21. Vérszomjas

Úgy mászkáltam fel alá a recepción mint egy mérgezett egér. Sarah néha lesújtó pillantásokat vetett rám, de én nem törődtem vele. Az órára pillantottam. Nyolc óra lesz 2 perc múlva. Mégis mire számítottam? Hogy majd bejön dolgozni mintha semmi sem történt volna tegnap éjjel? Mintha ismét csak egy rossz álom kísértette volna?
A lift csilingelése zökkentett ki sötét gondolataim medréből. Lonnie lépett ki belőle, talpig Gucci-ban, a kezében 2 kávé és sütis zacskó.
Lonnie: Szia Csillagom! - köszöntötte Sarah-t. - Itt van a mai dózis!
Sarah: Áh, éppen időben! - sóhajtott fel. - Köszi!Már majdnem elaludtam. - mondta egy bágyadt félmosollyal és nagyot kortyolt a papírpohárból. Lonnie idegesen babrált a pulton lévő virágdekorációval.
Sarah: És ő... nem? - kérdezte. Nos Lonnie biztosan tudta miről van szó, mert lassan csóválni kezdte a fejét.
Ekkor elszakadt a cérna. Nem bírtam tovább és odamentem a pulthoz.
Nye: Jó reggelt!
Lonnie: Hello! Azt hittem ma csak délután lesztek bent? - kérdezte gyanakodva.
Nye: Ewwwmmm... nos igen. Csak Dax és én jöttünk be. Beszélni akarunk Angelina-val. De úgy látom késik. - mondtam óvatosan.
Lonnie: Oh... hát az az igazság hogy Angie ma nem jön be.
Nye: Csak nem beteg? - kérdeztem nyugodt hangon.
Lonnie: Nem. - vágta rá gyorsan. - Csak kimerült.
Nye: Beszéltél vele? Mondott valamit? - tudtam hogy túllőttem a célon. - Úgy értem neked elmondta hogy mi a probléma?
Lonnie: Igen. De azt hiszem ez nem tartozik rád. - vetette oda. - Csak annyit mondhatok hogy pihenni akar és megkért hogy gondoskodjak arról, senki se zaklassa.
Nye: Otthon van? - kérdeztem. Láttam Lonnie-n hogy tétovázik.
Lonnie: Nem. - mondta óvatosan. - De most már többet nem mondhatok. - Ha üzenni szeretnél valamit, akkor én átadom neki.
Nye: Nem, nem fontos. - mondtam szórakozottan, miközben a gondolataim villámgyorsan cikáztak. Köszönés nélkül hagytam ott őket. Alig távolodtam el Sarah suttogása azonnal utolért.
Sarah: Na ez érdekes volt!
Lonnie: Ahha... az biztos. Ahogy Angie mondta, van ebben a pasiban valami hátborzongató...
Dax az irodánkban ült az íróasztal mögött. Rám pillantott, majd felsóhajtott.
Dax: Az ég szerelmére, nem tudnád az érzéseidet kontrollálni? Legszívesebben kiugranék az ablakon ha a közelemben vagy!
Nye: Bocs! - vetettem oda.
Dax: Megtudtál valamit?
Nye: Lonnie azt mondta hogy kimerült és pár napig pihenni szeretne.
Dax: És most mi lesz?
Nye: Nem tudom. Azt hiszem megvárom a Culleneket. Talán lesz majd valami épkézláb ötletük.
Dax: Bírod őket, igaz?
Nye: Eléggé. - vallottam be. - Edward nagyon jó arc és a többiek is igazán kedvesek voltak.
Dax: És Rosalie gyönyörű...
Nye: Na igen... biztos... - mondta vállat vonva. A szőke lányt nem találtam szebbnek egyik fotómodellnél sem.
Dax: Mikor érkeznek meg? - kérdezte pár perc múlva.
Nye: Egykor száll le a gép. Jerome és kimegyünk eléjük a reptérre. Ti meg Ephraim-mal szemmel tartjátok Rob-ot.
Dax: Nem tudom mi lesz ebből... - mondta idegesen. Kinézett az ablakon. - Az időjárás nem túl kedvezően alakul.
Odakint szikrázóan sütött a nap. Tudtam hogy egy a Cullenek számára gondot fog okozni, de bíztam az előrejelzésben. A hangulatomhoz is jobban illett volna az esős idő.

És a meteorológia nem tévedett. Tizenegy óra után nem sokkal vastag, szürke felhők érkeztek és hamarosan monoton kopogással megérkezett az eső is. A napsütésre már csak az emlékeztetett hogy az aszfalt kesernyés szaggal párologtatta el az esőt. Így az utcán mintha köd gomolygott volna. Jerome és én a váróban ültünk. A gép persze késett az eső miatt, de most nem zavart hogy várnunk kellett, mert túlságosan sok minden kavargott a fejemben. Igyekeztem rendet rakni a gondolataim között.
