45. Vérszomj

Az arcára döbbent ült ki. Hallottam ahogy felgyorsul a szívverése, rendezetlenné válik, mint egy menekülő madár szárnycsapásai. Adtam neki néhány pillanatot, hogy feldolgozza.
Bizarr módon rosszul éreztem magam, amiért tönkretettem a ruháját és a haját. Még akkor ha, tudtam hogy úgysem lesz esküvő. Olyan érzésem volt, mintha megszentségtelenítettem volna egy bálványt. Soha, de soha nem volt hozzám ilyen közel menyasszonyi ruhás nő. Az érzések, amik felébredtek bennem, újak és ijesztőek voltak.
Spencer: Nye? Minden rendben? - kérdezte a folyosóról.
Nye: Adj egy percet. - suttogtam. - Jól vagy? - kérdeztem Linát.
Letöröltem az arcáról a sminkje maradványait. A sírás nyomán fekete könnycseppekké vált a festék.
Ijesztő volt és gyönyörű. Majd meghaltam hogy megcsókolhassam.
Angie: Az apám? - kérdezte suttogva. Bólintottam.
Nye: Mennünk kell. Pakolj össze valami kényelmesebb ruhát. - kértem.
Nem mozdult. Kézen fogtam és a szobája felé kezdtem húzni. Megállt, kitépte a kezét a markomból és arcára dac ült ki. Csak a szememet forgattam.
Angie: Nem megyek sehová. Ha nem tudnád esküvő lesz, mégpedig az enyém.
Nye: Így akarsz az oltár elé állni? - kérdeztem nevetve és a keze után nyúltam.
Hátrálni kezdett.
Angie: Mégis mit képzelsz? Napokra eltűnsz, mindenki halottnak hisz és aztán felbukkansz a semmiből hogy tönkretedd az esküvőmet! - üvöltötte.
Nye: Eszembe ágában sem lenne tönkretenni az esküvődet, ha nem fenyegetne halálos veszély!
Angie: Hazudsz!
Nye: Lina! Erre most nincs idő! Az apád odalent vár minket és indulnunk kell!
Angie: Nem hiszek Neked!
Nye: Ok! Erre nincs időnk!
Ugrottam egyet és elkaptam.
Angie: Vedd le rólam a kezed! - sziszegte. Csak nevettem és az ajtó felé húztam. Vadul ficánkolt és rugdosott, de csak nevettem rajta.
Beleharapott a kezembe. Azt hittem pofán vágom.
Nye: Te elmebeteg! - üvöltöttem. A vér végigfolyt az ujjaim között.
Ijesztő volt ahogy a szemei egyre sötétebbek lettek. Visszaemlékeztem mit mondott Tyler a vérről. Nekem rontott, de még időben elkaptam és a nyakánál fogva az ajtónak nyomtam. A szemei kitisztultak. Spencer dörömbölni kezdett.
Nye: Nem szeretnélek leütni, de ha szükség van rá megteszem.
Angie rám vicsorgott.
Fellendítettem a vállamra. Olyan hangot hallatott, mintha egy csapda zárulna össze körülötte.
Spencer: Jézusom! Mi folyik odabent? - dörömbölt.
Nye: Állj hátrébb! - kiáltottam, majd kirúgtam az ajtót a helyéről.
Angie vadul fickándozott a vállamon. Spencer rémülten nézte, ahogyan beszállok vele a liftbe.
Spencer: Én... megyek és csinálok valamit a portással, hogy ne lássa ezt. - suttogta, mielőtt becsukódott az ajtó közöttünk.
Angie: Adam... ki fog nyírni! - visította.
Nye: Azért erre ne fogadj!
Angie: Eressz el te átkozott! - üvöltötte és a hátamat püfölte.
Néhány órán belül kék-zöld folt leszek, de ezt még visszakapja. Sokkal erősebb volt, mint emlékeztem. És sokkal kevésbé ember.
