16. A farkas éjszakája

Még sohasem jártam ezen a vidéken. A tájból, már amennyi a sötétben látszott belőle, arra következtettem, hogy valahol Sierra Nevada határán vagyunk. Kezdett megfordulni a fejemben, hogy mégiscsak Las Vegas-ba tartunk, annak ellenére, hogy Adam már a legelején megcáfolta ezt a feltevésemet.
De akkor hová megyünk? Mi van itt a semmi közepén? David úgy vezetett mint egy eszelős, bár errefelé nem nagyon lehetett számítani közúti ellenőrzésre, azért engem mégiscsak aggasztott a sebességmérő, ami sohasem csúszott 140 alá. Adam és David elől teljesen természetesen beszélgettek a környékbeli vadászati lehetőségekről, összevetve azt az orosz vadonnal és a kanadai erdőkkel. De nem ez volt a hátborzogató, hanem az, hogy engem ez kicsit sem zavart. Vámpírokkal ülök egy kocsiban, az egyikük a szerelmem és lassan leautókázunk a térképről is. Már éppen újabb türelmetlen kérdést akartam feltenni, amikor David lassított, ami nála nagyjából annyit jelentett, hogy 120-szal hajtott. Bekanyarodtunk egy erdei útra, amit csak akkor vettem észre, amikor már rajta voltunk. Az út menti jelzőfények elmaradásával teljes sötétség borult ránk. Csak a műszerfal sárgás fénye világított.
Adam: Mindjárt megérkezünk. - szólt hátra halkan és megfogta a kezemet.
Angie: El sem hiszem. - válaszoltam kissé fanyarul. David kuncogni kezdett.
Egy újabb kanyar után váratlanul ért a világosság. Egy hatalmas kőépület bukkant elő, amit fáklyák világítottak meg, csakúgy mint a durva kaviccsal felszórt utat. Úgy festett az egész mintha a vámpírok báljára érkeztünk volna. Elakadt a lélegzetem.
Angie: Ewm... Adam? - kezdtem kicsit bizonytalanul. - Lesznek itt rajtam kívül más emberek is?
Adam: Nincs mitől félned. - válaszolta igézően selymes hangján. - Amennyire én tudom, rajtam és Daviden kívül csak emberek lesznek itt.
Angie: Oh! - nyögtem ki.
Közben leparkoltunk és Adam kisegített a kocsiból. Hipnotikus, lüktető zene szólt és furcsán émelyítő illat terjengett.
Angie: Mi ez a hely? - kérdeztem suttogva. Az emberek, akik a teraszon és a bejáratnál ődöngtek hasonlóan voltak öltözve mint mi.
Olyan volt, mintha egy szekta gyűlt volna össze. Ideges lettem. Hol vannak a kristályvázák és a melegházi virágok? A cukorkaszínű ruhák és a fekete szmokingok. Ilyen partin még nem jártam, de még csak nem is tudtam hogy létezhet valami, ami ennyire... vad és lenyűgöző.
David: Egy barátomé a hely. A ház még a polgárháború előtt épült, de kis szerencsével túlélt mindent, amit az elmúlt közel 150 év hozott. - magyarázta. - Ide csak különleges meghívóval léphet be az ember.
Erre nyomatékként előlépett egy mátrix bőrkabátos fekete hajú alak, és David szó nélkül átnyújtott neki, egy vékony fémlapot. Egy kártyát. Az ajtónálló bólintott és intett, hogy bemehetünk.
Az ajtó kitárult és a benti világ kísértetiesen emlékeztetett az álmomra. A falak feketék voltak és ezüst indamintákat festettek rájuk. A hallból kétoldalt lépcsők futottak felfelé és az emeletről páholyszerű folyosó futott körbe, ahol rengetegen álltak a kovácsoltvas korlátnak támaszkodva. Minden fekete volt, piros és ezüst. Vörös fények cikáztak a teremben és úgy tűnt a füst is vörös, pedig csak a megvilágítás keltette ezt a látszatot. A terem közepén hatalmas szökőkút állt, amiből víz helyett vörösbor csobogott. David odament és merített nekem egy pohárral.
