24. Vérfürdő

Fáradtan de boldogan értem haza a vásárlásból, táskákkal felpakolva. Már besötétedett, ezért bezártam az ajtót és minden ablakot ellenőriztem. A terasz ajtót kétszer is. Azt nem mondanám hogy biztonságban éreztem magam, de nyugodtabb lettem egy kicsit. Gondoltam rá hogy megint áthívom Lonnie-t, de aztán összeszedtem magam. Nem vagyok már tíz éves kislány aki fél a sötétben!
Rendeltem egy pizzát, majd letusoltam és leültem olvasni. Éppen az üvöltő szelek felénél tartottam. Csak pár oldalt olvastam, de a könyv annyira lehangoló volt, hogy inkább félre raktam és bekapcsoltam a tévét.
Szerencsére éppen a Jóbarátok ment, ami mindig fel tudott vidítani. Húsz perc múlva a pizza is megjött, így tévézés közben meg is vacsoráztam.
Holnap mindenképpen be akartam menni az irodába, így este tízkor lefeküdtem, mert alaposan ki szerettem volna pihenni magam. Miközben arra vártam hogy elnyomjon az álom, csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Holnap láthatom őt! Csak most, hogy ez alatt a két nap alatt távol voltam, most értettem meg hogy már nem csupán arról van szó hogy tetszik nekem. Nem, ez már annál sokkal több. Nye az életem részévé vált.Nehéz volt úgy gondolni erre mint az "SZ" betűs szóra, de valahol a lelkem mélyén tudtam hogy ez az. Még akkor is ha egyszer, hónapokkal ezelőtt, egy szobába bezárva, felrepedt szájjal, bedagadt arccal, törött bordával megfogadtam hogy többé nem leszek szerelmes.
De ő nem Travis! És én sem vagyok már az a naiv lány. Felsóhajtottam. Olyan jó lett volna ha most itt van ő mellettem. Biztosan megint gúnyolná a Louboutin cipőmet, amit ma vettem. És az arany zöld szemei gonoszul villognának. És megvillantaná azt a szívdöglesztő ragadozó mosolyát. Mint amikor a farkas rávillantja az áldozatra a fogait.
Hirtelen elkomolyodtam. Valahogy ha Nye-ról gondolkozom mindig egy farkas jut eszembe. És ha a farkasokra gondolok, mindig az jut eszembe, ami két napja történt. Felültem a sötétben, de nem éreztem hogy bárki is lenne rajtam kívül a szobámban.
Visszafeküdtem, és tovább álmodoztam Nye-ról. Persze nem sokáig, mert néhány perc múlva elaludtam.
Sohasem szerettem a hideget és a havat, talán éppen ezért nem is álmodtam róla. De amit láttam az nagyon is valóságosnak tűnt, és a legfélelmetesebb talán éppen ez volt. Semmi álomszerű nem volt benne.
A hely ahol jártam teljesen ismeretlen volt számomra. Sűrű erdő, kopaszan meredező, hófödte fák. Csupasz lábbal vágtam át a fák között, de nem éreztem hogy fáznék, még annak ellenére sem hogy csak egy lenge fehér ruha volt rajtam. A csend szinte fülsüketítő volt. A hófödte tájon egyetlen madár sem röppent fel, semmi sem mozdult, még csak a szél sem fújt. Csak a hó hullott csendesen, beborítva mindent. Hátranéztem, de a lábnyomaimat már nem is láttam. Nem tudtam visszaforduljak e, de valami mintha hívott volna. Csalogatott, hogy menjek tovább. És akkor megláttam őt, pontosan velem szemben állt. Engem nézett. A szemei hipnotikusak voltak, aranyzöld színük akár egy bájital. Rám mosolygott és intett hogy kövessem. Nem is hezitáltam, úgy mentem utána akár egy holdkóros. Időről időre hátra nézett és bátorítóan rám mosolygott. Hát lehet ennek a mosolynak ellen állni? Ó nem, lehetetlen.
Furcsa émelyítő szag csapta meg az orromat, és a torkom égni kezdett. Megálltam és egy fának támaszkodtam. Nye is megállt.
Nye: Már nincs messze! - súgta.
Angie: Nem bírom tovább. Szomjas vagyok... - válaszoltam rekedten.
Nye: Gyere... - szólított.
Behunytam a szemem, hogy erőt gyűjtsek, és amikor újra kinyitottam ő már nem volt sehol. Megrémültem. Nem láttam a nyomait. Kiabálni kezdtem a nevét, de csak a visszhang volt a válasz. Aztán ismét megéreztem a szagot, ami égetni kezdte a torkomat. Átvágtam a sűrű bozóton és olyan látvány tárult a szemem elé... hogy az leírhatatlan volt. Egy lassan hömpölygő, színtiszta vérfolyam. A hóval borított erdő közepén. És a kedves hang ismét megszólalt.
