35. Összezavarodva

A hétvége nagyon unalmasan telt. Sarah elrángatott magával szombaton reggel vásárolni, így meghiúsult a tervem, miszerint délig alszom. Boltról boltra jártunk, és délutánra már majdnem leszakadt a karom a sok táskától. Hazaérve azonnal készülődni kezdtem, mivel este egy kiállítás megnyitójára voltam hivatalos, ahová Lonnie fog elkísérni. Robert persze felajánlotta hogy a kísérőm lesz a nyári partikon és rendezvényeken, de nem akartam mindenhová vele menni. Az anyám már így is túlontúl lelkes volt, amikor a legutóbbi fogadáson meglátott minket együtt.
A ma esti rendezvényre egy piros Versace ruhát vettem fel, amitől Lonnie teljesen el volt ájulva és egész úton a ruháról beszélt.
A festőművész ismerte az apámat, így nagyon kedvesen viselkedett velem, minden képet maga mutatott meg. A festmények sötét, komor hangulatúak voltak. Temetőkről, szobrokról, özvegyekről, fekete macskákról. Az utolsó kép láttán pedig sokkot kaptam. Egy fekete farkast ábrázolt, amely vörösen izzó szemekkel közeledett. Olyan élethű volt, hogy szinte éreztem ahogy elindul felém.
Fogalmam sincs mennyi ideig bámulhattam a képet, de Lonnie aggodalmasan próbált elvinni onnét.
Lonnie: Jól vagy édesem? - kérdezte. - Úgy festesz mint aki szellemet látott... - mondta és ránézett a képre. - Hát ez iszonyú!Gyere, menjünk ki a teraszra. - hívott.
Angie: Olyan mintha élne... - súgtam.
Lonnie: Angie! - szólt rám idegesen. - Gyere, hagyd ezt a képet.
Angie: Bocsáss meg Lonnie, nem tudom mi ütött belém. - ráztam meg a fejem szégyenkezve.
Nem maradtunk túl sokáig. Kellemetlen érzés volt. Bármely pontján voltam is a teremnek, a farkas vörösen izzó szemeit folyton magamon éreztem. És elkísért hazáig, hogy aztán ismét felbukkanhasson az álmaimban.
Vicsorogva közeledett felém és tudtam hogy meg fog ölni. Nem is próbáltam elfutni, vagy kiabálni, csak behunytam a szemem. Aztán morgást hallottam, és amikor feleszméltem ott termett a hófehér farkas. Arany szemei beragyogták az éj sötétjét és nem féltem többé. A farkas, az én farkasom elkergette a vörös szemű szörnyet. És aztán visszajött hozzám, szelíden és kedvesen. Megsimogattam selymes szőrét és magamhoz öleltem. Aztán... mintha valami megváltozott volna. Már nem egy farkast öleltem hanem egy férfit. Az illata olyan keserédesen ismerős volt, hogy könnyeket csalt a szemembe. Zokogva ébredtem fel a sötét szobámban. Egyedül.

Másnap úgy közlekedtem a lakásban mint egy alvajáró. Szerettem volna felejteni. Bármit, csak ne érezzem a fájdalmat. A hiányt, a veszteséget. Aztán rájöttem: ha elfelejteném, ha nem látnám többé, akkor mi maradna nekem? Volt e bármi is előtte? Lesz e valami utána? Vagy örökké ebben az állapotban maradok? Várok valakire aki sohasem jön el, valakire hogy térjen hozzám vissza, mikor valójában itt sem volt...
Este kellemes meglepetés várt rám. Az unokatestvérem Pierre Casiraghy. Apám temetése óta nem láttam őt, holott gyermekként minden nyarat és szünidőt együtt töltöttünk.
Jó érzés volt vele lenni. Mintha visszakaptam volna egy darabot abból az emberből, aki régen voltam. Abból akit Travis elpusztított. Ismét tudtam nevetni. A történetek, az emlékek, a helyek amik közösek voltak mosolyt csaltak az arcomra. Nem akartam Pierre-t elengedni így megígérte hogy nálam marad pár napot, mielőtt Miami-ba utazik a barátnőjéhez.
Hétfőn bevittem magammal az irodába, hogy láthassa hol dolgozom. Az ő kocsijával mentünk, amit bérelt. Amint leparkoltunk a szokásos helyemre, meghallottam egy ismerős autó hangját. Nem, nem fogja elrontani a napomat. Rá sem nézek. Így lesz a legjobb.
