18. Félhomály

Nem tudom mit történt velem. Hol siklott ki az életem, mikor fordultak rosszra a dolgok... Már nem tudnám megnevezni a napot. Sokaknak talán ez csak egy üres nyafogás, mert mi okom lenne elégedetlenkedni az életemmel. Bizonyos értelemben ha ennél többet kívánnék magamnak az valószínűleg a legönzőbb dolog lenne a világon. De ezek csak külsőségek, olyan dolgok amiket a gyanútlan ember észrevesz, míg minden más fölött elsiklik a tekintete. Itt van egy gyönyörű, fiatal, gazdag lány, aki független és maga dönt az életéről. Mennyien álmodoznak arról hogy ilyen életet éljenek? Hány ember adnál el a lelkét is? Én is eladnám... ha érezném hogy lenne. De már nem hiszek benne. Ha volt is valaha, akkor elpusztították azok az emberek, akiknek naivan a kezükbe adtam, akikre a jövőmet akartam építeni, akikre számítottam.
Törni, zúzni, üvölteni szeretnék. Kibújnék a bőrömből, elrohannék magam elől... Bármit, csak ne kelljen ebben a testben élnem. Olyan... mintha láthatatlan bilincs tartana fogságában. Mások szemében szabad, önmagam számára rab.
Hogy tudná az önállóan élni az életét, önálló döntéseket hozni, akit világ életében irányítottak és arra neveltek, hogy másokra hagyatkozzon, felelőtlen legyen.
Mint a fogoly, aki annyi éven át raboskodott börtönében, álmodva a szabadság ízéről, a napfényről. Aztán amikor ledobhatja láncait, mit tesz? Sötét szoba rejtekében bujkál, mert nem tudja mit kezdjen a szabadsággal, ami a vállára szakadt. A döntések súlyával, a felelősség nyomasztó érzésével.
Ez vagyok én. Azt tehetnék, amit akarok, még sohasem voltam ennyire szabad. Mégsem élek a lehetőséggel, mert nem tudom hogy kezdjek hozzá. Hogy legyen szabad, akit rabnak neveltek. Hogyan lázadjon az, aki a szabályok rabszolgája? Lehetetlen...
És most olyan vagyok, mint egy kicsi lány, aki arra vár hogy a papája kézen fogja. Holott előtte mindent megtett, hogy elszakadhasson attól a kéztől, hogy kitépje magát a szorításból.
Visszanézve az gyermekkorom szépnek tűnt. Gondtalan, nyugalmas, unalmas. Nem voltak barátaim, nem voltak ellenségeim, nem kellett harcolnom soha, mindent készen kaptam. Aki átlapozná a tinédzserkorom történetét azt hihetné, hogy egy újabb csöpögős amerikai tinifilm forgatókönyvét tartja kezében. Gazdag amerikai lány, szurkolócsapat kapitánya, jeles tanuló, a legszebb, mások által irigyelt, a fiúk kedvence. De figyelmesebben olvasva talán feltűnik, hogy sohasem volt szó nagy szerelemről, igaz barátságról...
Valójában nem voltam népszerű. Senki sem akart a barátom lenni, soha semmilyen sztereotípiába nem illettem bele, mindenhonnét kilógtam. Nem voltak ellenségeim, de csak azért mert mindenki számára megközelíthetetlen voltam. Legalábbis ők azt hitték. Valójában csak különc. Mint a farkas báránybőrben, akiről mindenki tudja hogy nem az akinek adja magát, mindenki elkerüli.
De hogyan is tudtam volna önmagam lenni, amikor a tükörbe nézve én magam sem tudtam hogy ki is vagyok.
Egyszerűbb volt felvenni a maszkot amit készhez kaptam, mint megteremteni az igazi arcot, ami nem létezett. És most is nagy a kísértés, mert a maszk még mindig megvan, viszont az arcot még mindig csak homályosan látom és nem vagyok benne biztos hogy tetszene e egyáltalán ha előbukkanna a félhomályból.

Bármit is tettem ezek a gondolatok újra és újra felbukkantak, nappal, éjszaka, ha csak egy pillanatra is elgondolkoztam. És egyre erősebb lett a vágy, hogy valamit tegyek, valahogy magam mögött hagyjam az árnyékomat.
Amint kinéztem az irodám hatalmas ablakán, meglepett hogy odakint szikrázó napsütés van. Tavasz, a megújulás évszaka. És a szerelemé. A megújulás már elkezdődött a szerelem pedig...
A gondolatmenet megszakadt, mert kopogtak az ajtómon. Vettem egy mély levegőt.
Angie: Igen? - kérdeztem rekedtes hangon.
Nye: Szia! - lépett be. Legszívesebben bebújtam volna az íróasztalom alá. - Nem zavarlak? - kérdezte, majd rápillantott az asztalomon heverő magazinok kupacára.
Angie: Nem!
Nye: Csak hoztam neked néhány átnézni valót. Dax kérte hogy adjam oda. Kíváncsi a véleményedre.
Angie: Végre valaki. - suttogtam.
Nye: Tessék?
Angie: Semmi... én csak... - ráztam meg a fejem. Olyan furcsán nézett rám. Mint aki olvas a gondolataimban.
Nye: Nos... akkor én megyek. Bólintottam. - jó munkát! Mrs... - elszörnyedtem, mert tudtam hogy Rob elmondta neki Sarah megjegyzését. - Louboutin! - fejezte be mosolyogva.
Angie! Oh! - csúszott ki. A megkönnyebbüléstől azt hittem lebegni kezdek. - Még mindig nem értem mi a bajod a cipőmmel?
Nye: Igazából semmi.Tulajdonképpen mindig ilyet kellene hordanod. Melyik pasi ne örülne, ha a karjába pottyannál? - kérdezte. A szívem hatalmasat dobbant. - Különösen Robert! - tette hozzá.
Angie: Te... olyan fura vagy. - nyögtem ki.
Nye: Attól még lehetünk barátok. - mondta komolyabb hangon.
Ez az utolsó mondat még elalvás előtt is a fejemben zakatolt. Mit jelentett? Közelebb akar hozzám kerülni, vagy csak jelezni akarta hogy másra ne is számítsak? Bár tudnám...
Ilyen nap után furcsa is lett volna hogyha nem jön egy újabb rémálom. De ez most más volt. Egy újabb.
Sötét, baljós erdőben bolyongtam, a félhomály úgy borult a tájra mint egy sötét takaró. A csupasz fák, akár csontvázak meredeztek az égnek. Próbáltam kitalálni a sűrűből, de eltévedtem. És közben tudtam hogy valami üldöz, leselkedik rám. Sötét madarak röppentek fel kárálva és a szél titokzatos hangokat hozott magával. A köd gomolyogva tört előre, mintha el akarná nyelni a világot. A holdat felhők takarták el. És a félhomályból hirtelen villanva tűnt elő egy arany színű szempár. Engem nézett. De ez nem az ismerős tekintet volt, hanem egy ragadozóé... egy... farkasé...