47. Pusztulás

"Sikítani akarok, de túl régóta hallgatok ahhoz, hogy emlékezzek, hogyan kell." (Jodi Lynn Picoult)


Olyan volt, mintha egy rossz álomból ébredtem volna fel. De mégsem! A rossz álmok után az ember megkönnyebbül. Hiszen nem történt meg, nem igaz, vége van...
Velem más volt a helyzet. Az én rémálmom az ébredéssel kezdődött...

Tapogatózva, bútorokba kapaszkodva haladtam a szobán keresztül, habár fényes nappal volt, mégis bizonytalannak éreztem minden lépést, ezen az idegen helyen. Csend volt. Teljes, süket és mély csend, túlságosan is mély ahhoz, hogy jól essen.
Kiléptem az ajtón és a vakító napfény szinte átdöfte a pupillámat. Odakint minden hófehér volt, mintha egy másik bolygón lennénk. Az ajtófélfának támaszkodtam és behunytam a szemem. Kesernyés füstszagot éreztem, és valahol tűz ropogott. Halk, óvatos lépteket hallottam.
Nye belépett a szobába, az arcán meglepettség tükröződött.
Nye: Minden rendben? - kérdezte gyanakodva. Mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg engem lát.
Angie: Hol vagyunk? - kérdeztem. A hangom bizonytalan suttogás volt csak.
Nye: Kanadában... Winnipeg, repülőút... nem rémlik?
Nem rémlett.
Angie: Nem emlékszem. - vallottam be.
Nye közelebb jött. Vigyázva érintett meg, mintha attól félne, hogy összetörök, vagy köddé válok. A tágas, fa burkolatú nappali közepén terpeszkedő kanapéhoz vezetett. Szó nélkül leültem.
Nye: Nem vagy éhes? - kérdezte. Megráztam a fejem. - Szomjas? - az arcán furcsa árny futott át, mintha attól félt volna, hogy rosszat kérdezett.
Angie: Innék egy teát.
Bólintott, majd eltűnt egy másik helységben, ami a konyha lehetett. Hátradőltem a kanapén, a fejemet a támlának támasztottam és a fa borítású plafont bámultam. Próbáltam a zajokra figyelni. A vízforraló morgása, a csapból aláhulló vízcseppek ütemes kopogása, az óramutató kattogása, ahogyan egyre fogyó időnket méri... odakint teljes csend honolt, egyetlen lépést, vagy pisszenést nem lehetett hallani, mintha a világ belefulladt volna abba a vakító fehérségbe és most a semmi közepén lebegnénk.
Nye hamarosan visszatért, két gőzölgő bögrével. Letette őket az antik asztalkára, majd leült mellém és felém fordult.
Nye: Nincs semmi emléked arról, hogy mi történt, mielőtt... idejöttünk? - más szót akart használni, de aztán meggondolta magát.
Eltöprengtem. Nem az emlékezés esett nehezemre, hanem hogy hangosan kimondjam a szavakat.
Angie: Menekültünk. Bastian mesélt nekem Kegan-ről és... - elakadtam. - Elmondtad, hogy Adam elvitte az öcsémet. És hogy a kezdetek óta Kegan-nek dolgozott. - a hangom meglepően nyugodt volt. Vagy inkább élettelen.
Nye aggódó szemekkel nézett rám. Mire vár? Hogy összeomlok és zokogni kezdek? Miért tenném? Semmi sem változna tőle.
Angie: Hol vannak a többiek? - kérdeztem kisvártatva. Nye meglepődött. Nem erre számított.
Nye: Tyler bement a városba, hogy meleg ruhát és ennivalót hozzon. Sebastian a csapatánál van az erdőben.
Angie: Azt hittem nem jön velünk Winnipeg-be.
Nye: Igen, így volt. De nagyon aggódott érted. Nem akart magadra hagyni. Főleg úgy, hogy Kegan-nek nyoma veszett, Adam-ről semmi hír és csak reménykedhetünk hogy az öcséd még életben van.
Angie: Rob és a többiek jól vannak? - kérdeztem aggódva. - Anyám? Lonnie? Sarah?
Nye felsóhajtott.