Nye: Tessék... ez mind a tiéd! - súgta.
Keresni kezdtem őt de nem láttam. Aztán megpillantottam egy hófehér farkast a part túlsó felén. Hatalmas volt. Csukott szemmel hajolt a vérfolyó fölé. Olyan volt mint a borszakértők, akik a nedű illatát ízlelgetik. Megbabonázva figyeltem.
A farkas lassan felemelte a fejét, a szemei kinyíltak és én majdnem szörnyet haltam. Az Ő szemei voltak. Az aranyzöld szempár...

Másnap úgy éreztem magam mint egy kimosott-kifacsart citrom. Nagy nehezen kimásztam az ágyból és a tükörbe nézve majdnem felsírtam. A hajam össze vissza állt, a szemem kialvatlan volt és karikás. Gyorsan felhívtam a sofőrt, hogy hozzon egy kávét ha értem jön. Aztán beálltam a zuhany alá. A forró víz nagyon kellemes volt, ellazítottam az izmaimat és úgy éreztem a légzésem is sokkal jobb lett.
Miután a hajvasaló segítségével megszelídítettem a szénaboglyát ami ma reggel a fejem tetején tornyosult, kifestettem magam. Már kifejezetten emberi külsőm volt ezután. Perceken át tanakodtam a gardróbomban és próbáltam magamba elég bátorságot sulykolni, hogy felvegyem a "lázadó szerkómat" (ahogy magamban hívtam). Aztán végül elhatároztam magam. A hajamat leengedve hagytam, hogy mégse úgy nézzek ki mint egy gimis lány.
A sofőr még köszönni is elfelejtett annyira meglepődött a kinézetemen. Hát még a portás az iroda földszintjén. A lift csigalassúsággal haladt a szintek között. Amikor felértem a vezetőségre, vettem egy nagy levegőt, mielőtt kiléptem. Sarah-nak szó szerint megakadt a fánk a torkán, az egyik titkárnő pedig kis híján belezuhant egy pálmába, amikor meglátott. És be kell hogy valljam jól esett a reakciójuk.
Sarah: Angie? - kérdezte hitetlen hangon.
Angie: Igen, azt hiszem! - mondtam nevetve. - Jó reggelt!
Sarah: Neked is! Mondd mégis mi történt veled? felszedtél egy motoros kemény csávót? - kérdezte és ismét végigmérte a szerelésemet.
Angie: Nem, dehogy. Én csak... ki akartam próbálni valami újat.
Sarah: Ott jön Lonnie, ne fordulj meg. - súgta kuncogva.
Lonnie: Sarah, Angie még nem ért be? - kérdezte idegesen. - Hello, segíthetek? - kérdezte. Ránéztem. - Te jó ég! - kiáltotta.
Angie: Pszt! - csitítottam.
Lonnie: Tegnap egy szado mazo bárban buliztál és elhagytad a lakáskulcsod... legalábbis ez a legkézenfekvőbb magyarázat arra hogy miért jár a főnököm Chanel helyett szegecsekben, és bőrben... és még több szegecsben!
Sarah és én hangosan nevettünk. Lonnie pedig továbbra is úgy nézett rám, mintha legalábbis power ranger-nek öltöztem volna. Miután mindenki kiszörnyülködte magát, Sarah végre elmondta hogy Robert beszélni szeretne velem és a PR csapat egyik tagja beteg lett, egy Houston-i klinikára szállították.
Angie: Melyikük? - kérdezte rémülten.
Sarah: Nyugi, nem ő. - válaszolta. - Rob beteg. Vérmérgezés, vagy valami hasonló.
Angie: Hála Istennek! - sóhajtottam fel. - Vagyis... szegény! - tettem hozzá gyorsan.
Lonnie: Mr. Univerzum tegnap és tegnap előtt is itt toporgott a recepción. Téged várt. - mondta mosolyogva.
Angie: Nye? - kérdeztem. Alig akartam elhinni.
Sarah: Látnod kellett volna. Majdnem lerágta mind a tíz körmét, akárhányszor a lift megérkezett.
Angie: Nos... majd beköszönök hozzájuk. - mondtam komoly hangon. Nehéz volt leplezni a lelkesedésemet. - De most benézek Robert-hez.
Robert fel sem nézett, amikor beléptem az irodájába. Szorgalmasan írt valamit. Szőke haján megcsillant a nap, és nagyon jóképű volt. Úgy néztem rá, mint egy múzeumi műtárgyra, amit az ember szépnek talál, de azért nem vinné haza.
