20. Értelmetlen

A fürdőszobámban ülten. Az ajtót bezártam, a teraszt bereteszeltem, a bejárati ajtóra minden biztonsági zárat ráfordítottam. A telefon a kezemben, mellettem az egyetlen védekezésre alkalmas kés, ami fellelhető volt a konyhámban.
Úgy éreztem mintha egy horrorfilmben játszanék főszerepet. És talán így is van. Behunytam a szemem. Mély lélegzet... még egyszer... a kép hirtelen bevillant.A világító szempár. Majd eltűnt, üvegcsörömpölés és vége. A teraszajtó tárva-nyitva... csend... sötétség... hűs szellő lebbenti meg a függönyt, ami ettől pont olyan lesz mint egy kísértet... én pedig ott állok az összetört váza darabkái előtt...
Az első épkézláb gondolatom az volt hogy be kell zárkóznom. Majd felhívtam Robert-et, aki megígérte hogy 15 percen belül itt lesz. 17 perc telt el...
A csapból csöpögő víz szinte fülsüketítőnek tetszett. Cseppp... cseppp... lélegzet... cseppp... kopogás... felriadtam.
Angie: Ki az? - kérdeztem gyanakodva.
Robert: Én vagyok az Angie! Engedj be!
Kinyitottam a fürdőt, majd körülnéztem. Minden úgy volt ahogy hagytam. - Odaosontam az ajtóhoz majd kikukucskáltam. Tényleg Robert volt az.
Robert: Szia! Bocs hogy késtem... a portás alig akart felengedni. - magyarázkodott. - Jól vagy?
Angie: Mondhatjuk...
Robert: Elmondanád még egyszer hogy mi történt? Azt mondtad a telefonban hogy valaki a szobádban járt. Egy betörő?
Angie: Nem... én... fogalmam sincs hogy mi volt az...
Robert: A portás szerint semmi és senki nem járt a környéken. Még egy kóbor macska sem.
Angie: Nem képzeltem. Tényleg ott volt és engem bámult... a szemei zöldes arany fényben világítottak... és kirohant... kiugrott az ablakon...
Robert: Angie... én...
Angie: De hát így történt! - kiáltottam, amikor láttam hogy nem hisz nekem. - Ott volt! És összetörte a vázámat! - mutattam.
Robert: Lehet hogy csak álmodtad. - suttogta majd megfogta a kezemet.
Angie: És a váza?
Robert: A huzat...
Angie: Nem... - suttogtam. - Ott volt! - erősködtem.
Robert: Oh, Angie! - mondta kedves hangon. - Tudom hogy min mentél keresztül... az a sok szörnyűség amit tettek veled...
Angie: Nem vagyok őrült! - kiáltottam és ellöktem magamtól.
Robert: Hát persze hogy nem! Csak fáradt... - folytatta és közelebb jött. - És nem érzed magad biztonságban.
Angie: Nem...
Robert: De én itt vagyok... és itt is leszek, csak kérned kell! - súgta, majd átölelt. - Tudod hogy mit érzed irántad!
Angie: De nem hiszel nekem! - mondtam sértődötten és kibontottam magam az öleléséből.
Robert: Amit állítasz... annak semmi értelme. - mondta idegesen, miközben a teraszhoz ment. - Valami aminek zölden világító szeme van feljött a lakásodba, hogy téged nézzen... aztán kiugrott az erkélyről... Angie... ugye nem szedsz semmit? - kérdezte ijedten.
Angie: Tessék? - teljesen felháborodtam.
Robert: Tudom hogy Travis drogokat is adott neked...
Angie: Nem vagyok függő... és nem is voltam... és most szeretném ha elmennél! - jelentettem ki.
Robert: Ilyen állapotban nem hagyhatlak egyedül! - ellenkezett.
Angie: De igen! Menj el! Most! - jelentettem ki. Még mindig engem bámult. - Takarodj! - üvöltöttem. Pár másodperc múlva kisétált.
Nem tudtam mit tegyek. Ott álltam sírva és nem volt aki megvédjen, aki megvigasztaljon. Kihez fordulhatnék?
Hirtelen eszembe jutott. Lonnie-t hívtam. Álmosan szólt bele a telefonba. Gyorsan elhadartam neki mindent fulladozva a sírástól.
Lonnie: Ok... zárkózz be! - mondta. - Ott leszek hamarosan. - ígérte. Ha valami van hívj! Ne aggódj! Ott leszek!
Felsóhajtottam. Lonnie nem fog bolondnak nézni. Lonnie a barátom. Ő meg fog hallgatni. Ezeket bizonygattam magamnak. És a kép ismét megjelent előttem. Pont mint az álmomban... a farkas szemei... Nye szemei... A lélegzetem is elakadt.
Az agyam tompán kattogott. Nem lehet... ez túl megy mindenen ami ésszerű... lehet hogy Robert-nek van igaza és tényleg megbolondultam.

Lonnie volt az akire most szükségem volt. Elszörnyedve hallgatta a történetet. Minden négyzetméterét átvizsgálta a lakásnak, majd belekezdett az elméletek gyártásába.
Lonnie: Egy űrlény...
Angie: És mit akar tőlem? - kérdeztem és leraktam a teát amit Lonnie főzött nekem.
Lonnie: Megtermékenyített! - mondta elborzadva.
Angie: Ez igazán biztató! - morogtam.
Lonnie: Nem... nem hinném hogy ez történt. - rázta meg a fejét. - Egy szellem?
Angie: És a váza? A szellemek nem tudnak vázát leverni. Az az izé elmenekült...
Lonnie: Na igen... annyi biztos, hogy jobban megijedt mint te... lehet hogy már az óceánt is átúszta!
Angie: Lonnie... nem tartasz dilisnek?
Lonnie: Ugyan... itt LA-ban mindenki dilis... te sem jobban mint a többiek... vagy én... nekem például egy macska szelleme él a gardróbomban. - tette hozzá. Felhúztam a szemöldököm. - Nyávog akárhányszor új ruhadarabot veszek.
Angie: Szerintem csak a polc jelez hogy le fog szakadni! - jegyeztem meg.
Lonnie: Haha! Nagyon vicces!És a te kukkolós látogatód?
Angie: Az sem jobb...
Lonnie: Egyszer csak felriadtál és ott volt?
Angie: Nem... néhány napja kezdődött... kicsit több mint egy hete... amikor... aznap éjjel amikor az új PR csapat megjelent. - meséltem. Lonnie feszülten figyelt. - Úgy éreztem hogy valami vagy valaki figyel. Mintha valaki lenne a szobámban. És minden éjjel ezt érzem azóta.
Lonnie: Hihetetlen...
Angie: Tudom! - sóhajtottam.
Lonnie: Nem! Az a hihetetlen hogy csak most szóltál róla! - elégedetlenkedett.
Angie: Azt hittem csak képzelődök, hogy az idegeim felmondják a szolgálatot.De nem! Ez a valami itt volt... és most már biztos vagyok benne hogy minden éjjel itt van!
Lonnie: De nem bánt téged. - mondta halkan.
Angie: Mire célzol?
Lonnie: Lehet hülyén hangzik... de szerintem az az izé nem akar ártani neked. Úgy értem... lett volna rá lehetősége, de nem tette meg.
Angie: Nem... nem bántott. Csak nézett... nem csinált semmit csak nézett... - mondtam halkan. - Pont mint... - elhallgattam. Lonnie várakozón nézett rám, de nem fejeztem be a mondatot, csak megráztam a fejem és a tea után nyúltam.
De a fejemben a mondat teljes volt. És mégis értelmetlen...