BLOGGER TEMPLATES AND TWITTER BACKGROUNDS »

2011. március 21., hétfő

49. Villanások

"Ami meglátogatott...
az az alkony árnyéka.
Amit elvesztettem magamban...
az az idő sötétsége.
Ami találkozott velem...
az a rés a múlt és a jövő között."


Hold nélküli sötét éjszaka volt, az erdő olyan csendessé vált, akár egy temető. Némán feküdtünk az ágyban, összekulcsolt ujjakkal, egymás felé fordulva. A levegőben kimondatlan szavak illata lebegett. Egyikünk sem szólt, de éberek voltunk.
A többiek szellemalakként mászkáltak a nappaliban, lépésük zaját nem lehetett hallani, csak érezni jelenlétüket. Suttogásuk távolinak, érthetetlennek tűnt. Nem akartam érteni.
Nye megmozdult, majd felült, a fejét az ágy támlájának támasztotta.
Angie: Mennyi időnk van még? - kérdeztem csendesen. Nem felelt azonnal.
Nye: Egy nap, esetleg kettő. Nem tudom. - mondta végül. - Biztos vagy benne hogy itt akarsz maradni?
Ezt a kérdést milliószor feltette nekem az elmúlt órákban. Nem csak ő. Adam és még Tyler is. Sebastian-t nem érdekelte a véleményem. Túlságosan el volt foglalva a csapatai irányításával.
Angie: Meneküljek el, miközben mások az én életemért harcolnak? - kérdeztem döbbenten. - És gondolod hogy Kegan támadna, ha tudná hogy nem vagyok itt? Kockáztatna?
Nye nem felelt. Tudta hogy igazam van.
Nye: Próbálj meg aludni. Ki tudja lesz e még rá lehetőséged. - suttogta.
Felsóhajtottam és a mellkasára simítottam az arcom. Élet és napfény illata volt. Egy másik lányra emlékeztetett, aki valaha voltam. Fájt emlékezni rá, most hogy a tél rabja lettem, a fagyé, ami lassan bekebelezte minden porcikámat, hogy aztán változatlanná tegye az örökkévalóság számára.
Behunytam a szemem, próbáltam elképzelni hogy más valahol vagyok egy másik életben. Egy olyan életben, ami már nem lehet az enyém. Egy lányt láttam, aki szereti a művészeteket és a nyarat. És egy fiút akinek zöld szeme van. A tengerparton sétálnak a naplementében, szótlanul, néha egymásra pillantva, mert a szemükben olyan dolgok vannak, amiket nem lehet puszta szavakkal kimondani.
Az álom alattomosan kúszott be a szobába. Szerettem volna kérdezni még valamit, de elvesztem egy másik világban. A régi álom volt. Ismét zuhantam, majd elmerültem a vízben. Zöld és kék fények vakítottak és fogalmam sem volt merre ússzak, hogy a felszínre jussak. A levegőm elfogyott, és éreztem, hogy valami egyre mélyebbre húz, a víz vörössé vált és egyre forróbb lett. Elevenen égetett el.
Nye felszisszent és megmozdult, ez ébresztett fel. Óvatosan elhúzódott tőlem, majd felkelt. Sötét volt, nem láttam semmit. Aztán megéreztem az illatot. Próbáltam nem lélegezni, de az illat emléke már az agyamba vésődött.
A hirtelen világosság megzavart és mélyet lélegeztem. Nye az ajtóban állt, a karján három apró sebből szivárgott a vér. A körmeim nyomából. Felé mozdultam, de olyan hirtelen eltűnt, hogy egy pillanatra azt hittem, még mindig álmodom. A hangja a folyosóról jött.
Nye: Nyisd ki az ablakot!
Nem mozdultam. Hangokat hallottam.
Tyler: Mi történt?
Nye: Megkarmolt álmában. - felelte. - Azt hiszem rémálma volt.
Az egész életem rémálom volt.
Tyler: Angie, minden rendben van?
Angie: Azt hiszem. - feleltem. - Sajnálom.
Nye: Ne aggódj, már be is gyógyult. - válaszolta. - Megmosom a kezem és visszajövök.
Nem feleltem. Kimásztam az ágyból és az ablakhoz léptem. Halkan kinyitottam és mélyet lélegeztem a csípős, hideg levegőből. A leheletem, apró fehér felhőként szállt az éjszakába, a lelkem egy darabját küldtem vele világgá. Egyre többet vesztettem el magamból.