Nye: Ne aggódj, LA-ben minden rendben. Leah kézben tartja a dolgokat. Az anyád azt hiszi, hogy Európában vagy, megszöktél az esküvő elől. - a hangjában nevetés bujkált. - Rob nagyon élvezi az új helyzetet. Ő a főnök most, Bastian jó néhány harcosa a keze alá dolgozik és visszatért Eph is. És Dax... aki átváltozott.
Angie: Dax? - kérdeztem döbbenten.
Nye: Vérszomjas, irányíthatatlan és bivalyerős. És megállás nélkül David-del vitatkozik.
Angie: Ott maradnak LA-ben?
Nye: Próbálják megkeresni Adam-et. Vagy Kegan-t. Nem kockáztathatjuk meg hogy idejöjjenek, mert könnyen lehet hogy Kegan figyeli őket.
Angie: Értem. - húztam az időt, próbáltam érzéketlen hangon megszólalni. - - Semmi hír Adam-ről?
Nye fürkésző szemei szinte megperzseltek.
Nye: Még nem okozott elég fájdalmat? - a szavai szinte arcul ütöttek.
Angie: Tudni akarom hol van! - Erősködtem. Az erő visszatért a hangomba és lassacskán a testembe is.
Nye: Én is. És ha rájövök, akkor megölöm.
Angie: Nem! - vágtam rá. Nye szemei dühösen villogtak. - Én ölöm meg. - tettem hozzá.
Döbbenten nézett rám. Hitetlenül. Rémülten.




Tűznél ülök, s elgondolom,
milyen lesz a világ,
ha jön a tél, amelynek én
nem látom már tavaszát.
(John Ronald Reuel Tolkien)


Az ebédlő hatalmas üvegablakai előtt sétáltam a kávémmal és a tegnap délutánon gondolkoztam. A nappaliból behallatszott a tévé, Angie és Tyler valami ostoba karácsonyi filmet néztek. Életem legrosszabb karácsonya múlt el, mintha meg sem történt volna. A napok összefolytak, az órák, az idő láthatatlanul peregtek, egyre közelebbé hozva az ismeretlent, a bizonytalant, a jövőt.
Angie halkan mondott valamit a filmről, Tyler nem válaszolt, de a szíve gyorsabban kezdett dobogni.
Nye: Tyler! - gondoltam.
Hallottam, hogy csendben elnézést kér, majd pár pillanat múlva már az ajtóban állt.
Tyler: Mi van? - kérdezte türelmetlenül.
Nye: Hagyd békén Angie-t. - mondtam csendesen, rá sem nézve. - Éppen elég bajunk van.
Tyler: Nem tudom miről beszélsz...
Nye: Ok, csak annyit kérek tartsd kordában az érzéseidet, vagy inkább a hormonjaidat... - felfordult a gyomron ha eszembe jutott, hogyan nézett tegnap este Angie-re vacsoránál.
Tyler: Csak próbálok kedves lenni hozzá. Megkönnyíteni számára a dolgokat. - védekezett. - Ő olyan mint én. Nem csoda, hogy vonzódunk egymáshoz.
A bögre a földre esett és csörömpölve széttört. Láthatatlanul átszeltem a szobát és a falnak nyomtan Tyler-t.
Nye: Ha egy ujjal is hozzáérsz, kitépem a szíved és megetetem a farkasokkal.
Angie: Mi folyik itt? - az ajtóban állt. - Nye!
Elengedtem Tyler-t.
Nye: Értjük egymást?
Tyler: Azt hiszem ebbe Sebastiannak is lesz némi beleszólása. - fenyegetett.
Tudtam mire céloz. Bastian Tyler-nek szánta a lányát. Kivéve ha Tyler halott. Angie elém lépett.
Angie: Elárulnád mi bajod van? - kérdezte szikrázó szemekkel.
Ki akartam kerülni, de megragadott és a falnak lökött. Egy pillanatra láttam a Tyler arcán átsuhanó elégtételt. Megráztam magam. Angie ereje ijesztő volt. Az átváltozása ígéretét hordozta magában.
Nye: Mióta tartozik a fizikai fenyítés a fegyvertáradba? - kérdeztem gúnyosan.
