15. A nyúlüregen keresztül

Az az átkozott macska! Legszívesebben felvittem volna Kanadába, hogy aztán ott hagyjam egy mamutfenyő legmagasabb ágán. Dühösen néztem, ahogy elhelyezkedik Angelina ölében és elégedetten dorombolni kezd.
Késő délután volt. Az egész napot az ágyban töltöttük, és ha rajtam múlt volna ott is maradunk, de ez a szőrgombócnak álcázott pokolfajzat keresztülhúzta a számításaimat. Addig nyávogott az ágy mellett, amíg elérte, hogy beteljesült vágyaim tárgya csak és kizárólag vele foglalkozzon.
Én persze megpróbáltam jó képet vágni a dologhoz, amikor kiköltöztünk a kanapéra tévézni. Megfelelő távolságra ültem Angelina-tól, hogy az az átkozott jól érezze magát. A kezem a kanapé támláján pihent, és Angie hajával játszottam. Ő édes becézőszavakat súgott a macskának, aki rendkívül boldog volt azzal, hogy sikerült kitúrnia engem.
Adam: Mit szeretnél csinálni ma este? - kérdeztem és reménykedtem benne, hogy semmi macskával kapcsolatosat.
Angie: Hm... egyszer azt mondtad meg fogod mutatni hogy bulizol te!
Adam: Készen állsz rá? - kérdeztem gonosz mosollyal.
Angie: A tegnapi és a mai után ezt nem kérdezheted komolyan. - vetette oda nevetve.
Adam: Ez már igaz! - kuncogtam. - Szeretném, ha megismernéd David-et.
Angie: Oh! - elkomolyodott. - Azt mondtad nincs oda az ötletért, hogy te meg én...
Adam: Csak azért mert még nem ismer téged! - ellenkeztem.
Angie: Hát jó... végül is... miért ne? - adta be a derekát. - De utána elmegyünk bulizni?
Adam: Amit csak szeretnél! - vágtam rá őszintén.
Angie: Ez nagyon meggondolatlan megjegyzés volt... - súgta.
Odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, de a macska dühösen felszisszent. Angie pedig arrébb tolt.
Adam: Ez az állat... az idegeimre megy! - sóhajtottam.
Angie: Ő csak fél... - súgta és magához szorította Kisszörnyeteget, ahogy magamban hívtam.
Adam: Már nem süt a nap. - váltottam témát. - Hazaugrom egy kicsit és felkészítem David-et a ma estére. 9-re érted jövök!
Angie: Ok, de... mit vegyek fel? - kérdezte.
Adam: Valami dögöset! - mondtam egyszerűen.
Angie lerakta a cicát a kanapéra és odajött hozzám, majd átkarolta a nyakamat és szájon csókolt. Számomra eltűnt a világ ekkor.
Angie: Siess hozzám vissza! - súgta.
Adam: Ok! - feleltem.
A hazaúton erősen kellett koncentrálnom, hogy ne okozzak balesetet. A tegnap éjszaka képei túl élénken éltek még bennem és minden erőmre szükségem volt, hogy az útra tudjak figyelni. Vajon hány vámpír térne át a vegetáriánus életre, ha rájönnének egyéb alternatív felhasználási formákra az emberekkel kapcsolatban. Egyáltalán, eszébe jutott már valaha az én fajtámnak, hogy egy emberrel... ekkor beugrott, amit Angelina mesélt. Egy történet kísértetiesen hasonló a miénkhez.
Hirtelen lefékeztem. Gyorsan kapcsoltam és a motort egy parkolóba kormányoztam. Előrehajoltam és a sisakot a kormányhoz nyomtam, miközben próbáltam elüldözni a rémséges gondolatot, ami felbukkant. És csak egy mondat ismétlődött a fejemben. Mi lenne ha... Nem, nem szabad, nem tehetem! Hogy kérhetnék tőle ilyet?
