38. Hárman

Bíztam benne, annyira bíztam benne hogy nem igaz. De abban a percben, amint a gép landolt Los Angeles repterén, átjárt az ismerős érzés. Ránéztem a mellettem ülő Max-re és tudtam hogy ő is érzi. Egy másik árnyjáró van a közelünkben.
Spencer szemei idegesen pásztázták a tömeget, amint kilépett a kijáraton.Meglepetten nyugtáztam, hogy magasabb és izmosabb lett mióta nem találkoztunk.
Max: Hány éves?
Nye: Csak 18... - feleltem és átvágtam a tömegen.
Spencer megállt előttem, én pedig nem tudtam mit mondjak. Ő ekkor szó nélkül megölelt.
Nye: Minden rendben lesz! - súgtam a fülébe.
Reszketett, az idegességtől nyirkos tenyerét időről-időre a farmerjába törölte. Körülnézett, mintha attól rettegne hogy mindenki őt nézi. Átéreztem a nyomorúságát.
Spencer: Ő ki? - kérdezte bizalmatlan hangon Max felé intve a fejével.
Nye: Barát. - feleltem egyszerűen. Max kezet nyújtott Spence-nek.
Max: Helo. A nevem Max! - mutatkozott be.
Spencer: Spence! - motyogta és kezet rázott Max-szel.
Nye: Menjünk, vegyük át a bőröndödet. - ajánlottam.
Spencer: Csak ennyi cuccom van! - a magasba emelt egy kisebb méretű sporttáskát.
Nye: Hát jó! Akkor menjünk hozzám. Majd rendelünk valami kaját.
Út közben Spence némán meredt a reggeli nyüzsgésben úszó városra. Tudtam hogy Max miatt nem meri szóba hozni a problémáit, és nem erőltettem. Ami azt illeti én magam sem tudtam hogyan kezdjek hozzá a beavatásához. Max-ben volt annyi tapintat, hogy nem kérdezett semmit. Időnként rám nézett, mintha arra várt volna hogy megszólaljak végre, de makacsul hallgattam. Olyan volt az egész mint egy utazás a pokolba.
A lakásom a legnagyobb jóindulattal sem volt otthonosnak nevezhető. A konyhában a bútorokon kívül csak néhány pohár és tányér hevert elmosatlanul, a nappali egyetlen berendezési tárgya egy kinyitható kanapé volt, a hálószobában szanaszét hevertek a kartondobozok, amelyekben a cuccaim voltak. A fürdőben pár törülközőn és a nélkülözhetetlen tisztálkodási cuccoktól eltekintve más nem volt. A padló vízben úszott, mert még zuhanyfüggönyt sem vettem.
Spencer arcán megdöbbenés tükröződött, amint körülnézett.
Spencer: Nye, mégis mi van Veled? - kérdezte aggódva. - Mindig te voltál a rendes-pontos, aki összehajtogatja a ruháit, és elmosogatja a szennyes edényeket. Ez a lakás egy katasztrófa. Még ágyad sincs!
Nye: Csak pár napja lakom itt. - védekeztem.
Spencer: Ő is itt lakik? - kérdezte Max felé intve.
Max: Nem, és "Ő" már megy is. Jobb ha kimaradok a balhéból. - mentette ki magát, majd rám nézett. - Ha segítség kell hívj nyugodtan!
Nye: Kössz! - feleltem. Megvártam amíg eltűnt a lépcsőfordulóban, majd bezártam a bejárati ajtót.
Spencer a kanapénak dőlve állt és a cipőjét bámulta. Vártam hogy megszólaljon, mert nem tudtam mit mondhatnék.
Spencer: Őrült vagyok? - kérdezte hosszú percek múlva. - Úgy értem, biztos hogy van valami bajom. - szavak megállíthatatlanul törtek belőle elő. - Hallom amit az emberek az utcán beszélnek. Szagokat érzek, több száz méter távolságból. Ha megvágom a kezem a seb percek alatt összeforr és nem is látszik. És... ha leugornék az ablakból egy karcolás sem lenne rajtam. - a hangja hisztérikusan csengett.
Lassan leereszkedett a földre és fejét a térdei közé nyomta.
