24. Sötét foltok

Nem bírtam levenni a szemem róla. Ahogyan zöldarany szemei dühtől villogva meredtek rám, egyszerűen fogva tartotta a pillantásomat. Sokszor elképzeltem milyen lehet Ő, akinek az említéséről Angelina összerezzen és Rob rettegéssel teli tisztelettel beszél róla. Egy ijesztő, visszataszító külsejű, hatalmas szörnyet képzeltem magam elé, aki mindenkit a hatalmában tart. Nem erre számítottam. Nem erre a vad külsejű, világító szemű lidércre, aki egyetlen pillanat alatt képes láthatatlanná válni, és úgy viselkedik, mintha itt mindenki az ő tulajdona lenne, beleértve Angelina-t is. Sőt leginkább őt.
És ez az érzés olyan fájdalmas volt, hogy ahhoz hasonlót még sohasem éreztem, még at átalakulás lángoló kínjai is eltörpültek emellett. Ez a lény, ez az agresszív pusztítógép, akinek ereje ellen tehetetlen vagyok, ez a fenevad azt állítja hogy Angelina őt szerette. Nem bírtam elfogadni, nem lehet. És mégis... annyi gyanakvás, annyi jel, olyan sok bizonyíték ordított a fejemben. Ezt titkolta, ezért rettegett tőle.
Nye: Így azért egészen más a helyzet, nem igaz? - kérdezte.
Angie: És mégis mit hittél? Hogy még mindig téged várlak? - kérdezte dühtől reszketve. - Amikor közölted velem hogy elmész, megmondtam hogy ez volt az utolsó húzásod és végeztem veled. Így is van. Elfelejtettelek, kitöröltelek az életemből.
Nye: Adtam neked egy esélyt hogy normális életet élj! - mondta halkan.
Angie: És ha nekem ez a normális? - kérdezte kihívóan.
Nye: Nem fogom hagyni. - ismételte. - Elviszlek innét!
Erre azonnal visszatértem az elmélkedésből.
Adam: Csak a holttestemen keresztül! - ugrottam elé.
Nye: Kérlek, ennek semmi akadálya. - sziszegte és a szemei ismét felvillantak.
Rob: Akkor velünk is végeznek kell. - termett mellettem.
Nye: Rob... neked... elment az eszed. Miért véded ezt a vérszívót? Egyáltalán ki ez? - kérdezte dühösen.
Rob: A barátom.
Nye: És én?
Rob: Te is az vagy... vagy voltál. - felelte sóhajtva. Rá meredtem. - De ha választanom kell köztetek őt választom.
Nye: Hát ez remek. - súgta. Mindannyian elhallgattunk.
Angie: Miért kellett visszajönnöd? - kérdezte elgyötört hangon. - Miért nem maradtál ott ahol voltál?
Nye: Tudni akartam hogy jól vagy e, hogy boldog vagy e!
Angie: Az vagyok.
Nye: Egy vámpírral? - kérdezte cinikus hangon. - És meddig? Amíg úgy nem dönt hogy elfogyaszt vacsorára?
Felmordultam. Rob a dühömet nyugalommá változtatta, de a gyűlöletem ellen még ő sem tehetett semmit.
Angie: Ő nem bánt engem. Sohasem bántana. - ellenkezett.
Nye: Akkor sem maradhatsz vele. - erősködött. - Ember vagy. Az emberek között a helyed.
Angie: Ez az én életem. És én döntök róla. És én vámpír akarok lenni. - mondta egyre dühösebben.
Nye arcán döbbenet látszott. Felkészültem rá, hogy most elveszíti az önuralmát, és ugrásra készen vártam az újabb támadást. Ehelyett csak nagyon nyugodtan ennyit mondott:
Nye: Mindent eldobnál? A jövődet? A munkádat amit szeretsz? A családodat és a barátaidat? - sorolta. - Ez nem egy ruha ami ha mégsem tetszik akkor kicserélheted. Ez végleges. És végig akarod nézni ahogy mindenki akit szeretsz meghal körülötted, vagy éppen te fogod megölni őket? Még gyerekeid sem lehetnek.
Angie-nek elakadt a lélegzete mielőtt válaszolt volna. Szomorúan néztem rá.
Angie: Adam nekem megér ennyit. - felelte könnyek között.
Nye: Majd meglátjuk. - válaszolta és hirtelen eltűnt a szemünk elől.
