8. Veszélyes játék

Mintha álomból ébredtem volna. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Tétován körülnéztem a lakásban és próbáltam felidézni a történteket, de az agyam zsibbadva tiltakozott a fájó emlékek ellen. Melegem volt. Ledobtam magamról a meleg gyapjútakarót és felkeltem a kanapéról. A végtagjaim rémesen el voltak zsibbadva, alig bírtam megmozdítani a lábam. Hirtelen zajt hallottam a konyha felől és bukdácsolva elindultam, mert a remény maga után húzott. Lonnie a hűtőszekrény előtt állt, kötényben, konyharuhával a karján.
Lonnie: Szent ég! A frászt hoztad rám! - kapott a szívéhez. - Ó drágám, hát jól vagy? - kérdezte és magához ölelt. - Annyira aggódtunk már, dr. Cullen már attól tartott, hogy be kell téged utalnia a pszichiátriára.
Angie: Carlisle? - kérdeztem suttogva. Nem volt hangom.
Lonnie gyorsan töltött nekem egy pohár vizet, majd a kezembe adta. Egyetlen húzásra felhajtottam.
Angie: Carlisle itt volt?
Lonnie: Igen, Rob hozta őt el, mert az orvos akit én hívtam azonnal be akart vitetni a... hát oda... arra a szörnyű helyre.
Angie: Nye elment. - mondtam. Lonnie bólintott. - Tegnap... este... miután elment, azóta... semmire nem emlékszem. - dadogtam.
Odabotorkáltam a konyhapulthoz és leültem az egyik székre, a homlokomat a pult hűvös lapjához szorítottam. Lonnie tétován állt az ajtóban.
Lonnie: Angie... az már... szóval... már egy hete volt. - bökte ki. Felkaptam a fejem.
Angie: Mi? Egy hete? Az... nem lehet.
Lonnie: De... sajnos igen. Én találtam rád. A szülinapod volt és nem vetted fel a telefont, ezért eljöttem hogy megnézzem mi van. A nappaliban feküdtél a padlón. Nem szóltál meg, rám sem néztél. Annyira megrémültem. - mesélte. - Sarah felhívta egy orvos ismerősét, aki megvizsgált és... akkor nagyon furcsa dolgokat kezdtél mondani. Vámpírokról és... farkasokról... meg valami árnyról... - sorolta. Döbbenten néztem rá. - A doki meg volt róla győződve hogy becsavarodtál. De én nem hittem el.
Angie: Köszönöm! - suttogtam könnyes szemmel.
Lonnie: Kétségbe voltunk esve Sarah-val hogy mi lesz. Aztán megjelent Dax és Rob azzal az eszméletlenül sármos doktorral. Azt mondták hogy ő kezelőorvosod. Igazán, drágám... ilyen dolgokat azért elmesélhetnél!
Angie: És... és utána? - próbáltam visszaterelni az eredeti témához.
Lonnie: Oh... hát közben Rob elmondta hogy szakítottatok Nye-jal és ő meg Ephraim leléptek egy időre. És a doktor szerint akkora megrázkódtatás ért, hogy idegösszeomlást kaptál. Teljesen elzárkóztál a külvilágtól, csak azokat a marhaságokat ismételgetted a farkasokról... még szegény Rob-ot is levámpíroztad!
Angie: Oh!
Lonnie: A doktor nem akarta hogy kórházba vigyünk, így ideköltöztem hozzád, hogy vigyázhassak rád. A többiek is minden nap itt vannak. Már nagyon féltünk, hogy nem leszel képes feldolgozni, ami történt.
Angie: Azt hiszem... jól vagyok. - suttogtam.
Lonnie: Borzalmas látvány volt... ahogy ott ültél üres tekintettel és csak motyogtál magadban. Éjjel pedig... ha elaludtál, néhány óra múlva arra kellett felriadnom, hogy sikítozol és... őt hívod.
Angie: Sohasem fog visszajönni... ugye nem? - kérdeztem.
Lonnie: Nekem azt mondta hogy egy időre mentek csak el. - mondta vállat vonva.
Angie: Beszéltél vele? - kérdeztem döbbenten.
Lonnie: Igen, miután Cullen doki megvizsgált téged. Felhívott és megkért hogy viseljem gondodat. - magyarázta.
Hirtelen dühös lettem. Csak úgy lepasszol mint valami hisztis ovist. A fene egye meg, remélem nem jön vissza.
Angie: Mondott még valamit?
Lonnie: Hogy sajnálja...