Nye: Mikor? Úgy értem... mióta van ez így? - kérdeztem hogy mondjak valamit.
Spencer: Pár hete, talán egy hónapja. Fogalmam sincs. Azt sem tudom ma hányadika van. - nevetett idegesen.
Nem feleltem semmit. Spencer lassan felemelte a fejét és rám nézett.
Spencer: Nem tűnsz meglepettnek. - jegyezte meg. - Várjunk csak? Te pontosan tudod hogy mi a bajom, ugye?
Talpra ugrott és hozzám rohant majd megragadott a vállamnál fogva és a falhoz szorított. Az ösztöneimtől vezérelve láthatatlanná váltam, majd kicsúsztam Spence kezei alól és megragadtam. A földhöz szorítottam, majd újra láthatóvá váltam. Tudtam hogy a szemeim világítanak, de nem érdekelt hogy megrémül e vagy sem.
Nye: Tudom hogy mi a bajod. - feleltem, még mindig a földre nyomtam. - Ugyanaz mint nekem. És Max-nek.
Spence szóhoz sem jutott. Lassan elengedtem és leültem a falnak dőlve. Ő ott maradt a padlón fekve.
Spencer: Van rá valami... gyógymód? - kérdezte kisvártatva. Felnevettem.
Nye: Spence, ez nem egy betegség. Ez velünk született.A génjeinkben van. Talán Oliver és Darnell nem örökölték, talán nemzedékek óta szunnyadt a családunkban. De most itt vagyunk, te és én. Nevezhetjük átoknak, vagy adottságnak is, de bármelyiknek tartod úgysem tehetsz ellene semmit.
Spencer: Remek. És van neve ennek a mi kis "problémánknak"? - kérdezte és az oldalára fordult.
Nye: Árnyjáró. - feleltem. - Félig vámpír, félig vérfarkas.
Spencer hisztérikusan felnevetett.
Spencer: Vámpírok nem léteznek. És vérfarkasok sem!
Nye: De igen!
Spencer: Mutass egyet!
Nye: Akár többet is mutatok ha szeretnéd! - ajánlottam.
Spencer nevetése abbamaradt, mintha egy csapot zártak volna el. Felült és idegesen a hajába túrt.
Spencer: Mindent tudni akarok! Mindent! Attól a perctől kezdve hogy te átváltoztál, vagy akárminek is nevezzük azt, ami történt velünk. Mondj el mindent!Ne kímélj!
Felsóhajtottam és belekezdtem a legijesztőbb rémtörténetbe amit valaha hallottam. Az életem történetébe.
Még soha senkinek nem mondtam el ezeket a dolgokat így. Mindent, az összes történést egyben, nem csak az apró részleteket, nem egy adott dolgot hanem mindent. A kétségeket, hogy mi vagyok valójában. Az őrjítő reménytelen szerelmet, ami kicsúszott a kezemből és darabokra tört, mielőtt még beteljesült volna. A féltékenységet, ami lassan elpusztít belülről, amint látom hogy Angelina valaki másé lesz. És a többi fontos részletet ami átszőtte az agyrémet amiben élek. Rob, a született vámpír, Jerome az alakváltó párduc, Ephraim aki miattam vált kárhozottá, a Cullen család, a barátom Edward, mint a halálos ellenségem édestestvére, Max aki a semmiből bukkant fel, Adam aki elvett tőlem mindent, barátokat, a szerelmemet. Mindent. És végül, Lina. Lina, és csak Lina. Mert bármi történt is, igazából csak ő számított. A szerelmünk egy elvesztett játszma volt, és tudtam hogy nincs már visszavágó. Nincs visszaút.
Spencer: És a lány? Angelina? Ő... micsoda? Ha nem ember. Akkor ő mi?
Elgyötörten néztem rá.
Nye: Fogalmam sincs. Azt hiszem ő nem is tudja hogy valami baj van vele. A vámpír-hercege egészen biztosan nem világosította fel. De az az igazság hogy nem is igazán tudná. Mivel senki sem tudja mi Lina valójában. Senki. Még csak hasonlót sem láttunk soha.