"Tudtam hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl." (Coelho)


Néztem ahogyan a véres víz eltűnik a mosdókagylóban, mintha ez a dolog meg sem történt volna. Hiába is próbálom elfelejteni, hogy az életemre tört, a tényt hogy a nő akit szeretek egy veszélyes ragadozó, már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Már emberként is megvolt hozzá a tehetsége hogy darabokat tépjen ki belőlem, de ez az új lény mintha még álmában is vérszomjas lett volna. Beteg vagyok, amiért mégis akarom őt. Nem vagyok épeszű, amiért vágyom rá. Nem tudhattam mit hoz a holnap, mivé teszi őt. Mindenünk ami van, az a ma. Pár óra amíg még önmagunk lehetünk.
Vissza akartam menni hozzá azonnal. Amikor megfordultam, Adam az ajtóban állt. Az arca kifejezéstelen volt.
Adam: Meg fogok halni. - mondta érzéketlen hangon.
Nye: Nem fog megölni. - feleltem. - Bármit is tettél nem tud bántani téged. És én sem. Megtenném, de azzal neki is fájdalmat okoznék. Arra pedig nem vagyok képes.
Közelebb lépett.
Adam: Rád bízom őt, Nye. Tedd nagyon boldoggá. Mond el neki, hogy mennyire különleges, minden nap. Én nem mondtam neki elégszer. - a hangja szomorúan csengett. Tele volt lemondással. - Vidd el őt azokra a helyekre ahová annyira vágyik. Sétálj vele az esőben! Nézd vele a csillagokat a parton, táncoljatok a holdfényben... és szeresd őt. Szeresd feltétel nélkül.
Nye: A vámpírok meg tudnak bolondulni? - kérdeztem hidegen.
Adam: Ha vége ennek az egésznek én meghalok. Ha túlélem akkor is. Halott leszek, hogy ő élhessen. Eltűnök, megszűnök létezni. - mondta csendesen. - De ha valaha bántod őt, ha elhagyod, ha fájdalmat okozol neki, visszajövök a pokolból is és megöllek.
A fenyegetése nem rémített meg. Némán meredtem rá. Ő is engem nézett, az arcán tehetetlen dühvel, aztán lassan megfordult és eltűnt a nappaliban. A konyhapultnak dőltem, összefont karokkal, próbáltam odabent tartani valamit ami ki akart törni belőlem. Nem tudtam mi az, de mintha belülről kapaszkodott volna felfelé. Úgy éreztem a testem kifordul önmagából.




"Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. De néha, ha igazán szeretsz, el kell engednek azt a valakit, még akkor ha tudod, hogy a fájdalom és a szerelem sohasem múlik majd el. "


Volt egy fiú, a neve Adam Masen volt. Nem volt benne semmi különleges. Nem volt zseni, vagy tehetséges zenész, nem váltotta meg a világot. Az élete véget ért, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Volt egy vámpír. A neve Adam Masen volt. Nem volt benne semmi különleges. Nem volt jó és nem volt gonosz. Habár az élete véget ért, mégis értelmet nyert. Szeretett egy lányt, aki különlegessé tette. Aki miatt gonosz lett és aki miatt jóvá vált. Aki megismertette a szenvedéllyel és aki megmutatta mi a fájdalom.
Volt egy régi kínai legenda, mi szerint ha ezer papírdarut hajtogatsz kívánhatsz valamit. Nem hittem, hogy ez vámpírokra is vonatkozik, de én ezer papírdaruba hajtogattam a szívemet és azt kívántam hogy Ő örökre boldog legyen.
Van egy vámpír, a neve Adam Masen. Ismeri a szerelmet és különleges, mert egy csodálatos lányt szeretet.
Lesz egy vámpír akinek nincs neve. Aki ismerte a szerelmet és elvesztette azt. Aki az árnyékok közt él, és gyűlöl egy árnyékot, aki mindent elvett tőle.