Angie: Hát persze! Kitalálhattam volna.
Nehéz volt visszatérni az életbe. Abba amit Nye előtt éltem. Minden rá emlékeztetett, a lakásom minden pontjához fűződött egy közös emlék, egy csók, a parkolóban, amikor megláttam az ismerős autót, folyton arra vártam, hogy kiszáll és mosolyogva odajön hozzám, hogy aztán valami pimasz megjegyzést tegyen a ruhámra. Ha a lift kinyílt, mindig arra számítottam hogy ő áll majd ott. Ha kopogtak az irodám ajtaján, arra vártam hogy ő lép be. De nem. Nye elment. Elhagyott. Nem maradt hátra más mint az üresség. Nem éreztem már fájdalmat sem, vagy dühöt. Nem volt egyáltalán semmi.
A többiek pedig furcsa mód kerültek engem. Jerome és Rob különösen. Ugyanolyan kedvesek voltak mint régen, de kerültek. És Leah sem jött el többet. Az egyetlen aki ugyanolyan maradt, az Dax. Később rájöttem miért. Ő ember. És Nye azt akarta hogy én az emberek között éljek.
A hetek teltek, és eljött az augusztus is. Már nem vártam őt. Nem hagytam nyitva a teraszajtót és nem feküdtem ébren a sötétben, arra várakozva hogy megérezzem a jelenlétét. Különös volt. Előtte is ürességet éreztem csak és utána is. Csak most még rosszabb volt. Mert előtte nem ismertem mást, de most... nem akartam ezt az életet. Szerettem Lonnie-t és Sarah-t de kimondhatatlanul unatkoztam. És rettegtem hogy egy napon azt fogom hinni hogy minden csak egy álom volt. Egy régi álom, ami néha eszembe jut. Mert már az álmaim sem mutatták hogy Nye tényleg létezett. Nem álmodtam semmit. Nem éreztem semmit, nem reméltem semmit. Ember voltam, és úgy is éltem.
A hónap első hétvégéje volt. Sarah és Dax most ünnepelték az első együtt töltött hónapjuk évfordulóját, Lonnie pedig a szüleinél volt Ohio-ban. Most tényleg egyedül maradtam. Délután vásárolni mentem, hogy ne unatkozzak. Furcsa érzéssel ébredtem ma. Tenni akartam valamit, lázadni akartam. Meg akartam szegni a szabályokat,a tilalmat. Át akartam lépni a határt. Az utcán sétálva megakadt a szemem az egyik autókereskedés kirakatán. Úgy mentem be, mint egy holdkóros. Egy eladó azonnal ott termett jól begyakorolt mosollyal az arcán.
Eladó: Segíthetek, kisasszony?
Angie: Az ott... milyen kocsi? - mutattam rá a legvadabbnak tűnő modellre.
Eladó: Egy Lamborghini Gallardo. A leggyorsabb modellünk. Megnézné? - kérdezte. Szó nélkül odamentem.
A kocsi gyönyörű volt, és láttam magam előtt Nye dühös arcát, amint leelőzöm.
Angie: Megveszem! - jelentettem ki. Az eladónak leesett az álla.
Eladó: Nem szeretné kipróbálni? - kérdezte. Megráztam a fejem. - Hát rendben. Mikor szeretné elvinni?
Angie: Most!
És egy óra múlva kihajtottam az új szupermenő Lamborghinimmel a szalon parkolójából. Beletapostam a gázba és áthajtottam a piroson, hallottam a dudálást és láttam hogy az emberek szörnyülködve néznek utánam. És valahol... magam mögött hagytam azt a lányt, akit Nye itt hagyott. Én is szakítottam vele örökre.
Hazaérve leparkoltam az új kocsit és kiszedtem a táskákat, amikben a mai nap szerzeményei voltak. Mialatt a bejárathoz mentem, egy fiatal lány rám sózott egy szórólapot. Egy utcabált hirdettek. Hm, a régi Angie otthon maradna és dvd-t nézne, de az új... ő ott lesz azon az utcabálon.
Felvettem a legvadabb ruhámat, amit találtam a gardróbomban. Egy bőr miniruha volt, vastag leopárdmintás övvel a derekán. Fekete szegecses magassarkút vettem fel hozzá. A szememet feketére festettem és a hajamat vad hullámokba rendeztem. Úgy festettem mint egy nagyon rossz nő. És talán az is voltam.