Spencer az ájult portás mellett térdelt, amikor kiléptünk a liftből.
Nye: Mond hogy nem fog emlékezni semmire.
Spencer: Nem látott. Azt fogja hinni, hogy elájult. Vagy képzelődött. - felelte.
Próbálta felvenni a tempómat, miközben a parkolón vágtunk keresztül. A combom iszonyúan fájt, minden lépésnél végighasított benne a fájdalom, de nem értem rá ezzel foglalkozni.
Nye: Íme a lányod!
Letettem Angie a földre, aki azonnal nekem akart ugrani. A háta mögé szorítottam mindkét kezét és az apja felé löktem. Sebastian elkapta.
David: Pont ahogyan mondtam. - suttogta a kocsiban.
Sebastian: Képes vagy lehiggadni? - kérdezte nyugodtan a lánya szemébe nézve.
Angie némán bólintott.
Angie: Te... - kezdte de elakadt.
Sebastian: Veszélyben vagy. Biztonságos helyre jó kell vinnünk téged és az öcsédet. - magyarázta. - Spencer! - hangja parancsolóan csengett. - Gondoskodj róla, hogy a fiam elhagyja a várost még sötétedés előtt. Rob és Jerome megbízhatóak, dolgozz velük együtt.
Spencer meghökkent a parancsoló hangnemtől és kérdőn nézett rám. Bólintottam.
Nye: Ne aggódj!
Angie szemei rémülten ugráltak közöttünk.
Sebastian: David, te maradj itt. Spencer-nek szüksége lehet rád, bizonyos... dolgokban. - mondta.
Tudtam hogy Adam-re gondol. David kiszállt a kocsiból, harcra készen mint egy jó katona.
Angie: Hová akarsz vinni? - kérdezte rémülten.
Sebastian: Majd elmondom a kocsiban. - felelte. Angie szája megremegett.
Angie: Fel kell hívnom Adam-et.
Feszült csend állt be. Sebastian nemet intett a fejével.
Angie: Adam vár rám! - kiáltotta.
David: Ne aggódj, én mindent elmondok neki. - hazudta.
Eltűnődtem hogy képes lesz e megölni Adam-et.
Sebastian: Tyler, gyere ide. - szólt halkan.
Tyler kiszállt a kocsiból és lassan, megfontoltan közeledett felénk, mintha nem akarna ráijeszteni Angie-re. Nem tetszett, ahogyan nézte, ahogyan a pupillái kitágultak a látványától. Közelebb léptem Angie-hez.
Tyler: Helo!
A hangja megremegett. Felmordultam.
Angie: Ez kicsoda?
Sebastian: Tyler felel majd a biztonságodért, miután elváltunk. Csak az út egy részén kísérlek el titeket. Kegan könnyebben rátok találna ha veletek lennék.
Nye: Indulnunk kell. Kegan-t nem sokáig lehet félrevezetni.
Sebastian megfogta Angie karját a könyöke alatt és óvatosan, de határozottan a kocsihoz vezette. Tyler előttük kocogott és kinyitotta a hátsó ajtót. Angie megállt egy pillanatra és kétségbeesett pillantást vetett a házra, majd beszállt. Sebastian mellé ült, Tyler pedig megállt a vezetőülés oldalán.
Nye: Meg kell tenned Spence! - fordultam az öcsémhez.
Ő csak a fejét ingatta.
David: Én nem leszek rá képes egyedül. Adam gyorsabb és erősebb mint én.
Spencer: Nem vagyok gyilkos. - suttogta.
Felsóhajtottam és megöleltem. Úgy kapaszkodott belém, mint egy fuldokló az utolsó szalmaszálba.
Nye: Vigyázz magadra! Tudom, ha eljön az ideje, helyesen fogsz cselekedni! - sugároztam neki a gondolatot.
Még szorosabban megölelt, aztán elengedett. Kezet nyújtottam David-nek, aki szó nélkül elfogadta. Mostantól kezdve egy csapat voltunk.