Egyre inkább emberinek éreztem magam Angie mellett, és most hogy a testi szerelmet is megtapasztaltam, még inkább vágytam rá hogy az ő világában élhessek. De igazán beteges dolog fehérkerítéses házról álmodozni és... kisbabáról. Felnyögtem. Mit mondana, ha feleségül kérném? Kezdtem biztos lenni abban, hogy valami nem stimmel az agyammal. Vagy teljesen elhagytam, vagy rosszuk működik.
Újra beindítottam a motort, és folytattam az utamat, magam mögött hagyva a családalapítási fantáziáimat. Láttam, hogy David Bentley-je a ház előtt áll. Szóval ő is készül valahová.
A lakásba lépve meglepődtem. Trina volt ott. David előző társa.
Trina: Hazatért Rómeó! - mondta kuncogva.
Adam: Hello Trina! Gondolom David már mindent elmesélt.
Trina: Hát persze. És egy cseppet sem vagyok meglepve. Ez annyira rád vall!
David: Trina elköszönni jött. Ő és Garett elutaznak pár hónapra Afrikába. - magyarázta.
Adam: Garett szereti az oroszlánokat, ugye? - kérdeztem nevetve.
Trina: Ilyenkor főleg. Azt mondja ha ingerlékenyek, akkor jobb az ízük.
David: Ki kéne próbálnod a jegesmedvéket tavasszal. - ajánlotta.
Adam: Mielőtt még receptet is cserélnétek, lenne egy bejelenteni valóm. - szakítottam félbe őket.
David: Tudtam. Láttam magamat döbbenten. - forgatta a szemét.
Adam: Be akarlak mutatni Angelina-nak. Úgy tervezem elviszem őt a Darkside-ba ma este.
Trina: Milyen bátor ez az emberlány! Szívesen megismerkednék vele...
David: Nem bátor az, csak eszelős! - legyintett. - Ám legyen. Hozd csak ide. Talán ha hirtelen egy rakás vámpír között találja magát, akkor kijózanodik.
Adam: Ebben ne is reménykedj!
David: Trina... te el tudnád képzelni, hogy megcsókolsz egy embert? - kérdezte megborzongva.
Trina: Nem. Eszembe sem jutna ilyesmi. Még akkor sem, ha nem tekintem őket ételnek... de nem! Képtelen lennék rá! - rázta a fejét. - Nem égeti a torkod a vére illata?
Adam: Nem. Szinte az első perctől kezdve csakis nőként tekintettem rá. - feleltem. - Valahogy... immúnis vagyok a vérére. Persze voltak kétségeim az első pár napban, az első pár csók után, de most már száz százalékig biztos vagyok magamban.
David: Csak azt ne mond hogy ti... - elakadt. Trina meghökkenten nézett rá és rám.
Trina: Adam... ugye, ez valami vicc?
Adam: Ha látnátok magatokat... - mondtam vigyorogva.
David: Te tényleg betegesen perverz és őrült vagy!
Adam: Talán igazad van, de rohadtul jó érzés!
Trina: És... milyen volt? - kérdezte kíváncsian.
Adam: Gondolom olyan mint neked Garett-tel. - hárítottam. Valójában nem tudtam volna szavakkal kifejezni.
Trina: De ő... meleg és a vére... - mohón nyelt egyet. - Azt hiszem én elhúzok a hegyekbe.
David: És engem meg itt hagysz ezeknek az eszelősöknek?
Én csak nevettem rajtuk, és besétáltam a szobámba. Máris hiányzott Angelina. Az illata, a puhasága, az érintése, a csókja. Behunytam a szemem és most hagytam hogy elárasszanak az emlékek.

Hét órakor a gardróbomban álltam tanácstalanul. Már letusoltam és degeszre ettem magam kínaival. Kisherceg is jóllakottan dorombolt és időről időre a lábamhoz dörgölőzött.
Angie: Nincs valami ötleted? - kérdeztem tőle és felvettem.
Szerettem volna valami olyan felvenni, amiben nagyon tetszem majd Adam-nek. Valami olyat, amiben illek hozzá. Megakadt a szemem egy fekete platform szandálon, amit pár hete vettem, amikor már végképp nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem hittem volna, hogy egy nap fel is veszem. Elővettem a bőrnadrágomat és felforgattam a mindent a piros szatén fűzőm után, amit még a leánybúcsúmon viseltem.
