9. Végzet

Voltak rosszabb napok, voltak jobbak. De a legtöbb inkább egyhangú volt. Amikor pontosan tudod mi fog történni a következő percben. Nincs váratlan, vagy meglepő. Nincs veszély, nincs boldogság és nincs szomorúság. Érzéketlen vagy. Szobor. De a várakozás mindig ott lebeg a levegőben, még ha nem is tudod hogy mire vársz, vagy ha még arra sem jössz rá, hogy egyáltalán vársz valamire. Csak van az a furcsa érzés, hogy ennyi nem lehet, valaminek még történni kell. Az élet nem szólhat csak erről. Több kell hogy legyen. Még akkor is ha történetesen vámpír vagy már 77 éve. Megfagyva az örökkévalóságnak, áldozat a szépség oltárán. Az éjszaka gyermeke, egy gyilkos. Tele ösztönökkel és vágyakkal.
De létezi az a szomjúság, amit a világ összes vére sem tud csillapítani. Én ezt éreztem, és amikor rájöttem hogy a vágyam többről szól, már képes voltam lemondani a vérről. Végleg. Saját elhatározásból, nem másokat követve.
Azóta próbálom kitölteni az űrt. Amiről azt sem tudom hogy mi az. Nem vagyok egy magányos típus, de vannak napok, amikor még önmagam társaságát sem bírom elviselni, nemhogy másokét. Alig várom, hogy lemenjen a nap, vagy beboruljon az ég. Nekivágok a városnak, elvegyülök. Itt Los Angeles-ben senkinek sem tűnök fel. Itt mindenki gyönyörű. Nekem különösen. Imádom nézni az embereket, ahogyan az apró gondjaikkal terhelve rohannak, szövik a terveiket, szeretnek, gyűlölnek, sírnak, nevetnek. Én egyiket sem vagyok képes átélni. És megérteni sem.
Azelőtt nem jelentettek nekem mást, mint táplálékot. Mert akkoriban csak a szomjam létezett, és az önuralmam csekély volt. Rosszfiú voltam, aki áthágta a szabályokat. A vámpír családom eleinte türelmesen várta, hogy hozzájuk hasonlóan tisztelni kezdjem az emberi életet. És ez sikerült is. Ideig-óráig. De minduntalan vétkeztem. És eljött az a perc, amikor elküldtek maguk közül.
A szabadság mámorító volt, de néhány éve elteltével rosszabb lett, mint bármilyen börtön, vagy szabály. Amikor mindent szabad, bármit lehet, csak éppen értelme nincs. És akkor lassan, de biztosan megcsömörlesz a gyilkolástól és más szemmel kezdesz nézni az emberekre. Irigyled őket. Meg akarod érteni a létezésük titkát.
De azokon a rossz napokon semmit sem szeretnél, csak hogy elnyeljen a föld. A mai is egy ilyen volt. David egész nap az agyamra ment, és nem tudtam lerázni. Odakint rendíthetetlenül szikrázott a nap, így esélyem sem volt szürkület előtt meglógni. Bezártam a szobám ajtaját és maximumra tekertem a hangerőt a hifin. Lefeküdtem az ágyamra, és behunytam a szemem. A legjobb módja volt a várakozásnak. Csak a zenére koncentráltam és kizártam a külvilágot. Mire a lemez a végére ért, a nap már az utolsó sugaraival búcsúzott az égtől.
Felkeltem az ágyról és készülődni kezdtem. Még nem volt semmi ötletem, hogy hová megyek, csak abban voltam biztos hogy David-től jó távol akarok lenni. Ha én depresszióba estem furcsa mód rajta mindig akkor tört ki a boldogsághullám és a beszélgethetnék. Furcsa páros voltunk. Két lázadó vámpír, akik rendszerint egymás agyára mennek. Mégis már közel tíz éve együtt éltünk ebben a sohasem alvó, mindig pezsgő városban. Rajtunk kívül csak egy tucat vámpír élt LA-ban, a magunk fajta inkább a borús, esős vidéket kedveli, ahol napközben is szabadon járhatnak.
Viszont az ilyen helyeknek is voltak hátrányaik. Rém unalmasak. Egyhangúak. És ha már az életem, vagyis létezésem alapjáraton ilyen, akkor legalább a hely legyen izgalmas, ahol tengetem mindennapjaimat.