Nem tudom mennyi idő múlva Jerome oldalba bökött. Felpillantottam. Először Carlisle-t láttam meg, baráti mosollyal közeledett felénk. Utána Bella és Edward is feltűnt, a többi ember lenyűgözött pillantásai sorfalában.
Miután túlestünk az üdvölésen, bepakoltunk a BMW X5-ös csomagtartójába, csak három bőröndjük volt.
A hazaúton elmondtam mindent ami az elmúlt két napban történt. Edward néha elmosolyodott, ahogyan a visszapillantóból láttam. Bella csendesen nézegetett a kocsi ablakából, Carlisle pedig magában elemezte a hallottakat.
Miután felvittük a csomagokat a lakásunkba, Carlisle azonnal rávetette magát az esetre, azaz Rob-ra. Megvizsgálta, kérdéseket tett fel neki. Néha egy hosszú pillantást váltott a fiával.
Carlisle: Egy kicsit aggódom, mivel fizikailag semmi tünetet nem látok. - ismerte be órákkal később.
Az ebédlőben ültünk. Ephraim, Jerome és Dax a szoba másik felében lévő konyharészben nevetgéltek. Vacsorát készítettek. Bella néha rájuk nézett, mivel ő jóval gyakorlottabb szakács volt, mint ők. Talán megment majd minket egy újabb félig nyers, de mégis elégetett gasztronómiai különlegességtől, amit Jerome nemes egyszerűséggel csak thai jellegűnek hív.
Elfordultam a szakácsoktól és ismét Carlisle-ra koncentráltam.
Carlisle: Egy kicsit nyugtalanít, hogy nem tudom mivel állok szemben. - ismerte be.
Rob: Egyszerűen nem tudom mi történik velem. - mondta vagy századszorra de egyre kétségbeesetten. Nem tudok aludni, az ételnek a szagát sem bírom, és folyton szomjas vagyok, akármennyi vizet megiszok a szomjúság nem múlik el. - mondta kétségbeesetten.
Carlisle sóhajtott és ismét a gondolataiba mélyedt. Mi pedig némán néztünk egymásra. A többiek nevetése bántóan hangos volt a csendben. Bella is visszajött, hang nélkül leült Edward mellé ás megfogta a kezét. Már épp rá akartam szólni Jeromeékra hogy kicsit vegyenek vissza a hangerőből, amikor Ephraim fájdalmasan felkiáltott.
Ephraim: Áuuuuaaaa! Te állat! - kiáltotta, majd táncolni kezdett, a kezét rázva. - Nézd meg mit csináltál?!
Jerome: Én?
Ephraim: Auuu!!!Meglöktél és elvágtam a kezem. - nyüszítetté. - Ömlik belőle a vér.
Bella villámgyorsan kiment a teraszra, míg Carlisle fejcsóválva felállt és elindult a konyha felé.
Carlisle: Megnézem a sérültet...
A dolgok ezután felgyorsultak. Ránéztem Edward-ra, aki Rob-ot bámulta. Rob szemei szomjasan és feketén csillogtak, egy szemernyi értelem nélkül. Edward felugrott, de Rob már egy ragadozó gyorsaságával elindult a konyha felé. Carlisle-nak még sikerült utána kapni és én is épp időben értem oda. Rob morogva, hörögve rángatta magát, miközben szemei Ephraimot követték, akit Jerome átcibált a másik szobába.
Rob hatalmasat rántott magán és kitépte magát a szorításunkból. Az ajtónak rontott, de Bella hirtelen ott termett mellette és lefogta.
Carlisle: Rob! Nyugodj meg! - próbálta észhez téríteni. - Nézz rám! Nézz rám, a szemembe! - mondta és megfogta Rob arcát.
Amaz még mindig vicsorgott, de már meg sem próbált kiszabadulni. Az értelem lassan visszatért a szemeibe és sokkal nyugodtabbnak tűnt.
Rob: Ok... azt hiszem jól vagyok. - mondta rekedt hangon. - Edward, nem szólnál a feleségednek, hogy fejezze be a karom pástétommá passzírozását?
Bella: Bocs, Rob! - mondta, majd lazított a szorításán, de nem engedte el.
Carlisle: A szemei... - mondta.
Ránéztem Rob-ra. A szemei ébenfeketék voltak.
Carlisle: Azt hiszem... jobb lenne ha kis betegünket sürgősen jól lakatnánk.
Dax: Mármint... vérrel? - kérdezte sápadtan.
Rob mohón nyelt egyet én pedig megborzongtam.