Spencer: Hű... ez őrület.
Nye: Nem számít Spence. Már elvesztettem. Ő és az... - elharaptam az ocsmány szavakat, amikkel illetni akartam Edward öccsét. - Mindegy... őt választotta! Őt szereti! Hozzámegy feleségül!
Spencer: De hogy tudná átváltoztatni ha a csaj nem is ember. Mi történne vele? Lehet hogy valami mutáns szörnnyé változna, vagy lehet belehalna.
Nye: Hidd el én is tudom. És Adam is tudja. De nem számít neki. Ő csak Linát akarja. És meg is fogja kapni.
Spencer: És te hagyod? - kérdezte döbbenten.
Nye: Mindent megtettem már Spence. Könyörögtem, harcoltam, még el is raboltam egyszer. Kis híján hagytam magam megöletni, de semmi. Semmi. És tudod... most már azt gondolom hogy, ha ennyire szereti azt a csótányt, akkor legyen vele. Mellettem lenne talán 50-60 éve még. Mi az az örökkévalóságban mérve? Én már úgyis elvesztettem, teljesen mindegy hogy vámpír lesz, vagy Adam megöli... nekem már nincs beleszólásom többé.
Spencer: Mihez kezdesz akkor? - kérdezte szomorúan.
Nye: Ne tudom. Talán végzek mindegyikükkel. - feleltem keserűen. - Három árnyjáró pár vámpír és alakváltó ellen. Sima ügy lenne.


Adam úgy nézett rám mintha egy gyilkosságot vallottam volna be az imént. Hát ennyire szörnyű hogy gyereket akarok tőle?
Angie: Mondj valamit! - kérleltem.
Adam: Tudod hogy ez nem lehetséges... - felelte fájdalmas arccal. - Gyűlölöm magam amiért elveszem ezt tőled. - vallotta be. - Talán... valaki mástól... de hogy én... - a fejét csóválta.
Angie: Én tőled akarok gyereket! - makacskodtam.
Nevetséges hisztérikának éreztem magam.
Adam: Nem lehet!
Angie: De igen! Te is tudod. Edward és Bella...
Adam: Angie! Ők azt nem szánt szándékkal csinálták! Baleset volt és Bella majdnem belehalt. Te magad mondtad el ezt, nem emlékszel? Csak nem képzeled hogy kitennének ennek?
Nem feleltem. Pontosan tudtam hogy ezt fogja mondani. Úgy döntöttem egyelőre függőben hagyom a témát. Hozzásimultam és megcsókoltam a mellkasát, mire felsóhajtott.
Adam: Ezt nevezem gyors témaváltásnak! - jegyezte meg.
Felemelt, és a lábaimat a csípője köré kulcsolta, miközben mohón csókolni kezdett. Borzongató érzés volt, ahogyan hideg bőre hozzámért a langyos vízben. De én pont ezt a borzongást kívántam és akartam. Tökéletes volt, minden porcikája, minden tette, minden szava. Egy valóra vált álom volt. Az én valóra vált álmom.
Másnap reggel kábultan ébredtem a nagy forróságban. A vékony takarót minden bizonnyal már éjjel lerúgtam magamról és most meztelenül feküdtem az ágyban. Adam mellettem hevert, lazán az oldalán fekve, fejét a karjára hajtva. Ujjai az összekuszálódott hajamba túrtak. Mikor ránéztem az ajkai mosolyra szaladtak és közelebb húzódott hozzám.
Angie: Mennyi idő van? - kérdeztem álomittas hangon és fejemet a vállába fúrtam.
Adam: Dél múlt pár perccel. - felelte.
Angie: Istenem, bárcsak így élhetnénk életünk örökké! - sóhajtottam.
Adam: Nos még szerencse hogy nincsenek szomszédok! - jegyezte meg és a hangjában nevetés bujkált.
Elnevettem magam és lassan kimásztam az ölelő karjaiból.
Angie: Lezuhanyzom. Van kedved csatlakozni? - kérdeztem sejtelmesen mosolyogva.
Adam: Ez nem kérdéses! - felelte, és kecsesen felkelt az ágyból.
