19. Szembesítés

A levegő megtelt elektromossággal és a szél eső illatát hozta magával a hegyek felől. A nap eltűnt, mintha többé elő sem akarna bukkanni. Tökéletes idő volt. Legalábbis egy vámpír számára.
Boldog izgalommal mentem Angelina elé az irodához. Mint egy kisgyerek, amikor tudja hogy ajándékot fog kapni. Nekem ő az volt. A legszebb ajándék, amit feltétel nélkül megkaptam, habár nem érdemeltem meg. De valahol hiba csúszott a rendszerbe, valamit elszámoltak, elnéztek. És most ő az enyém. Beleremegtem a boldogságba.
Lassítottam és bekanyarodtam a parkolóba, ami még meglehetősen zsúfolt volt. Néhány éppen ekkor indultak haza, próbáltam egy kevésbé feltűnő helyre állni. Tudtam, hogy Angie bármelyik percben megjelenik, ezért le sem szálltam a motorról, csak a lábammal támasztottam ki, remélve hogy ez nem szúr szemet senkinek, habár egy ember számára ez minden bizonnyal megterhelő lett volna.
Hirtelen furcsa érzésem lett, a fajtámra jellemző hatodik érzék, amikor pontosan tudjuk, hogy figyelnek. A parkoló másik felén egy hatalmas sötét dzsipnek támaszkodva két férfi állt. Az egyikük sötét bőrű volt és feltűnően robusztus testfelépítésű. A másik alacsony, eléggé sápadt és kicsit nyugtalan. Lehúztam a sisakom plexijét és a felerősödött szél ismerős illatot hozott magával. Tudtam hogy kik ők. Az alakváltó és a vámpír haverja. Az első pánikhullám után rájöttem, hogy ők nem érzik a szagomat. Mégis szerettem volna minél előbb eltűnni, így megkönnyebbültem, amikor feltűnt Angie. Dax kísérte, akivel a minap már volt szerencsém összefutni. Magamban sürgettem Angie-t és reménykedtem benne, hogy nem bukunk le. Aztán valami felmordult bennem. Mégis ki ez a három alak, hogy félelemben tartson engem?
Ahogy Angie közelebb ért levettem a sisakomat és rámosolyogtam. Hallottam ahogy a szíve hevesebben kezd verni. Odapillantottam a három furcsa alak felé és láttam a vámpír fiú arcán, hogy küzd a gyanakvásával.
Angie odatipegett hozzám és a karomba vetette magát.
Angie: Hiányoztál! - súgta és megcsókolt. Én rámosolyogtam, de a szemem továbbra is a fürkésző vámpír arcát kutatta.
Aztán mintha felismerés suhant volna át rajta és hallottam, hogy mit kérdez a társától. Lefagyott az arcomról a mosoly és éreztem, ahogy Angelina szíve vad zakatolásba kezd, amikor rájött, hogy mi történik. Ebben a pillanatban a szél megfordult és tudtam hogy lebuktunk. A nagydarab fekete fickó mintha felénk akart volna rontani, de a társa visszatartotta. Közben a harmadik is kiszállt és kérdezgetni kezdte a többieket. Végül ő is rájött a titokra és ekkor tudtam hogy itt az ideje annak hogy angolosan távozzunk. Dühös pillantást lövelltem feléjük és Angie kezébe nyomtam a sisakot. Ő görcsösen, reszkető kezekkel becsatolta és felpattant mellém. Én pedig beletapostam a gázba, mit sem törődve a sebességkorlátozással.
Hozzánk indultam, mert sejtettem hogy a három fickó elsőként Angie lakásánál keresne minket. Próbáltam a lehető legrövidebb utat választani. Angie közben idegesen hátra-hátra pillantott és a szíve majd kiugrott a helyéről.
A lakásunk elé érve David már a bejáratnál járkált idegesen, valószínűleg látta hogy mi fog történni.
Adam: Követtek? - kérdeztem azonnal.
David: Nem. Én csak annyit láttam, hogy te és Angelina feldúltan megérkeztek. De mi történt? Mi a baj? - faggatott.
Angie: Rob-ék tudnak mindent. - válaszolt.
David: A született vámpír és a sleppje? - kérdezte.
Adam: David, nem látod őket idejönni? - kérdeztem idegesen.
David behunyta a szemét és nagy levegőt vett. Pár pillanat múlva megrázta a fejét.
Angie: Mi lesz most? - kérdezte hisztérikus hangon. - Mit csináljunk?
Adam: Menjünk be. - sürgettem, mert közben rákezdett az eső.
