30. A csend

Utólag visszagondolva idióta voltam. Az ösztöneim néha erősebbek a józan eszemnél, bár legtöbbször sikerül rajtuk úrrá lennem. Most sem ártana, főleg ha az a kis reszelős hang folyton azt duruzsolja a fülembe, hogy tépjem darabokra Lina vámpírját. Lina vámpírja? És... a vámpír Linája?
Felugrottam a székemtől és az iroda ajtaja felé indultam. Rob felnézett az újságból amit olvasott. Szinte éreztem a szemeit a hátamban.
Rob: Nem akar látni téged. - mondta halkan.
Nye: Szerinted ez engem érdekel? - kérdeztem dühösen.
Rob: Nem, Nye... tudom hogy téged nem különösebben érdekelnek mások érzései. Csak mész a saját fejed után és mögötted pedig dől össze minden. Akiket pedig magad mögött hagytál, azoknak csak a romok maradnak... - halkult el a hangja.
Nye: Ezzel mire célzol? - léptem hozzá közelebb.
Rob: Csak arra, hogy ha tényleg szereted Angie-t, akkor hagynod kell hogy élje az életét. Fogalmad sincs milyen volt miután te eltűntél. - rázta meg a fejét. - Ahogyan járkált az irodában, az üresség a tekintetében. - sorolta. - És amikor Adam feltűnt, mintha Angie újjászületett volna. Egyik napról a másikra.
Nye: Éppen ez a baj. Ez nem ő! Ez a lány csak egy bábu akit az az átkozott a saját képére formált. Ez nem ő! - bizonygattam kétségbeesetten.
Rob: És ha Angie ilyen... ha a régi énje volt a hamis?
Nem bírtam felelni. Lehetséges, hogy akit szeretek, sohasem létezett? Nem bírtam elviselni ezt a gondolatot. De szabadulni sem lehetett tőle. Mintha az árnyékomat akarnám átlépni.
Bevillantak a reggel emlékei. Annyira vártam ezt a reggelt. Vissza akartam kapni a régi életemből legalább egy apró kis részletet.Szerettem volna bebizonyítani magamnak hogy vannak dolgok, amik nem változnak. De Adam ezt sem hagyta meg nekem. Amikor megláttam Angie-t leszállni a motorról szerettem volna odarohanni hozzá, de Adam pillantása megállásra késztetett. Úgy tettem mintha nem vennék róluk tudomást és csak úgy mellékesen ácsorognék a kocsim mellett. Hallottam minden szavukat és benne rejlő gyengédséget is, amit egymás iránt éreztek. És akkor... az undor és viszolygás vad hullámokban tört rám, amikor végig kellett néznem hogy megcsókolja Adam-et. És ahogy csókolja. Mintha csak egy ember lenne. Legszívesebben ott helyben végeztem volna vele, hogy méreggel átitatott fogait örökre távol tudhassam az egyetlen lénytől aki jelentett még számomra valamit.
De hogy tehetném? Mikor ennek a lénynek éppen ő jelenti a mindent...

David jelentőségteljes mosollyal ült le mellém a kanapéra. Az agyam egy merő káosz volt és legszívesebben elrejtőztem volna valahová, ahol egyedül lehetek. Hogy megküzdhessek egy még erősebb vággyal. Azzal hogy most azonnal elraboljam Angelina-t ebből a bűnös városból és attól a sötét alaktól. A várakozás szinte elvette a józan eszemet, és meg mertem volna esküdni rá, hogy az idő a tulajdon szemem láttára omlik össze. Nem lehet, hogy még csak délután 2 óra van. Egy örökkévalóság telt el azóta, hogy el kellett engednem őt a parkolóban. Odakint az őszi nap vakítóan tűzött, mélyarany fénybe vonva a fák haldokló leveleit.
David: Rosszabb vagy mint egy eszelős. - szólalt meg, mire hangjától összerezzentem. Teljesen elfelejtettem hogy itt ül mellettem.
Idegesen felnevettem, mire David felvonta a szemöldökét.
David: Mi bánt?
Adam: Át akarom változtatni Angie-t. - feleltem. - De nem vagyok biztos hogy felkészült e rá. Vagy hogy akarja e egyáltalán.
David: Angie téged akar és pontosan tudja hogy ennek ára van.
Adam: A francba David! - felugrottam. - Nem tudom őt megvédeni attól a mutánstól! Nye egy megszállott, sohasem fogunk megszabadulni tőle, amíg Angie ember. Amíg van miért harcolnia! De ha átváltoztatom az végleges és visszafordíthatatlan. Ha megbánja egyszer...
David: Higgadj le, és a vázát tényleg nem kéne összetörnöd... te vetted és tudom hogy tetszik. - utalt a néhány perc múlva esedékes cselekedetemre. - Nem vagyok benne egészen biztos, de úgy érzem... hogy is fogalmazzak... - töprengett. - Te attól félsz, hogy Angie meggondolja magát és az árnyjárót választja?