Odaérve kicsit alábbhagyott a lelkesedésem. Ez az utcabál egyáltalán nem olyan volt, mint képzeltem. Az emberek nagy része farmert és pólót viselt és papírpohárból ittál a sört. Úgy festettem közöttük, mint egy földönkívüli. Kaptam néhány gusztustalan megjegyzést is, így hamar feladtam és elindultam, hogy keressek valami tisztességes szórakozóhelyet. Egy mellékutcából dübörgő zene hallatszott, mintha egy rock pub lett volna. Ott talán nem fognak kinézni az emberek maguk közül. Közelebb érve hallottam, hogy a zene kissé indiai, misztikus beütésű. Az ajtónálló elismerően végignézett rajtam és szélesre tárta az ajtót előttem. A hely neve Underworld, ezért valami sötét, gótikus barlang szerű lepusztult helyre számítottam. Ehhez képest a bár nagyon modern volt és hangulatos. Lila és kék fények úsztak, és füst szállt. Nem voltak sokan, de éppen elegen megbámultak ahhoz, hogy megszeppenve elkezdtem valami csendesebb zug után kutatni. A bárpulthoz öltem le és rendeltem egy mojitot.
Furcsa érzés nehezedett rám. Én nem tartozom ide. Nem tartozom az emberek közé. Nem tudok úgy élni, mint mások. Ez is csak egy buta próbálkozás volt. Mégis mit hittem? Ha felveszem a legdögösebb ruhámat, és belevetem magam az éjszakába, akkor az üresség elmúlik? De hogy is mulaszthatnám el, ha azt sem tudom mit akarok? Csak egy valamiben voltam biztos. Nem bírok úgy élni mint mások. Hogy is tudnék? Tegyek úgy mintha nem tudnék arról a másik világról? Mintha normális lennék? De mi a normális? Körülnéztem. Ő a piercing-el a szemöldökében normális? Vagy a biliárdozó piros hajú lány a bőrnadrágban? Esetleg a cowboy csizmás férfi a kígyóbőr kabátban? Mi a normális? Én az vagyok? Nem, nem vagyok. De ez a fogalom mindenki számára mást jelent. Nye azt akarta hogy az emberek között éljek, mert szerinte az a normális. Elment, elhagyott, és megígértette velem hogy rendezem az életemet és elfelejtem azt ami történt, amit láttam, amit megtudtam. De ő megszegte az ígéretét. Hát én is meg fogom szegni.
Még nem tudtam hogy hogyan. De az elhatározás megszületett. Egyre frusztráltabb lettem, idegesen nézegettem körbe a teremben, mert volt egy furcsa érzésem. Nem tudnám megmondani hogy mi. Egy társaság elindult kifelé. Odanéztem, ahol előbb ültek, mert eddig eltakarták előlem a terem azon felét. A pult legvégén, majdnem szembe velem, egy magányos férfi ült. Karjaival támaszkodott és a kezében majdnem teli poharat forgatott, és elgondolkozva tanulmányozta a benne lévő folyadékot.
A kívülálló ember számára eléggé unalmas látvány. Még annak ellenére is, hogy a férfi szinte teljesen feketébe volt öltözve, még a körmei is feketére voltak festve és a szemei is. A haja is fekete volt. De manapság sokan jártak így. Nem emiatt döbbentem le. Hanem mert ennek a férfinak hófehér bőre volt és valami leírhatatlan gyönyörű arca. Mintha megérezte volna, hogy figyelik. Rám nézett. A fények rejtélyesen megvilágították sápadt bőrét és megláttam az arany-karamell színű szemeit. Végre nevet tudtam adni a látványnak: Vámpír. Ez a fiú egy vámpír.
Az idegen levette rólam a szemét és ismét a poharát tanulmányozta. Közben a szívem majd kiugrott a helyéről. Kérdések ezrei szaladták át az agyamon. Mit keres itt? Egyedül van?
Elakadt a lélegzetem és bevillant egy kép a fejembe. Ez az idegen vámpír... ő az... őt láttam álmomban. Róla álmodtam éjjeleken át. Majdnem felkiáltottam a felismerés édes boldogságától. Megint rám nézett, ezúttal hosszabban. Tétován rámosolyogtam, mire ő elkapta a tekintetét rólam.
Nem bírtam tovább és felálltam a székemről. Tudtam hogy amit teszek az hatalmas baromság és még veszélyes is, de meg kellett tennem. Odamentem hozzá. Láttam hogy rám sandít.