A belvárosban utcabál volt, ami most eléggé irritált és éreztem hogy keresnem kell egy csendes helyet, mielőtt még tömegmészárlást rendezek. Határozottan rossz kedvem volt. Végül az Alvilágot választottam, gyakran jöttem ide. Leültem a pult végébe és rendeltem egy koktélt. Persze csak a látszat kedvéért. Itt egyáltalán nem tűntem ki a tömegből. Persze megesett hogy felkeltettem valaki érdeklődését, de néhány mogorva megjegyzéssel hamar le tudtam szerelni az illetőt. És az elmúlt néhány hónapban már fel sem tűntem nekik. A bőrcuccok, a fekete körmök megtették a hatásukat.
Hosszú idő óta most először fordult meg a fejemben, hogy le kéne lépni. Elmenni innét. Talán felkereshetném őket is. Nem... nem látnának szívesen. Teljes letargiába estem. Az embereknek olyan könnyű. Felpillantottam. A pult másik felén egy fiatal lány ült. Engem nézett. Őt még sohasem láttam itt, rá biztosan emlékeztem volna.
Próbáltam máshová nézni, de éreztem hogy engem néz. Kicsit ideges lettem. Volt valami a szemében. Nem az a nézés volt amit ismertem. Döbbenet ült a szemeiben. Ismét ránéztem. Most mosolygott. Be kellett vallanom, hogy kifejezetten csinos volt. Ha képen látom, akár vámpír is lehetne, a sápadt bőrével és a porcelánbaba szépségű arcával. Észrevettem hogy ide fog jönni. Próbáltam minél ellenszenvesebb lenni.
Lány: Szia! - üdvözölt. Én csak bólintottam. - Leülhetek?
Próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel. Nagyon finom illata volt.
Lány: Egyedül vagy? - kérdezte. Csak bólintottam. - Ez furcsa, azt hittem hogy az olyanok mint te családban élnek.
Felkaptam a fejem. Rosszat sejtettem.
Adam: Mit értesz az alatt, hogy "olyan" mint én? - kérdeztem dühösen. Kénytelen voltam rá nézni. Tényleg nagyon szép volt.
Lány: Hát... olyan... "emberek", mint te. - mondta ártatlan arccal. Az ember szó furcsán hangsúlyos volt. - Nem úgy tűnik, hogy éppen vadászol.
Végigmértem. Ez a lány tudja hogy én ki vagyok.
Adam: Nagyon veszélyes terepre tévedtél kislány! - mondtam dühösen.
Lány: Szeretem a veszélyt, de ha már itt tartunk a szemeid elárulnak. Te nem fogsz bántani. - mondtam lágy hangon és törékeny kezével az enyém felé nyúlt.
Felpattantam és egy lépést hátráltam. Ez már nem játék. Ez a lány pontosan tudja hogy én ki vagyok.
Adam:Nem tudom ki mondta el neked ezeket, de jobban tennéd ha hallgatnál, mint a sír. Mert legközelebb nem biztos hogy megúszod! - figyelmeztettem.
Nagyon megdöbbentett, hogy egy ilyen bájos, fiatal lánynak volt mersze odajönni egy magamfajtához. Még akkor is, ha tudja hogy nem ölök embert. Villámgyorsan leléptem. Nem akartam bajba sodorni. Felültem a motoromra és a fejembe húztam a sisakot. De nem bírtam elmenni. Tudnom kell ki ő és honnét szerezte ezeket az információkat. Ez akár még veszélyes is lehet.
Nem sok idő telt el, amikor a lány megjelent a kijáratnál. Nem is törődött a férfiakkal, akik megbámulták. Kicsit szórakozottnak tűnt. Az arca kipirult. Leintett egy taxit és kissé sután bemászott. Követtem őt. A város új részében lakott, ahol egy-két éve épültek fel ezek a fényűző penthouse lakások. Megvártam, amíg bement, majd figyeltem. Az épület sötét ablakai visszatükrözték a holdat. Hamarosan fény gyúlt az egyik lakásban. Odamentem a csengőhöz és kiszámoltam az ablakok alakján, hogy hányas lakás az. Meg is volt. Angelina Casiraghy. Hm... ismerős volt a név. Hallottam már valahol.
Vajon mit szólna ha becsengetnék? Ezt hamar elvetettem. Lássuk, tényleg olyan vagány e miss Casiraghy! Néhány ugrással felkapaszkodtam a teraszára, ahol az üvegajtó szélesre tárva hívogatott. Láttam, hogy fel alá járkál a lakásban, mezítláb egy selyemköntösben. A kezében borospohár volt, és kicsit bizonytalanok voltak a mozdulatai. Részeg lenne? Már másodszorra ment el mellettem, amikor hirtelen megtorpant és felém fordult. Nem tűnt ijedtnek, inkább csak meglepettnek. Lassan letette a poharat, majd közelebb lépett.