David: A tulaj saját maga készíti. - nyújtotta át.
Adam egy pillanatra sem engedte el a kezem. Nélküle valószínűleg úgy festettem volna itt, mint egy kislány aki eltévedt a parkban. Tovább mentünk, fel az emeletre. A körkörös folyosóról ajtók nyíltak és mindegyik egy kisebb terembe vezetett. Más-más zene szólt és minden szobának valahogy egyedi hangulata volt.
Miközben végigjártunk mindent, David lelkesen magyarázott. Bemutatott a tulajnak, aki úgy nézett ki, mintha egy metál banda énekese lenne. Adam kicsit később elárulta hogy tényleg az. Utolsó állomásként kiértünk a hatalmas hátsó teraszra, aminek különös karneváli hangulata volt. Tűznyelők és mutatványosok szórakoztatták a vendégeket. Kicsit később elvetettem a karnevál hasonlatot. Sokkal inkább olyan ez a hely, mintha egy cirkusz lenne, vagy inkább egy egészen másik világ. Egy baljós, de csábító hely, ami minden négyzetméterében újabb titkot tár fel. Kezdtem úgy érezni magam, mintha Alice lennék Csodaországban.
Adam: Láttad már? - kérdezte és követtem a tekintetét.
Egy ketrec állt tőlünk nem messze. Benne egy hófehér tigrissel.
Angie: Te jó ég! - nyögtem ki.
David: Hm... a múltkor hóbaglyokat hozatott. Kíváncsi vagyok mikor következnek a jegesmedvék. - mondta elgondolkozva.
Alig kaptam levegőt. Itt állok egy tigristől pár méterre. Az állat kényelmesen elnyúlt a padlón de a szemei minduntalan a nézelődőket kémlelték. Elfordítottam a fejem. Lenéztem a csodásan gondozott kertre. Fekete rózsák váltakoztak vörösekkel és sötét szobrok figyelték magukat a medence tükrében, arra várva, hogy talán egyszer majd nem a megszokott kép tekint vissza. Az erdő, hívogatóan, veszélyesen és baljós sötétséggel ölelte körül a tisztást, amin a pokoli cirkusz állt. Tiszta friss szellő csapta meg az arcom és szerettem volna sétálni egyet a fák között.
Már éppen szólni akartam Adam-nek, mikor a sűrűből ismerős villanást láttam. Egy zöldesarany fényben úszó szempár keresztezte az pillantásomat. Megfagyott az ereimben a vér. Görcsösen megmarkoltam Adam kezét és hátrálni kezdtem.
Adam: Mi a baj? - kérdezte.
Angie: Itt van... - súgtam rekedten.
Adam: De mi? - kérdezte most már nyugtalanul.
Angie: El kell mennünk innét! - kiáltottam.
David: Mi ütött beléd? Azt hittem tetszik neked itt...
Nem tudtam felelni, csak az erdőt figyeltem. A szél feltámadt és kísérteties árnyak bolyongtak céltalanul. Valami mozgást láttam a tisztás szélén. Ijedtemben a szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam a rémült kiáltásom. Egy hatalmas farkas bukkant fel.
Adam: Oh... már értem. - sóhajtott fel megkönnyebbülten. Átkarolta a vállamat. - Nincs mitől félned. - súgta. - A farkasokat a tulaj tartja, a saját nevelése. Nagyon szelídek, a vendégek imádják őket.
Angie: Hogy? - kaptam fel a fejem.
David: Furcsa lány vagy. - súgta közelebb hajolva. - Nem tudok kiigazodni rajtad. Beleszerettél egy vámpírba de halálra rémülsz néhány kutya szelídségű farkastól.
Angie: Én sem értem... - nevettem kicsit zavartan.
Adam: Nincs kedved táncolni egy kicsit? - ajánlotta. - Sokáig már úgysem maradunk.
Angie: Menjünk. - egyeztem bele.
Még egy utolsó pillantást vetettem a farkasra de a furcsa hátborzongató érzés nem múlt el, hogy az az állat igenis engem figyelt.