"A fény azt hiszi, gyorsabb mindennél, de téved. Mindegy, milyen sebesen száguld a fény, mindig azt fogja találni a végén, hogy a sötétség ért oda elsőnek és rá vár. " (Terry Pratchett)


Másnap reggelre újra havazott. Sebastian első csapata az erdőben várakozott, Tyler kiment hozzájuk. Sebastian és Adam vadászni mentek. Emberre. Minden erejükre szükségük volt a küzdelemhez és a háború néha ártatlan áldozatokat követel. Nem tudtam rájuk haragudni. Nem tudtam sajnálni egy idegent, ha az élete megmenti azt akit a világon a legjobban szeretek.
Angie a vakító fényben ült a nappaliban. A nap egyetlen hatalmas, el nem múló atomvillanásnak tűnt. A fényét százszorosra növelte a hó fehérsége, de volt ebben a fényben valami hátborzongató, mert a legerősebb fény mindig magában hordozza a legsötétebb árnyékot.
Közelebb léptem. Benjamin Lina ölében ült, gyámoltalan kezecskéiben egy kopott mackót tartott. Amikor meglátott, rám mosolygott, kivillant az egyetlen foga és felém nyújtotta a mackót. Letérdeltem elé és elvettem tőle. Angie mosolygott és óvatosan megpuszilta az öccsé pelyhes fejét.
Angie: Gyönyörű, ugye?
Nye: Hasonlít rád. - feleltem. - Tökéletes.
Angie: Néha szeretem azt képzelni hogy az én fiam. - vallotta be.
Nye: Sokkal inkább a tiéd mint Bastiané. Az az... ember. - furcsán hangzott a szó. - Nem hiszem hogy érzett valaha is szeretet bárki iránt.
Angie: Néha megrémít hogy a lánya vagyok. Attól félek én is ilyen leszek.
Nye: Te soha nem leszek ilyen. Amíg én élek és lélegzem nem leszel ilyen. Minden nap emlékeztetni foglak rá, hogy ki vagy. Nem hagyom hogy elveszítsd magad!
Lina könnyes szemmel nézett rám. Melléjük ültem a kanapéra, a fejemet a karomra hajtottam. Behunytam a szemem. Ismét úgy éreztem, mintha lenne bennem valami... vagy valaki. Összerezzentem, amikor Tyler belépett a szobába. Újabb alakok követték a fényből. Az öcsém, David, Jerome, Rob, Ephraim, Dax, Leah és még több ismeretlen, akiket még sohasem láttam.
Lina felzokogott mellettem, nem voltam benne biztos hogy az örömtől. Spencer átvágott a szobán és megölelt. Olyan erővel hogy majdnem felborított.
Spencer: Sajnálom! - mondta fuldokló hangon.
Nye: Minden rendben, Spence. - feleltem.
Spencer: Én tehetek róla! De nem tudtam megölni, Nye! Nem bírtam!
Nye: Helyesen cselekedtél.
Jerome: Öhm... mi is itt vagyunk. - szólt közbe. Az öcsém elengedett, szégyenkezve nézett körül.
Leah átvette a kicsit Linától, aki éppen David-et ölelte.
David: Bocsáss meg. - suttogta. - Nem mondhattam el. Sajnálom.
Angie: Nincs semmi baj, David. Már mindegy.
Nem bírtam betelni a látvánnyal. Mindenki mindenkihez beszélt, izgatott, szomorú, néha ideges szavak, hangok, ismerős illatok. A három idegen és Dax állt csak szótlanul.
Tyler: Ők a tigrisek, Kairon, Akhon és Dhran. - sorban rájuk mutatott. - Indiából jöttek.
Nye: Nye vagyok.
Kairon: Az árnyjáró. - tette hozzá, mint aki nagyon jól ismer.
Magas volt és barna bőrű, fekete haját lófarokban hordta, mint a másik kettő. Olyan egyformák voltak, olyannyira jelentéktelen arccal, hogy lehetetlen volt megkülönböztetni őket.
Tyler: Alakváltók. Hasonlóak Jerome-hoz. - mondta halkabban. Bólintottam.
Dax-hez léptem, aki vörös szemekkel nézett rám. Az arca nem tükrözött semmiféle érzelmet.
Nye: Sajnálom.
Dax: Én nem. - csak ennyit mondott.
Sarkon fordult és kiment.
Ephraim: Ne vedd magadra. - szólalt meg. - Nem neked szól a haragja. Dax elvesztette a képességét, amikor átváltozott. De úgy tűnik, azzal együtt hogy nem érzi többé mások érzéseit, a sajátjai is eltűntek. Teljesen érzéketlen.
Nye: Biztosak vagytok benne hogy itt akartok lenni? - kérdeztem.
A kérdés nem neki szólt. Mindegyiküknek.
Rob: Együtt kezdtük el. Együtt is kell befejeznünk. - mondta határozottan.
Jerome: A futás a gyáváknak való.
Elszántságot láttam az arcokon, majdhogynem derűs várakozást. Angie állt csak szomorúan, Benjamint nézve. Talán könnyebb lett volna neki ha velünk harcolhat. Egy trófea volt, egy háborúban, amit két könyörtelen lény vívott egymás ellen életre halálra. Mások életére és halálára.