A nadrágot és a felsőt az ágyra raktam, a szandált az ágy elé. Hátraléptem hogy láthassam az összhatást. Végül ledobtam a köntösömet és felvettem a szerkót. A hatalmas tükörhöz lépve nagyot dobbant a szívem. Ez nem én vagyok, de mégis én vagyok... ez a nő a tükörben... egy jövendőbeli vámpír.
A levegő hirtelen kiszorult a tüdőmből. Megkapaszkodtam a tükör szélében és próbáltam visszanyerni az egyensúlyom. Lassan lélegeztem és közben helyre rakosgattam a gondolataimat. Egy nap, talán nagyonis hamarosan vámpír leszek. Vámpír. Én. Angelina Casiraghy a vámpír. Anyám el lenne ragadtatva a gondolattól. Talán az lenne a legjobb, ha elhitetnénk mindenkivel, hogy meghaltam. Pár évtized és az emberek akik ismertek engem, mind meghalnak.
Elakadt a lélegzetem. Vajon ő... Mit szólna? Azt akarta, hogy emberként éljek, emberi barátokkal, emberi kapcsolatban. Azt hitte ha elhagy, akkor így lesz. És mégis, az életem még sohasem volt kevésbé emberi mint most. A lelkem ördögi fele ezt akarta. Elé állni vámpírként és belenevetni a képébe. Szinte láttam magam előtt a fájdalmas arckifejezését. De ezt akartam. Hogy fájjon neki! Érezze hogy ő tette ezt.
Aztán egy félős kis hang kiáltott fel valahol legbelül. Mi lesz ha tényleg visszajön? Mit fog szólni ha megtudja, hogy beleszerettem egy vámpírba? A gonosz hang kárörvendően nevetett. Mit fog szólni, ha megtudja, hogy az a vámpír megadta nekem azt amire ő képtelen volt...
Elhallgattattam a hangokat a fejemben, mielőtt még elkezdenék válaszolni nekik. Levettem a ruhát és belebújtam a köntösömbe, hogy megcsináljam a hajam és a sminkem. A hajamat laza hullámokba rendeztem. A sminkem sötét, füstös árnyalatú volt, ami eléggé elütött porcelán fehérségű bőrömtől.
Ezután újra felöltöztem. Az övemre szegecses övet csatoltam és előkészítettem a bőrdzsekimet. Belebújtam a cipőmbe, és sétálgattam benne egy kicsit, mert félő volt hogy orra esek. Néhány perc után már egészen stabilan álltam.
A csengő pontban kilenckor szólalt meg és én odatipegtem és megnyomtam a "Szabad" gombot, ami jelezte a portásnak, hogy felengedheti a vendéget. Egy perc múlva halk kopogás hallatszott és én azonnal feltéptem az ajtót. Adam mosolyogva állt előttem. Aztán a szemei elkerekedtek és levegő után kapkodott, mintha nem bírna megszólalni.
Angie: Tetszik? - kérdeztem reménykedve.
Adam: Whao... - nyögte ki. - Hát ez... whao!
Angie: Hozzád öltöztem. - mondtam és végigsimítottam fekete ingén.
Ő telesen feketébe volt öltözve, mint általában. Nagyon veszélyesnek tűnt. És nagyon nagyon vonzónak. Hozzásimultam.
Adam: Talán indulnunk kellene... - súgta, amikor elkezdtem csókolgatni az állát. - Mert... még a végén itt maradunk!
Angie: Ühümmm... - dünnyögtem.
Adam: Ok! - hátralépett. - Gyerünk! - Sürgetett. Én halkan kuncogni kezdtem, majd visszaléptem a lakásba a táskámért és a kabátomért.
Az esti levegő kellemesen hűvös volt és lágy szellő érintett meg, amikor odasétáltunk a motorhoz. Adam átnyújtotta a sisakot, amit most már gyakorlott mozdulattal csatoltam fel.