Az időjárás mellénk állt, mert az eső miatt a szagomat sem tudnák követni. A nappaliban ültünk hárman és hallgattunk. Ekkor megcsörrent Angie mobilja. Ő várakozva nézett rám én pedig sóhajtottam.
Adam: Vedd fel.
Angie: Haló? - szólt bele remegő hangon.
Rob: Hol vagy? - hallottam egy ideges hangot.
Angie: Rob... én...
Rob: Tudsz beszélni? Figyelj... el kell mondanod hol vagy és mi elmegyünk érted. Angie, hallasz?
Angie: Rob... nem akarom hogy értem jöjjetek. Ez az egész... csak rám tartozik. - felelte.
Rob: Veszélyben vagy. Tehát a mi dolgunk is! - kiáltotta. - Meg kell mondanod hol vagy.
Angie: Nem!
Rob: Kérlek, Angie... mi csak jót akarunk. A barátaid vagyunk és féltünk. Ígérem, hogy a szándékaink békések és senkinek sem esik baja. Csak mond meg hol vagy és mi elmegyünk érted. - mondta.
Adam: Neked kell döntened. - súgtam, amikor szerelmem kérdőn rám nézett.
Angie: Nem, Rob. - felelte pár pillanat múlva és én megkönnyebbültem. - Ez az én dolgom. És Adam mellett teljesen biztonságban vagyok, nincs szükség rá hogy ti is belekeveredjetek. Vagy bárki más... - tette hozzá és hirtelen ismét elfogott a gyanakvás.
Rob: Ha nem mondod meg hol vagy... akkor sajnos szólnunk kell neki is. - felelte. - És tudod hogy ha ő is itt lesz, akkor nem garantálhatjuk a barátod életét.
Angie: Ne! - felugrott. Én is felpattantam. - Ne, azt nem! Ne mondjátok el neki! Kérlek, Rob! - kiáltotta kétségbeesetten.
Adam: Ebből elég legyen! - kikaptam Angie kezéből a telefont. - Mit akartok? - szóltam bele.
Rob: Oh... hát először is. Add át őt nekünk. És tűnj el a közeléből. - sorolta.
Adam: Ezt el is felejtheted. Angie hozzám tartozik. - mondtam jeges hangon. A vonal túlsó felén elégedetlen morgás hallatszott.
Rob: Nekünk az a feladatunk hogy megvédjük őt.
Adam: Tőlem nem kell megvédeni.
Rob: Ezt had döntsük el mi.
Adam: Teljesen feleslegesen futjátok a köröket. Ha kell elviszem Angie-t innét és ti sohasem találtok ránk.
Rob: Ebben ne legyél olyan biztos! - sziszegte. - Ha Angie ma este 8-kor nem lesz a saját lakása előtt kezdheted megszervezni a temetésedet.
A vonal megszakadt én pedig legszívesebben a földhöz vágtam volna a telefont. Ránéztem David-re, aki gondterhelten bámult maga elé. Angie mellettem állt és arca sápadt volt, a szemei üresek. Magamhoz öleltem, ő pedig az arcát a mellkasomba fúrta.
Adam: Kicsim... ezt most neked kell eldöntened. - súgtam. - Mit tegyünk?
Angie: Nem, nem mondhatják el neki... ha idejön... - kiáltotta izgatottan.
Adam: De... ki? - faggattam. Ő rám meredt.
Angie: Nem beszélhetek róla. - súgta és elfordult. - Valami mást kell kitalálnunk. Meg kell őket győznöm valahogy.
David: Bocsánat, hogy közbeszólok, de annak a Rob-nak a hangján úgy tűnt, hogy ő sem szeretné túlzottan, ha az a... valaki idejönne és megtudná a... dolgokat. - elmélkedett. - Miért?
Angie: Ők is félnek tőle és... - kezdte, de David közbevágott.
David: Ez az! Ezt kell kihasználni! - csapott a tenyerébe az öklével.
Adam: Igaza van. - vágtam rá. - Ki kell találnunk valamit. Ha félnek attól a... szóval tőle. - folytattam, Angie sápadt arcát látva. - Akkor biztosan próbálják elkerülni hogy ide kelljen hívni és minden ezt kizáró megoldásra vevők. Olyan alkut kell ajánlani nekik, am nekünk is megfelel és nekik is.
Angie: Mire gondolsz?
Adam: Még van pár óránk 8-ig. Addig kitalálunk valamit.