Pusztító düh rohanta meg a testemet és abban a pillanatban tényleg szerettem volna valamit porrá zúzni. Nye koponyája híján csak a váza jutott nekem, ám David fejcsóválása láttán megtorpantam. Nem fogok az ő szintjére süllyedni. Nem leszek egy primitív ösztönlény, aki tör-zúz hogy az indulatait levezesse.
Adam: Én nem attól félek, hogy őt választja. - feleltem reszkető hangon. - Hanem hogy Nye meggyőzi arról, hogy én nem vagyok számára a legjobb. Meggyőzi hogy maradjon ember.
David: Még csak az sem biztos hogy ember... - vonta meg a vállát. - Azok után amit meséltél...
Tudtam hogy Angie különös reakciójára céloz, amit a vér váltott ki belőle. De én továbbra sem bírtam elképzelni, hogy bármi köze lenne a vámpírokhoz. Az illata persze valahogy más volt, legalábbis számomra.
Adam: Kérdezhetek valamit?
David: Csak tessék. - dőlt hátra.
Adam: Angie... szóval ő neked ugyanolyan mint a többi ember? Mármint az illata.
David: Nem is tudom. - töprengett. - Nagyon jó illata van, jobb mint a legtöbb emberé, de valahogy nem tudnék rá ÚGY gondolni, mint a többi emberre. A vére illata valahogy... - kereste a szavakat. - Olyan mintha egy virágot szagolnék, de bármennyire is kellemes az illata, mégsem gondolnék rá hogy megegyem. Érted?
Adam: Igen, azt hiszem. - bólintottam elgondolkozva.
Ha visszagondolok arra a végzetes estére, amikor a karomban kötött ki, tisztán emlékszem, ahogy a méreg összegyűlik a számban, és az ösztöneim eluralkodnak rajtam, mint mindig amikor vadászom. De ez más volt. Nem az illata váltotta ki, hanem a megszokás. Az amire számítottam. Azt hittem meg fogom ölni, mikor még nem is akartam megölni.
És azután, az illata beivódott a sejtjeimbe és egészen más ösztönöket ébresztett fel bennem. Akartam őt, de nem a vérét hanem őt magát. A lányt. Az egész csodálatos, makacs, bátor, gyönyörű teremtményt.
David: Azt hittem ez az én esetemben is működhet. - sóhajtott.
Visszazökkentem a valóságba.
Adam: Sarah-ra célzol?
David: Nem megy. - csóválta a fejét, lassú ingó mozdulattal, mintha fejfájás gyötörné. - Akárhányszor közelítek hozzá, vagy megérintem, az agyamban elkezdenek cikázni a képek, ahogyan ott fekszik hidegen, meredő tekintettel, a vére pedig ott pulzál a szemeimben. És a látomás sohasem változik.
Adam: Szereted? - kérdeztem.
David: Azt hiszem... én csak azt szeretem, ahogy te és Angie együtt vagytok. Nem magába a nőbe vagyok szerelmes, sokkal inkább a gondolatba, hogy szeretem és ő viszont szeret. Még akkor is ha sejti, hogy nem vagyok ember.
Adam: Ez nem mehet így a végtelenségig. - emlékeztettem.
David: Részemről mehetne. De Sarah-nak nincs annyi ideje.
Ezzel egyet kellett értenem. És Angie-nek vajon mennyi ideje van még hátra? Vagy mennyi időnk van még az örökkévalóság kezdetéig? Frusztráltan mászkálni kezdtem a lakásban, minden másodperc ezer évnek tűnt.
Az utolsó fél órát a motoromon töltöttem, és némi sebességhatár túllépéssel próbáltam megnyugtatni magam. Úgy tűnt a terápia sikeres, mert végre képes voltam egyéb terveket is szövögetni Nye meggyilkolásán kívül. A nap is úgy gondolta hogy ez helyén való és jutalomként elbújt a felhők mögé, onnét nézte félálomban, hogy betartom e ki nem mondott egyezségünket.
Megfordultam a motorral és a lehető legrövidebb úton az irodához száguldottam. A parkoló már kis híján üres volt, de a fekete terepjáró még ott várakozott. Akárhányszor kinyílt az ajtó, mindig reménykedve vártam a kilépőt, de Angie-nek még nyoma sem volt. Már éppen eldöntöttem, hogy felmegyek érte, amikor meghallottam magassarkújának ismerős kopogását. Az ajtó kinyílt és Angie feltűnt. Az arcán mosoly futott át, amikor meglátott engem, a motort lábammal támasztva, sisak nélkül. Megszaporázta a lépteit, és idegesen hátrapillantott. Kitámasztottam a motort és leszálltam róla, közben megláttam, hogy miért a nagy sietség. Nye lépett ki az ajtón.
