7. Összetörve

Fogalmam sincs hogy kerültem haza. Az első emlékem, miután az agyam ismét érzékelte a külvilágot, azt volt, hogy a fürdőszobában álltam a tükör előtt. Néztem azt a lényt, aki engem nézett. Ő én vagyok. Egy szörny. Aki akkor is öl, ha szeretni akar. Éreztem hogy megint el fogom veszíteni a fejem. Próbáltam uralkodni magamon, gondolkodni... de nem ment.
A mosdókagylónak támaszkodtam és farkasszemet néztem a tükörképemmel. Valami legbelül végleg eltört és tudtam hogy többé már nem vagyok az aki régen. Mindent elveszítettem. Nem maradt semmi Nye-ból. Nincs miért embernek lennie többé.
És Lina? Jajdult fel egy hang. Vele mi lesz? Mit mondasz neki? A fájdalom olyan erővel hasított belém, hogy kénytelen voltam leülni a fürdő kövére. A fejemet a térdemhez szorítottam és a kezeimmel a hajamba túrtam. Eszembe jutott, amikor Lina tette ezt számtalanszor. Az édes borzongás, ami végigfutott rajtam és a fantázia hogy akkor is ezt tenné, amikor szerelmeskedünk. A szám elé kellett kapnom a kezem, mert éreztem hogy ordítani fogok. Felkapaszkodtam a földről és ismét a tükörbe bámultam. Valamit tennem, valamit... megakadt a szemem Jerome hajvágó gépén. Ösztönösen cselekedtem. Néhány perc múlva a dús sötét hajam, már a csomókban hevert a mosdóban és a földön.
Olyan érzés volt, mintha magamból téptem volna ki egy darabot. Ezt szerettem volna! Darabokra tépni saját magamat, elégetni, megsemmisíteni. Ezt érdemelném.
Próbáltam gondolkozni. Eltüntettem az előbbi merényletem maradványait, majd kimentem a nappaliba. Csak most tűnt fel, hogy teljesen sötét van. Hallani lehetett a többiek egyenletes légzését, és ahogy Rob motoszkál a szobája ajtaja mögött. Mintha azon filózna, hogy kijöjjön e. Valószínűleg átvette az érzéseimet. Felsóhajtottam.
Nye: Rob! - suttogtam. Az ajtó halkan kinyílt.
Rob: Mi történt? - kérdezte suttogva. - Egészen meg... - elakadt a szava, amikor meglátott. - ...rémítesz. Hát te meg hogy nézel ki? Te jó ég... Nye!
Nye: Mi van? - kérdeztem ingerülten.
Rob: Mi történt?
Nye: Hogy mi történt? Az történt hogy az egész tetves életem nem ér semmit! Lina és én sohasem lehetünk együtt és Edward átvert. Javarészt semmi sem igaz abból, amit Kaiho mondott nekem az árnyjárókról. - hadartam.
Rob: Carlisle ötlete volt. - mondta vállat vonva, majd ijedten rám nézett. - Vagyis... lehet.
Nye: Mi? - kérdeztem és elindultam felé. - Mit beszélsz? - üvöltöttem.
Több ajtó is kinyílt és néhány pillanat múlva már Jerome és Leah is a szobában voltak, értetlenül pislogva ránk.
Rob: Én... mi... - dadogta és hátrálni kezdett.
Jerome: Nye...
Tudtam hogy valamit mond, de nem értettem, csak arra bírtam koncentrálni, hogy meg fogom ölni Rob-ot. Darabokra tépem.
Nye: Ti mind tudtátok... - mondtam keserű hangon.
Jerome: Nye... higgadj le egy percre és hallgasd meg amit mondani akarok.
Nye: Nem érdekel! - üvöltöttem és leráztam a vállamról Jerome kezét. - És te pedig... - Rob felé indultam, de Leah azon nyomban átváltozott és vicsorogva közénk állt.
Bútorok borultak fel és egy váza csörömpölve tört szét. Ekkor már Ephraim és Dax is megjelentek.
Rob: Mi csak jót akartunk... hogy te és Lina együtt lehessetek. - mentegetőzött.
Nye: Megölhettem volna! - üvöltöttem.
Dax: Nem, nem hiszem. Kaiho azt mondta hogy...
Nye: Nem érdekel mit mondott az az ostoba! Vele is végezni fogok... és a Cullen-ekkel is, és titeket is megöllek! - üvöltöttem.
Ephraim: És Lina-t majd a kettő között vagy után akarod kivégezni? - kérdezte cinikus hangon.