Angie: Követtél? - kérdezte.
Adam: Honnét tudsz az én fajtámról? - szegeztem neki a legfontosabb kérdést.
Angie: Nem válaszoltál a kérdésemre. - vetette oda. Kicsit ideges lettem.
Adam: Te sem az enyémre. - emlékeztettem.
Angie: De én kérdeztem előbb! - ellenkezett. Feladtam.
Adam: Na jó... igen, követtelek. Most pedig mond el hogy ki mesélt neked a vámpírokról... Angelina Casiraghy! - mondtam és mélyen a szemébe néztem.
Meglepődött. Hallottam, hogy a szíve egyre gyorsabb iramban ver.
Angie: Honnét tudod a nevem? - kérdezte gyanakodva.
Adam: A lakók névsorából. - feleltem.
Angie: Oh!
Csalódottnak tűnt. Mire számított? Hogy emberi csontokból jósoltam? Mosolyognom kellett az arca láttán.
Adam: Valami izgalmasabbra számítottál? - kérdeztem ingerkedő hangon és közelebb léptem.
Nem tűnt rémültnek.
Angie: Igen. - válaszolta. Elpirult. És ez nekem nagyon tetszett.
Adam: Most pedig válaszolj, arra amit kérdeztem. Ki mondta el neked ezeket? - kérdeztem elkomolyodva.
Angie: Egy másik vámpír. Ő... egy ismerősöm. Egy barátom. - mondta egyszerűen.
A barátja! Na ez remek. Ez a lány nem egészen normális az biztos.
Adam: Jobban meg kellene válogatnod, hogy kikkel barátkozol. - mondtam sötét hangon. Ideje hogy ráijesszek egy kicsit. - Ugye tudod hogy meg kéne öljelek? - kérdeztem és rávillantottam a fogsoromat.
Angie: Akkor mire vársz? - kérdezte felszegett fejjel. Komolyan mondta.
Adam: Te őrült vagy! - mondtam dühösen.
Angie: Az lehet, de akkor sem félek tőled. Az életemben nincs semmi amit sajnálnék itt hagyni, szóval még szívességet is tennél, ha megölnél! - mondta szinte kétségbeesett hangon és elindult felém. Hátrébb léptem. Nem tetszett a tekintete.
Adam: Azt akarod, hogy megöljelek? - kérdeztem ingerülten.
Angie: Nem, de ha megteszed az sem baj. - felelte.
Ez a lány az őrületbe kerget.
Adam: Akkor mit akarsz tőlem? Miért jöttél oda hozzám? - kérdeztem. Közben olyan közel jött, hogy már nem maradt hová hátrálnom.
A falhoz szorultam. Sarokba szorított. Az ösztöneim beindultak és éreztem ahogy a méreg a számban gyűlni kezd. Ez a lány az életével játszik és tudja.
Angie: Sokat gondolkodtam ezen. Hogy mit is akarok? De most, hogy te itt vagy azt hiszem már tudom. - súgta. Az arca centiméterekre volt az enyémtől.
Vissza kellett tartanom a lélegzetem.
Adam: Mit... akarsz? - kérdeztem, felhasználva az utolsó levegőt, ami a tüdőmben volt.
Mély levegőt vett és valami felcsillant a szemében. A szíve vadul kalapált és láttam hogy remeg. Felemelkedett a lábujjaira és ekkor rájöttem mit fog tenni. Nincs menekvés. Amikor forró ajkai az enyémhez értek, olyan volt, mintha sokkolnának. Éreztem ahogy megfeszülnek az izmaim. Az ajkai elváltak az enyémtől és kinyitotta a szemét. Csak most láttam hogy milyen zöldek a szemei. Vettem egy nagy levegőt. Az illata bódító volt és furcsa mód nem égette a torkomat. Pedig már három napja hogy vadászni voltam.
Adam: Te tényleg őrült vagy! - mondtam, de ez inkább bóknak hatott.
Angie: És ez téged zavar? - kérdezte kihívóan.
Valami a helyére kattant, vagy inkább én kattantam be, nem tudom. De akartam őt.
Adam: Nem! - vágtam rá és magamhoz húztam.
Csak egyetlen csók, csak tudni akarom milyen érzés. Ó, leírhatatlan volt. Fantasztikus. Ilyet még sohasem éreztem. Ez a vágy új volt a számomra és ijesztő. A teste az enyémhez simult és a karjával magához húzott. Éreztem a szíve dobbanását. Ezt akartam. És ő?