Angie: Amióta úgy viselkedsz mint egy seggfej. - felelte.
Tyler köhögéssel leplezte a nevetését.
Nye: Jobb lesz ha éberen alszol! - vetítettem a fejébe. - Beszélhetnénk? - ránéztem Angie-re.
Bizalmatlanul méricskélt majd bólintott. Megkértem, hogy séltájunk egyet az erdőben. Tyler savanyú képet vágott, de nem mert ellenkezni. Tudta, hogy nem sok türelmem maradt már a számára.
Angie belebújt a sötétzöld kabátba, ami túl nagy volt neki. Sötét haját egyszerű lófarokba kötötte, a csuklyát a fejére húzta. A hótaposó amit viselt, mulatságos látványt nyújtott, egyszerűen nem illett bele abba a képbe, ami bennem élt róla. Meglátott valamit az arcomon, ami miatt dühösen kirontott a csípős hideg erdőbe, ami körülölelte óvva-fenyegetve a házat.
Hatalmas vadászház volt, az a fajta, amit politikusok és bankárok építenek, hogy felvágjanak a barátaik előtt. El sem tudtam képzelni Sebastian hogy jutott hozzá.
Tegnap éjjel is erősen havazott, a keskeny ösvény ami az erdőbe vezetett, már szinte teljesen láthatatlan volt. Angie előttem haladt pár lépéssel, a lélegzete apró fehér felhőket formázott.
Lassan elhagytuk a házat, rákanyarodtunk az útra, amit minden bizonnyal a favágók és a vadászok használnak. A hegyekben voltunk, ez az egy út vezetett a városhoz.
Minden fehér volt, még a levegő is. A távolba tekintve az út egy végeláthatatlan fehér alagútnak tűnt. Felgyorsítottam a lépteimet, hogy utolérjem Angie-t. Már kényelmesen elfértünk egymás mellett. Néhány fácán röppent fel mellettünk, Angie önkéntelenül a karom után nyúlt.
Megkönnyebbülten felnevettünk. Nem is emlékeztem mikor láttam utoljára nevetni. Jó érzés volt. Felmelegedtem tőle. Megfogtam a kezét és így sétáltunk tovább. Az ujjai jegesek voltak, az én forró bőröm alatt.
Angie: Erről a hófehér erdőről álmodtam tegnap éjjel. - mondta halkan.
Nye: Meséld el. - kértem.
Angie: Nem is tudom. Eléggé megfoghatatlan volt. - mondta, mintha szégyellte volna. - A sűrűben voltam. Amerre csak néztem mindenhol csak a fákat és havat láttam. Az ég fehér volt, és a hóban nem látszottak nyomok, mintha... egyszerűen csak odapottyantam volna. Elindultam, de sohasem értem ki, mintha az erdő sohasem ért volna véget. És amikor megfordultam, nem látszottak a nyomaim. Ott ragadtam. Sohasem jutottam ki. - a hangja selymes volt és nyugodt.
Nye: Ijesztő lehetett.
Angie: Nem volt az. - ellenkezett. - Inkább csak... fásult. Mint amikor lemondasz valamiről, mert nincs értelme, de mégis harcolsz érte, habár tudod, hogy nem nyerhetsz. Nem tudom hogy magyarázzam másképp, hogy megértsd. - sóhajtott.
Nye: Értem.
Hogy ne érteném... Hiszen velem is ez történik.
Megláthatott valamit az arcomon, mert megállt és engem is megállított.
Angie: Mi lesz most? - kérdezte.
Nye: Nem tudom. - vallottam be. - Meg kell ölnünk Kegan-t. Bastian szerint ha ő meghal, a harcosai behódolnak neki. Ők nem akarnak meghalni. Csak parancsot teljesítenek. Ez az egész az apádról és Kegan-ről szól. Az ő ügyükről. Mi csak mellékszereplők vagyunk. - a hangom keserűen csengett.
Angie: Kegan... ennyire szörnyű?
Nye: Érzéketlen és könyörtelen. Az a típus aki teljes nyugalommal, suttogva mond halálos ítéletet.