Tyler beült a volán mögé, én pedig mellé ültem. A visszapillantó tükörből láttam, ahogyan Angie az apja kezét fogja. Furcsa, bizsergető érzés kezdett rágni belülről és el kellett ismételnem magamnak, hogy Sebastian az apja.



Angie anyja hisztérikus hangon kiabált Sarah-val a sátor mögött. Odabent az emberek izgatottan sugdolóztak, mindenkit elkapott a kitörni készülő botrány heve. Lonnie-ra pillantottam, aki a füléhez szorította a mobilját és fel-alá járkált. Angie-t próbálta meg hívni, de hasztalan. Hallottam hogy a telefon kicseng, majd átvált a hangpostára.
Jerome: Biztosan csak... elakadt a dugóban. - suttogta.
Rápillantottam. Néhány lépésre Rob-tól állt, szürke öltönye ezüstnem tűnt a sátor világításától. Rob az egyik oszlopnak támaszkodott, Leah-t nézte, aki a kis Benjamin-nak gügyögött.
Adam: Próbáld David-et! - szóltam oda Lonnie-nak.
Ő bólintott és ismét a füléhez emelte a telefont. Újra elkezdtem járkálni. Egy rossz színházi darab főhősének éreztem magam, akire sok száz szempár szegeződik, miközben tudják hogy a darab végén pórul fog várni. De izgatottan várják a csattanót.
Nem akartam elhinni. Mindent elrendeztem. A kis gép már várt ránk, hogy el tudjunk menekülni. Felhívtam egy francia barátomat, akinek volt egy vidéki kastélya Provence-ban. Amikor Párizsban éltem, gyakran vadásztunk együtt és tudtam hogy benne megbízhatok.
Mi történhetett? Hogy hagyhatták egyedül akár egyetlen percre is? Hol van Max? Hol van Spencer?
Jerome: Próbálj megnyugodni! - megérintette a vállamat.
Megpördültem és hátrahőkölt.
Rob: Adam! - a hangja metsző volt.
Rám nézett, majd az emberekre irányította a pillantásom. a szaguk csak még feszültebbé tett. Nemrég vadásztam, de az idegesség vérszomjassá tett.
Adam: Én ezt nem bírom tovább! - suttogtam és átvágtam a széksorok közötti folyosón, ahol Angie-nek kellett volna átvonulni több mint fél órával ezelőtt. Rob és Jerome a nyomomban voltak. Mirella hozzám lépett, de egy pillantásra sem méltattam.
Átvágtam a parkolón. Jerome ekkor már mellettem volt, Rob a nyomunkban. A feszültsége szinte árnyékként vetült rám.
Adam: Add ide azt a rohadt kulcsot! - szóltam Jerome-nak a kocsijukhoz érve. Rob-ra pillantott. - Nem hallod? - üvöltöttem.
Jerome: Vége van Adam! - felelte.
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy minek van vége. Rob elkapott hátulról és a kocsi motorháztetőjének nyomott. Éreztem, ahogyan behorpad alattam.
Rob: Tudunk Kegan-ről - sziszegte.
Adam: Nem tudtok ti... semmit. - nyögtem.
Rob: Most velünk jössz! - felrántott, Jerome megragadta a másik karom. - Jerome, szólj Leah-nak hogy vigye el a gyereket a megbeszélt helyre.
Adam: Kérlek Rob, had magyarázzam el! - kértem.
Jerome: Ezzel elkéstél!
Adam: Angie! Meg kell találnom! - kiáltottam és próbáltam kiszabadulni. Rob rántott rajtam egyet, majd belökött a kocsiba.
Rob: Ezzel is elkéstél! - beszállt mellém. - Ha megmoccansz darabokra tépünk! Pont úgy mint Nye Max-et!
Szóval élt. Tudtam hogy él. Éreztem. Hagytam hogy elvigyenek magukkal.