Ugyanolyan feldúltnak tűnt, mint reggel. Körülnézett, majd hirtelen eltűnt és amikor újra megpillantottam, már egy lépésnyire volt csak Angie mögött. Még kiáltani sem maradt időm. Megragadta a karját és visszarántotta.
Nye: Itt maradsz! - dörrent rá.
Angie: Mit művelsz? - kérdezte idegesen.
Abban a pillanatban nem érdekelt, hogy ki lát és ki nem. Gyorsabb voltam a gondolatnál.
Adam: Vedd le róla a kezed! - mondtam halkan és határozottan, Angie másik karját megfogva.
Nye-jal ellentétben vigyáztam, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Gyilkos düh öntött el a látványtól, ahogyan vasmarokkal fogta Angie törékeny hófehér karját.
Nye: Mert különben mi lesz? - kérdezte öntelten.
Angie: Nye, kérlek. Ne csináld ezt megint! - könyörgött neki.
Adam: Én legközelebb már nem foglak ilyen szépen kérni, szóval jobb ha elengeded. - fenyegettem.
Nye: Kiállsz ellenem? Te? Egyedül?
A szemeim Nye válla fölött időztek, nem is olyan távolba meredve. Egy ismerős szempár nézett onnét rám bátorítást sugározva.
Adam: Nem egyedül. - feleltem.
Nye a levegőbe szimatolt, mire Jerome és Rob már mellette voltak.
Rob: Játssz szépen, Nye! - mondta halkan.
Nye: Ez nem játék, szóval ne kérd, hogy fair legyek. - vetette oda. - Jerome! Tűnj innét!
Rob: Szemét! - üvöltötte.
Jerome megremegett és a tekintetében puszta kín izzott.
Nye: Jerome!
Adam: Menj... - súgtam hangtalanul.
Jerome lehajtott fejjel eltűnt az autók között. Körülnéztem és sehol a láthatáron egy ember, egy szemtanú. Nye rám villantotta a szemét.
Rob: Te aljas... - sziszegte.
Angie: Rob, ne! - kiáltotta.
Rob rárontott Nye-ra, aki fél kézzel elkapta és a nyakánál fogva tartotta. A másik keze még mindig Angie-t szorította. Tudtam hogy cselekednem kell, ezért ugrásra készültem, ám abban a pillanatban valami elkapott hátulról és mozdulni sem bírtam. Szinte biztos voltam benne, hogy Nye új cimborája az.
Rob döbbenten meredt rá.
Angie: Hagyjátok már abba! - zokogta. - Legyen már vége!
A sírása mintha tőrként hasított volna az eleven húsomba. Fizikai fájdalmat okozott. Angie ekkor köhögni kezdett, mintha fuldokolt volna. És hallottam ahogy a szíve majd kiugrik a helyéről.
Adam: Angie... - súgtam rekedten. - Engedd el! - könyörögtem.
Nye ellökte magától Rob-ot, és Angie után kapott, aki éppen abban a pillanatban esett össze. Megpróbáltam kirántani magam a másik árnyjáró szorításából, de nem engedett. Éreztem, ahogy a karom megreped, de nem érdekelt a fájdalom. Ekkor már Rob is ott térdelt Angie mellett, akit Nye a földre fektetett.
Rob: Nem lélegzik... nincs pulzusa.
Adam: Engedj el!
Max: Azt várhatod.
Nye: Meghalt? - kérdezte elszörnyedve.
Fogalmam sincs honnét gyűjtöttem erőt, de sikerült kitépnem magam a szorításból. Abban a pillanatban utánam kapott, de ekkor feltűnt Jerome és rá vetette magát. Nekem ez éppen elég volt ahhoz, hogy elérjem Angie-t. Félre löktem Nye-t, aki hagyta magát és a karomba vettem.
Adam: Angie! - szólítottam.
A szíve nem vert. Olyan csendes volt, mint az enyém. A háttérben Jerome és a másik árnyjáró is elborzadva álltak.
Nye: Rob... harapd meg! - utasította remegő hangon. - Nem halhat meg.
Rob: Túl késő... - súgta élettelen hangon.
Adam: Angie... gyere vissza hozzám! - kértem kétségbeesetten. - Ne hagyj el...
Nye: Nem halhat meg... - ismételte.
A többiek suttogása teljesen elmosódott. Csend volt. Aztán valami robbanást hallottam. Azt hittem képzelődöm. Nem, nem robbanás volt. Angie szíve vert egyet.
Jerome: Ez mi volt? - kérdezte.
Rob: Pszt!
Adam: Angelina... - óvatosan végigsimítottam az arcán.
Angie megremegett és a kezei, amik eddig görcsösen ökölbe voltak szorulva, most elernyedtek. Fuldokolva nagy levegőt vett és a szemei kinyíltak. Elszörnyedve hátráltam. A szemei teljesen feketék voltak. Nem csak az írisze, az egész szeme fekete volt.