Jerome dühöngve járkált a nappaliba, belerúgva minden szembejövő tárgyba, legyen az párna, kanapé vagy asztal. Dax és Leah csendben meghúzták magukat. Én az ablaknál álltam, és a gondolataim megállás nélkül cikáztak. Néha feleltem valamit a többiek kérdéseire.
Jerome: Hogy történhetett ez? - kérdezte vagy századszorra. - Felfogtátok mekkora szarban vagyunk? Már az is csoda hogy az Ephraim ügyet megúsztuk és az volt az utolsó húzásunk Nye-nál. Ha megtudja hogy Angie egy vámpírral kavar akkor nekünk annyi!
Dax: De honnét sejthettük volna!
Jerome: Hát éppen ez az! Az első jelnél lépnünk kellett volna!
Rob: Ha jól emlékszem éppen te voltál az, aki ellenezte a kémkedést! - emlékeztettem.
Jerome: Jó ok. Igen, így volt. De ti? Ti éreztétek hogy valami nem stimmel.
Dax: Senki sem gondoltam volna hogy... - elhallgatott. - Nem fér a fejembe Angie miért tette ezt! Hol ismerte meg azt a vámpírt? És... miért?
Leah: Talán így akar bosszút állni Nye-jon. - találgatta.
Rob: Kizárt. - ráztam meg a fejem. - Szereti azt az átkozottat. Szinte isteníti.
Jerome: Hát ez igazán aranyos! - csapta össze hatalmas tenyereit. - Küldjünk nekik ajándékkosarat netán?
Dax: Jerome csillapodj! Ha szétrombolod a lakást, azzal nem jutunk előrébb. Bízzunk benne, hogy Angie kellőképpen tart Nye-tól ahhoz, hogy 8-kor engedelmesen megjelenjen.
Rob: Nem fog! - ráztam meg a fejem. - Az a vámpír nem adja át őt nekünk csak úgy.

Bekövetkezett az amitől leginkább féltem. Most, ezek után Nye-nak minden oka megvan rá, hogy visszajöjjön. Lassan, a napok múlásával és az Adam iránti szerelmem lángolásával egyidejűleg Nye vált az összes eddigi félelmem és fóbiám kivetülésévé. Olyan volt nekem mint egy démon aki bármikor előbújhat a pokol bugyraiból, hogy tönkretegye a nehezen megszerzett és oly törékeny boldogságomat. Az eszem azt súgta, hogy Nye nem gonosz, nem bántana, nem okozna fájdalmat. De a szívem, és egy figyelmeztető hang kétségbeesetten kiáltozott: menekülj, amíg nem késő.
Mi történhet? Mi lehet a legrosszabb? A tekintetem Adam tökéletes, szépséges arcára tévedt, ahogy aggódó szemekkel nézett rám. A legrosszabb az lenne ha elveszíteném. Ha nem láthatnám többé.
Ez a lehetőség olyan fájdalommal árasztotta el a testemet, hogy azt hittem menten összeroppan az összes csontom és darabokra hullok. Nye nem jöhet vissza.
Angie: Döntöttem! - mondtam halkan és meglepett hogy a hangom mennyire nyugodtan cseng.
Adam: Mit tegyünk hát? - kérdezte kedvesen.
Angie: Beszélnünk kell Robékkal. Meg kell őket győznünk arról, hogy te nem ártasz nekem. Rob és Dax képesek megérezni ha valaki gonosz, ártó szándékú... tudniuk kell hogy te nem... - elhallgattam.
Adam: Úgy gondolod hogy meg fognak minket hallgatni? - kérdezte aggódva.
David: Veletek megyek. Kettő a kettő ellen. - jelentette ki.
Angie: Nem, David. - ellenkeztem. - Maradj ki ebből.
Adam: Kicsim, gondold át. Ha az erőviszonyok kiegyenlítettek ők is meggondolják, hogy támadjanak e. - győzködött. - Persze mi mindent meg fogunk tenni, hogy ne kerüljön sor harcra, és David-del az oldalunkon hatalmas előnyünk van. Ha úgy látja hogy harc lesz, még mindig perceink vannak a menekülésre.
Angie: Nem is tudom... - rágódtam. - És akkor mi lesz? Egész életemben bujkálnom kell? - kérdeztem kétségbeesetten.
Adam: Megtaláljuk majd a megoldást! - súgta és hűvös ajkait a homlokomhoz érintette, miközben karjai védelmezően körém zárultak.
Nyolc óra előtt 10 perccel Adam, David és én a házam előtti parkolóban ültünk David kocsijában. Próbáltam higgadt maradni, de éreztem ahogy a pánik egyre nagyobb hullámokkal tör rám. Most nem veszíthetem el a fejem. Most nem. Túl sok múlik ezen a találkozáson. Az egész életem.