Átvágtunk a nyüzsgő, színes, fényárban úszó városon és elérkeztünk a művész negyedhez. Itt volt a legtöbb galéria és jazz bár. Párszor jártam már itt, de nem voltak túl szép emlékeim, az itt őshonos junkiek-ról. Adam a motort egy régi építésű lakóház előtt parkolta le. Kicsit kopottnak tűnt.
A lift lassan haladt felfelé. A legfelső emeltre mentünk, ahol a tetőtéri lakások voltak.
Adam: Erre! - mutatta. Én követtem.
Adam kinyitotta az ajtót. Kicsit tétováztam, mire ő átkarolt és bevezetett a lakásba. Meglepődtem. Ez a lakás minden volt csak kopott nem. A falak mélyvörösek volt, ezüst díszítőelemekkel és fekete, barokk indás tükrökkel. A hajópadló is fekete volt, és a szőnyegek is, csakúgy mint a bútorok. Hatalmas fekete kanapé állt a szoba közepén telerakva piros bőrpárnákkal. A szemközti fal helyén ablakok voltak, amik egészen a tetőig nyúltak, sőt tovább, mert a mennyezet egy része is üveg volt.
Tátott szájjal néztem felfelé. Ekkor a szemem sarkából mozgást érzékeltem.
Adam: David, ő is Angelina! - mondta halkan.
David lassan, megfontoltam közeledett.
David: Szia! - üdvözölt.
Szaggatott farmert és zöld, flitteres kaftán szerű felsőt viselt, a lábán pedig könnyű bőrsarut. A haja hanyagul volt lenyírva és féloldalt belelógott az arcába.
Angie: Örülök, hogy végre megismerhetlek! - csacsogtam kedvesen és a kezemet nyújtottam. Ő kicsit meglepődött, de kezet rázott velem.
Aztán két hideg keze közé vette az enyémet.
David: Adam-nek igaza van. Tényleg gyönyörű vagy! - súgta.
Angie: Köszönöm. - válaszoltam elpirulva.
Adam: Ne is fáraszd magad! Ő az én zsákmányom! - mondta gonosz kis mosollyal.
David: Pedig már reméltem, hogy megosztozunk rajta. - sóhajtott. - Gyere velem, Chérie. Megmutatom neked a gitárjaimat. - ajánlotta és kézen fogott, majd elindult.
Adam pár lépésre lemaradva jött utánunk. Elértünk egy helységbe, ami régen talán konyha volt. Most a falat polcok borították, amiken roskadoztak a könyvek. A szoba közepén pedig legalább egy tucat gitár sorakozott tetszetősen elrendezve. David büszkén elmesélte mindegyik történetét.
Angie: Szóval hippie voltál? - kérdeztem nevetve.
David: Még mindig az vagyok. És az is maradok. Örökre. - tette hozzá kivillantva fogait.
Angie: Te is abban a korszakban éltél? - fordultam Adam-hez.
Adam: Nem. A 20-as években voltam fiatal. Chicago-ban születtem 1911-ben. A családomat... - felsóhajtott. - elvesztettem a nagy járványban. Egy távoli rokonunk fogadott be.
Angie: Oh!- nyögtem ki. - Senki sem maradt életben a családodból? - kérdeztem. Ő rápillantott David-re, majd rám.
Adam: Nem. Senki sem maradt életben. - felelte.
Angie: És... hogyan változtál át?
Adam: Ezt is el fogom majd mesélni, de ez hosszú történet. - hárított.
David: És rém uncsi! - tette hozzá.
Adam: Indulhatunk? - kérdezte.
Angie: Igen. - feleltem.
Kicsit kába voltam. A húszas években még a nagyapám sem élt... David felvetette, hogy menjünk az ő kocsijával, ami egy fekete Bentley volt. Nem árulták el, hogy hova megyünk, csak annyit, hogy egy egészen más világot mutatnak nekem. Kezdtem izgatott lenni, amikor elhagytuk a várost.
Adam-mel minden nap egy új kaland volt, és minden nap felfedeztem magamban is valami újat. Megváltoztam. Szabad voltam.