"Az egy szerelmet, még nevét sem adnám:
Jobb, égjen a szív, mint fagy ölje meg." (Vörösmarty Mihály)


Favágók voltak. Talán családjuk volt, gyermekeik. Terveik. Mindent elvettünk tőlük egyetlen villanásnyi idő alatt. Még megbánásra sem volt idejük. Sebastian támadt először, a férfi akit letepert egyetlen hangot sem adott ki, a teste tompa puffanással búcsúzott az életétől. A másik észre sem vette hogy mi történik, megrémülni sem maradt ideje, amikor a hátára ugrottam. Kiáltani akart, de a levegő reszelős hanggal távozott a tüdejéből, amikor kitörtem a nyakát. Ilyen a halál hangja. A vére forró volt és édes, eleven tűz az ereimben. Néhány percnyi kábulat, ami segített elfelejteni mindent. De ez a feledés gyorsabban elmúlt, mint az akinek a vérét vettem. És a fájó szerelem kínja mellé még gödröt kezdett ásni a lelkemben a bűntudat is.
Sebastian érzéketlen arccal, bámulta a halott férfit.
Sebastian: A medvék és a farkasok majd elintézik őket. - mondta.
Adam: Mit gondolsz, mennyi időnk van még?
Sebastian: Kegan már a közelben van. Szinte érzem. - felelte. - Nem fog éjszaka támadni. Túlságosan fél az árnyjáróktól.
Adam: Van már valami terved?
Sebastian: Szétkergetjük a csapatait. Kegan nem mer ekkora túlerőre támadni, a csapatait küldi előre. Várni fog, hogy meggyengüljünk és a legjobb harcosaival támad. Elég lesz ha őt megöljük, a többiek nem harcolnak nélküle.
Adam: És nélküled? - a kérdés talált. Nem felelt azonnal. És amikor válaszolt már egyáltalán nem tűnt olyan magabiztosnak.
Sebastian: A harcosaim nem csak a katonáim, hanem a barátaim, gyermekeim. Nem akarnak olyan világban élni, ahol a nekik jutó részt Kegan uralja. Mindent meg fognak tenni, a győzelemért. Nem számít mi lesz velem.
És mi lesz Angie-vel? Nem tudtam elképzelni olyan világot amiben ő nem él. Ott hagytuk a két szerencsétlen favágót a sötétedő erdőben. Csak újabb mérföldkövek voltak a kárhozathoz vezető úton.
A ház közelébe érve sok száz szempár kísért minket. Suttogásuk, elnyomta a fák között süvítő szelet. A fák között várakoztak, nem jöttek elő, amikor Sebastian az ajtó előtti fényben állva megszólalt.
Sebastian: Harcosok! Vámpírok! Farkasok! Tigrisek és Árnyjárók! - szünetet tartott. Csend volt volt.