Meztelen testének látványától azonnal forrni kezdett a vérem. Szépséges volt, akár egy szobor, de túl tökéletes. Ilyesmit emberi kéz nem lenne képes alkotni. Megkerülte az ágyat és abban a pillanatban a nap sugarai beborították alakját, a bőre pedig vakító, szikrázó fénybe borult. Tátott szájjal bámultam, ahogyan felém közeledik.
Adam: Mit nem adnék, ha olvashatnék a gondolataidban! - sóhajtotta és betuszkolt a fürdőbe.
Zuhanyzás közben megbeszéltük, hogy este bemegyünk a közeli falucskába vacsorázni. Délutánra pedig kirándulást terveztünk a buja, vad őserdőbe ami körülvett minket. Kipakoltam a táskáimat, mert biztos voltam benne, hogy szúnyogriasztót is csomagoltam. Adam az ágyon feküdt, és a szanaszét dobált pipereholmik között kutatott. Kinyitotta, megszagolta őket, elolvasta a címkéjüket.
Adam: Bőrnyugtató. - motyogta. - Nyugtalan a bőröd? Az ember nem is hinné mire képesek a nők. - csóválta a fejét.
Én csak nyelvet öltöttem rá, miközben éppen könyékig túrtam az egyik bőröndben.
Angie: Megvan! - kiáltottam diadalmasan. - Befújom magam aztán mehetünk.
Bementem a fürdőbe és magamra spricceltem az átható citrom illatú permetet. Terepszínű sortot, barna trikót és túrabakancsot viseltem. Adam rendelte ezeket számomra, mivel tudta, hogy én nem tartok ilyen holmikat. A hajamat lófarokba kötöttem és már épp indulni készültem, amikor eszembe jutott, hogy be kell vennem a tablettáimat. Tegnap is kiment a fejemből és ha ma nem pótolom be, abból baj lehet. A mosdó mellett több üveg Evian sorakozott, az egyikből töltöttem egy pohárba, majd elővettem a kis gyógyszeres dobozkámat. Kivettem a két pirulát és a tenyerembe ejtettem őket, készen arra hogy lenyeljem. Ekkor kopogás hallatszott, és megijedtem. A pirulák kiestek a kezemből és legurultak a lefolyón.
Adam: Készen vagy Szivem? - kérdezte odakintről.
Angie: Igen, egy pillanat. - feleltem.
A tükörképem foglyul ejtett. "Mire készülsz Angie?" - kérdezte egy hang a fejemben. Úgy döntöttem nem foglalkozom vele.
Este farkaséhesen és hűvös zuhany után áhítozva vonszoltam be magam a házba. A testemet összecsípték a bogarak, amik ellen semmit sem használt a riasztó, és kétszer is elestem, az alattomosan indázó gyökerekben. A visszautat így Adam hátán tettem meg, aki rendkívül otthonosan mozgott a vadonban.
Adam: Kényelmesebb itt nekem, mint egy nagyvárosban. - felelte, amikor ezt megemlítettem. - Végtére is csúcsragadozó vagyok.
Angie: Én meg csúcsfáradt! - nyöszörögtem. Ő halkan nevetett.
Felfrissülve és tisztán sétáltam be a hálóba egy puha köntösben. Adam az ablak előtt állt. Tornacipőt, sötét farmert és fekete pólót viselt, ami kihangsúlyozta izmos vállait. Szívdöglesztően festett.
Angie: Szemceruza? - vontam fel a szemöldököm.
Adam: Gondoltam nem hozom zavarba a helyieket. - felelte. - Éppen elég lesz nekik hogy egy vámpír bukkan fel a békésnek vélt otthonukban. Hát még egy kifestett vámpír?
Angie: De ők nem tudják hogy vámpír vagy! - suttogtam.
Adam: Hát nem izgalmas? - suttogta vissza. - Biztos hogy el akarsz menni itthonról? Nem vagy fáradt?
Angie: Majd meghalok egy csirkés fajita-ért. - vallottam be.
Adam: Gőzöm sincs mi az, úgyhogy jobb ha sietünk. - kuncogott.