Angie: Tyler szerint nem áll le, amíg meg nem kapja amit akar. - a hangja nyugtalanul csengett.
Nye: Nem fogja megkapni. Nem hagyom, hogy bajod essen. Nem hagyjuk hogy bajod essen. - ígértem.
Angie: Ha... ha vége ennek az egésznek... - kezdte...
Nye: Igen?
Angie: El akarok szökni veled. - vallotta be, mintha egy titok lenne. - Valahová... bárhová. Csak el innét...
Nye: Megígérem Neked hogy így lesz!
Minden vágyam az volt, hogy betarthassam ezt az ígéretet. Angie felsóhajtott és hozzám bújt, hűvös arcát a nyakamhoz szorította. Mélyeket lélegzett.
Angie: Finom az illatod. - suttogta.
Nye: Ínycsiklandó? - tréfáltam.
Angie: Igen, de nem úgy ahogy te gondolod. - vallotta be.
Lehúztam a fejéről a csuklyát. A haja kibomlott, és az arcába hullott néhány tincs, hófehér bőre mellett ijesztően sötétnek tűntek. Szerettem volna valami romantikusat, emlékezeteset mondani, amire majd évek múltán visszagondolhat, de semmi nem jutott eszembe. Ő sem szólt semmit, csak a vállamra csúsztatta a kezét, majd magához húzott. Az ajkai hidegek és édesek voltak. Belélegeztem és ízleltem, ő volt a legfinomabb dolog a világon. Belém kapaszkodott, szorosabban átölelt, a testünk szinte eggyé vált, a hó ropogott a talpunk alatt. Megtántorodtam, a fejem szédült. Felborultunk, magammal rántottam, vagy utánam zuhant, nehéz volt eldönteni. Egy pillanatra elváltak az ajkaink, mosolygott, és a szemében láttam hogy én is mosolygok.
Félig-meddig rajtam feküdt, de a súlya szinte pehelynek tűnt a testemen. Főlém hajolt és finoman végigcirógatta az arcom az ajkával. Behunytam a szemem. Nem éreztem hideget, vagy fagyot, forróságot és tüzet annál inkább. Vajon ő is ezt érzi?
Nye: Menjünk haza... - suttogtam. Csak egy halk morgásféle volt a válasz. Akár igennek is vehettem volna.
Megcsókolta a nyakam, majd finoman megharapta. Belekapaszkodtam a kabátjába és magam alá gyűrtem. A haja csupa hó volt és az arca kipirult. A szemei nevettek.
Angie: Mi az? - suttogta.
Nye: Szeretlek. - suttogtam.
Angie: Én is téged. - felelte gondolkodás nélkül.
Nye: Bármi történjék is, ez igaz. Ez a szerelem igazi és ezt sohasem szabad elfelejtened. - tudtam hogy elpusztítom a varázst, de ki kellett mondanom.
Angie: Ezt úgy mondod, mintha elbúcsúznál tőlem. - a hangjából kiérződött a fájdalom.
Nye: Nem tudhatjuk mit hoz a holnap.
Angie: Holnap is szeretni foglak...
Nye: Ha még te magad leszel... - emlékeztettem.
Angie: Akkor had szeresselek ma! - kérte suttogva.
Nem értettem meg mire céloz, amíg fel nem kelt és a kezét nyújtotta. A házig vezető utat, majdnem futva tettük meg. Mielőtt beléptünk, lesöpörtük magunkról a havat, félig nevetve, izgatottan, mint két gyerek, akik valami rosszban sántikálnak.
Sebastian a nappaliban ült, Tyler mellette. Azonnal kijózanodtunk.
Angie: Mi történt? - kérdezte.
Sebastian: Az a hír járja, hogy egy vámpírklán végzett Kegan-nel és a leghűségesebb embereivel.
Nye: A Cullen-ek... - szaladt ki a számon.
Tyler: Nem tudhatjuk biztosan hogy igaz e. Úgy tűnik valaki csapdába csalta őket. Azt hitték ők rejtegetik Angie-t, vagy ilyesmi...
Sebastian: Itt kell maradnotok, amíg biztossá nem válik. A csapat egy része a közelben van, Tyler hívja őket, ha bármi baj lenne. - rám pillantott. - El kell mennem egy időre.