Hamarosan fényszóró világította meg a félhomályba burkolózó parkolót. Idegesen mocorogni kezdtem és láttam ahogy Adam és David egymásra néztek, úgy ahogy olyan emberek teszik, aki egyetlen rezdülésből ismerik a másik gondolatát.
A sötét jeep-ből 4 alak szállt ki. Felnyögtem. Ennyit a kiegyenlített erőviszonyokról.
David: Ki az a nő? - kérdezte.- Nem láttam, hogy ő is jönne.
Angie: Ő Leah. Egy vérfarkas. - feleltem.
Adam: Ez mindent megmagyaráz. - súgta.
David: Akkor most vagy soha! - szólt, majd kinyitotta az ajtót. Adam villámgyorsan kipattant és engem is kisegített.
Védelmezőn maga mögött tartott, és David is mellettünk volt, ha szükség lenne rá. Percekig csak bámultunk rájuk és ők is ránk.
Rob: Nem harcolni jöttünk. - szólalt meg.
Jerome: De ha nincs más megoldás, akkor elmegyünk a végsőkig is. - tette hozzá.
Adam: Mi sem akarjuk hogy bárkinek baja essen. - helyeselt.
Dax: Tudom hogy beszélni szeretnétek velünk. Én a magam részéről hajlandó vagyok meghallgatni a mondandótokat. - jelentette ki és a többiek felé fordult.
Leah: Én nem. - szólalt meg és hidegen nézett rám.
Jerome: Hát én sem. Angie velünk jön és a téma le van zárva. Rob?
Kétségbeesetten néztem Robra. Ő olyan képet vágott, mint aki pontosan tisztában van vele, hogy életek múlnak a döntésén.
Rob: Had beszéljen. - felelte csendesen. Jerome halkan káromkodott egyet.
Angie: Először is azt hiszem jogom van hozzá hogy én is szóljak! - kezdtem bele és amennyire Adam megengedte előre léptem. - Gondoljatok bele. Adam és én már több mint egy hónapja együtt vagyunk a hajam szála sem görbült mellette. Mi több... boldog vagyok!
Leah felhorkant. Én dühösen néztem rá.
Angie: Ha elválasztotok Adam-től akkor senkinek sem lesz jobb.
Jerome: Lina! Ő egy vámpír! És veszélyes! - kiáltotta.
Adam: Sohasem bántanám. - ellenkezett.
Rob: Kérlek, azt hiszem mint fajtád béli nyugodtan mondhatom hogy ennek az ígéretnek semmi alapja sincs. - ellenkezett. - Elég egy rossz mozdulat, vagy ha megvágja magát és te azon nyomban megölöd!
Adam: Nem!
Angie: Adam-et nem vonzza a vérem. - szólaltam meg. A másik négy kérdőn nézett rám. - Azt hiszem ezért is lehetséges hogy ő és én... - sóhajtottam. - Az első perctől kezdve immúnis a vérem illatára.
Dax: Whao! - mondta döbbenten.
Jerome: És a többi vámpír, akivel lógtok! - intett a fejével David felé.
Adam: Nem engedném hogy baja essen.
Leah: Nem is fog mert velünk jön. - sziszegte.
Angie: Leah, kérlek! Te mit tettél volna, ha a törzsed el akar választani Rob-tól? - kérdeztem könyörgő hangon. Leah nem felelt.
Rob: De ha Nye megtudja... - sóhajtott. Éreztem hogy Adam azonnal felém fordul a név hallatán.
Angie: Akkor ti is bajba kerültök. - vágtam rá. - És ezt gondolom nem akarjátok.
Jerome: Ez igaz! - ismerte be.
Angie: Mi oka lenne visszajönni, ha azt hiszi hogy minden rendben van?
A kérdésem nyomán izgatott mozgolódás és suttogás támadt az ellenzék köreiben. David halkan a fülembe suttogott.
David: Győztünk.
Felsóhajtottam és Adam bátorítóan rám mosolygott.
Rob: Hát jó. Egyelőre nem szólunk Nye-nak. De előre szólok, ha Angie a veszélynek akár egy mérföldes körzetébe is kerül, akkor a megállapodásnak lőttek. - mondta komoly hangon.
Adam: Ez nem fog bekövetkezni.
Dax: De ha Nye mégis visszajönne akkor hatalmas nagy bajban vagytok. - figyelmeztetett.
Angie: Ez már a mi problémánk. És ne fessük az ördögöt a falra. - feleltem. Rob arcán mosoly suhant át.