Adam: Ezt akartad? - kérdeztem és meglepett hogy zihálok.
Angie: Igen! - lehelte.
Adam: Megkaptad amit akartál, de érd be ennyivel! - hadartam és kényszerítettem magam, hogy ott hagyjam.
A friss levegő kimosta az illatát az orromból, de a vágy megmaradt. Ez a lány... olyan bátor és szenvedélyes. És az illata... az íze. Mi történik velem? Mit tettem!
Rohanni kezdtem. De ez ellen nem lehetett elfutni. Az ajkam még mindig forró volt az övétől. És a nyakamon még mindig éreztem az érintését. Elcsábított engem. Vajon ez büntetés vagy jutalom? De miért járna jutalom éppen nekem?
Kétségbe voltam esve. Valami ismeretlen érzés költözött belém. Nem bírtam futni. Vissza kellett fordulnom. Gondolkoznom kellett. Amikor ismét a lakása előtt álltam, már sötétség fogadott. Biztosan alszik. Csak vetek rá egy pillantást.
És alig fél perc múlva már az ágya mellett álltam. Gyönyörű volt. Lenyűgöző vámpír lenne belőle. És ekkor megértettem. Akarom őt. Ő volt az amiről nem is tudtam hogy keresem.
Hirtelen felriadt és tapogatózni kezdett a sötétben a lámpa után. Világos lett. Hunyorogva nézett rám, majd az arca felderült és boldogan felkiáltott.
Angie: Visszajöttél!
Adam: Igen. Ha még nem jöttél volna rá én is őrült vagyok.
Angie: Én láttalak már téged! - mondta még mindig mosolyogva.
Ó egek, dilisebb mint gondoltam.
Adam: Ugye most nem a Drakulára célzol? Eléggé szar film. - kérdeztem.
Angie: Nem! - rázta meg a fejét. Nagyon édes volt így kócosan. - Álmomban láttalak. Nem emlékeztem az arcodra, de ott a bárban felismertelek. - magyarázta.
Hogy történhetett ez velem?
Adam: És a rémálmod valóra vált. - suttogtam és leültem mellé. Nincs mit tenni.
Angie: Nem félek tőled. - emlékeztetett.
Adam: Ezt már bebizonyítottad. - helyeseltem és végigsimítottam az arcán. A bőre selymes volt és meleg.
Angie: Nem hiszem el, hogy ez megtörténik velem. - súgta.
Már ketten voltunk. Lassan odahajoltam és megcsókoltam. A torkom egyáltalán nem égett.
Adam: Én sem... ezt elhiheted! Te kerestél valamit és megtaláltad én nem kerestem semmit és mégis rád találtam. - mondta elgondolkozva.
Tétovázva megérintette az arcomat. Csodálatos volt.
Angie: Mi a neved? - kérdezte.
Adam: Adam! - feleltem.
Az arca megváltozott. meglepődött. Vajon mire gondolhat?
Adam: Hatalmas nagy bajban vagy.
Angie: Nem érdekel. - súgta és megfogta a kezemet. Ez is jó érzés volt.
Adam: Nem fogsz tudni lerázni. - figyelmeztettem.
Angie: Nem is akarlak lerázni. - ellenkezett. Felsóhajtottam. Megadtam magam.
Megértette. Lassan odahajolt hozzám és megcsókolt. Igazából. Nagyon gyenge lettem hirtelen. Lassan végigdőltünk az ágyon és forró teste az enyémhez simult. A haja a nyakamat cirógatta, és az ujjai az enyémekhez kulcsolódtak.
Létezésem hosszú ideje alatt most először szerelmes voltam. Minden porcikámmal azonnal beleszerettem ebbe az emberlányba. Akartam őt, és tudtam hogy meg is fogom kapni.
Angie: Mi történik velünk? - kérdezte amikor ajkaink elváltak egy pillanatra.
Adam: Félsz?
Angie: Nem... úgy érzem végre otthon vagyok, megtaláltam amit kerestem. Téged kerestelek, és tévedtem... mert én téged kerestelek. - ismételte.
Nem érettem mire gondol, de jól esett amit mondott. A szemei csillogtak és apró kezével a hajamba túrt, majd végigsimította az arcomat. Magamhoz öleltem és a fejét a mellkasomra hajtotta.
Olyan voltam, mint akit elvarázsoltak. Ez a lány egy boszorkány. Megbabonázott. És eszem ágában sem volt szabadulni a varázslat alól. Ha ez a végzetem, akkor állok elébe.