A tekintete belém fojtotta a szót. Volt benne valami, ami miatt jobbnak láttam, ha nem kérdezek semmit.
Angie: Vigyázz magadra! - suttogta, amikor az apja elment mellette.
Sebastian: Ne aggódj!
Csendben vacsoráztunk. A mirelit kaja borzalmas volt, szerettem volna egy jó pizzát enni, vagy valami kiadósat. Angie étvágytalanul tologatta az ízetlen tésztát, majd sóhajtva hátradőlt. Tyler gépiesen evett, mint aki azt sem tudja hogy mit töm magába.
Angie: Lezuhanyzok. - jelentette ki, majd felállt az asztaltól.
Rám pillantott, volt valami a szemében, ami miatt szerettem volna vele menni. Befejeztem az evést, majd csendben megvártam, amíg Tyler is végez.
Tyler: Ember, ez jól esett! - nyögte, majd nyújtózkodni kezdett, hátratolta a székét. - Megnézem a többieket az erdőben. Meglesztek?
Nye: Kérlek! - csak a szemem forgattam.
Tyler egy vállrándítással elintézte a dolgot, a bejárathoz ment. Úgy öltözött fel, mint aki az egész éjszakát a hidegen fogja tölteni. Búcsúzóul csak rám pillantott, igyekeztem nem túl önelégült képet vágni.
Hirtelen nagy lett a csend, csak a zuhany hangját hallottam. Szerettem volna bemenni Angie-hez, de nem voltam eléggé bátor. Hirtelen minden távolság és korlát eltűnt, mintha a szakadék szélén álltam volna, kapaszkodó nélkül. Ugorni akartam...
A vízcsobogás elállt, én pedig ledobtam magam a kanapéra. Jó fiú leszek, jó fiú leszek...
Angie: Nye...
Már ott is voltam az ajtóban.
Nye: Bejöhetek? - kérdeztem szelíden.
Angie: Egy pillanat. Csak tudni akartam itt vagy e. Olyan nagy volt a csönd... - harsogta. - Hallottam, ahogyan a pamut végigsiklik a bőrén, éppen öltözködött.
Az ajtónak nyomtam a homlokom, próbáltam visszafogni a fantáziámat. Majdnem bezuhantam a szobába, amikor Angie hirtelen kinyitotta az ajtót.
Angie: Mit csinálsz? - kérdezte nevetve.
Nye: Megőrülök. - suttogtam.
Az egyik pólómat viselte. A combja közepéig ért és túl bő volt neki, szinte elveszett benne.
Angie: Kölcsönvettem. A pizsama amit Tyler vett kényelmetlen. És legalább ezer fok van itt... - mentegetőzött.
Fél kézzel magamhoz húztam, a másikkal belöktem az ajtót. Nem ellenkezett. Valahogy elbotorkáltunk az ágyig. Angie lerángatta a pólómat, olyan erővel hogy kis híján a fejemet is letépte. A nadrágom után nyúlt, ami megijesztett. Elkaptam a kezét.
Nye: Túl világos van. - suttogtam.
Angie: Szégyellős vagy? - kérdezte szinte ingerkedve.
Nye: És te? Mert ha Tyler a ház körül bóklászva benéz az ablakon, könnyen lehet, hogy olyasmit is lát majd, amit nem szeretnél hogy lásson... - ugrattam.
Angie bosszankodó arcot vágott, majd a kapcsolóhoz indult. A szoba sötétbe borult, kellett pár pillanat, mire a szemem, átváltott éjszakai üzemmódba.
Angie elindult felém, majd egy pillanatra megtorpant. Felsóhajtott, majd levette a pólót és a földre dobta. Éreztem, hogy a szemeim fellángolnak, az egész testem tűzben égett. Elindultam felé, és ő is hozzám lépett, a testünk, szinte összeütközött. Olyan volt, mint amikor két követ egymáshoz ütsz és szikrák pattannak. Mintha mi magunk is szikrák lennénk, amik csak rövid ideig élnek, de arra az időre beragyogják az univerzumot.