Angie: Jó reggelt! - köszöntem halkan.
Robert: Jó... reggelt! - fejezte be döbbenten. - Mi történt?
Angie: Ewwwmmm... semmi. Kellett volna történnie valaminek?
Robert: Azt hiszem igen, ha így nézel ki. Esetleg felcsaptál rocksztárnak?
Angie: Nem, de még bármi megeshet! - válaszoltam. - Sarah mondta hogy beszélni akarsz velem.
Robert: Ó igen!Foglalj helyet kérlek! - mondta udvariasan. Leültem. - Én csak, szóval elnézést akartam kérni a múltkori viselkedésemért! - mondta bűnbánó képpel.
Angie: Erre semmi szükség... - vágtam közbe, de nem hagyta hogy befejezzem.
Robert: De igen! Nagyon-nagyon bánom hogy nem hittem neked, és hogy azt kellett tapasztalnod, hogy nem számíthatsz rám. Pedig ez nem így van. Én mindig mellett akarok lenni!
Angie: Köszönöm Robert! Mindig is nagyra tartottam a barátságodat! - Kínos, kínos. Gondoltam magamban. Nehéz volt őt visszautasítani.
Robert: Barát... hát persze. - motyogta csalódottan.
Angie: Sajnálom... de...
Robert: Tulajdonképpen csak ennyit akartam.Nem tartalak fel tovább! - mondta gyorsan. Értettem a szóból és egy hang nélkül kimenekültem az irodájából.
Nem mondhatnám hogy nagyon elkeseredtem. Ahhoz túl izgatott voltam, hogy Robert összezúzott szíve miatt szomorkodjak. Megálltam a PR csapat irodája előtt. Lesimítottam a hajam, vettem két mély levegőt és bekopogtam. Szokás szerint Dax válaszolt.
Dax: Üdv a fedélzeten újra! - köszöntött vidáman. Ephraim és Jerome is elém siettek. De alig hallottam hogy mit mondanak. Nye az ablak előtt állt, telefonnal a kezében.
Jerome: Nye, rakd már le azt az átkozott telefont. A főnök visszajött. A barátnőddel máskor is tudsz csevegni! - kiabálta.
Nye: Ok szivem, most mennem kell, majd hívlak este... igen... én is téged... csáó!
Dax: Nézd ki van itt!
Nye: Nem vagyok vak! - mordult rá. - Szia! - köszöntött.
Angie: Ehmmm - az erőmből most csak ennyire futotta. Úgy álltam ott, mint akit pofon vágtak.
Nye: Még szerencse hogy nem divatcég vagyunk! - jegyezte meg, amikor végignézett rajtam. - Ez még a múltkori szerelésednél is borzalmasabb! - mondta csúfondáros hangon.
Hirtelen forró könnyek kezdték égetni a torkomat, felfelé tartottak egyenesen a szemeimbe. De nyeltem egyet és kihúztam magam.
Angie: Még szerencse hogy nem érdekel a véleményed! - vetettem oda nyersen. - Jerome? - fordultam oda a vigyorgó fekete sráchoz.
Jerome: Igen?
Angie: Beszélni szeretnék veled négyszemközt... lehet arról szó hogy velem ebédelsz ma?
Jerome: Ohhh... hát ő... - hebegte bizonytalanul.
Nye: Nem! - vágta rá. Dühösen rápillantottam. - Jerome... már elígérkezett nekünk.
Jerome: Bocsi!
Angie: Semmi baj, akkor vacsorázzunk együtt... - ajánlottam mézédes hangon. Nye gyilkos pillantást vetett rám. - A lakásomon! - kontráztam rá.
Jerome: Ok! - vágta rá, majd kicsit elbizonytalanodva nézett Nye-ra. Amaz elfordult és az ablakhoz ment. - Hánykor? - kérdezte.
Angie: Nyolckor. Sarah-tól kérd el a címem. - mondtam győzedelmes hangon. - Most megyek. Jó munkát uraim!
Sarkon fordultam és kimasíroztam a helységből. Az utam az irodámba vezetett, ahol berohantam a mosdóba és magamra zártam az ajtót. Úgy éreztem darabokra hullok szét. A forró könnyeket már nem lehetett visszatartóztatni és úgy folytak végig az arcomon, mint az olvadt acél. A szívem, amit vékony szálak tartottak össze most hirtelen sajogva lüktetett a mellkasomban. Erőtlenül rogytam a földre, miközben Nye szavai visszhangoztak a fejemben, ahogy a barátnőjétől búcsúzkodott.
Én ostoba... én naiv, szerencsétlen, ostoba! Már megint futóhomokra építettem mindent...