Death Valley, kihalt akár a lelkem. Mindenki szótlan. Kimondatlan szavak lógnak a levegőben, mint egy kard amit csak egy hajszált tart. Tudom hogy valami baj van és mégsem merek kérdezni. A választól félek.
Las Vegas, a fények vakítóak, kátrányszagú eső permetez, az esőcseppek színe az ablakon akár a vér. Megállunk egy motelnél, a portás nem kérdez semmit. Egy kopott szoba, a régi tévében torz alakoknak tűnünk, mint ahogyan azok is vagyunk. Az idegen fiú elment valahová, Nye a fürdőben van, a zuhany hangja elnyomja az eső neszezését.
Sebastian: Enned kéne valamit. - mondta csendesen. Az ablak előtt állt, alakja azt a kevés fényt is elnyomta, amit az utcai lámpák adtak.
Angie: Telefonálnom kell. Anyám biztosan a plafonon van.
Sebastian: Ne aggódj miatta. - felelte olyan könnyedén, hogy szerettem volna képen törölni.
Angie: Hát persze! Te sem tetted!
Megmozdult, de nem fordult felém.
Sebastian: Nem illett az én világomba. - felelte. - Nem értett volna meg engem.
Angie: Én sem értelek. - feleltem szomorúan. - Emlékszem... mikor kicsi voltam, minden éjjel velem voltál.
Sóhajtott.
Sebastian: Utána is. Lélekben mindig veled voltam.
Angie: Miért hagytál magamra?
Sebastian: Túl kockázatos volt. Félő volt hogy rád találnak. És... ahogy idősebb lettél, a dolgok bonyolultabbak lettek.
Emlékeztem, amikor anyám pszichiáterhez vitt, a képzelgéseim miatt. Később valóban elhittem, hogy az egész csupán egy álom volt, vagy a gyermeki agyam szüleménye.
Angie: Itt hagytál, ebben a világban, ahová sohasem illettem. Fogalmad sincs mennyire... borzalmas volt. - nehezen találtam meg a megfelelő szót. - Nem voltak barátaim, sohasem tudtam beilleszkedni. Mindig azt hittem velem van a baj!
Sebastian: Ők csak emberek!
Angie: És én?
Sebastian: Te nem vagy CSAK ember! Több vagy. Erősebb, gyorsabb. Az agyad másképp működik mint az övék. Másképp látod a világot.
Angie: Erre már én is rájöttem. Máskülönben megőrültem volna vámpírokkal és vérfarkasokkal körülvéve.
Láttam a sötét ablak tükrében ahogyan elmosolyodik. Lassan megfordult.
Sebastian: Az emberek világában csupán egy furcsa lány voltál, akit senki sem értett. De az én fajtám számára, te vagy a legfontosabb dolog. Mindenki téged akar! Bármi áron.
Megrémítettek a szavai. Miért vagyok ennyire fontos nekik? Mielőtt megkérdezhettem volna, kinyílt a fürdő ajtaja, Nye lépett ki egy hatalmas gőzfelhő kíséretében. Csak boxeralsót viselt, a törülközőt a vállára csapta.
A teste tele volt sebekkel és hegekkel. Úgy festett, mint egy Frankeinstein horror figura. Nem tudtam levenni a szemem róla.
Sebastian: Jobb? - kérdezte.
Nye: Már kezdek gyógyulni. - felelte. - Mondtam hogy rendelj neki valami kaját. Azt akarod hogy elájuljon?
Angie: Nem vagyok éhes! - vágtam rá. - Tényleg.
Nye leült mellém az ágyra. Sebastian visszafordult az ablak felé, de láttam hogy fél szemmel minket figyel.
Nye: Az út nagy része még csak most jön.
Angie: Igaz. Ha már itt tartunk. Hová is megyünk? - kérdeztem dühösen.
Nye: Denverbe. Onnét pedig repülővel Winnipeg-be.
Felugrottam.