A bőre hűvös volt, és finom illatú. Nyárra és virágokra emlékeztetett egy másik életre, amit magamnak akartam, magunknak. Ami talán sohasem lehet a miénk. Ami a miénk volt, ez az éjszaka. Ezt a szerelmet a sötétség szülte, és az árnyékok táplálták. A telihold fényénél élte legforróbb lángolását.
Hagytam hogy megszabadítson a ruháimtól, neki adtam a lelkem. Egészen az övé voltam és ő is az enyémmé vált. Az én Linám volt megint.




"Gyűlöllek, mar a védtelen harag,
elfordulok, hogy meg ne lássalak,
félek, fagyok, borzongok, engedek,
fogam megkoccan, nehogy kérjelek:
szeress, ölelj, megöl a szomjúság,
kezdődjön újra bennünk a világ,
az ősi ködben két felhőgomoly
egymás felé húz, borulj rám, omolj,
összecsapásunk villám, néma csók,
csak te! csak én! borulók, lázadók,
belőlünk szülessen a csóvás fény,
mindenben te és mindig újra én!"
(Hajnal Anna)


Színeket láttam, amiknek nem tudtam nevet adni, könny folyt végig az arcomon, éreztem az ízét a számban, de az is lehet hogy az ő könnye volt. A kezünk összekulcsolódott, a lelkünk már rég egy volt, a testünk mintha mindig is összetartozott volna. Ismerős érzés volt, de mégis más. Tűz és jég. De most ő volt a tűz, én pedig a jég.
Hagytuk hogy elpusztítson minket, mert tudtuk, hogy a pusztulás után mindig új élet fakad.

Másnap reggel a forróság ébresztett. Eleven tűz folydogált a gerincemen. Kinyitottam a szemem. Nye végigcsókolta a hátamat, majd finoman belefújt a nyakamba. Beleborzongtam. Megfordultam. A párnán, elmosódott vörösesbarna foltok voltak. Ijesztően elütöttek a fehér anyagtól.
Angie: Mi történt? - kérdeztem rémülten.
Nye: Megharaptál. - mosolygott.
A szívem kihagyott egy ütemet. Nye vállán két fényes heg húzódott. A fogaim nyoma.
Angie: Le kellett volna ütnöd! - suttogtam.
Nye: Emlékezetes nászéjszaka lett volna. - rám kacsintott.
Angie: Így nem az?
Nye csak nevetett, mintha nem is érdekelné, amit tettem.
Angie: Ez egyáltalán nem vicces.
Nye: Észre sem vettem. Csak reggel, amikor megláttam a foltokat.
Angie: Nem vetted észre hogy megmartalak? - kérdeztem hitetlenkedve.
Nye: Nagyon kellemesem elterelted a figyelmemet! - emlékeztetett.
Az arcom égni kezdett. Visszahanyatlottam a párnára. Nye elgondolkozva ült, látszólag a semmibe bámult. Követtem a pillantását. Az éjjeliszekrényen lévő csillogó tárgyat figyelte. A jegygyűrűmet. Nem is emlékeztem rá, mikor vettem le.
Angie: Annyira örülök, hogy nem mentem hozzá! - vallottam be.
Nye: Hát még én. - mosolygott. - Egy válás eléggé hosszú idő, én pedig mihamarabb szeretnélek feleségül venni.
Elakadt a lélegzetem. Tegnap elalvás előtt megkérdezte, hogy hozzámennék e, én pedig igent mondtam.
Angie: Apám lehetne a tanúm, Tyler pedig a tiéd.
A konyha felől üvegcsörömpölés hallatszott, mintha valaki leejtett volna egy poharat. Nye felnevetett.
Nye: Már alig várom hogy megkérdezhessem. - suttogta és finom csókot lehelt az orrom hegyére.
A konyhából újabb üvegcsörömpölés hallatszott. Felsóhajtottam és kimásztam az ágyból. Nye hátradőlt és élvezettel figyelte, amíg felöltözöm.
Angie: Nem láttad a...
Nye: Nem volt rajtad. - vigyorgott.