Az ajtó kinyílt és Sebastian mögött ismerős alakok tűntek fel. Nye lépett Sebastian mellé, őt Spencer és Rob követte. David hozzám csatlakozott. Dax és Ephraim kicsit távolabb álltak meg. Jerome és három idegen férfi mögöttünk sorakozott, Leah az ajtóban tétovázott. Az ablakon keresztül láttam Tyler és Angie alakját. A kisbaba Angie karjában volt. Fel alá járkált vele.
Sebastian: Holnap harcolni fogunk az ismeretlen ellen! A saját fajtánk ellen! Le kell győznünk egy zsarnokot, aki nem tiszteli az életet és a barátságot. Ha ő győz, a világunk darabokra hullik szét.A gyengéket eltiporják, az erősek kedvükre gyilkolhatnak, az ártatlanok igazát többé senki sem védi majd meg. Ha ők győznek halál vár mindenkire. A káosz káoszt szül, a káoszban nincsenek többé szabályok és a mi törékeny világunk többé nem lesz majd titok az emberek előtt. A létezésünk tudása a halálukat jelenti. Nem csak egymásért küzdünk, hanem értük is. Az élet tiszteletéért, a szabadságért, és a létezésünk szabadságárt. Kegan világában ránk bujkálás vár és az éjszaka börtöne. A lányom és a fiam csak jelképei annak amit meg kell védenünk. - tette hozzá, majd hátra fordult. - Tyler!
Tyler kilépett, az ajtót nyitva tartva. Izgatott suttogás támadt az erdőben, láthatatlan alakok hangjai voltak. Angie kilépett az ajtón, karján Benjaminnal.
Sebastian: Értük harcoltok holnap! A jövőtökért! Egymásért! Nem számít mi történik velem, hogy hányan halnak meg, de nekik élniük kell! - kiáltotta.
Energiaroham száguldott végig rajtam és láttam, hogy ezt mindenki érzi. A morajlás egyre hangosabb lett, mintha a tenger zúgott volna. Tyler hangja vált ki a tömegéből.
Tyler: Győzni fogunk! - kiáltotta.
A tömeg felmorajlott, farkasüvöltés hallatszott. Arcok tűntek elő az erdőből és Sebastian elindult feléjük. Mindenki elindult feléjük. Angie és Nye álltak csak az ajtóban, időközben Leah bevitte Benjamint. Én sem mozdultam. Nem volt jogom bárhová is csatlakozni.




"Fagyj jég,
dermedj világ,
remény halj meg,
törj akarat.
Kín hasíts,
ölj fájdalom,
igazság hazudj,
varázs pusztulj.
Szerető gyűlölj,
Csend üvölts,
Tűz fagyassz,
Vér tombolj.
Itt érjen véget a világ..."