A kis város, Los akármicsoda, (a nevét jelző tábla éppen hogy elsuhant mellettünk) igazi melegágya volt a mexikói kultúrának. A régi épületek, a köves utcácskák, és a vidám cukorka színű házak teljesen elbűvöltek. Adam a kocsit bravúrosan kormányozta át a közlekedési szabályokra fittyet hányó gyalogosok, lovasok, és autósok között.
Egy kis pálmalevél-fedeles vendéglő előtt parkolt re, ami a városka főterén állt. a téren hatalmas tömeg volt, rengeteg turista a világ minden részéről. Az egészet megvilágították, és úgy tűnt valamiféle rendezvény van. Rengeteg bódé, sátor és árus sorakozott fel, valahol pedig egy mariachi zenekar játszott.
Bementünk az étterembe, ahol rajtunk kívül csak néhányan lézengtek. A bárpultnál néhány helyi férfi ült, az arcukra nyilvánvaló döbbent ült ki, amikor végigsétáltunk a helységen.
Adam: Ilyen nőt eddig csak a szappanoperákban láttak! - súgta a fülembe.
Pincér: Senor y Senora Masen por favor? - kérdezte udvarias hangon.
Adam: Si. - felelte és rám mosolygott.
Pincér: Kövessenek kérem. - mosolygott ránk, majd az étterem egy csendes sarkához vezetett minket. - Ez itt az asztaluk.
Adam kihúzta nekem a széket, majd ő maga is helyet foglalt. A pincér nyájasan ránk mosolygott.
Pincér: Mit hozhatok inni?
Adam: Drágám?
Angie: Ó, én egy pohár ásványvizet kérnék.
A háttérben az idősebb pultos nő a férfiakhoz hajolt, majd jól hallhatóan azt mondta nekik "agua". Erre kitört a hahotázás.
Angie: És még lesz doble tequila puramante! - tettem hozzá. A pincér elismerően bólogatni kezdett, majd Adam-hez fordult.
Adam: Ugyanezt! - kérte. - Hablas espanol mi amor? - kérdezte mosolyogva, miután a pincér eltűnt.
Angie: Csak egy kicsit. - vallottam be. - Ezek az emberek azt hiszik hogy a feleséged vagyok. Miért? - kérdeztem suttogva az asztal fölé hajolva.
Adam: Talán mert azt mondtam nekik, amikor lefoglaltam az asztalt. - suttogta vissza.
A pincér közben megérkezett az italokkal. Én csirkés fajitát rendeltem, Adam pedig burritot. A pincér fancsali képpel vette tudomásul hogy hozzá sem nyúlt az ételhez, amikor kijött hogy elvigye a tányérokat.
Pincér: Nem ízlett senor?
Adam: Volt egy kis problémám a helyi ivóvíz miatt. - füllentette.
Pincér: Vigyázzon jobban senor, nagyon veszélyes a csapvízből inni. - csóválta a fejét, majd elsietett a tányérokkal.
Angie: Hú degeszre ettem magam! - jelentettem ki.
Adam: Nem tudtam hogy szereted a mexikói ételeket. Ha hazamentünk veszek egy mexikói szakácskönyvet. - mosolygott.
Vacsora után sétálni indultunk a térre, ahol már kitört a fiesta. Láttam pár fiatalt, akik egy lementek egy pincehelyiségbe, ahonnét hangos zene szűrődött ki. Kérleltem Adam-et hogy menjünk le mi is táncolni, ám ő határozottan elutasította.
Angie: Ó kérlek, csak egyetlen egy számot táncoljunk végig! - erősködtem.
Adam magához húzott, és halkan a fülembe suttogott.
Adam: Hidd el akármeddig táncolnék veled, de nem itt és nem most. Nem kockáztathatok. A te véred ugyan nem vonz, de a többi emberé igen. És bezsúfolva egy levegőtlen helyre, katasztrófa lenne. - vallotta be.
Elszégyelltem magam amiért ez eszembe sem jutott.
Angie: Akkor hazamenjünk? - kérdeztem bűnbánó arccal.
Adam: Dehogy is! Maradjunk itt, nekem ez a zene jobban tetszik. - felelte és a táncparkett felé húzott. - Itt a szabad levegőn sokkal könnyebb.