Angie riadtan nézett körbe és pedig ösztönösen elé húzódtam. Rob felsóhajtott.
Rob: Elment.
Éreztem ahogy Angie belém kapaszkodik és az arcán a hátamnak nyomja.
Adam: Jól van drágám, semmi baj. Már vége. - súgtam és a karomba húztam.
Rob: Hát ilyen Halloween-t nem kívánok senkinek. - jelentette ki, miközben körülnézett a lakásban, ami úgy festett mintha tornádó söpört volna végig rajta.
Jerome: Huh! - ugrott be a teraszon.
Rob: Wááá! - kiáltotta és a kanapéra rogyott. - A frászt hoztad rám.
Jerome hangosan felnevetett.
Jerome: Jobban megijedtél, mint amikor rájöttünk hogy kivel verekszik Adam? - kérdezte.
Rob: Azért azt nem lehet überelni.
Adam: Miért jöttetek ide egyáltalán?
Jerome: Hát Dax nem jött vissza ezért Rob úgy gondolta hogy nem ártana titeket figyelmeztetni, hogy esetleg elment megkeresni Nye-t. De szerintem elkerülték egymást. - magyarázta.
Nem szóltam semmit, csak leültettem Angie-t a kanapéra.
Rob: És most Nye megint beköltözik hozzánk? - kérdezte.
Jerome: Hát ez tuti. Jobb lesz ha felhívod Leah-t, mielőtt még romhalmazt csinálnának a mi lakásunkból is. - javasolta és felemelte a törött dohányzóasztalt. - A francba!
Azonnal megéreztem a vér szagát. Kellemetlen csípős szaga volt, mint az alakváltóknak általában. Láttam Rob arcán is az undort.
Rob: Akkor sem kellene a véred, ha te lennél az utolsó élőlény a földön. - fintorgott továbbra is.
Jerome: Minden okés, pár pillanat és a seb beheged. - lengette a kezét.
Elfordultam és letérdeltem Angie elé, aki mereven bámulta Jerome-ot. Kisimítottam egy tincset az arcából, de még mindig nem nézett rám. Ekkor láttam meg a szemeit. Mintha tinta cseppek lettek volna a zöld íriszében. Nem bírtam megszólalni.
Rob: Mi az? - kérdezte és mellém lépett. - Mi a franc van vele? - kérdezte pánikszerűen amikor meglátta Angie-t és hátrébb lépett.
Megragadtam Angie vállát és felrántottam a kanapéról.
Adam: Angie! - kiáltotta, és megráztam. Ő nem reagált. - Angelina nézz rám! - könyörögtem és még erősebben ráztam. - Nézz a szemembe!
Ekkor rám nézett és a sötét foltok eltűntek a szeméből. Úgy tűnt mintha azt sem tudná mi történik.
Angie: Adam... ez fáj. - nyöszörögte. Én azonnal elengedtem. - Mi történt?
Rob: Hát ez engem is érdekelne azért.
Jerome: Mi volt a baja? - kérdezte suttogva.
Rob: Nem láttad a szemét? - súgta vissza.
Angie: Mi a baja a szememnek? - kérdezte ijedten és megtapogatta az arcát. Ijedtnek tűnt.
Adam: Semmi édes... nyugodj meg! - feleltem és átöleltem. A válla fölött ránéztem Rob-ra aki úgy festett mint egy kísértet.
Jerome: Megmosom a kezemet, a seb már begyógyult. - mondta halkan.
Azt hittem a mai este már nem érhetnek újabb meglepetések, de tévedtem. Ez az egész kezd egy horrorfilmre emlékeztetni.

A majd szét robbantam azt hiszem még gyenge kifejezés arra amit éreztem az utcán rohanva. Fogalmam sem volt merre tartok, de nem is a cél volt a lényeg hanem maga a futás. Le kell higgadnom. Nem vagyok képes tisztán gondolkozni ezzel a dühvel a lelkemben. De ha csak belegondoltam... olyan gyilkos ösztönök ébredtek fel bennem, amikről nem is tudtam. Elpusztítani, megsemmisíteni, darabokra tépni. Mindent, mindent ami az utamba áll.