Esni kezdett. Lomha lassú cseppekben, aztán sziszegve. A hó ropogott és a szél titkokat suttogott ismeretlen nyelven a fáknak. Aznap éjjel senki sem gondolt az alvásra. Sebastian felosztotta a csapatokat. Jerome-ot, a három tigrist és még két farkast a hegyekbe küldte, hogy meglepetés szerűen tudjanak támadni. Spencert és Dax-et a távolabbi csapat élére állította, Ephraimot és Leah-t a házat védő erő vezetőjévé. Tyler és Adam egy kisebb, de képzettebb csapattal indul majd megkeresni Kegan-t. David, Sebastain, Rob és én maradunk Angie-vel a házban. Benjamin-t néhány órával ezelőtt kimenekítették az erdőből, Sebastian senkinek sem árulta el hová vitték.
Mindenki nagyon elszántnak tűnt. Én is igyekeztem annak tűnni, de nem tudtam legyőzni a rossz előérzetemet. Végignéztem a szobában ülő, sétáló, beszélgető embereken, akik nem voltak emberek. Vajon holnap ilyenkor hányan lesznek közülük csupán emlékek? Sajnáltam az embereket, amiért olyan sokat tudnak beszélni a nagy háborúkról, amiket megvívtak, miközben nem is sejtik, hogy egy maroknyi torzszülött küzd az ő világukért, és a hősök, akik meghalnak majd, egyetlen történelemkönyv lapjain sem szerepelhetnek.
A hideg ablaknak nyomtam a homlokom. Valami belül ismét kaparni kezdett, menekülni próbált és ki akart törni. "Még ne!" - mondtam neki. Nem tudtam kihez beszélek, de hallgatott rám. Mikor felemeltem a fejem Angie mellettem állt. Az ujjai az üveghez tapadtak. Elvette a kezét, majd az üveget nézte, ahol a keze nyomot hagyott. Hirtelen erős vágyat éreztem, hogy én is nyomot hagyjak, valamit ami nem vész el, bármi is történjék a világgal.
Nye: Gyere! - kézen fogtam.
Nem mondott semmit, csak követett. Az előtérben ráadtam egy kabátot, ami éppen a kezembe akadt.
Angie: Hová megyünk? - kérdezte.
Nye: Egy perc!
Gyorsan átvágtam a szobán és a konyhába mentem. Tyler éppen a pultnál ült, egy szelet mirelit pizzát rágcsált. Némán figyelte, ahogyan a fiókokban kutatok. Megtaláltam, amit kerestem.
A többiek nem szóltam semmit, amikor látták hogy kimegyünk, a legtöbben ránk sem néztek. Adam tekintete azonban sokáig kísért minket.
A ház elég fényt adott még a fák között is. Az esöcseppek apró fémdaraboknak tűntek, ahogyan aláhullottak, a megroggyant hó nyikorgott a talpunk alatt. Ránéztem Angie-re és a fejére rántottam a kabátja csuklyáját.
Angie: Miért jöttünk ki?
Nye: Meg kell tennem valamit. - mondtam izgatottan.
Angie: Most?
Nye: Aha. Itt jó lesz. - megállítottam. Egy vastag, ereje teljében lévő fa alatt álltunk. Az ágairól vízcseppek és hó hullott a nyakunkba.
Elővettem a kést. Angie-nek elakadt a lélegzete. Odaléptem a fa törzséhez, majd végigsimítottam rajta. A kés sercenése a kérgen, olyan volt mint egy sóhajtás. A nevünket véstem a fába. Bármi történjék is velünk holnap, ez akkor is itt lesz majd, ha lemegy a nap.




"Megtörtént az elkerülhetetlen, az eső lecsendesedett, és ő elment. Úgy éreztem, mintha valaki kiszakított volna belőlem egy darabot." (Melanie Carter)