Angie: Szia! - üdvözöltem. Ő csak bólintott. - Leülhetek? - kérdeztem. Egy vállrándítással jelezte hogy mindegy neki. - Egyedül vagy? - faggattam tovább. Ismét bólintott. - Ez furcsa, azt hittem hogy az olyanok mint te családban élnek. - jegyeztem meg.
Megmerevedett és felém fordult. Arany szemeiben gyanakvás lakozott.
Vámpír: Mit értesz az alatt, hogy "olyan" mint én? - kérdezte. A hangja csodálatos volt.
A legszebb zene, tele titkokkal.
Angie: Hát... olyan... "emberek", mint te. - válaszoltam és kellően megnyomtam az ember szót. - Nem úgy tűnik, hogy éppen vadászol.
Végigmért. A szemeiben ellenszenv tükröződött.
Vámpír: Nagyon veszélyes terepre tévedtél kislány! - figyelmeztetett.
Angie: Szeretem a veszélyt, de ha már itt tartunk a szemeid elárulnak. Te nem fogsz bántani. - mondtam és meg akartam fogni a kezét. Felpattant a székről.
Vámpír: Nem tudom ki mondta el neked ezeket, de jobban tennéd ha hallgatnál, mint a sír. Mert legközelebb nem biztos hogy megúszod! - vetette oda, majd faképnél hagyott.
Kecsesen vágott át a tömegen én pedig megbabonázva néztem utána. Egy vámpír... és én beszéltem vele. Hirtelen elgyengültem és úgy éreztem innom kell valami erőset. Rendeltem egy whisky-t jéggel és egyetlen hatalmas korttyal felhajtottam. Az ital végigégette a torkomat és könnybe lábadt a szemem. Pillanatokkal később már kellemes meleget éreztem a végtagjaimban. Megnyugodtam.
A vámpír-kaland után már nem maradtam sokáig. Áldottam az eszemet, hogy taxival jöttem, mert az erős ital eléggé a fejembe szállt. Nem tudtam volna ilyen állapotban vezetni.
Otthon hanyagul ledobáltam magamról a ruhákat és belebújtam a köntösömbe. Nagyon melegem volt. Kitártam a teraszajtót hogy bejöjjön egy kis hűvös éjszakai levegő. Kicsit szédültem, de nagyon jól éreztem magam. Töltöttem magamnak egy pohár bort, majd fel s alá mászkáltam a lakásban, rámtört a pakolhatnék. Bevittem pár könyvet a szobámba, kihoztam onnét egy üres poharat, a ledobott cipőmet visszaraktam a gardróbba.
Hirtelen rám tört a vágy egy kis fagyi után így átvágtam a nappalin a konyha felé. Megtorpantam. Megfordultam. Nem, nem képzelődöm. És ennyire részeg sem vagyok. A vámpír állt előttem, akit ma megismertem. Engem nézett. A szemeiben még mindig gyanakvás látszott.
Angie: Követtél? - kérdeztem.
Vámpír: Honnét tudsz az én fajtámról? - kérdezte és közelebb jött.
Angie: Nem válaszoltál a kérdésemre.
Vámpír: Te sem az enyémre.
Angie: De én kérdeztem előbb! - ellenkeztem.
Vámpír: Na jó... igen, követtelek. - sóhajtott. - Most pedig mond el hogy ki mesélt neked a vámpírokról... Angelina Casiraghy!
Ledermedtem.
Angie: Honnét tudod a nevem? - kérdeztem döbbenten.
Vámpír: A lakók névsorából. - vallotta be.
Angie: Oh! - nyögtem ki. Elmosolyodott az arckifejezésem láttán.
Most aztán tényleg kihagyott a szívverésem. Ez a mosoly valami csodás volt.
Vámpír: Valami izgalmasabbra számítottál? - kérdezte és közelebb jött.
Angie: Igen. - vallottam be. Furcsa érzés kezdett feltörni a lelkem mélyéről.
Vámpír: Most pedig válaszolj, arra amit kérdeztem. Ki mondta el neked ezeket? - kérdezte most már komoly arccal.
Angie: Egy másik vámpír. Ő... egy ismerősöm. Egy barátom.
Vámpír: Jobban meg kellene válogatnod, hogy kikkel barátkozol. - ajánlotta. - Ugye tudod hogy meg kéne öljelek? - kérdezte.
Angie: Akkor mire vársz? - kérdeztem kihívóan.
Vámpír: Te őrült vagy!