Gyakran bolyongtam céltalanul az erdőben. Nem zavart az eső, vagy a köd. Még az arcomba süvítő szél sem. Jó érzés volt. Megnyugtató. A házban valaki mindig figyelt. A gondolataimat lesték, az érzéseimet elemezték vagy éppen a jövőmet kémlelték. De a gondoltaim sötétek voltak, az érzéseim már rég meghaltak és nem volt többé jövőm.
Elegem volt a sok jóindulatú tanácsból és a szánakozó tekintetekből. Nem kellett segítség. Mi változhat? Ha visszamegyek csak összezavarok mindent. És ha belegebedek akkor sem tudok az ellen harcolni ami vagyok. Semmi keresnivalóm az emberek között többé. Talán az lenne a legjobb ha eltűnnék, elmennék valahová, ahol teljesen egyedül lehetek.
Edward és Carlisle még mindig nem tudtak belenyugodna abba, hogy számomra nem létezhet boldog vég. Ők hívták így. Nekem más volt a véleményem. A legboldogabb vég az lehet ha a lehető leghamarabb elpatkolok erről a földről. Addig pedig majd csak elbolyongok magamban.
Megálltam a folyó partján és magamat néztem. Megváltoztam. A külsőm talán még sohasem volt ennyire nem emberi mint most. Habár nem edzettem többet mint régen, az elmúlt hetekben sokkal nagyobb lettem. Erre Ephraim hívta fel a figyelmem, aki félig viccesen Jake-hez hasonlított. Nagyot sóhajtottam. Irigyeltem a farkasokat. Bárcsak én is átváltozhatnék és rohanhatnék messze, valahová, bárhová. Magam mögött hagyva az emberi létezés legkínzóbb részét. Az emlékeket.
De az emlékek követtek bárhová is mentem. És rám rontottak legváratlanabb percben, amikor nehezen felépített önuralmam vészesen megingott. Ilyenkor általában elhatároztam hogy azonnal indulok haza. Haza. Furcsa szó volt. Mi nekem az otthon? Erre is csak egy válasz létezett. Bármi, ahol Ő ott van.
Felidéztem a kedves, otthonos lakását, ahol annyi boldog percet töltöttünk és annyi fájdalmasat. Eszembe jutott az iroda, ahol heteken át kerülgettük egymást, macska-egér játékot űzve. És nem is sejtve hogy a játékban egyikünk sem nyerhet.
Talán a legkedvesebb emlékem az volt, amikor a háza előtt vártam rá az első alkalommal. Tisztán élt bennem a kép, ahogy a szellő belekapott a hajába, amikor kilépett a utcára. Éjszaka, ha aludtam egy keveset, akkor néha éreztem az illatát. Ilyenkor forgolódni kezdtem, szerettem volna magamhoz szorítani karcsú, törékeny testét. És felébredtem, mert egy hang feljajdult bennem. Azt ismételgette, hogy lehetetlen. Nincs többé. Nincs rá jogom.
A pletykák szerint már van valakije. Csak remélni mertem, hogy a pasas jól bánik vele. Vajon szeretik egymást? Kétségbeesetten felkiáltottam. Haza kell mennem. Nem bírom őt elengedni így... Csak egy pillantást vetek rá, csak egy percre had lássam azt a férfit...
Felsóhajtottam. Nem tehetem.

Másnap reggel olyan összetörten ébredtem, mintha bányában dolgoztattak volna. A fejem lüktetett, a lábam sajgott, és alig láttam. Adam egy cetlit hagyott a párnámon, amin leírta, hogy vadászni mentek David-del és délután vár majd rám az iroda parkolójában. Ettől máris jobb kedvem lett. A reggeli rutinos teendők után, megetettem Kisherceget és lehallgattam a rögzítőmet. Anyám hívott ötször, és Sarah is keresett, mivel a mai megbeszélés elmarad. Lonnie is hagyott üzenetet, vagy inkább kérdések tucatjait, Adam-ről.