Hajnalban az eső zuhogni kezdett és a szél vad haláltáncot járt, a fák szinte sikoltoztak a fergetegben. A ház környéki tisztáson eltűnt a hó, de az erdő védett talaja még fehér volt. Az őrök jelentették, hogy a legtávolabbi csapat és Kegan főcsapata már harcolnak. Nye öccse is ott volt. Egyre közelebb kerültünk a véghez, bármi is legyen az. Jerome és a csapata még sötétben indult útnak, Leah és Ephraim is kiment a fák között várakozó harcosokhoz. Tyler és Adam is hamarosan indulnak majd. David odakint állt, minden idegszálával a jövőre koncentrálva.
Sebastian halkan hadarva beszélt Tyler-hez, a kezét a vállán nyugtatva. Adam az ajtóban állt, nem nézett rám, de felém fordult. Valami megcsillant a nyakában. Egy vékony ezüst lánc volt az, rajta két gyűrű. A karikagyűrűink. Szólni akartam, de Tyler hozzá lépett és az ajtó kinyílt, a jeges levegőtől elakadt a lélegzetem.
David: Tiszta a levegő! - mondta.
Rob: Vigyázzatok magatokra! - kiáltotta kétségbeesetten.
Sebastian: Visszavárunk titeket! - mondta csendesen.
Adam megfordult, hosszú pillantást vetett Nye-ra és bólintott, mintha így mondott volna neki valamit, amit csak Nye érthetett. Aztán rám nézett, csak egyetlen pillantás volt, de ennyi éppen elég volt ahhoz hogy darabokra törjön. A fájdalom, összezúzott, szédülni kezdtem, az ajtó felé tántorodtam, de Nye elkapott. Mikor a látásom ismét kitisztult már nem voltak sehol.
Kitéptem magam Nye szorításából és az ajtóhoz rohantam, ki a szabadba, David elugrott előlem, máskülönben átgázoltam volna rajta. Leugrottam a nedves földre, a víz szétfröccsent a talpam alatt. Berohantam az erdőbe.
Angie: Adam! - kiáltottam.
Adam megfordult. Tyler is megtorpant.
Tyler: Előre megyek. - mondta csendesen.
Közelebb mentem, de Adam nem mozdult. A szemei a hátam mögötti pontra fókuszáltak, de engem nem érdekelt, hogy ki lát minket. Az eső a fák között gyengébb volt, de a jeges cseppek szinte szurkálták a bőrömet. Közben valami forró és végigfolyt az arcomon. Adam sóhajtott, én pedig a karjába vetettem magam. Az ajkaim az övére tapadtak, az ujjaim a vizes hajába túrtak és közelebb húztam magamhoz. Felnyögött és felemelt a földről, hogy az arcunk egy vonalba kerüljön. Zokogtam miközben csókoltam. Ő remegett. Mikor szétváltak az ajkaink, láttam hogy ő is sír. Könnyek nélkül. Óvatosan letett a földre, majd ismét megcsókolt.
Angie: Nem tudtalak úgy elengedni!
Adam: Csss! - jeges ujjait az ajkamra tapasztotta. Levette őket, majd ismét megcsókolt. - Mindig szeretni foglak! - suttogta.
A nyakához nyúlt és egyetlen mozdulattal letépte a láncot. Az ezüst szál a hóba hullott, néztem ahogyan eltűnik. Megfogta a kezemet és felhúzta az ujjamra a gyűrűt. Az ajkához emelte és megcsókolta az ujjamat, majd a gyűrűt. Elvettem tőle a másikat.
Nye: Angelina! -a hangja robbanás volt a csendben.
Nem akartam figyelni rá.
David: Azonnal a házba! - kiáltotta Nye háta mögül.
Nye hozzánk rohant és elkapott hátulról, kitépett Adam karjából. A gyűrű a hóba hullott. Adam tehetetlenül nézte ahogyan elvonszolnak tőle, a keze még utánam nyúlt. Valaki sikítozott. Én voltam az.

12 megjegyzés:

Rachel írta...

Ismét első vagyok :P Ami olyan szempontból nem annyira fényes, hogy négy órával ezelőtt is hárman voltak az oldalon és most is, viszont komit semelyik nem írt.

A zene telitalálat. Amikor megszólalt, rögtön kirázott a hideg.
Nagyon sejtelmesre, pulzálóra sikeredett ez a rész :)
Az Adam-es fordulattól meglepődtem. Nem gondolná az ember, hogy tényleg lehet így egyszerre két embert szeretni.Ilyen szenvedélyesen.
Gyönyörű lett. Büszke vagyok rád :)


AJánlom minden kedves és kedvetlen olvasónak hogy írjanak, mert már csak egy rész van vissza, és finálé. ugye nem akartok ti sem heteket várni rá megint?
akkor hajrá!!!

puszi

Rachel

Névtelen írta...