Ennyi elég volt. Rárontottam. Leah próbált megállítani, de félrelöktem és Jerome már későn ért oda. Ephraimot a szemközti falnak vágtam. Aztán éreztem Jerome morgását majd valami a húsomba vágott. A párduc karmai. Ekkor Leah is rám ugrott. Mindkettejüket lelöktem magamról, majd felugrottam.
A látvány sokkolt. Ephraim a földön feküdt, a fejéből ömlött a vér, a szájából és az orrából szintén. Dax mellette térdelt.
Dax: Eph... - kiáltotta. - Eph!
Közelebb léptem, de Leah elém ugrott. Hallottam, ahogy Ephraim szíve egyre lassabban ver, éreztem a vére émelyítő szagát, ahogy egyre nagyobb tócsában fojt szét a szőnyegen. Hirtelen Rob felnyögött mellettem. A kezét az orra és a szája elé tartotta és a szeméből könnyek folytak. Nem lehetett megmondani, hogy a fájdalomtól vagy az erőlködéstől.
Dax: Mit csináljunk? - kérdezte kétségbeesve.
Jerome: Be kell vinnünk a kórházba. - hátranéztem.
Jerome meztelenül állt a mögöttem.
Dax: Gondolod hogy tudnának segíteni rajta? - kérdezte most már zogogkva és az ölébe húzta Ephraim élettelen testét. - Haldoklik...
Nye: Rob... - suttogtam.
A többiek rám néztek. Láttam a szemükben a gyűlöletet és a vádat. Mostmár gyilkos vagyok.
Nye: Rob megmentheti. - suttogtam. Rob megrázta a fejét.
Dax: Úgy érzi nem képes leállni...
Nye: Majd mi leállítjuk. - ellenkeztem. - Rob... csináld! - sürgettem. Leah rám mordult.
Rob: Nem megy...
Jerome: Ez az egyetlen megoldás...
Dax: Már alig van pulzusa... - suttogta és ránézett Rob-ra.
Rob meredten bámulta a társunkat. Szólni akartam, üvölteni. Bármit... de tudtam hogy nem tehetek semmit. Aztán Leah hirtelen keservesen felnyüsszent. Nem tudom mit gondolhatott, de Rob megmozdult, majd odabotorkált Ephraim véres teste mellé. Dax elfordította a fejét.
Rob: Annyira sajnálom, testvérem! - súgta. Odahajolt Ephraim nyakához és megharapta.
Behunytam a szemem.
Jerome: Carlsile szerint több harapás kell, hogy a méreg gyorsabban terjedjen. - mondta.
Rob reszketett, de újra megharapta Ephraimot a karján és a mellkasán is. Utána hátraugrott és a fejét Leah bundájába fúrta. Hallottam hogy minden szívverés egyre gyorsul a szobában, az egyik szinte zakatolás volt, majd Ephraim felhördült és törött karját megmozdította. Újra hörögni kezdett és kinyitotta a szemét.
Odarohantam hozzá.
Nye: Vigyük be a szobájába! - rendelkeztem és óvatosan felemeltem.
Ő ekkor már fájdalmasan nyöszörgött és valamit mondani is próbált. Csak annyit bírtam kivenni, hogy "tűz". A többiek a nyomomban voltak, időközben Leah visszaváltozott és felkapott magára egy köntöst.
Leah: Át fog alakulni? - kérdezte.
Dax: Csaj így tudjuk megmenteni. - mondta szomorúan és rám nézett.
Én az ágy mellett térdeltem és Ephraim fejét simogattam.
Nye: Sajnálom... annyira sajnálom. - súgtam és éreztem hogy forró könnyek lepik el a szememet.
Pár óra elteltével Ephraim már üvöltött a fájdalomtól. Hallani lehetett ahogy a csontjai összeforrnak és látni, ahogy a sebek behegednek. Ott ültem mellette és hagytam hogy a kezemet szorítsa. Éreztem hogy a mobilom egyfolytában vibrál a zsebemben de nem törődtem vele.
Kicsit később hallottam hogy Rob telefonon beszélt Edward-dal. Hirtelen erős vágyat éreztem hogy kirohanjak és beleüvöltsek a fülébe. De az amit tettem Ephraim-ma,l visszatartott. Képes lettem volna megölni mindenkit akkor. És őt majdnem meg is öltem. Sőt... sokkal rosszabbat tettem vele.
Lina-ra is ez vár ha vele maradok. Mi lesz egyszer összeveszünk és feldühít? Ha nem bírok uralkodni magamon? Ha megölöm...