Pierre: Gyere már te liba. Itt öregszem meg. - kiáltotta türelmetlenül.
Angie: Ó te csak hallgass! nem ismerek még egy pasit, aki ennyi ideig képes a hajával babrálni! - vágtam vissza és összeborzoltam göndör szőke fürtjeit.
Pierre nevetve felkapott és megpörgetett a levegőben. Én is vele együtt nevettem.
Pierre: Emlékszel még amikor azt játszottuk hogy én vagyok a kutyád? Emlékszel? - kérdezte nevetve és megpróbálta megnyalni az arcom.
Angie: Jaj, Pierre! Ne! - kiáltottam és próbáltam kiszabadulni. Az oldalam már fájt a nevetéstől.
Pierre: Állj csak, meg te boszorkány mert még a fenekedbe is beleharapok!
Angie: Elég! - kiáltottam. - Hónapok óta nem nevettem ennyit! - lihegtem és átöleltem Pierre-t, majd hatalmas puszit nyomtam az arcára.
Pierre: Mond csak, ki az az izomkolosszus amellett a terepjáró mellett? - kérdezte. Azonnal tudtam kire céloz. - Úgy néz rám, mintha meg akarna ölni.
Angie: Az csak Nye. Ne foglalkozz vele. Nem fut százon szegény! - mondtam és átkaroltam Pierre hátát. - Menjünk.
Pierre: Furcsa alakokkal veszed magad körül.
Angie: Hagyd már azt az idiótát, és gyere!
A lifttel tartottunk felfelé, amikor az utolsó előtti emeleten kinyílt az ajtó. Pierre viccből a falnak nyomott, mintha csókolóznánk. Én is benne voltam a gyerekcsínyben és már előre élveztem hogy a liftre váró öltönyös milyen képet vág majd.
Amikor odapillantottam szinte ledermedtem. Nye állt előttünk. Hogy ért fel ilyen gyorsan a lépcsőn? Nem maradt időm megkérdezni, mert Nye megragadta Pierre-t és kirántotta a liftből. A nyakánál fogva felemelte és a falnak nyomta.
Angie: Engedd el! - kiáltottam. - Mi ütött beléd? Hagy békén! - követeltem és öklömmel ütni kezdtem a vállát.
Nye: Ha még egyszer hozzányúlsz én megöllek! - mondta dühtől remegő hangon. - Ki a franc vagy te, hogy fogdosod Lina-t?
Pierre meg sem bírt szólalni, csak rémült szemekkel nézett hol rám hol Nye-ra.
Angie: Nye, kérlek engedd el! - kértem most már sírva.
Ekkor hangokat hallottam a lépcső felől. Rob és Jerome rohantak felfelé. Amikor meglátták hogy mi történik, azonnal közbeléptek és lefogták Nye-t.
Jerome: Neked elment az eszed! - kiáltotta.
Nye: Vedd le rólam a kezed! - üvöltötte. - Megölöm ezt a férget!
Rob: Angie, menjetek innét! - szólt oda, miközben Nye-t próbálták meg visszafogni. Én közben Pierre-t karoltam át, aki még mindig nehezen lélegzett.
Angie: Jól vagy? - kérdeztem és kisimítottam az arcába lógott csapzott tincseket.
Nye dühösen rántott egyet magán.
Nye: Miért fogdosod azt az idiótát? - kérdezte hisztérikus hangon. - Hol szedted össze? A szeretőd?
Jerome: Nye!
Angie: Te nem vagy normális!
Rob: Angie, vidd már innét azt fiút! Nem bírjuk már tartani! - nyögte.
Angie: Gyere, Pierre! - mondtam halkan és besegítettem az unokatestvéremet a liftbe. - Nem a szeretőm, hanem az unokabátyám. Te pedig ki vagy rúgva! - vetettem oda, mielőtt becsukódott az ajtó. Aztán zokogva estem össze.
Fogalmam sincs hogyan kerültem az irodámba a kanapéra. Amikor magamhoz tértem ott volt Sarah és Lonnie vizespohárral, törülközővel. Robert egy újsággal legyezett, Pierre pedig mellettem ült és a kezemet fogta.
Sarah: Magához tért!
Lonnie: Jól vagy édes? - kérdezte.
Pierre: Angie?
Angie: Te jól vagy Pierre? - kérdeztem. Meglepett hogy mennyire messziről jön a hangom.
Pierre: Én? Hiszen te ájultál el.