Gyorsan összekészülődtem és hívtam egy taxit, hogy ne kelljen a kocsimat a hazahozatni. A reggeli dugóban volt időm felidézni a tegnap este emlékeit. A kellemetleneket próbáltam a tudatom azon zugába bezsúfolni, ahol az összes többi fájó emléket tároltam. Szerencsére az este nagyrészt pompásan telt. Ugyan hajnalban értünk haza és valószínűleg el is aludtam a kocsiban, mert fogalmam sincs hogy kerültem az ágyamba, de mégis volt bennem egy boldog érzés, miszerint Adam vigyáz rám. Bármi történjék is.
A parkolóban meglátva az ismerős autót, most először nem éreztem kellemetlen lökést a mellkasomban. Talán, mert az utasok már rég az épületben voltak. Sietősre vettem a lépteimet és még éppen besurrantam a liftbe, ahol páran a személyzeti osztályról ácsorogtak. Váltottunk pár szót a kellemes időről, és aztán kiszálltak és pedig felmentem az irodám szintjére.
Kilépve csak Sarah-t találtam a helyén. Bánatos félmosollyal intett. Odasiettem hozzá.
Angie: Jó reggelt! Hol van Lonnie?
Sarah: Lement reggeliért. - felelte. - Betettem az asztalodra pár iratot amit át kellene nézned.
Angie: Valami baj van? - kérdeztem. Sarah zavartnak tűnt.
Sarah: Nem... igazán. Inkább csak velem van a baj. - felelte elgondolkozva. Felállt és közelebb hajolt. - Te nem vettél valami furcsát észre Dax-en és a többieken? - kérdezte fojtott hangon.
Angie: Mire gondolsz?
Sarah: Nem is tudom... ahogy mozognak, ahogy egymásra néznek, mintha lenne köztünk egy furcsa kapcsolat. Néha az az érzésem hogy Dax tudja mire gondolok és ha eszembe jutnak ezek a furcsaságok, hirtelen elönt egyfajta bizalom. De mindig csak akkor... ha Rob is ott van. - mesélte. Én csak bólogattam, közben az agyam kattogott, de nem bírtam értelmes választ kitalálni.
Sarah: És... tegnap véletlenül hozzáértem Jerome-hoz. Olyan forró volt a bőre, mintha láza lenne. És néhány nappal előtte Rob barátnőjénél is ezt éreztem. Nem furcsa ez egy kicsit?
Angie: De... - bólogattam.
Sarah: És az is roppant fura, hogy néha eltűnnek hetekre. Először Rob... és amikor visszatért olyan furcsa... távolságtartó lett. Neked nem tűnt fel, hogy sohasem eszik?
Angie: Nem igazán...
Sarah: És hova tűnt Nye? És Ephraim? - kérdezte drámai hangon.
Angie: Európában vannak. - ismételtem a hivatalos verziót.
Sarah: Nem tudom mi folyik itt. - folytatta ügyet sem vetve a válaszomra. - De valami nincs rendben velük. És tudom, hogy te tudsz mindenről! - szegezte nekem a megállapítást.
Elakadt a lélegzetem és próbáltam valami épkézláb választ kitalálni.
Angie: Én sem tudok többet mint te! - füllentettem. - Tényleg furák, és bizarr dolgaik vannak... de
Sarah: De mi?
Angie: Miért nem kérdezed meg Dax-et? - szegeztem neki a kérdést.
Sarah: Kitérő válaszokat ad. Viccelődik. Szerinte túl sok krimit és horrort nézek. - húzta el a száját.
Angie: Komolyan el kellene beszélgetnetek és... - elakadtam mert Lonnie éppen akkor lépett ki a liftből.
Lonnie: Hello! - ugrott mellénk. - Itt a reggeli muníció. Mi ez a savanyú ábrázat hölgyeim? Ó, tudom már. Sarah neked is előadta a nagy összeesküvés elméletet!
Sarah: Te is beismerted hogy valami nincs velük rendben.
Lonnie: Flúgosok, az biztos. De nem ufók, ahogy te hiszed és nem is iszlamista terroristák.