Felugrottam az ágy mellől. Leah a padlón ült és minden mozdulatomat követte a szemével.
Nye: Most... elmegyek.
Rob: Hova? - kérdezte, amint belépett.
Nye: Beszélnem kell Lina-val. - mondtam komor hangon.
Ephraim felüvöltött és Leah odasietett hozzá. Rob kínlódva nézett rá és rám.
Rob: Ne tedd... ne... van más megoldás is...
Nye: Nincs. - vágtam rá. - Túl szép volt hogy igaz legyen. Túl könnyű.
Rob: Bele fog halni...
Nye: Túl fogja élni.
Rob: Fogalmad sincs mennyire szeret téged! El sem tudod képzelni...
Nye: Olyasmit szeret, ami nem is létezik. Nye nincs többé. - mondtam élettelen hangon és kisétáltam a szobából.
Az éjszaka hűvös volt és a telihold fénye hidegen ragyogta be az utcát. A fejembe húztam a pulóverem csuklyáját és rohanni kezdtem. Bár elfuthatnék minden elől. Ekkor belém hasított egy gondolat. Ezt kell tennem. Elmegyek. Lina-nak is könnyebb lesz túltennie magát az egészen.
A teraszáról világosság szűrődött ki halványan. Megismertem a kis asztali lámpa fényét. Vajon mennyi idő lehet? Messze a távolban, az ég már pirosas fényben fürdött. Valami a torkomban egyre inkább nőtt és féltem hogy megint üvölteni fogok.
Meg kell tennem. Nagy levegőt vettem és felugrottam a falra, most utoljára.

Felriadtam. Valami zajt hallottam. Hirtelen fogalmam sem volt hogy hol vagyok és nem sokon múlt hogy le nem zakóztam a kanapéról, ahol elnyomott az álom. Kábán pislogtam körbe.
Angie: Nye... - súgtam álmosan. - Te vagy az? - kérdeztem.
Nye: Én. - válaszolta, majd kilépett az árnyékból.
Megijedtem. Annyira hogy sikoltani sem bírtam. Nye pulóvere és nadrágja csupa vér volt.
Angie: Mi történt? - kérdeztem rémülten és odatántorogtam hozzá. - Jól vagy?
Nye: Nem.
Angie: Megsérültél? - kérdeztem és lehúztam a csukját a fejéről. - Nye! - sikoltottam, majd két kezem közé kaptam az arcát és megsimogattam a pár milliméteres haját. - Mi történt?
Nye: Megöltem Ephraimot. - mondta hideg hangon. Tudtam hogy nem viccel. - Rob átváltoztatta. De ez talán még rosszabb mint a halál.
Nem bírtam válaszolni semmit. Lerogytam a kanapéra. Nye a lábamhoz térdelt.
Nye: Egy szörnyeteg vagyok... csak egy hajszálon múlt hogy nem végeztem mindenkivel. - mondta elkeseredett hangon. - Mindegyiküket meg akartam ölni. Aztán láttam ahogy Eph ott fekszik... vérben úszva... - megrázta a fejét és láttam hogy sír.
Angie: Te nem tudnál bántani senkit... - ellenkeztem.
Nye: Lina... - kezdte dühösen, de aztán elhallgatott. Felállt és az ablakhoz ment. Tétován követtem. - Elmegyek.
Angie: Hová?
Nye: Nem tudom. De el kell mennem. Egy időre.
Angie: És velem mi lesz? - kérdeztem.
Valami nincs rendben. Valami történt. Nye nem bántaná ok nélkül a barátait. És nem lépne le csak úgy.
Nye: Még ma elmegyek innét. Csak meg akartam mondani. - hirtelen megfordult. - Szakítanunk kell.
Angie: Nem... - suttogtam.
A testem felmondta a szolgálatot és a padlóra zuhantam. Nye mellém rogyott a térdére és a karjába húzott.
Nye: Lina... ne... ne csináld ezt. - súgta. - Nem bírom... a francba! - felkiáltott.
Angie: Ne hagyj el... - súgtam és a könnyeim végigégették az arcomat. - Megígérted.
Nye: Tudom. De meg kell tennem. Ha veled maradok előbb vagy utóbb te is arra a sorsra jutsz mint Eph... vagy meghalsz. Ami szinte ugyanaz. Neked az emberek között a helyed. Nem ilyen életet érdemelsz... nem ilyen... szörnyeteget, mint én.