Angie: Az lehet, de akkor sem félek tőled. Az életemben nincs semmi amit sajnálnék itthagyni, szóval még szívességet is tennél, ha megölnél! - mondtam és közelebb mentem hozzá, ő pedig hátrálni kezdett.
Vámpír: Azt akarod, hogy megöljelek? - kérdezte döbbenten.
Angie: Nem, De ha megteszed az sem baj.
Vámpír: Akkor mit akarsz tőlem? Miért jöttél oda hozzám? - kérdezte.
Még közelebb mentem. Ő már a falhoz szorult, én pedig megálltam előtte.
Angie: Sokat gondolkodtam ezen. Hogy mit is akarok? De most, hogy te itt vagy azt hiszem már tudom. - suttogtam és egészen közel voltam már hozzá.
Vámpír: Mit... akarsz? - kérdezte kicsit ideges hangon.
Vettem egy nagy levegőt. Lehet hogy most meghalok. De akkor is meg fogom tenni. Rájött, hogy mire készülök, de már túl késő volt. Beleremegett, amikor az ajkaim az övéhez értek. Hideg volt és kemény, mint egy szobor, de édes, akár a kísértés. Lassan eltávolodtam tőle. A szemei válaszok után kutatva fürkészték az arcomat.
Vámpír: Te tényleg őrült vagy! - súgta.
Angie: És ez téged zavar? - kérdeztem.
Vámpír: Nem! - vallotta be és magához húzott.
A szívem nagyot dobbant, mert tudtam hogy az életem veszélyben van. De akartam ezt a veszélyt. Jéghideg ajkai az enyémhez értek és szenvedélyesen csókolni kezdett. Olyan volt mint egy hatalmas hullám, ami maga alá temete és elmossa minden gátlásomat. Belekapaszkodtam a nyakába és még szorosabban hozzásimultam. Köd ereszkedett az elmémre, és valahol a távolban még ott volt Nye, de lassan eltűnt az arca és minden amit eddig ismertem.
Vámpír: Ezt akartad? - kérdezte zihálva és eltolt magától.
Angie: Igen!
Vámpír: Megkaptad amit akartál, de érd be ennyivel! - mondta és mire bármit válaszolhattam volna, már eltűnt.
Lerogytam a kanapéra. Még mindig reszkettem. Félelem és vágy. Akartam őt. Tudtam hogy el fog jönni, és el is jött. Róla álmodtam. Kirohantam a teraszra és kinéztem. Nem láttam senkit és semmit.
Angie: És te beéred ennyivel? - kérdeztem a sötétséget.
Kábultan rogytam be az ágyba, és szinte azonnal elnyomott az álom. Részeg voltam. Nem az italtól, hanem a történtektől. Hogy képes a jég tüzet gerjeszteni? Ez volt az utolsó gondolatom.
Talán csak percek teltek el, talán órák. Felriadtam. Felkapcsoltam a lámpát. Az ágyam mellett állt.
Angie: Visszajöttél! - kiáltottam boldogan.
Vámpír: Igen. Ha még nem jöttél volna rá én is őrült vagyok. - jegyezte meg mosolyogva.
Angie: Én láttalak már téged! - vallottam be.
Vámpír: Ugye most nem a Drakulára célzol? Eléggé szar film.
Angie: Nem. - nevettem. - Álmomban láttalak. Nem emlékeztem az arcodra, de ott a bárban felismertelek.
Vámpír: És a rémálmod valóra vált. - súgta és leült az ágyam szélére.
Angie: Nem félek tőled.
Vámpír: Ezt már bebizonyítottad. - súgta és jeges ujjaival végigcirógatta az arcomat.
Angie: Nem hiszem el, hogy ez megtörténik velem. - súgtam.
Ő odahajolt és lágyan megcsókolt.
Vámpír: Én sem... ezt elhiheted! Te kerestél valamit és megtaláltad én nem kerestem semmit és mégis rád találtam. - mondta halkan és mélyen a szemembe nézett.
A szívem hevesebben vert a szavai hallatán. Megérintettem az arcát, éjszakákon át akartam ezt tenni álmomban, de nem lehetett. És most itt van ő, aki kísértésbe vitt álmomban és megteszi a valóságban is.
Angie: Mi a neved? - kérdeztem.
Vámpír: Adam!
Döbbenten néztem rá. Nem olvasgattam túl sokat a Bibliát, de ezt azért már jelnek lehetett venni. És talán így 21. századi a történet. Én vagyok Éva és egy Adam nevű vámpír ejt bűnbe. De még az sem érdekel, ha emiatt büntetés jár majd.