Aztán egy egészen másik érzés villant belém. Meg kellett állnom. Az eső hűvös cseppjei azonnal elpárologtak a forró bőrömet érve. A tenyeremet a mellkasomhoz nyomtam. Valami mintha belém szúródott volna. Lerogytam a földre és összegörnyedtem. Mintha elhagyott volna minden erőm.
Hogy volt képes így elárulni? Hogy árulhatott el mindenki akiben bíztam, akit szerettem? Rob és Jerome... és a többiek is. Mindenki tudta. Mindenki hazudott. Azon sem lepődnék meg ha a Cullen-ek is tudták volna. És a legfájdalmasabb: Lina. Beleszeretett egy vámpírba. És ő is vámpír akar lenni. Mindent eldobna azért a visszataszító szörnyetegért. Szerettem volna azt mondani neki hogy miattam nem kellene megváltoznia. De én semmit sem ígérhetek neki.
És ez az Adam? Ő sem jobb. Ő egy vámpír. Meg sem csókolhatja rendesen, az élete minden percben veszélynek van kitéve mellette. Felnyögtem a fájdalomtól. Mellettem is. Én sem vagyok jobb. A különbség csak az hogy én nem az örült vérszomjammal ölném meg csupán azzal ami vagyok. Amin nem lehet változtatni.
A hátamra fordultam és hagytam hogy az eső az arcomat mossa. Mélyeket lélegeztem, próbáltam kitörölni a szagát az agyamból.
Felidéztem Rob-ot, aki úgy festett mint egy eszelős hasonmása annak az átkozottnak. És Lina? Annyira más lett... olyan dühös, harcias, szúrós. Mi történt vele? Ez a vámpír mintha mindegyikükből valami élő zombit csinált volna. Mintha kimosta volna az agyukat. Vajon Dax és Leah is ilyenek? Senki sem maradt aki az én oldalamon állna?
Elbizonytalanodtam. Mi értelme van? Miért küzdök? Ha elérem hogy az a nyomorult eltűnjön a közeléből akkor sem lehet az enyém. Elsírtam magam. Olyan átkozottul nyomorult érzés volt. Bármit is teszek ő nem lehet az enyém.
De eddig, ha távol is voltam tőle, ha tudtam hogy nem lehetünk együtt akkor is bennem élt az a csodálatos, dédelgetett tudat, hogy Lina szeret engem és talán vár engem. Abban reménykedtem, ha éjszaka felébredne és megérezné hogy ott vagyok, akkor örülne nekem. Boldogan a karomba vetné magát és könyörögne hogy ne hagyjam el újra.
És te mit tettél volna? Kérdezte egy hang a fejemben. Hazudjak neki, tápláljak belé hiú reményeket? Sohasem lehetünk együtt. Ha ember akkor sem, ha vámpír akkor pedig végképp nem. Mindenképpen elveszítettem őt, miért küzdenék tovább hogy életben tartsam? Alice már réges régen megjósolta hogy Lina vámpír lesz. Hát így kell lennie. Nincs mit tennem. Miért is tennék bármit?
Elképzeltem őt, ahogy jeges, dermedt testtel, vörös szemekkel áll előttem. Eltűnik belőle minden puhaság, melegség. Eltűnik a lelke és a szíve.
Önkéntelenül üvöltöttem egyet. Nem hagyhatom. Meg kell akadályoznom. Nem érhet így véget ez. Nem érhet véget így az élete.
A sors ellen üzentem hadat, miközben nem volt egyetlen fegyverem sem, de még csak remény sem maradt. És mégis... tudtam hogy küzdenem kell.
Lassan összekapartam magam az aszfaltról és körül néztem. A város szélén voltam. Ideje hazamennem. Nekiiramodtam és néhány perc múlva már a régi otthonom előtt álltam. Meglepetésemre Rob és Jerome is a ház előtt várakoztak.
Nye: Jerome, hogy nézel ki? - kérdeztem lesújtó hangon. Ő nem válaszolt, csak a vállát vonogatta.
Rob: Miért jöttél vissza? - kérdezte harciasan és próbálta kielemezni az érzéseimet. Én pedig blokkoltam a képességét.
Eléggé mulatságos volt, ahogy összevont szemöldökkel a nyelvét kidugva az összepontosításban, próbált olvasni bennem. Ekkor átváltott Jerome-ra. Aztán megint nálam próbálkozott.
Rob: Hogy csinálod? - kérdezte kétségbeesetten.
Jerome: Mit csinál? - kérdezte elszörnyedve és pedig felnevettem.
