam a National Geographic Channel-re ahol ilyen tájban mindig természetfilmek mentek, amiket nagyon szerettem.
De villámgyorsan le is kapcsoltam a tévét, amikor rájöttem hogy a mostani a farkasokról szól. Összegömbölyödtem a kanapén és hagytam hogy a gondolataim immáron szabadon kanyarogjanak az útvesztőben, amibe két napja kerültem.
Tudtam hogy nem vagyok őrült és nem is képzelődtem. Akkor azon az éjjelen valami ott volt a szobámba, valami ami ember magasságú volt, egy farkas világító szemeivel és egy gepárd gyorsaságával. Valami... ami kiugrott a sokemeletnyi magasságból és beleveszett az éjszakába.
Lonnie megjegyzése gyakran eszembe jutott arról, hogy a látogatóm jobban félt tőlem mint én tőle, amit az is bizonyít hogy azóta egyszer sem éreztem a jelenlétét. Éjszaka éberen figyeltem, hallgatóztam, de mást nem lehetett hallani, csak a szél zúgását és az esőcseppek koppanását.Nem jött vissza...
Ma délután már nem esett, de komor szürke felhők ütöttek tanyát az égen, amitől az egész város piszkosnak és mélabúsnak hatott. Nem volt hideg, de ez korántsem az a hőmérséklet volt, amihez hozzá voltam szokva.
A kezem viszketett a telefon után, de tudtam hogy Lonnie és Sarah dolgoznak, Natalie pedig még suliban van. Kit hívhatnék fel, anyámat? Ezt az ötletet villámgyorsan elvetettem.
Unottan huppantam vissza a kanapéra és vagy századszorra kezdtem átlapozni az egyik magazint, amikor megszállt az ihlet. Egy kis vásárlástól biztosan jobb kedvem lesz. És különben is fényes nappal mi bajom eshet? Ugyan a sofőrnem szabadságot adtam, de egy kis séta nem is árt majd meg.
Újult erővel és lelkesedéssel rohantam be a szobámba hogy átöltözzek. Már éppen ki is találtam hogy melyik ruhámat veszem majd fel, amikor megakadt a szemem a takaros kupacba leszórt, dobozolásra ítélt holmikon. Felvettem a szegecses övet és egy bolond gondolat suhant át a fejemen, elmosolyodtam majd visszaraktam. Leemeltem a ruhát amit kinéztem magamnak, de a kísértés nem múlt el. Csak felpróbálom...
Néhány perc alatt már a tükör előtt illegettem magam a szűk farmerban,trikóban, szegecses övvel, lábamon a tornacipővel. Olyan nagyon fiatalnak éreztem magam, és hihetetlenül szabadnak.
Elővettem a fekete bőrkabátomat, majd gyorsan kifestettem magam egy picit, hogy mégse úgy nézzek ki mint egy 15 éves a nővére cuccaiban. Felkaptam a fekete táskámat és a dzsekit, majd beszálltam a liftbe.
Kicsit furcsa volt kimenni az utcára, különösen, miután Marvin a portás is úgy nézett rám, mintha nem hinne a szemének. Azonnal a belváros felé vettem az irányt, útközben bementem a kávézóba. Úgy számoltam hogy fél óra alatt odaérek, ezért bekapcsoltam az Ipodomat és teljes hangerőre állítottam a Pussycat Dolls-t.
Néhány perc múlva rájöttem hogy senki sem botránkozik meg a külsőmön és szerettem volna ha anyám most itt lenne mellettem. Azelőtt elhitette velem hogy ilyen holmikban az emberek undorodni fognak tőlem.
Hirtelen mosolyognom kellett, mire a szembe jövő pasasnak majdnem kiestek a szemei. Egész jóképű volt. De rögtön eszembe jutott egy másik jóképű pasi is. Igyekeztem nem gondolni rá, és az elmúlt két napban sikerült is. De most hirtelen szerettem volna látni őt, hallani a mély hangját. Vajon mit szólna ha így meglátna?
Izgatott lettem a gondolatra. És erős késztetést éreztem hogy holnap így menjek be dolgozni...