Rajtunk kívül csak néhány szerényen öltözött pár ringatózott a kis fa deszkákból összetákolt tánctéren. Hirtelen kínosan éreztem magam az elegáns fekete Cavalli ruhám és a magassarkúm miatt, miközben a többi vendég pólót és sortot viselt, papuccsal.
Angie: Mindenki minket néz. - jegyeztem meg.
Adam: Mert gyönyörű vagy!
Gyengéden megcsókolt és magához húzott. Összesimulva táncoltunk a hold és a tarka lampionok fényében.

A kocsiban ültünk hárman, én a vezető-ülésben, Max mellettem, Spence pedig hátulról nyújtogatta a nyakát. Az iroda előtt parkoltunk, vártuk Angie-t. A kocsija nem volt itt, így arra számítottam hogy Adam hamarosan felbukkan a motorján.
Max: Egyáltalán bejött ma dolgozni? - kérdezte unott hangon.
Nye: Várunk. - jelentettem ki.
Újabb fél óra telt el, és lassan az össze alkalmazott kijött már az épületből. Csak néhány autó parkolt még itt. Már épp szólni akartam hogy bemegyek körülnézni, amikor begördült egy ismerős autó a parkolóba. Felismertem a vámpírt, aki vezette. Adam cimborája volt az.
Max: Láttad? - kérdezte halkan.
Spence: Ki ez?
Nye: Vámpír. És ellenség.
A kocsi közvetlenül a bejárat elé parkolt, az utolsó helyre. Pár pillanattal később az ajtóban megjelent Rob és Jerome. Vidáman nevetgéltek. David is kiszállt, mire én is kiugrottam. Max követte a példámat és Spence is kimászott, majd tétován megállt mellettünk.
Max Menjünk, csináljunk egy kis balhét! - ajánlotta és öklével a tenyerébe csapott.
Bólintottam, majd elindultunk a másik három felé. Három a három ellen. Egyenlő esélyek? Egy frászt.
Rob és a vámpír haverja vettek észre először minket. Rob arca egyértelmű döbbenetet sugárzott. Ekkor Jerome is hátranézett. Tisztán hallottam a szavait.
Jerome: Hát ezt nem hiszem el!
David: Hárman vannak. És... nem láttam őket! - kiáltotta döbbenten.
Aha, szóval a jövendőmondó vámpír nem lát át Spence-en. Jó tudni.
Nye: Hol van Lina? - kérdeztem köszönés nélkül.
Rob: Látom találtál magadnak új marionett bábut. - jegyezte meg.
Nye: Ő az öcsém. És nem feleltél a kérdésemre. - rávillantottam a szememet.
Rob: Hát jó. - vonta meg a vállát. - Angie és Adam elutaztak. Kettesben. Egy romantikus nyaralásra. - felelte és látszott hogy mekkora örömét leli a közlésben.
Jerome: Most biztosan meztelenül heverésznek a tengerparton és nevetnek a jó öreg Nye-on. - kontrázott rá.
Max neki akart rontani, de visszafogtam. Ez nem a megfelelő időpont. Láttam hogy David farkasszemet néz az öcsémmel. Ebben a pillanatban megjelent Lonnie és Sarah.
Lonnie: Nahát! Mi van itt? Kanbuli? - kérdezte kacarászva. - Ó! - megtorpant Max és Spence láttán. - Ők kik?
Nye: Az öcsém és egy barátom. - felelte. - Te tudod hol van Angelina? - kérdeztem.
Lonnie: Igen, Adam-mel elutaztak. - felelte derűs arccal.
Nye: Hová?
Rob: Ne mond meg neki Lonnie! - vágott közbe.
Sarah: Mi folyik itt? - kérdezte idegesen.
Mindenki hallgatott. Sarah szemei idegesen ugráltak köztem, Rob David és Spence között. Lonnie pedig Jerome-ot és Max-et figyelte.
Nye: Jobb ha megyünk.
Éreztem hogy az idegek pattanásik feszülnek és bármelyik percben kitörhet a harc. Nem akartam belekeverni az embereket is. De eljön még a mi időnk...