Angie: Az irodámban leszek - súgtam oda, mert láttam hogy hamarosan kitör közöttük a veszekedés.
Elolvasgattam a szerződéseket és átküldtem Robert-nek. Kicsit később áthívtam Dax-et. Ő sem tűnt túl vidámnak, valószínűleg Sarah elég sokat nyaggatta már.
Dax: Miről szeretnél beszélni velem? - kérdezte, miután leült.
Angie: Személyes dologról. - feleltem. Ő beleegyezően bólintott, de a szemei ganyakvóak voltak. - Sarah sejt valamit.
Dax: Beszélt neked az elméleteiről? - kérdezte sóhajtva.
Angie: Nem igazán. Elméletekről nem volt szó, csak észrevételekről. Amik nagyon is tényszerűek. Mindent tud már, csak még nem volt képes nevet adni az egésznek.
Dax: Képtelen vagyok elmondani neki! - vallotta be. - Megpróbáltam, de nem megy.
Angie: Ez így akkor sem mehet tovább. Azt akarod hogy úgy tudja meg mint én? - kérdeztem szomorúan. Dax lehajtott fejét ingatta.
Dax: Kiborulna.
Angie: Attól borul ki hogy tudja, valamit titkolsz előtte.
Dax: Sarah nem olyan mint te. Ő nem lenne képes feldolgozni ezt az egész.. agyrémet. - mondta kétségbeesett hangon. - És mindenki veszélybe kerül, ha nem képes hallgatni a titokról.
Angie: Döntened kell. Megtudja az igazat, vagy kihagyod az egészből. Nem játszhat úgy hogy nem ismeri a szabályokat.
Dax bánatosan bólintott.
Dax: És mi a helyzet veled? - kérdezte egy sor hallgatás után. - Igaz, hogy van valakid?
Angie: Oh, hát... - váratlanul ért, hogy már mindenki tudja. - igen. Járok valakivel.
Dax: Ez remek. Rendes pasi? Lonnie szerint érted jött a minap egy fenevad motorral.
Angie: Igen, ő eléggé vagány típus. Én meg kis nyuszi vagyok, remekül kiegészítjük egymást. - feleltem a valósághoz híven.
Dax: Hol ismerted meg?
Angie: Egy bárban.
Dax: És... komoly a dolog?
Angie: Miért érdekel ennyire? - kérdeztem gyanakodva. - Ugye nem azért hogy utána mindent elmesélj Neki?
Dax: Igazán zavart amit az unokatestvéreddel tett, és nem szeretnék hasonló atrocitást! - felelte. Megértettem hogy ez annyit jelent, hogy nem. Nem mondja el neki.
Angie: Remélem is. - bólintottam.
Dax: Nos? - ő még mindig a válaszomra várt.
Angie: Igen, komoly a dolog. Nagyon komoly.
Dax: Örülök neki, hogy találtál egy hozzád illő társat! - felelte őszinte mosollyal.
Nagyin kihangsúlyozta a "hozzád illő" kifejezést és értettem mire gondol. Ember. Ó, ha tudnád, kedved Dax...
Angie: Ephraim-mal mi van? Megtaláltátok?
Dax: Rob elmondta neked mi történt. - ez nem kérdés volt. Bólintottam. - Jó kezekben van szerencsére. Cullenék vigyáznak rá. De nem hiszem hogy valaha visszajön. - sóhajtott. - Ő nem olyan mint Rob.
Angie: Akkor talán tényleg úgy helyes hogyha nem jön vissza. Más személyek esetében ez nem is lehet kérdéses. - tettem hozzá. Dax megeresztett egy mosolyt.
Dax: Vissza fog jönni. Talán nem holnap, és nem is a közeljövőben, de biztos vagyok benne, hogy Nye visszajön. Te tovább léptél de őt még mindig érdekli a sorsod.
Dühösen fújtam egyet, és már a nyelvem hegyén volt a csípős válasz, amikor megcsörrent a telefon. Dax intett, hogy ő megy, miután felvettem a telefont.
Nem hagyott nyugodni amit mondott. Vissza fog jönni... Nem most, de egyszer visszajön.