Sajnáltam Nye-t amiért ilyen helyzetbe került, és igazán együtt tudtam vele érezni. Ketten ültünk a kocsiban a ház előtt ahol Angelina lakott. Nem szólt semmit, és a gondolatait sem hallhattam, de tudtam hogy mit érez. Én is átmentem ezen. Nem volt olyan régen, amikor meg kellett küzdenie bennem a szörnyetegnek és szerelmes férfinak lányért akit szerettem. Legszívesebben azt tanácsoltam volna a barátomnak, mivel már régen annak tartottam, hogy fejezze be ezt a huzavonát és vállalja fel az érzéseit a lány iránt. Ha nem történik az Rob-bal, akkor minden bizonnyal meg is tettem volna. Ugyan én magam nem igazán hittem benne hogy Nye is vámpírrá fog változni, de fogadni azért nem mertem volna erre.
Rob már úton volt a testvéreimmel Forksba, ahol megpróbáljuk őt rendes vegetáriánus vámpírrá nevelni. Ha megtanulja uralni a szomjúságát, akkor tulajdonképpen kényelmesen élhet majd az emberek között. A napfénytől sem kell óvnia magát és a bőre hidegsége sem tűnhet fel senkinek, mivel tulajdonképpen a testhőmérséklete alig volt alacsonyabb mint egy átlag emberé.
Eleinte nem értettem hogy Nye minek cibált ide, aztán hamar rájött hogy azt szeretné ha kihallgatnám Angelina gondolatait. Ez persze nem volt könnyű, mivel még sohasem hallottam a hangját, de azért megtettem minden tőlem telhetőt.
Sokat nem kellett próbálkoznom, amikor a bejáratnál, tőlünk körülbelül 20 méterre felbukkant egy bőrkabátos, lófarkas lány. Nye közelebb hajolt, majd elnevette magát.
Nye: Ezt nem hiszem el! - csóválta a fejét.
A többiek gondolataiban láttam már Angelina arcát, de most alig ismertem fel. Hova lett a főnökasszony?
Nye: Vajon hova mehet így? - kérdezte még mindig mosolyogva.
Edward: Vásárolni megy, de előtt kávét vesz és zenét fog hallgatni. - mondtam. Nem volt nehéz meghallanom.
Nye: Szerinted hatalmas szemétség lenne ha követnénk?
Edward: Igen, az. Nagyon sunyi dolog. - mondtam fejcsóválva. Nye elvette a kezét a kormányról. - Mire vársz? Indíts!
Nye: Ok! De csak távolból!
Edward: Nem fog észrevenni és most már messziről is meg tudom őt hallani. - tettem hozzá, hogy megnyugtassam. A szívverése felgyorsult és nem tudtam volna megmondani hogy az idegességtől, vagy a lány látványától.
Tisztes távolból követtük őt és én pedig minden érdemleges gondolatát tolmácsoltam Nye-nak, aki leste minden szavamat.Nem olyan volt ez a lány mint amilyennek látszott. Első ránézésre úgy gondoltam Rosalie-val remekül megértenék egymást, de most már beláttam hogy inkább Bella-val lenne egy hullámhosszon. Szerette a szép ruhákat, de könyvekre is sokat gondolt, és a barátaira is.
Nye: Most mire gondol? - kérdezte, mivel már jó ideje nem mondtam semmit.
Edward: Rád. - mondtam egyszerűen. - És arra hogy mit szólnál ha látnád őt ebben a cuccban. És... hiányzol neki. Azon gondolkodik hogy holnap is így megy be az irodába, mert kíváncsi hogyan reagálnak az emberek. Főleg hogy te hogy reagálsz. Szeretné hallani a hangod és látni a mosolyod. És nem hiszi el, hogy a sima zöld a szemed valódi színe. - néztem rá. Nye szomorúnak tűnt.
Nye: Nem hittem volna hogy ennyit gondol rám. És így...
Edward: Ez elkerülhetetlen volt.
Nye: De veszélybe fogom őt sodorni...
Edward: Már úgysem tehetsz semmit! Szeret téged... és ezen nem hiszem hogy tudsz változtatni!
Nye: De igen! - mondta makacsul.
Nem szóltam semmit. Én is próbálkoztam ilyesmivel de hiába való volt. Vannak nők akik egyszerűen ragaszkodnak ahhoz ami nem jó nekik. Most mit lehet tenni...