Nye: Nem hagyom ez a majom elemezze az érzéseimet.
Rob: Mi a terved? - kérdezte.
Nye: Maradok.
Rob: És gondolom itt akarsz lakni. - intett a a lakásunk felé.
Nye: Hol máshol? Talán kérjem meg Lina-t, hogy fogadjon be? - kérdeztem drámai hangon. - Leah és Dax odafönt vannak? - kérdeztem.
Jerome: Leah igen. Dax pedig eltűnt ma... illetve tegnap este. Azt gyanítjuk hogy Forks-ba ment érted.
Nye: Lina miatt. - jelentettem ki.
Dax: Nem, Dax-et az nem zavarja. De Sarah dobta őt... Adam barátjáért. - magyarázta.
Nye: Adam barátja... - súgtam. - Egy újabb vámpír! - kiáltottam elkeseredetten.
Jerome: David nagyon jó fej!
Nye: Ó hát gondolom, akárcsak Adam. - forgattam a szememet. - Egyáltalán mióta tudjátok ti hogy Angie és az a...
Rob: Egy ideje... - mondta óvatosan.
Nagy levegőt vettem. Nem húzom fel magam.
Nye: Egy ideje? És miért nem szóltatok nekem?
Jerome: Hát... terveztük, de aztán Angie és Adam meggyőztek minket. És megkedveltük Adam-et. - vallotta be vigyorogva. Legszívesebben képen töröltem volna.
Nye: Mit lehet abban az átkozottban kedvelni?
Rob: Nem is ismered őt, miért beszélsz róla úgy mintha valami iszonyatos dolgot csinált volna és... - elhallgatott.
Nye: Mert azt csinált. A mocskos kezét rá merte tenni az ÉN Linámra. - feleltem.
Jerome: Jaj... most kezdi! - nyögte és leült a járda szélére. Dühösen néztem rá.
Rob: Ő nem a te Linád többé. Szereti Adam-et és boldog vele.Még sohasem láttam őt ilyen boldognak. - mondta halkan. - És végső soron mind ezt akartuk. Hogy boldog legyen.
Nye: De nem egy vámpírral hanem egy emberrel. Lina ember és ha rajtam múlik az is marad.
Rob: Na hát ez érdekes lesz! - csóválta a fejét.
Nye: Mire gondolsz? - kérdeztem döbbenten. - Mit tudsz?
Jerome: A mai kis balesetre célzol? - kérdezte.
Elszörnyedtem. Baleset? Milyen baleset? Lehet hogy az az átkozott megharapta Lina-t, hogy átváltozzon és ne tehessek semmit?
Nye: Milyen baleset? - kérdeztem kétségbeesett hangon.
Rob: Nye... neked nem tűnt fel valami Lina-val kapcsolatban? - kérdezte és elgondolkozva nézett rám.
A gondolataim ide-oda cikáztak. Baleset? Mi történhetett.
Nye: Ugye nem terhes? - kérdeztem suttogva.
Jerome: Kis balesetről volt szó. - csóválta a fejét.
Nye: Mi a francról beszéltek? - üvöltöttem. Elfogyott a türelmem.
Rob: Ne kiabálj, felkel az egész lakópark! - csitított. - Valami másról van szó.
Nye: Bökd már ki, mert kiverem belőled. - sziszegtem.
Rob: Tudod... Angie mindig olyan különös lány volt. Valahogy... nem is tudom. Ahogyan beilleszkedett a mi világunkba, az hogy megérzett téged, amikor a sötétben figyelted, az hogy Adam teljesen érzéketlen a vérére....
Nye: Ezt hogy érted? Mire célzol?
Rob: És ma... - elakadt és Jerome-ra nézett. - Valami történt a szemével. Olyan volt mintha... - ismét elakadt.
Nye: Mintha?
Rob: Mi van ha Angie nem egészen...
Nye: Normális? - találgattam. Jerome felnevetett Rob a fejét csóválta.
Jerome: Hát ez az ami biztos!
Rob: Elég, elég! Szóval... szerintem, Angie nem ember. Legalábbis nem egészen ember.
Egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Hogy... Lina... nem ember... Akkor mégis mi? És hogy? És... Ez egy agyrém. Mi lenne ha nem ember?
Nye: Ez nevetséges! - válaszoltam. - Lina ember. És az is marad!