Angie: Kanadába? Nincsenek is nálam a papírjaim! - kiáltottam.
Sebastian: Emiatt ne aggódj. Már elrendeztem mindent. - felelte. Visszaültem a kanapéra.
Nye megfogta a kezem és a szájához emelte. A szívem kihagyott egy ütemet és Sebastian ideges mozdulattal a hajába túrt. Ekkor lépett be Tyler. Összerezzentünk, de Nye nem eresztette el a kezem.
Néhány Walmart-os táska volt nála, az egyiket Nye-nak dobta. Megéreztem az új ruhák illatát. Egy másik zacskót nekem nyújtott.
Tyler: Ruhák. Így mégsem utazhatsz. - mondta.
Elvettem, majd bementem a fürdőbe, ami még mindig csupa gőz volt. Kinyitottam az ablakot, mire Nye azonnal megjelent.
Angie: Nyugi nem mászok ki!
Nye: Emiatt nem is aggódom. Csak biztos akarok lenni benne, hogy semmi nem is mászik be. - felelte. Megborzongtam.
Belépett a fürdőbe, az ajtót résnyire nyitva hagyta. Sötétkék melegítőnadrágot viselt és fehér trikót.
Angie: Segíts levenni ezt! - kértem és hátat fordítottam neki. A tükörből láttam Tyler arcát, ahogyan minket néz. - Csukd be az ajtót.
Nye: Legendás esküvő. A nászéjszakán valami más vetkőzteti a menyasszonyt.
Angie: Adam tudja hogy hol vagyunk? - kérdeztem.
Nye: Szerencsére nem.
Angie: Már biztosan halálra aggódta magát. - sóhajtottam.
Nye: Ezt nem kétlem.
Volt valami a hangjában, amitől megborzongtam. A cipzár beakadt és Nye egyszerűen végigszakította a ruhát. Összerezzentem. A tükörből nagyon elégedettnek tűnt az arca. Leengedtem a ruhát a csípőmről is kiléptem belőle. A bőröm sápadtnak tűnt az egyszerű testszínű fehérneműtől. Nye összegyűrte a ruhát és egy szemeteszsákba tette. Mintha az egész jövőmmel tette volna ezt. És talán meg is tette.
Tétováztam pár percig, majd elkezdtem kiszedni a hajamból a csatokat. Laza hullámok omlottak a vállamra és a díszítésül szolgáló gyöngyök szerteszét potyogtak a kőre. Nye némán mögém lépett, segített, szétbontani a fodrász mesterművét. Az ajtónak támaszkodott, amikor végeztünk. Megmostam az arcom, a smink maradványai fekete patakokban folytak le a mosdókagylóban.
Kiöblítettem a számat, majd a tenyeremből ittam a vízből. Nem is vettem észre eddig, hogy mennyire szomjas vagyok.
Nye: Nem kéne innod a csapból. Beteg lehetsz tőle. - mondta halkan.
Megtöröltem az arcom és a kezem, majd elkezdtem lehúzni a halványkék combfixemet. Nye az ujjait ropogtatta.
Angie: Amire gondolsz, azért egyes államokban akár börtön is jár. - jegyeztem meg.
Nye: Honnét tudod hogy mi jár a fejemben? - kérdezte.
Angie: Nem nehéz kitalálni. - Ledobtam a combfixet a szemeteszsák mellé.
Kivettem egy fehér pólót és belebújtam. A srác profi módón eltalálta a méretemet. A táskában egy farmer volt és egy olcsó tornacipő.
Nye: Tyler hozott kaját is.
Angie: Inkább szomjas vagyok. - feleltem.
Nye: Vadászni akarsz? - tréfált.
Rávillantottam a fogamat. Nye közelebb jött.
Angie: Most jön az hogy felajánlod a véredet? - kérdeztem kicsit idegesen.