Na, nagylány megkönnyeztelek.Teljesen biztos vagyok benne,hogy feláldozod Adam~ot valami katartikus fináléban.Kicsit megsajnáltam,de már csak az a kérdés milyen véget szántás a szépfiúnak?
Elsöprö képekkel adtad át a kusza és szilaj érzelmeket.Csodás szösszenet volt ez a rész is!!!!
Kedvenc sorom:~Csak újabb mérföldkövek voltak a kárhozathoz vezető úton.
Hihetetlen módon tudod érzékeltetni a magányt,mintha "élne és lélegezne".
Mindent bele:)) Üdv Emmi

Valöriee írta...

Hát ez megint egy olyan fejezet amire nem számítottam. Mintha ott lettem volna, olyan jól érzékeltetted a dolgokat.
Az elejétől fogva team Nye vagyok...vagyis lehet csak voltam, hisz nem tudom eldönteni, hogy ez egy szomorú büntetés vagy jogos megtorlás Adam számára. Az biztos, hogy megint sok ötletem van a végével kapcsolatban(:

Nagyon várom a következőt(: és remélem az olvasók is felpörgetik magukat, hogy ne kelljen heteket várni:)
Puszi Valöriee

Névtelen írta...

Hát ez egy fantasztikus fejezet.Nagyon szomorú is egyben.Nagyon várom a folytatást.Szép munka volt
Reni

Riri írta...

Elképesztően fantasztikus,dermesztően drámai...lélegzet visszafojtva olvastam a sorokat,és közben tiszta libabőr voltam!Megintcsak azt kell mondjam h le a kalappal előtted...zseniális író vagy!!!
A fejezet végét bevallom megkönnyeztem,olyan szívszorítóan szomorú volt!!!A szívem szakad meg Adam-ért és Angie-ért!
Nagyon várom a befejezést...sejtelmem sincs mi jöhet még,és mi lesz a végkifejlet...de minden bizonnyal zseniálisan oldod majd meg azt is!

Berry írta...

Hát, az biztos, hogy addig nincsen nyugodt éjszakám, ameddig meg nem tudom, mi lesz a végkifejlet :D Hajrá midnenki, komikat lécci!
Pusz!

Névtelen írta...

Jézusom ez lenyügözőő..alig vettem levegőt miközben olvastam..gratulaa.:)

Angyalka írta...

Szia!
Nagyon jó kis fejezet lett! :)
Szegény Angie! :S
Szegény Adam! :S
Szegény Nye! :S
A vége nagyon ütős lett! ;)
Várom a következőt! :D
Puszi: Angyalka

Névtelen írta...

Bocsi, hogy csak most, de kaptam pár egyest és el voltam tiltva a nettől. :(

Húúúú hát ez valami iszonyatosan felkavaró és megindító volt. Percekig csak ültem és bámultam magam elé. :S
Fogalmam sincs mi lesz a folyti, de biztosan nem az amire számítunk, mert te mindig valami váratlan fordulttal állsz elő.
Csak abban reménykedem hogy a főszereplőknek nem esik baja. :S A vége nagyon megrázó volt, annyira sajnáltam őket! És akkor mi lesz a gyűrűvel? Eltűnik? :S
Jaaaaaj siess a folytival, mert meghalok esküszöm!!!!!!!!!!!!!!!

Pusszancs

*Kitty*

Ancsu írta...

Imádom a történeted! :D És a rész is szuper lett! :D Csak kár hogy ilyen szomorú... Vagyis tetszett, sőt! Imádtam, de nagyon sajnáltam szegény Angiet és Adamet... Én valahogy egyáltalán nem birom Nyet, Adamet viszont annál inkább! ^^ Ő a kedvenc karakterem/szereplőm! Valamiért annyira megfogott... :D Csak igy tovább! Várom a folytit! puszi: Ancsu >.<

^^BiTcH^^ írta...

Szijja!Nagyon szuper lett! :):)siess a frissel!
Pusszó!

Audrey írta...

szia,nemrég olvastam végig az egész történted és egyszerűen szuper az egész.Remélem folytatod de érthetően tűnsz elkeseredettnek a kommentszám miatt:S de tényleg remélem,hogy folytatod:)
Pusz