Angie: Szeretlek... csak ez számít. Nem számít ki vagy... vagy mi vagy... én... - hadartam zokogva, de elhallgattatott.
Nye: De igenis számít! Te ember vagy... én pedig nem.
Angie: Bella és Edward is...
Nye: De mi nem! - vágtam rá. - Ez most végleges. Te és én... az nem működik. Új életet kell kezdened.
Angie: Nem! - ellenkeztem.
Nye: Találsz majd valakit, aki megérdemli hogy szeresd. Aki ember, aki nem sodor veszélybe. Aki a karjába vehet anélkül, hogy bántana. - sorolta és magához ölelt. - Mindent meg tennék hogy boldog légy! De most el kell mennem.
Angie: Ne!
Nye: Ígérd meg hogy vigyázol magadra! - kérte.
Angie: Ne hagyj el!
Nye: Lina...
Belé kapaszkodtam és megcsókoltam. Ő eltolt magától.
Nye: Elég! Lina... fogd már fel hogy vége! Nem akarom ezt többé! - kiáltotta.
Angie: És mit vársz tőlem? Folytassam az életem, mintha nem is léteznél? Mintha nem is ismernélek? Mintha nem tudnám, hogy Rob vámpír és Leah vérfarkas? - kiáltottam hisztérikus hangon.
Nye: Igen! Pontosan.
Angie: Ezt nem várhatod tőlem. Csináljak úgy mintha amnéziás lennék? Mintha nem tudnék semmiről?
Nye: Igen.
Ránéztem. Az arca kemény volt, a szemei szárazak és vörösek. Most egyáltalán nem tűnt embernek. És nem is viselkedett úgy.
Angie: Hát akkor kívánsága számomra parancs! - mondtam hidegen és kitöröltem a könnyeket a szememből. - De ha most elhagysz, akkor nincs visszaút... nem lesz újabb esély.
Nye: Tudom. - sóhajtott.
Angie: És többé nem leszel az életem része... nem jöhetsz ide...
Nye: Tudom. Így lesz a legjobb.
Angie: Akkor menj! - kiáltottam és a könnyek ismét utat törtek maguknak. - Hagyj el ismét, hagyj sorsomra, törd össze a szívem!Mert ehhez aztán igazán értesz!
Nye: Nálam sokkal jobbat érdemelsz!
Angie: Milyen jó hogy az én életemról beszélünk de nekem mégsincs beleszólásom!
Nye: Mert te nem vagy képes reálisan nézni a dolgokat! - védekezett.
Angie: Elég! Elegem van! Ha menni akarsz hát menj! De az életemről én döntök. És ha vámpírokkal akarok lógni az az én dolgom! - jelentettem ki.
Nye: Úgysem fogom megengedni nekik hogy a közeledbe menjenek. - jelentette ki.
Angie: De nekem nem parancsolsz többé!
Hihetetlen dühöt és elkeseredettséget éreztem. Gyűlölve szerettem és imádva gyűlöltem őt. Fájdalmat okozott, de akartam hogy fájjon. Érezni akartam hogy ő van, létezik, hogy az enyém. Még akkor is ha fáj. És azt akartam hogy tűnjön el, hogy ne fájjon. Mintha a lelkem szakadt volna szét.
Nye: Mennem kell... - súgta. Hátat fárdítottam neki.
Angie: Ég veled! - mondtam remegő hangon.
Mögém lépett és maga felé fordított, próbáktam ellökni, de erősen tartott.
Angie: Engedj el...
Nye: Lina... vigyázz magadra... és légy boldog! - súgta. Éreztem az ajkait a homlokomon.
A szívem majdnem szétrobbant a fájdalomtól.
Angie: Menj! - mondtam remegő hangon.
Nye: Te voltál a legszebb, legédesebb dolog ami valaha az enyém volt.
Felnyögtem a kíntól. Éreztem hogy össze fogok esni. Leültem a kanapé szélére, a fejemet a karjaim közé rejtettem. Éreztem hogy végigsimít a hajamon, majd újra a nevemet súgta. Nyeltem egyet, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból.
Felnéztem. Már nem volt sehol. Az ablakhoz rohantam. Nem láttam. Talán csak álom volt az egész. Nye nem is létezett, nem is szerettem őt, nem csókolt meg soha, vámpírok sincsenek, óriási farkasok sem.
De a fájdalom a lelkemben valóságos volt. Éreztem hogy az agyam eltompul. Nem láttam, nem hallottam. És a veszteség lassan darabjaira szabdalt szét.