Beosontam a fürdőbe és rendbe szedtem magam. Jó ötletnek tűnt fehérneműt és nadrágot felvenni. Megmostam az arcom és a fogam, majd összekötöttem a hajam. Mikor kiléptem Nye már felöltözött, de visszafeküdt az ágyra. Egy pillanatra megijedtem, hogy mégiscsak kárt tettem benne, csak nem akarja bevallani.
Nye: Nem jössz ide? - kérdezte csillogó szemekkel.
Angie: Mi lesz Tylerrel?
Nye: Majd bekapcsolja a zenét, ha zavarja a dolog.
Újabb csörömpölés a konyhából.
Angie: Azt hiszem inkább megyek és megnézem mi van vele, mielőtt darabokra szedi a házat. - sóhajtottam.
Tyler éppen az üveget söprögette kissé ügyetlenül, amikor beléptem a konyhába. Rideg pillantást vetett rám.
Angie: Jó reggelt!
Tyler: Már majdnem dél van. - morogta.
Angie: Oh!
Tyler: Befejeztétek a hancúrozást vagy az ágyban várjátok meg, amíg Sebastian hazaér az öcséddel és a... vőlegényeddel, a másikkal. - tette hozzá megvető hangon.
Hirtelen elszédültem. A falnak akartam dőlni, de Nye ekkor már mögöttem volt.
Nye: Minden rendben! - suttogta.
Tyler: Megint megharapott? - kérdezte dühösen. Nye nem felelt. - Hát ez remek, igazán örülni fog neki Bastian ha rájön hogy a szuper-véreddel itatod a lányát, hogy minél pusztítóbb gyilkológép legyen belőle.
Nye: Jobban tennéd ha befognád a szád Tyler!
Tyler: Igazad van, majd csendben nézem végig, ahogyan a vérszomjtól tombolni kezd! - üvöltötte.
Angie: Adam ide jön? - kérdeztem halkan.
Mindketten hallgattak.
Nye: Nem kell találkoznod vele.
Angie: De kell! - ellenkeztem.
Nye: Lina, ő... veszélyes ezt te is tudod. Hatalma volt fölötted és ha vele vagy nem látod tisztán a dolgokat. Attól félek, hogy...
Angie: Hogy mi? Az egyetlen dolog, amit akarok tőle, hogy minden egyes testrésze darabokban legyen... - hadartam. Nye megfogta a kezemet, mintha meg akarna nyugtatni. - Szét akarom tépni, el akarom pusztítani... - a hangom saját magamnak is idegenül csengett.
Nye felszisszent, éreztem, hogy a körmöm a húsába hatol.
Tyler: Nye... engedd el! - üvöltötte.
Megragadott, de kitéptem magam a szorításából és elkaptam hátulról. Hallottam, hogy Nye kiabál, de nem érdekelt.
Nye: Ne!!!
A fogam belehatolt Tyler bőrébe és a vér íze szinte felrobbantottam az elmémet. Nye megragadott, de ellöktem magamtól, újra nekem rontott.
Angie: Ha közelebb jössz, eltöröm a nyakát! - sziszegtem.
Nye könyörögve nézett rám. A kezéből vér szivárgott, apró vörös cseppekben a kőre hullott.
Nye: Tyler!
Tyler kitépte magát a szorításomból és a szoba másik végébe menekült.
Angie: Nem baj, te úgyis sokkal finomabb vagy! - jegyeztem meg, majd Nye felé indultam.
Hallottam, hogy Tyler kiabál valamit a szabad levegőről, de nem értettem és nem is érdekelt. Vadásztam. Nye átrohant a nappalin, nem láttam mert sokkal gyorsabb volt nálam, de a vére illata szinte húzott.
Hirtelen kint voltunk a szabadban és az illat ereje kezdett elveszni. A levegő kimosta az agyamból. A vörös cseppek a fák közé vezettek. Rohanni akartam, de valami teljes erőből nekem csapódott és elestem. A valami ami elgázolt, most rám nehezedett, az arcomat a hóba nyomta. A hajamat markolta, majd felrántott a földről, és teljes erővel szorított.
Az első dolog amit megláttam Adam volt néhány méterre tőlem, a fák között. A karjában az öcsémmel. Az arcán halálos rémület ült.