Angie: Oh!
Robert: Az unokabátyád elmondta hogy mi történt. Szóltam a biztonsági őrnek és nem fogja felengedni azt az elmebeteget. Nem kell félned! - mondta megnyugtató hangon.
Megpróbáltam felülni.
Angie: Jól vagyok! - tartottam fel a kezem, amikor Sarah vissza akart nyomni.
Lonnie: Idd meg ezt a vizecskét, drágám! - kérte.
Közben halk kopogás hallatszott. Sarah odament az irodám ajtajához.Hallottam ahogy valakivel suttogva beszél.
Sarah: Angie? Rob van itt.Azt mondja hogy beszélnie kell veled, nagyon fontos.
Robert: Még mit nem! - vágott közbe.
Angie: Engedd be Sarah! - kértem.
Rob meglepően magabiztosnak tűnt amikor belépett. A többieket kiküldtem, csak Pierre maradt velünk.
Rob: Jól vagy? Odakint mondták hogy elájultál. - érdeklődött.
Angie: Jobban vagyok, köszönöm.
Rob: Ok! Én... engem Nye küldött. - vallotta be. Dühösen fújtam egyet. - Azt kérte mondjam meg neked - Pierre-hoz fordult. - hogy nagyon nagyon sajnálja amit tett. Szégyelli magát.
Angie: Hát nagyon remélem!
Rob: Angie, neked pedig ezt küldte. - odanyújtott egy cédulát. - És még azt üzeni hogy sajnálja.
Kihajtogattam a lapot. A kézírás szinte olvashatatlan volt, csak nehezen tudtam megfejteni. "Annyira sajnálom, Lina!Kérlek bocsáss meg! Nem tudom mi ütött belém. Azt hiszem féltékeny lettem. Tudom hogy nincs bocsánat arra amit tettem és megértem ha nem akarsz látni többé. Csak egy szavadba kerül és többé nem megyek a közeledbe. Sajnálom!Szeretlek!Nye"
Bambán meredtem a papírra. A Szeretlek szó előtt valamit áthúztak, annyira hogy csak a végén lévő "ek" maradt kiolvasható. Először leírta, aztán áthúzta és végül megint odaírta. Ezt csinálja mindig. Hirtelen nagyon dühös lettem. Összetéptem a papírt. Pierre és Rob úgy néztek rám, mintha félnének hogy megőrültem. Aztán lassan éreztem hogy megnyugszom és a haragom is elmúlt. Gyanakodva néztem Rob-ra.
Angie: Mond meg neki hogy nem rúgom ki.De ne jöjjön a közelembe többé! Ne szóljon hozzám és ne is nézzen rám! - mondtam nyugodt hangon.
Rob: Nagyon nagylelkű vagy!
Angie: Lehet. De most utoljára. - tettem hozzá. Rob megértően bólintott.
Délután korábban hazamentünk Pierre-el. Út közben beültünk egy étterembe ebédelni.
A reggeli jókedvünknek már nyoma sem volt. Láttam rajta hogy kérdezni szeretne csak nem tudja hogyan kezdjen bele.
Otthon végül megtört a jég.
Pierre: Az a Nye... az egy őrült.
Angie: Tudom. Magamtól is rájöttem.
Pierre: És szerelmes beléd!
Angie: Nem!Saját magába szerelmes!
Pierre: Engem nem versz át, hugi! Mi van köztetek? - faggatott tovább.
Angie: Semmi. Vagyis volt... de annak már több mint egy hónapja. És különben is ő dobott engem. Azt mondta nem szeret. És nem is fog.
Pierre: Közben úgy tűnik megváltoztak a dolgok.
Angie: Ugyan! - kiáltottam idegesen. Nem akartam belegondolni hogy talán igaz.
Pierre: Angie, én is pasi vagyok. Én ilyet nem tennék, hacsak nem lennék szerelmes. És őrülten féltékeny. - magyarázta.
Angie: Már mindegy! - sóhajtottam. - Nem vagyok egy játékszer, amit ha megunnak akkor el lehet dobni, aztán újra előásni.
Pierre: Igazad van. Ezt neki is el kellene mondanod. - ajánlotta.
Teljesen szét voltam csúszva. Mi történik velem? Vele? Miért csinálja ezt? Ő volt az akinek nem kellettem. És most mégis azt állítja hogy szeret! De hogy hihetnék neki? Ezek után, hogy bízzak meg benne? Teljesen össze voltam zavarodva...