Nye halkan nevetett, majd átkarolt és a párás csempének nyomott. Az ajkai lecsaptak az enyémre, most már én voltam az áldozat és ő a vadász. Vadul csókolt, nem törődve vele, hogy fájdalmat okoz e. Ez tetszett. Régebben, alig mert hozzám érni.
Megharapta a számat és az ujjai bekúsztak a pólóm alá, fel a hátamra. Éreztem, hogy a körmeim a húsába mélyednek, de nem érdekelt. És őt sem érdekelte.
Az a fajta csók volt, ami elpusztít és aztán új életre kelt. Felrobbant és aztán magába szippantja a darabjaidat. Közelebb húztam magamhoz és végigkarmoltam a hátát. Felmordult és mondott valamit, de nem értettem. Az agyam tompa volt és lassú, az ösztönök kiszorították a gondolatokat. A vér illata émelyítő volt, a gyomrom lüktetni kezdett és az izmaim megfeszültek. Összezártam a karjaimat körülötte és a fogaim belemélyedtek a nyakába. Felnyögött és az ujjai a hajamba túrtak. A vére lassan beszivárgott az ajkaim közé és a nyelvemre. Folyékony tudatmódosító szer, ami egy csapásra függővé tesz. Az üvöltése távolinak tűnt.



A törülköző, amit a nyakamhoz szorítottam ijesztően fehér volt, a vérem vörössége mellett. Sebastian a szoba másik felében állt, a karjai Angie köré fonódtak. Tyler közöttünk sétált, mint egy válaszfal, a szemei ide-oda ugráltak. Angie nem mozdult, a szemei fekete végtelenségnek tűntek, értelem nélkül, gondolatok nélkül. A vérem elkenődött a száján, végigfojt az állán és beszennyezte a pólóját. Az ujjai is véresek voltak.
Sebastian: Minden rendben lesz. - suttogta neki. - Lélegezz mélyeket. Érzed az eső illatát? Koncentrálj az esőre.
Angie a fejét rázta, furcsa állati morgás hagyta el az ajkait, ismét próbált kitörni.
Tyler: Ok, kimondom. Vért kell innia. A teste vért akar. Bastian, hallod? - a hangja kétségbeesett volt.
Sebastian: Nem vagyok süket. De tudod az mivel jár. Nem utazhatunk vele, miközben őrjöng az átalakulástól.
Nye: Mi történik ha nem kap vért? - kérdeztem halkan.
Sebastian: Amit kiszívott belőled, azt hamar lebontja a szervezete. - felelte. - Csak vigyáznunk kell, hogy ez ne fordulhasson elő többet. Ha eszik valami emberi táplálékot és elég folyadékot kap, ki fogja bírni az utat.
Tyler: A motel szinte teljesen üres. Senkinek sem tűnne fel, ha a portásnak nyoma veszne. - javasolta.
Sebastian: Nem engedem hogy emberi vért igyon. Nem lesz olyan mint ők. - mondta szomorúan. Az ajkai megérintették Angie haját.
Ismét belém mart a féltékenység.
Nye: Mennyi idő amíg... normális lesz? - kérdeztem. Levettem a törülközőt a nyakamról. Elállt a vérzés.
Sebastian: Könnyebb lenne neki, ha eltüntetnéd a véres holmikat. - mondta. - Én... - a fürdő felé vonszolta Angie-t. - Berakom a zuhany alá egy kicsit.
Mondani akartam valamit. Tiltakozni. Tyler kivette a kezemből a törülközőt és a szemeteszsákba dugta, ami Angie cuccait rejtette.
Tyler: Elégetem ezeket. - mondta csendben és magamra hagyott.
A fürdőből a zuhany hangja hallatszott, majd kicsit később Angie sikítozni kezdett. Legszívesebben betörtem volna az ajtót. A hangja mélyebben megsebzett, mint a fogai. Pár perc múlva Sebastian kijött, víztől csöpögve. Angie a fürdő padlóján feküdt egy koszos-fehér köntösben. A szemei, az igazi szemei az arcomon függtek és némán zokogott.